A dunántúli hódítás befejeztével tíznapi vadászatot tartott Árpád a Vértes erdőségében.       A tíz nap elteltével Attila városába, innen pedig Csepel-szigetre tért vissza, hol neje és a nép előkelői nagy örvendezés között fogadták. Még ebben az évben Árpádot a honfoglalás nagy művének szerencsés eseményein kívül egy másik nagy öröm is érte. Fia született, Zsolt, kinek születését a csepeli fejedelmi udvarban napokig tartó ünnepségek között ülték meg. A hagyomány és az egykorú írók Árpádnak több fiát említik, többek között Tarkast, Jelest, Jutocot, Liuntint (Leventét). Valószínű, hogy amennyiben léteztek, már előbb elhaltak a különböző hadjáratokban, úgyhogy most Zsoltra szállott a fejedelmi örökség s ő volt hivatva az Árpád-ház küldetését a magyar hazájában tovább folytatni.

Árpád Zsolt születésével legnagyobb vágyát látta teljesülve. Volt már egyenes utóda, ki a fejedelemségben őt majdan felváltja. Olyan nagy volt az örvendezés Árpád és vezérei között Zsolt születésén, hogy a Névtelen Jegyző szerint a „vezér nemesei igen sok napig nagy lakomákat tartanak vala és ifjaik a vezér és nemeseinek színe előtt játszadoznak vala, miként a bárányok a kosok előtt.”

A honfoglalás munkája azonban teljesen még nem volt befejezve. Egyedül Mén Marót maradt meg az ország egykori fejedelmei közül, aki a hódolati esküt vonakodott letenni. A csepeli örvendezéseket egy időre tehát ismét megszakítja a honfoglalók harci készülődései. Mén Marót ellen egy alkalommal Zoárd és Kadocsa vezettek hadjáratot, de Marót akkor ellenállott s meg tudta akadályozni a magyarok győzelmét annyival is inkább, mivel Árpád nem fordította a teljes erejét Marót legyőzésére. Most azonban, mikor köröskörül mind elfoglalták már a magyarok a Marót tartománya körül fekvő részeket, ez a fejedelemség útjukban állott és akadályozta az összeköttetéseik fenntartását. Velek és Öcsöb tehát felszerelték hadaikat és megindultak a Mén Marót megtámadására. Útközben a székelyek értesülvén jövetelükről, küldöttséget menesztettek a vezérekhez s arra hivatkozván, hogy ők már előbb is Attila király népei voltak, felajánlották szövetségüket. A székelyek nyomban csatlakoztak a magyarokhoz és a Mén Marót elleni harcokban már ők is jelesül vitézkedtek.

Mén Marót Árpád vezéreinek érkezésére rendkívül megijedt. Neki már tudomása volt azokról a diadalokról, melyeket a magyarok az országban szerte arattak a különböző népek felett. Mén Marót ezen hírek hatása alatt mindenekelőtt azzal kezdte, hogy feleségével és leányával az „Igton” erdőbe szökött, vitézeit pedig Bihar vára őrzésére magukra hagyta. A vár alá érkezvén, Öcsöb és Velek a székelyekkel egyetemben megkezdték a körülzárolást. Tizenkét napig folyt a harc, mialatt a magyarok állandóan túlsúlyban voltak a védők felett. A tizenharmadik napon a székelyek és magyarok újból a vár ostromához fogtak. Az árkokat betömték, a falakhoz létrákat támasztottak s egész készülődésükön látszott, hogy döntő ütközetre készülnek. A várbeli katonák a merész előkészületek láttára a győzelem utolsó reményét is elvesztették. Elhatározták tehát, hogy készséggel átadják a várat és önként meg fognak hódolni. Mezitláb, könyörögve vetették magukat Öcsöb és Velek elé s így kértek kegyelmet.

Nemsokára aztán Mén Marót is értesült Bihar vára sorsáról. Nem lévén más reménye, ő is a békétől és kegyelemtől várta egyedül élete megmentését. Ennélfogva követeket küldött a vezérekhez, hogy azok követeit tovább juttassák Árpádhoz. Mén Marót ajánlata úgy szólt, hogy egész országát átadja Árpádnak, azonkívül leányát is feleségül adja Zsoltnak, ha Árpád biztosítja őt kegyelméről. A követek előterjesztésének meghallgatása után a vezérek Csepel-szigeten tanácsot tartottak, melyen helyeselték, sőt dicsérték Mén Marót ajánlatait. Ennek alapján Öcsöb és Velek Mén Marót kis leánykáját, valamint az ajándékokat magukhoz vevén, Csepelbe vitték, hogy a lakodalmi szertartást megtartsák.

Mén Marót megszabadult ilyenformán a magyarok haragjától. Bihart tovább is megtartotta Árpád engedelméből, mint hűbéres és szövetséges azzal a kötelezettséggel, hogy halála után tartománya Árpád fiára fog szállani. Csepel-szigeten a bihari hadjárat szerencsés eseményei ismét nagy ünnepségre gyűjtötték össze a nemzet előkelőit. Zsolt és Mén Marót leánya kiskorúak voltak ugyan még, de a házasságot politikai okoknál fogva Árpád célszerűnek tartotta már most megkötni.

Öcsöb és Velek nagy hadi kísérettel és ünnepies szertartások között hozták a kis fejedelemnőt a csepeli udvarba. Árpád és nemesei eléjük mentek és a kis fejedelemleányt, miként egy igazi fejedelem menyasszonyához illik, nagy tisztesség között vitték a vezéri lakba. A lakodalmi szertartás is nagy pompa között ment végbe. Napokon át tartott a vígasság a csepeli udvarban, mialatt az ifjak hadijátékkal mulattatták a nézőket, az énekmondók pedig a honfoglalás, majd az Attila dicső tetteinek elbeszélésével ragadták el a hallgatóságot.

Árpád nem hagyta jutalmazatlanul két kiváló vezérének, Öcsöbnek és Veleknek Bihar vára megvételénél tanúsított vitézségüket. A honfoglalásnak ez volt az utolsó fegyveres ténye, mivel az ország már előzőleg mindenütt a magyarság hatalmába került. A lakodalmi szertartás ünnepségei között előbb még fiának, Zsoltnak a megválasztatását hozta rendbe s azután Öcsöbnek Veszprém várát és tartozandóságát, Veleknek pedig a zarándi ispánságot adta. Többi harcosait és nemeseit, kiknek a honfoglalásban részük volt, egyenként gazdagon megajándékozta. Ezentúl az ország belső rendjének megszilárdítására fordította minden idejét. Mén Marót Bihar elfoglalását alig két évvel élte túl. Halála után tartománya Zsoltra szállott. De Árpád sem élt sokáig a honfoglalás befejezése után.Halálát a Névtelen Jegyző így adja elő:

„Ezek után urunk születésének 907. esztendejében Árpád elköltözék e világból, ki is tisztességesen lőn eltemetve egy kis patak fölött, mely kőmederben folyik alá Attila király városába; holott is a magyarok megtérése után egyház épült, melyet Fejérnek (Fejéregyháznak) neveznek a boldogságos Szűz Mária tiszteletére.”

Anonimusz előadásában íme így rajzolódik elénk a magyarok honfoglalása. Az összes nemzeti krónikák között Anonimusz beszéli el legrészletesebben a nagy hadivállalatnak az eseményeit s összefüggő, egymással oksági láncolatban levő képet tud elénk varázsolni ennek a vállalkozásnak minden fontosabb mozzanatáról. A történelmi források és pedig azok, melyeket hiteleseknek lehetnek tekintenünk, megközelítőleg sem tudnak ezzel a részletes vagy legalább kielégítő felvilágosítással szolgálni. Kritikai szemmel követve Anonimusz elbeszéléseit, nem nehéz megállapítanunk ezek nagy részének alaptalan voltát.

De ugyanakkor, mikor ezt tesszük, ott a gyanú, hogy bárha ezek a közlések tele vannak évszámbeli, adatbeli, tárgy és ténybeli tévedésekkel, sőt egyenesen zsúfolódnak benne ezek a tévedések, továbbá tele vannak szójátékszerű, önkényes magyarázatokkal, mégis valami alap, még pedig reális történeti alapjuk van, hiszen ha nem is ilyen részletesen, de a többi krónikák is tudnak a honfoglalás mondájának ezen eseményeiről s végül ott volt a nemzet, melynek énekmondói és a legalsó néprétege, a parasztság még a tizenharmadik században is szívesen és álmodozva hallgatta az ősök haditetteinek lelkesítő elbeszéléseit. A történetírás mai eszközei mellett nincs módunk ezen elbeszélésekben elvegyülő való és koholt elemeket egymástól különválasztani. Legfeljebb itt-ott, nagyon is gyér kapcsolat gyanánt találhatunk egy-egy vonatkozást, mely valamely adatot vagy valószínűnek mutatkozó kombinációt megerősíteni látszik, de egyébként a kritikai döntés teljességgel lehetetlen. Mindenesetre legalább nagyjában ismernünk kell a többi krónikákat is, melyek a honfoglalással foglalkoznak.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Az ország nagy része meg volt már hódítva, de még mindig nem volt a fejedelemnek állandó udvara és tartózkodási helye. Evégből Árpád Bodrog vára környékéről leszállt és a Duna mentén vonult tovább a „nagy szigetig.” Itt tábort ütöttek és megszemlélték a sziget belsejét. Azt találták, hogy a hely nagyon termékeny, természeti szépségekkel igen meg van áldva és a Duna vize által körülvéve, mint erősség is kitűnő tartózkodást nyújt. Árpád és vezérei a szigetet rendkívül megszerették s nyomban elhatározták, hogy itt fogják a vezérek a fejedelmi székhelyet megalapítani. Árpádnak itt lesz az udvara és itt fognak élni mindazok a nemes személyek, kik törzséhez tartoznak. Árpád nyomban kiadta a rendeletet lakások építésére s ide vezettette valamennyi lovát, melyeknek mesteréül egy Sepel nevű értelmes kun embert rendelt, miért is Sepel lovászmester nevéről nevezték el aztán a szigetet Csepelnek.

Glád fejedelem ellen, ki a Maros, Duna és Erdély között letelepedett román és bolgár népség felett uralkodott, ezideig nem viseltek a magyarok hadjáratot, most azonban elhatározták, hogy az ő földjét is megtámadják, hogy ez a már magyar kézen levő és Töhötöm igazgatása alatt álló Erdéllyel egyesítve legyenek. Csepel szigetéről, körülbelül 896-ik évben tehát Glád ellen indultak Árpád vezérei, névszerint: Zoárd, Kadocsa és Vojta, kik ezideig is több dicsőséges hadjáratot viseltek.

A Temes-folyóig nyugodtan haladtak előre, de itt Glád fejedelem nagy sereggel útjukat állotta, hogy átkelésüket megakadályozza. A vezérek azt a cselt alkalmazták itt is, amellyel Töhötöm Gyalu vezért az erdélyi hadjárat idején tőrbe ejtette. Zoárd és Vojta az ellenséggel szemközt állottak és úgy mutatták, mintha összes erejüket az átkelés végrehajtására akarnák fordítani. Ámde ugyanekkor Kadocsa a folyó mentén óvatosan lehúzódott és ahol a Temes legsekélyebb volt, seregével titokban átkelt és Glád vezér hátába került.

Glád kénytelen volt a harcot feladni és Keve várába menekülni. De itt sem volt biztonságban, mert a magyarok a várat ostromzár alá vették. Három napig tartott mindössze Glád ellenállása, mert kegyelemre megadta magát. Azt kérte a vezérek révén Árpádtól, hogy hagyják meg őt Árpád fensősége alatt birtokában. Miután a hűségi esküt letette és kezességül fiait Árpád udvarába küldötte, a magyarok szabadon bocsátották.

Glád hűségét biztosítván, a három vezér most Bolgárszász felé tartott. Utközben elfoglalták Orsovát. Vojta azonban visszatért Árpádhoz, ki vitézsége elismeréséül a Tisza mellett Torkus (Torontál) nevű földet ajándékozta neki, Zoárdnak és Kadocsának megengedte, hogy Bolgárország és Görögország ellen hadjáratot intézzenek. Akadály nélkül hatoltak át Bolgárországon, innen Makedóniába törtek be, majd a görögökkel, kik gazdag ajándékokkal jöttek eléjük, békét kötöttek. A görögök helyett tehát a bolgárokra vetették magukat, ,kiket két ütközetben egymás után megvertek, de a harmadik csatát elvesztették, úgyhogy e vereség után az Adria vidékére húzódtak és a rác földet hódították meg Durazzóig, Zoárd ezen a földön meg is telepedett. Kadocsa szintén ebben a tartományban telepedett le, melyet Sobamogéniának neveztek.

Árpád fejedelem ezalatt előkelő embereivel elindul Csepel szigetéről és Soroksáron túl, a Rákos-folyó közelében ütött tábort. Mikor látták, hogy senki sem állja útjukat és teljes bátorságban vannak mindenfelől, átkeltek a Dunán. A révet, ahol a hét fejedelmi személy, kiket hetumogereknek neveztek, Moger-révnek nevezték el. Egészen Felhévízig hatoltak. Az ottlakó rómaiak, mikor értesültek a magyarok jöveteléről, futással iparkodtak életüket menteni. Másnap Árpád és a vezérek Attila városába (Ó-Buda) mentek, hol még állottak az egykori világverő hun király hatalmas palotái és városának számos épülete. Egy részük romokban hevert, más részük épségben volt még. Árpádra és a vezérekre mély hatást gyakorolt a hatalmas király egykori városának látványa.

A foglalás örömére ünnepélyes áldomást csaptak és az énekmondók, kobzosok és síposok előadásai között adták át magukat gondolataiknak. Húsz napig tartózkodtak Attila városában s minden nap újabb és újabb örömünnepély volt. A fiatalok hadijátékokban iparkodtak kitüntetni magukat, az idegenek pedig, látván Árpád bőkezűségét, iparkodtak megnyerni kegyeit. Árpád arannyal, ezüsttel, birtokokkal mindenkit dúsan megajándékozott. Az Ó-Budától, vagyis Attila városától Szárhalomig terjedő területet Kundnak, Görc apjának adományozta a rajta levő várral, amelyet Görc után Görc várának neveztek el.

Attila városában húsz napig mulatván, a dunántúli részek meghódítására vezette most Árpád seregeit. Szárhalomnál seregét három részre osztotta. Egyik Ede és Vojta vezérlete alatt Baranyavár, a másik Öcsöb és Öse alatt Veszprém ellen indult. A harmadik tartalékul maradt. Ede és Vojta csakhamar bevették Baranyavárat és egészen a Dráváig meghódították a vidéket, Öcsöb és Öse azonban nagy ellenállásra találtak Veszprém alatt, azaz „Beszprim” városánál. Római katonák őrizték a várat, kik keményen szembeszálltak Öcsöb és Öse seregével. De végül, mikor a magyarok diadalmas előnyomulását látták és társaik kivégzését, ők is feladták a várat és egészen a német határszélig futottak. Másfélheti ostrom után tehát Veszprém is a magyarok birtokába került, kik a várat magyar őrséggel megrakván, a rómaiakat a Loponsu-folyóig üldözték, melyen a római katonák lopva úsztattak át. Azért nevezték el, mondja a szellemeskedő Anonimusz, a vizet Lopons, vagyis Lopincs folyónak.

Öcsöb és Öse Veszprémnél nem állapodtak meg, hanem tovább folytatták hódító útjukat. Vasvár, Balaton vidéke, Tihany meghódoltatása után Veszprém várába vonultak, hol haditanácsot tartottak. Elhatározták, hogy Árpádot értesíteni fogják a kedvező eseményekről, melyeknek Árpád úgy megörült, hogy ismét visszatért Attila városába és nagy örömünnepséget rendezett.

A tartalékban levő sereggel, mely nyilván a fősereget alkotta, most maga Árpád indította meg az előnyomulást. A bodóháti, másként Bodajki (később Vértes) hegység alatt vezette seregét s Szabolcs apjának, Elődnek egy nagy erdőt adományozott, melyet később a németek elhányt vértjei után Vértes-hegységnek neveztek. Miután a morvák seregét elverte, Szent Márton hegyén tábort ütött. A hegy tetején széttekintett a környéken és könnyes szemekkel gyönyörködött Pannonia szépségeiben, melyek az ő népének a boldogságára virultak. Szent Mártonról a Rába és Rábca-folyók mentén haladt a sereg folytonos foglalás és hódítás között, de nem állottak meg itt sem, hanem a muramelléki karantánok közé is becsaptak s elfoglalták tartományukat.

Az elmenekült lakosság helyébe a magyarság lépett s különösen azokat a helyeket szállották meg, melyek korábbi síkföldi életüknek megfelelően letelepedésükre alkalmasaknak mutatkoztak. Árpád a Tisza-Duna között fekvő alföldi síkságot, valamint a Dunán túl húzódó és kisebb halmokkal, hegyekkel szegélyezett gazdag vidéket vette át, míg az északi és kelet részeken fekvő hegyes vidéket meghagyta régebbi tulajdonosaik birtokában s megelégedett azzal, hogy erős érdekkötelékkel kapcsolta magához őket és uralmát velük elismertette. A foglalások befejezése után Árpád ismét gazdagon megajándékozta híveit. A Vértes alját Szabolcsnak adta, ki ezen a vidéken Csákvárt építtette, Bulcsu részére pedig Balaton vidékén adományozott birtokot. Vojta a Sárvíz, Ede Baranya, Örs vajda a Sajó, Kund pedig a Nyírségben telepítették le a maguk nemzetségét.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Árpád most, felhasználván az Arnulf és Szvatopluk közötti villongást (Anonimusz erről nem emlékezik meg), Huba, Zoárd és Kadocsa vezérlete alatt az Ipolyságot hódoltatta meg, majd egyesítvén velük Borsot, a Garam és Vág mentén küldte seregeit előre. Bors itt elvált a seregtől és a Garam völgyén ellenállás nélkül hatolhatott előre, miközben két várat, Borsot és Zólyomot építtette. Huba, Zoárd és Kadocsa azonban heves ellenállásra találtak. A Nyitra-folyónál ugyanis Zobor a morvai fejedelem vezére, megakasztotta előnyomulásukat. A magyar sereg nem volt képes három napig a Nyitrán átkelni, de a negyedik napon végre mégis el tudta kergetni heves nyilazás által az ellenséget s ennek hátába kerülve nagy győzelmet aratott fölötte. Zobor is csak úgy menekült meg egyidőre a fogságtól, hogy megsebesülten Nyitra várába menekült, de mivel a várat feladni vonakodott, két nap mulva a vár bevétele után a nevéről elnevezett hegyen felakasztották.

Nyitra elestének és Zobor kivégzésének nagy hatása lett a felvidéken. A lakosság nem mert Árpád hadaival szembeszállni s ahol mutatkozott is némi ellenállás, a magyar vezérek röviden végeztek vele. Galgóc, Szempte, Bolondóc, Trencsén s más várak egyideig megkísérelték ugyan a szerencsét, de csakhamar ezek is megadták magukat, úgyhogy a magyarság előtt a morva határokig nyitva volt már az út. Árpád vezérei a hadjárat szerencsés befejezésével visszatértek Árpádhoz, aki nagy örömmel fogadta őket, mikor látta, hogy foglyokkal meggyarapodva és egészségesen érkeztek. De Árpádnak nem az elrettentés, hanem a hűségre való hódoltatás volt a célja az idegenekkel, azért a Nyitra vidékéről hozott foglyokkal is kegyelmét akarta mindenekelőtt éreztetni. Kijelentette, hogy akik hűségére térnek, minden elnézésre és jóindulatára számíthatnak. A foglyok örömest esküdtek hűséget Árpádnak, kitől különböző helyeken földeket nyertek ajándékba. És ugyanekkor a hadjárat sikere fölött való örömében Hubát Nyitra és más várak főispánjává tette s Zsitva mellett gazdag földekkel ajándékozta meg.

Zalán vezért a magyarok egyre növekvő hatalma és hódító fellépése nagy félelemmel töltötte el. Hogy további előnyomulásukat megakadályozza, sietett a görögökkel és a bolgárokkal szövetséget kötni, akik nagy sereget küldtek támogatására. Titelnél érkezett meg a segélysereg Zalánhoz, aki másnap vezéreivel és nemeseivel tanácsot tartott, melyen a magyarok hódításaival foglalkoztak. A vezérek tanácsa azt határozta, hogy Zalán küldjön követeket Árpádhoz és szólítsa fel őt országa elhagyására. A követek ilyen értelemben adták elő uruk üzenetét Árpád előtt, aki nagy csodálkozással és nehezteléssel hallgatta beszédüket. Aztán a következő üzenettel bocsátotta vissza a követeket:

„A földet, mely a Duna és a Tisza között fekszik és a Duna vizét, mely Regensburgtól Görögországba folyik, pénzünkön vettük meg akkor, midőn új emberek voltunk s árául küldtünk neki tizenkét fehér lovat és egyebeket s ő maga is földje jóságát dícsérve, küldött egy nyaláb füvet Alpár homokjáról és két kulaccsal a Duna vizéből.

Parancsoljuk azért uratoknak, Zalán vezérnek, hogy földünket elhagyva, takarodjék rögtön a bolgárok földjére, ahonnan ősapja, a mi ősapánk, Attila király halála után kiszállott volt. Ha pedig ezt nem teendi, tudja meg, hogy mi ellene azonnal hadba kelünk.”

Ezt hallván a követek, szomorúan siettek vissza Zalánhoz, miközben Árpád és vitézei a Zagyvától megindulva Tetétlen-halom mellett táborba szálltak, majd az alpári síkhoz vonultak.

Zalán vezér az Árpádtól kapott üzenet után a görög és bolgár sereggel Titeltől elindult és Árpád ellen vezette hadait. Olyan közel volt a két sereg nemsokára egymáshoz, hogy az éjszakát egymás szomszédságában töltötték. De egyik sem mert aludni, hanem lovaikat fölnyergelve és kéznél tartva arra ügyeltek, nehogy a másik hirtelen megtámadhassa őket. Mire hajnalodott, a magyar sereg már harcrakészen állott és csak a parancsot várta, hogy rávesse magát az ellenségre. Árpád mindenekelőtt körüljárta a sereget s mikor katonáit megvizsgálta és a hadrendet eligazította, könnyes szemekkel imát küldvén a magyarok istenéhez, serege előtt megállott és harsány szavakkal ezt a beszédet intézte katonáihoz:

„Szkithák! Kiket a bolgárok dölyfükben Hung várától hungváriaknak neveztek, ne feledjétek el a görögöktől való félelmetekben kardjaitokat s ne veszítsétek el jó hírneveteket. Miért is serényen és erősen harcoljunk a görögök és bolgárok ellen, kik asszonyainkhoz hasonlítanak s csak úgy féljünk a görögök sokaságától, mint az asszonyok sokaságától.”

A vezérek és a sereg Árpád bátorító szavaira hatalmasan felbuzdultak. Lehel vezér belefujt kürtjébe, Bulcsu pedig magasan tartván a magyar zászlót, az előhadat megindították a görögök ellen. Csakhamar az ellenség tábora is mozgolódni kezdett. A görögök és magyarok csakhamar hevesen összecsaptak. A nyilak záporként röpködtek a levegőben, a paripák patáitól rengett a föld. Nemsokára a bolgár sereg is belevegyült a csatába és irtóztató küzdelem fejlődött ki, melyben görögök és bolgárok estek el nagyobb számban.

Zalán, mikor látta, hogy szövetségesei nem képesek a magyarok rohamát felfogni és a hadsorok a magyar sereg vakmerő betörése folytán mindenütt bomladoznak, kétségbeesésében elfutott a harctérről és már csak arra gondolt, hogy életét megmentse. Bolgár-Fejérvárba (Belgrád) menekült, a görög és a bolgár sereg pedig rettegésében elfelejtette a visszavonulás útját s abban a hiszemben, hogy a Tiszán átgázolhatnak, belevetették magukat a folyóba. Nem is menekült meg sok közülük. Nagy részük ott vesztette életét a Tiszában s alig maradt néhány hírmondó, kik a szerencsétlenség hírét császáruknak megvigyék. Azt a helyet, hol a görög-bolgár sereg elveszett, a nép Görögrévnek nevezte el.

A kivívott győzelem a magyarokat ismét a helyzet urává tette. Hódításaik révén egyre nagyobb terület fölött uralkodott Árpád kardja s az alpári ütközet után már odáig jutottak, hogy a Duna – Tisza folyón túl levő tartományokkal is megnagyobbítsák eddigi szerzeményüket. Árpád és vezérei a görög-bolgár sereg leverése után a Körtvélytó nevű mocsár vidékére vezették seregüket és az úgynevezett Gyümölcsös-erdő tövében harmincnégy napi pihenőt tartottak. A vidéket a körülötte levő pusztaság miatt és azért, hogy Árpád itt adta, vagyis hozta szerbe az ország dolgát, Pusztaszernek nevezték, mondja a szójátékkedvelő krónikás.

A harmincnégy napi pihenőt Árpád és vezérei mindenekelőtt az ország dolgainak rendezésére akarták fordítani. Evégből gyűlést tartottak, melyen megállapították az ország törvényeit. E törvények kiterjedtek nemcsak a magánjogi viszonyok rendezésére, hanem a kormányrendszerre, honvédelem szervezésére is.

A gyűlés végeztével, mely az első nemzeti, vagyis országgyűlésnek tekinthető az új hazában, Pusztaszer vidékét Ond vezér szállotta meg a maga nemzetségével s nemsokára fia, Ete összegyűjtvén a szlávságot, Alpár és a böldi rév között erős földvárat hányatott, melyet a szlávok a maguk nyelvén Surungárdnak, azaz fekete várnak, magyaros hangzással Csongrádnak neveztek. Ez az esemény állítólag 895-ben történt.

A pusztaszeri gyűlés után Árpád és vezérei nem pihentek meg, hanem tovább folytatták a hódítás, illetőleg a honalapítás munkáját. Pusztaszerről Titelre haladtak folytonos hódítás között s innen a bodrogi részekre húzódtak. Ezen a helyen Árpád Tas vezérnek, Lehel apjának és anyai részről nagybátyjának, Kulpunnak, Botond vezér apjának nagy földeket adományozott.

Itt ismét összeült Árpád élén a vezérek tanácsa és elhatározták Zalán megtámadását, vagyis a Bolgár-Fejérvár elleni hadjáratot. A bolgárok ellen indított seregek vezérei Lehel, Bulcsu és Botond lettek. Ezek átkeltek a Dunán azon a helyen, hol a Száva a Dunába ömlik és Bolgár-Fejérvár körülzárolásához fogtak. Zalán vezér, ki a az alpári ütközet után ide rejtőzködött, tudta, hogy a magyarok itt is fel fogják keresni, azért nagy előkészületeket tett fogadásukra. Ujból szövetséget kötött a görögökkel s egyesítette velük a maga nagy seregét s a Bolgár-Fejérvár előtti síkon csatarendbe állította hadait. Másnap reggel a magyar sereg is felvonult. Ámde Zalán népének ezúttal sem kedvezett a szerencse. A magyarok óriási rohamait nem tudták meggátolni s habár egy ideig keményen tartották magukat, végre is kénytelenek voltak meghátrálni. Zalán ismét csak úgy menekült meg, hogy Bolgár-Fejérvár várába rejtőzködött. A diadal után Lehel, Bulcsu és Botond az összes foglyokat, kiknek igen nagy volt a számuk, vasraverve Árpádhoz küldötték.

A bolgár-fejérvári csata után a magyar vezérek fogadták a bolgár fejedelem ajándékával érkező követséget. A bolgár fejedelem, Simeon azzal a kéréssel járult a magyarok elé, hogy kíméljék meg hadjárataiktól országát, mert ő hajlandó meghódolni és Árpádnak évi adót fizetni, Zalán vezért pedig nem fogja többé támogatni. A vezérek megadták a kért békét s a bolgárok fejedelmét bántódás nélkül hagyták. Innen Rácországba törtek be. Rácországból az Adriai-tengernek fordultak s bevették Spalatót, Zágrábot, Pozsegát, Vukovárt s egész Horvát és Tótországot meghódították. Mindenütt diadal és gazdag zsákmány kísérte a vezérek útját, kik 896-ban vezették vissza seregüket Magyarországra. A Névtelen Jegyző a vezérek hadjáratához ezt a megjegyzést fűzi:

„Ha jelen levelem betűinek nem akartok hinni, higyjetek a hegedősök csacska énekeinek és a parasztság hiú meséinek, kik a magyarok vitézi tetteit és hadait mind mai napig sem eresztik feledségnek. Sőt némelyek mondják, hogy Konstantinápolyig mentek s Botond Konstantinápoly aranykapuját bárdjával bevágta: de én, mivel egy történetíró könyvében sem találtam, hanem ha a parasztok hiú meséiből hallottam, azért jelen munkámba írni nem akartam.”

A Névtelen Jegyzőnek ez a megjegyzése több tekintetből megérdemli figyelmünket. Mindenekelőtt azt bizonyítja, hogy a hegedősök rendje, vagyis az az osztály, mely a régi magyarság életében nagy szerepet játszott és az ősök vitézi tetteinek emlékét tartotta fenn, még a tizenharmadik században is számos költeményben, versben és költői elbeszélésben énekelte meg a magyarok honfoglaláskori tetteit. És hogy a honfoglalás eseményei a hagyományokban még ekkor is olyan frissen és gazdagon éltek, hogy nemcsak a hegedősök és az énekmondók, hanem a parasztság körében is megvolt az emlékezetük. Ezek a tények mind azt bizonyítják, hogy a honfoglalásról a magyarság népköltészeti kincsei egy gazdag és összefüggő mondát őriztek meg s ezek az elbeszélések olyan népszerűek voltak még századok múlva is, hogy úr és paraszt egyaránt szívesen hallgatta őket. A bolgár-fejérvári, majd a balkáni kirándulást a Névtelen Jegyző tudósítása szerint Zágráb, Pozsega és Vukovár meghódítása zárta be. Ezután a vezérek visszafordultak.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

A honfoglalás nagy munkájának kellő előkészítése után a magyar sereg Álmos vezérlete alatt megindult az új haza elfoglalására. Anonimusz ugyanis még mindig úgy szerepelteti Álmost, mint aki a magyarokat az új hazába is elvezeti. Az oroszok, hogy békességben maradjanak, kezesekül adták fiaikat Álmoshoz, Galicia vezére pedig kétezer íjászt és háromezer parasztot bocsátott rendelkezésére, hogy az utak elkészítésében segítségükre legyenek. A hét magyar és a hét kun vezér hadi népeikkel útra keltek és a „Hovos”-on, vagyis a Kárpátokon áthaladván (a Vereckei-szoroson át), a hungi részekre szállottak és ezt a helyet foglalták el legelőször. A nagy munka és fáradság után, melybe az idejutásuk került, ezt a helyet Munkácsnak nevezték el. Itt negyvennapi pihenőt tartottak, miközben az ottlévő szlávok siettek meghódolni Álmosnak.

Munkács után Ungvár alá vonultak. A vár főispánja, Laborczi, mikor értesült a magyarok jöveteléről, megszökött, de a vitézek egy folyónál elfogták s azon a helyen felakasztották. Azóta a folyó neve Laborczi főispán után Laborcnak mondatik. Ungvár bevétele alkalmából nagy áldozatokat mutattak be a magyar vitézek istenüknek és négy napig lakmároztak itt. Negyedik nap után Álmos tanácsot tartott a vezérekkel és utódává Árpádot ajánlotta, kit még életben fejedelmüknek választottak. „És Árpádot ungvári vezérnek és minden vitézeit ungváriaknak nevezték az idegenek nyelvén és azon nevezet mind mai napig tart egész világon.”

A Névtelen Jegyző a következő fejezetet Árpád szerepeltetésével indítja meg és egyszerre 903-ra helyezi az események időpontját. Árpád különböző irányban kiküldvén csapatait, kelet felé az Ugocsáig, dél felé pedig a Bodrogig terjedő földet foglalta el. Zalán vezér, midőn látta, hogy Árpád az ő vitézeit is meghódoltatja s csapataival mindinkább előre tör, követei útján fenyegetőzni kezdett s figyelmeztette, nehogy tovább folytassa hódításait, mert a görögökkel és bolgárokkal egyesülve meg fogja őt semmisíteni. Árpádot a követek előadása nem bosszantotta fel, sőt egész nyugalommal hallgatta őket s felelt nekik, azt izenvén általuk Zalánnak:

„Jóllehet, az én ősapám, a nagyhatalmas Attila király bírta vala e földet, mely a Duna és a Tisza között a bolgár határszélig terjed, mely földet most ő bír, mindazonáltal én, nem a görögöktől vagy bolgároktól való féltemben, hogy ellenük nem bírnék állani, hanem vezéretek, Zalán barátságáért, a magam igazából csak egy kis részt kérek barmaim alá, tudniillik a Sajó (Sonion) vizéig való földet s ezenfelül kérem vezéretektől, hogy küldjön nekem a maga emberségéből két kulacs dunavizet és egy nyaláb füvet Alpár (Olpar) homokjáról, hogy megkísérthessem, ha édesebbek-e Alpár homokjának füvei s szkithiai és dentumogeri füveknél s ha a Duna vize jobb-e a Tanaisz (Don folyó) vizénél.”

Ezen üzenet tételével még gazdagon meg is ajándékozta a követeket és urukhoz bocsátotta. De ugyanakkor tanácsot tartott a vezérekkel és elhatározták, hogy Árpád szintén követeket fog küldeni Zalánhoz. A követek dús ajándékokat vittek a bolgár fejedelemnek és pedig: tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét, tizenkét kun gyermeket, Zalán feleségének tizenkét szép oroszlánbőrt, tizenkét menyétbőrt, tizenkét nyusztbőrt és tizenkét aranyos köntöst. A követség tagjai voltak Ond, Ketel és Tarcal.

A követek útnak indultak, de különböző kalandokon estek keresztül. Sátorhegynél például, mikor egy patak mellett haladtak, Ketel lova megbotlott s a patakba zuhant. Nagynehezen kiszabadították társai, de a veszedelem emlékére a patakot Ketel patakának nevezték el. Eközben a három vitéz tovább ment s versenyfutást rendezett a Bodrog mentén emelkedő hegytetőre. Mivel Tarcal volt a legügyesebb és ennélfogva ő lett a győztes, a hegy az ő nevéről Tarcal-hegynek neveztetett.

Erről a hegyről szemlélték végig a követek az elterülő síkságot, melynek látása nagy gyönyörűséget fakasztott szívükben. Pogány szokás szerint örömükben egy kövér lovat levágtak és nagy áldomást mutattak be istenüknek. Tarcal innen visszafordult, hogy Árpáddal a föld kitűnő voltát tudassa. Ond és Ketel ezalatt Zalán székhelyére, Alpárra mentek, hol a fejedelem elé járultak. Elmondván jövetelük célját, először is átadták az ajándékokat, melyeknek Zalán rendkívül megörült. Örömében teljesítette Árpád jelentéktelennek látszó kérését s átengedte neki a Sajóig kért földet s a kulacs dunavizet és a nyaláb alpári füvet is elküldte számára. Háromnapos áldomással ünnepelte meg aztán Árpád népe a kedvező választ.

Most már Árpád is kíváncsi volt a követek által megdicsért földre s főbb embereivel a Hegyaljáig ment, melynek magaslatairól szívdobogva pillantotta meg az előtte elterülő föld szépségeit. A helyet, ahol ezt a szerencsés látványt szemlélték, ennek emlékére Szerencsnek nevezték el. Ede és Edömér kun vezérek Árpád parancsára most a Sajó völgyét, Bors pedig a Hernád völgyét hódította meg.

Néhány nap múlva Árpád követei Biharba mentek Mén Maróthoz, hogy uruk nevében a Szamos vidékének és a Nyírségnek átengedését kérjék. Mén Marót azonban kijelentette, hogy semmit sem fog átengedni és a konstantinápolyi császár szövetségével hozakodott elő arra az esetre, ha Árpád erőszakosan merne fellépni. A követek, Öcsöb és Velek jelentése után Tast, Szabolcsot és Töhötömöt küldte megfelelő sereggel Mén Marót ellen. Szabolcs a róla elnevezett vármegyében várat épített, miután a lakosságot meghódoltatta, majd seregét kettéosztva, a Tisza és a Nyírség között levő vidék meghódítására indult. Ennek megtörténte után a Meszes-hegységig haladt, mialatt Töhötöm és fia, Harka a Nyírségen keresztülhaladt és az Érmelléket foglalta el egészen Zilahig. Mén Marót annyira megijedt a magyar vezérek diadalmas előnyomulásától, hogy nem is mert velük nyílt ütközetbe bocsátkozni.

A szerencsés haditettek hatása alatt Töhötöm engedelmet kért Árpádtól Erdély meghódítására. Szabolcs és Tas a Szamos és Körös folyók mentén már befejezték hódításaikat, most Töhötömre várt a feladat, hogy Erdélyt is meghódoltassa. Erdély lakosai ekkor nagy részben románok voltak, kik Gyalu (Gelou) vezér alatt éltek. Gyalu sereggel várta az érkező magyarokat. Almás-folyónál találkozott a két csapat. Gyalu íjászokat állított szembe Töhötöm seregével, de nem sokat ártott nekik, mert a magyarok ügyesen tudtak védekezni. Eközben Gyalu seregének hátába került az a csapat, melyet Töhötöm az ellenség megkerülésére küldött ki, úgyhogy most két tűz közé foghatták a román fejedelmet. A harc rendkívül heves és gyors lefolyású volt s maga Gyalu is futásban keresett menedéket. De nem menekülhetett, mert a magyarok utólérték s a harctéren, a Kapus-folyó mellett fejezte be életét. A románok látva vezérük halálát többé nem ellenkeztek, hanem ők is hűséget fogadtak Töhötömnek. Esküvel erősítették meg hűségüket s az a hely, hol ez a jelenet történt, azóta Esküllőnek neveztetik. Erdély meghódítása után Töhötöm a fejedelemség vajdájává lett s nemzetségét is itt telepítette le.

Tas, Szabolcs és Töhötöm hadjáratának sikeres befejezése után Árpád újból követeket küldött Zalánhoz, hogy a Zagyváig terjedő földet kérje el tőle. Ete és Vojta követek Alpáron találkoztak Zalánnal, aki rémülve hallotta a magyarok újabb követelését, de nem tudván fegyverrel azt megakadályozni, kelletlenül beleegyezett. Ete és Vojta visszatérése után Árpád egészen a Zagyváig húzódott le hadával. Immár hatalmában volt Erdély, a Nyírség, a Meszes vidéke, a Sajó és Zagyva völgye. Nagy áldomással ünnepelték meg újólag a győzelmeket. Mátra táján pedig Ede és Edömér kun vezérek nemzetségei, Borsod vármegyében pedig, mely Bors vezértől nyerte nevét, Acsád és Böngér nemzetségei települtek meg.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Az etelközi vereség után a magyarok tehát új haza keresésére indultak s hosszas vándorlás után, sokféle küzdelem között eljutottak végre Pannonia földjére. Először is a krónikák adatai alapján beszéljük el a honfoglalást, megjegyezve azonban, hogy ezeknek az elbeszéléseknek történelmileg igazolható hitelük alig van.

A magyar történetírás azonban nem mellőzheti ezeket a részleteket, hiszen ezen krónikáknak a honfoglalásra vonatkozó elbeszélései századok óta olyan hatással voltak a történetírásra és a nemzeti köztudatra, hogy hatásuk szinte a legújabb időkig még mindig érezhető. Természetesen ezek az elbeszélések tele vannak a legnagyobb ellenmondásokkal és nagyon zavarosak. Amit egyik krónika elmond, arról nem beszél a másik és viszont. Az események leírásában is csak ott egyeznek egymással, ahol közös forrás szolgált előadásuk alapjául. Így mindenekelőtt a Névtelen Jegyző, vagyis Anonimusz krónikájának az elbeszélései nyomán ismertetjük a honfoglalást, mivel ez a krónika volt az, mely hivatkozva arra, hogy ő „az irományok bizonyos fejtegetéséből és a históriák nyilván magyarázatjából” indul ki, ahelyett, hogy a parasztság „csalfa meséit” vagy a hegedősök „csacska énekét” követné, szinte csalhatatlan tekintélyt biztosított magának.

Anonimusz, mikor a magyaroknak szkithiai vándorlását és megtelepedését előadja, említi, hogy a hét vezér, a hetumogerek egymás között tanácsot tartván elvégezték, hogy maguknak földet foglalnak, melyen ők és népeik lakhassanak. Kitetszik már ebből az elbeszélésből is, hogy Anonimusz Lebédiáról és Etelközről semmit sem tud s ő a honfoglalást egyenesen a Szkithiából való kivándorlással kapcsolja össze. De nem tud arról sem, hogy Etelközben a hét törzs vezérei Árpádot örökös fejedelmükké választották. Ő az események további elbeszélését Álmos vezérnél kezdi, miután egy előbbi fejezetben elmondja a hungárusz név eredetét. Szerinte ez onnan keletkezett, hogy a szkithiai földről kijött hét fejedelmi személy Pannoniába érkezvén, Hungu-várnál hosszasabban időzött. Emiatt nevezték el Álmost hunguvári vezérnek és vitézeit hungurászoknak. A következő fejezetben már Álmos születésének mondáját adja elő.

A Krisztus utáni 819-ik esztendőben a Mágóg király nemzetségéből való Ügek volt Szkithiának a vezére. Dentumogeriában nőül vette Ennedubeli vezér Emese nevű leányát, ettől Álmos nevű fia született. Isteni jelenés miatt nevezték Álmosnak, mivel anyjának álmában isteni látomány tűnt fel saskeselyű képében. Aztán úgy tetszett neki, mintha méhéből folyam eredne és ágyékából dicső királyok származnának, akik nem a maguk földjén sokasodnának meg. Mivel az álmodást ősmagyar nyelven „álmu”-nak mondták s az ő eredete álom által vala megjósolva, azért nevezték őt is Álmosnak.

Álmos külső alakjáról Anonimusz ezeket véli tudni: „Maga pedig Álmos ékes, de barna ábrázatú, fekete, de nagyszemű, magas és karcsú termetű vala, kezei tömérdekek és ujjai hosszúak valának.” A férfikorba jutván, egy nagy és nemes vezér leányát vette nőül, kitől Árpád nevű fia született. Ámde a népség Dentumogeriában akkor már úgy elszaporodott, hogy a vezérek kénytelenek voltak új haza keresését tanácsolni. Pannonia földjét választották, mert a „szállongó hírekből” hallottak Attila király földjéről, kinek nemzetségéből Álmos is származott. A hét vezér ekkor közös akarattal Álmost fővezérré és fejedelemmé választván, így szólott hozzája:

„E naptól fogvást téged vezérünkké és parancsnokunkká választunk és hova szerencséd vezetend, oda követünk.”

S ekkor a vezérek pogány szokás szerint vérüket egy edénybe bocsátották s megerősítették az esküvést, valamint az esküszerződést (vérszerződést), melynek megtartására egymást kötelezték.

Anonimusz Álmos választatását a történeti igazsággal nem sokat törődve írja le, mert amit Álmosnak tulajdonít, az nem vele, hanem Árpáddal történt meg Etelközben és a vérszerződés is etelközi eredetű. De hagyján! – ahogy Anonimusz szokta mondani. A magyarok kijövetelét őshazájukból 884-re teszi, midőn Álmos feleségével és fiával, Árpáddal, ennek Hulek nevű nagybátyjával és két fiával, Zuárddal és Kadosával, valamint nagy sokaságú népével megindult a honszerzésre. Napokig haladván a pusztaságban, az Etil (Volga) vizén tömlőkön úsztattak át és hallal-vaddal táplálkozva, Susudalba, vagyis Oroszországba értek. A magyarok most Oroszország meghódítására és Kiev városának bevételére törekedtek. Az oroszok azonban hirtelen szövetséget kötöttek a kunok hét vezérével, kik valának: Ede, Edömér, Ete, Böngér, Acsád, Vojta és Ketel s elhatározták, hogy védeni fogják országukat a magyarok ellen.

Álmos hadrendbe állította csapatait, lóháton elvonult előttük s egyenként bátorítván őket, végre az összes harcosokhoz ezt a lelkesítő beszédet intézte:

„Szkithák! Bajtársaim! Hős férfiak! Emlékezzetek útrakelésetekre, midőn azt mondtátok, hogy földet, melyen lakozhassatok, fegyverrel és haddal fogtok keresni. Ne döbbenjetek azért meg a ruthénok (oroszok) és kunok sokaságán, kik ebeinkhez hasonlítanak. Mert a kutyák mindjárt, hogy uraik szavát hallják, nemde megfélemlenek? Mert az emberség nem a nép sokaságában, hanem a lélek erejében van. Vagy nem tudjátok-e, hogy egy oroszlán sok szarvast megfutamít, amint egy bölcs mondja. De ezeket mellőzve mondom nektek: ki bírt ellenállani Szkithia vitézeinek? Nem a szkithák szalasztották-e meg Dárius perzsa királyt s így az rémülten és nagy csúffal futott Perzsiába s elvesztett ott nyolcvanezer embert. Vagy nem a szkithák vágták-e le Kírosz perzsa királyt háromszázharmincezer emberével? Vagy magát Nagy Sándort is, Fülöp király és Olimpiász királyné fiát, ki harcolva sok országot meghódított volt, nem szalasztották-e meg csúfosan? Azért is serényen és vitézül harcoljunk ellenük, kik ebeinkhez hasonlítanak és csak úgy féljünk sokaságuktól, mint a legyek sokaságától.”

Bizonyosra vesszük, hogy Álmos sem Kiev előtt, sem Dentumogeriában ilyen beszédet, melyen rajta van a deákos tudálékosság és a faji önérzet kemény bélyege, sohasem mondott – de a Névtelen Jegyző így adja elő és Álmos beszédének olyan hatást tulajdonít, hogy a magyarok menten szétverték az orosz-kun sereget és egészen Kievig üldözték azt. „A kunok tar fejeit – jegyzi meg Anonimusz – Álmos vezér és vitézei, mint a nyers tököt, úgy aprítják vala.” Második héten Álmos már Kiev ostromához fogott, de az orosz és kun vezérek követeket küldöttek hozzá azzal a kérelemmel, hogy ne bántsa őket, inkább keljen át Pannoniába, mely ország igen gazdag és termékeny, mindenféle javakban bővelkedő. Álmos és a vezérek tízezer arany és a szükséges eleség ellenében békét kötöttek, az oroszok mindent megadtak. A tízezer aranyon kívül ezer lovat szépen felszerszámozva, negyven tevét s különféle bőröket küldöttek a magyaroknak. De jóval nagyobb volt ennél a magyaroknak a nyeresége a kunok szövetkezése által, kik, mikor látták Álmos kegyességét, annyira megszerették, hogy önként meghódoltak neki.

„E mai naptól fogva – szólott vezérük – urunkká és parancsolónkká választunk utolsó íziglen és hova szerencséd vezetend, oda követünk.”

A szövetséget ünnepélyes eskü követte, melyet a kunok és Álmos vezérei is kölcsönösen megerősítettek. Nem késlekedtek többé, hanem orosz kalauzok segítségével folytatták útjukat Pannonia felé. Mikor Ladomér városához érkeztek, a ladoméri fejedelem ellenállás helyett ajándékokkal fogadta a magyar sereget és városának kapuit önként megnyitotta előttük. Háromheti pihenő után a vándor tábor felkerekedett és folytatta útját Halics, vagy Galicia felé. A galiciai fejedelem, miként a ladoméri, nem várta be a magyarok támadását, hanem drága ajándékokkal ment eléje s midőn Álmos ott egy hónapig megpihent, kérlelni kezdték, hogy a havason, vagyis a Kárpátokon túl nyugat felé szálljanak Pannonia földjére. Elmondták, hogy Pannonia földje igen termékeny s nagy folyók futnak át rajta, mint a Duna, Tisza, Vág, Maros, Körös, Temes. Elmondták továbbá, hogy ez az ország a magyarok őseié, Attila király hunjaié volt s tőlük vették el a római fejedelmek.

A Duna-Tisza között fekvő területet Szalán (Zalán) vezér ősapja, Keán foglalta el és oda szlávokat és bolgárokat telepített. A Tisza és Erdély közötti, a Marostól a Szamosig húzódó területet Marót vezér foglalta el, kit a magyarok Mén Marótnak neveztek el, mivel több ágyast tartott. Ezt a részt kazárok lakták. A Maros vizétől Orsováig terjedő területnek Glád vezér volt az ura, Erdélyt pedig Gyeló román vezér bírta.

Kézai Simon mester krónikája, mely egyébként a magyarok második honfoglalásáról igen keveset ír, említi, hogy a székelyek, kik Attila birodalmának megszűnése után az erdélyi havasok közé húzódtak, hol nemzetiségüket épen megőrizték, értesülve Árpád jöveteléről (Kézai a honfoglalás vezéréül nem Álmost, hanem a históriai adatoknak megfelelőleg Árpádot teszi), követeket küldöttek üdvözlésére. Egy másik krónika szerint Árpád igen szívesen fogadta a főrabonbán vezetése alatt tisztelgő küldöttséget s az etelközi vérszerződés kőbe vésett pontjával bocsátotta őket vissza. A székelyek ünnepélyes áldomás után szintén esküvel erősítették meg a szövetséget.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

A nép külön törzseket alkotva sátrakban élt, de minden család külön alkotott egy-egy egységet ebben a szervezetben. A gyermekek felnevelése az asszonyok feladatát alkotta, hasonlóképen az élelem elkészítése és a ruházat ellátása. A leányok résztvettek a házi élet és a házimunka mindennemű formájában, mikor pedig érett kort értek el, férjhezadták őket.

A férjhezmenetel eladás útján történt, innen való a nyelvben még ma is fennmaradt „eladó lány” elnevezés. Ez alatt azt kell értenünk, hogy a vőlegény, illetőleg a lány után érdeklődő férfi különböző értékeket adott cserébe a lány szülőinek, kik, ha a házasság előnyösnek mutatkozott, leányukat a kérőnek odaadták, vagyis eladták. A házasság a nőt egyszerre a család középpontjává avatta. Ő gondoskodott a ruházat és az ételek elkészítéséről, fejt, vajat, sajtot készített, halat, húst szárított, bőrt cserzett, ruhát varrt. Vándorlások és hadjáratok idején a férfiak lóháton vonultak előre, az asszonyok, gyermekek és aggok azonban ernyős szekereken követték a törzseket, úgyhogy szervezetük majdnem megfelelt a mai hadtestek azon beosztásának, hogy minden csapattestnek a málhavonata fegyveres oltalom alatt követi a maga csapatát. Így haladtak a régi magyarság nem hadviselő elemei is a tábor után, mikor költözködtek. Általában, ami a honfoglaló magyarság hadászati szervezetére és katonai tulajdonságaira vonatkozik, mindezt VI. Leó görög császár érdekesen írja le a maga könyvében, hol a magyarok hadviselésének sajátságairól emlékezik meg bőven. Leó császárnak ezen leírását nem mellőzhetjük azért sem, mert ez már nem kombinációkat állít fel, hanem a valóságot adja elő, tehát hiteles és megbízható tudósítás az ősi magyarság életéről. Értesítéseit így kezdi:

„Szólunk a turkok (magyarok) állapotáról és hadszerkezetéről. Népes és szabad ezen nemzet s minden kényelem és élvezet fölött arra törekvő, hogy ellenségeivel szemben magát vitézül viselje.

Ezen nép tehát, mint amely egy fejedelem alatt van s melynek vétkeseit főnökeik kegyetlen és nehéz büntetésekkel lakoltatják, nem szeretet, hanem félelem által fékeztetve, a bajt és fáradságot nemesen tűri, hideget, meleget kiáll s a szükségletekben való fogyatkozást, mint pusztai nép, föl sem veszi. Nagyon óvatosak és tervüket titokban tartók a turkok törzsei és szeretetlenek, hitetlenek és telhetetlen pénzvágyók lévén, esküvel nem gondolnak, sem szerződést meg nem tartanak, sem ajándékokkal be nem telnek, hanem mielőtt az adományt elvették, már cselt és szerződésrontást terveznek.

A kedvező alkalmat gondosan kilesik s ellenségeiket nem annyira kézzel és erővel, mint csellel, meglepetésekkel és a szükségletek elzárásával igyekeznek legyőzni.

Karddal, vérttel, íjjal és lándzsával fegyverkeznek. Csatákban többen közülük kettős fegyvert viselnek, vállaikon lándzsát hordanak, kezükben íjat tartanak s mindkettőt, amint a szükség kívánja, használják, űzetve azonban a nyilat jobban szeretik.

De nemcsak maguk vannak fegyverben, hanem az előkelők lovai is vassal vagy védőlemezzel vannak borítva elől.

Nagy szorgalmat és gyakorlatot fordítanak a lóhátról való nyilazásra.

Nagy csapat jószág, lovak és teherhordó barmok követik őket, részint, hogy élelmet s italukra tejet szolgáltassanak, részint, hogy annál többnek látassanak.

Sáncokba nem szállnak, mint a rómaiak, hanem a csata napjáig nemzetségek és törzsek szerint vannak elszéledve, így legeltetik télen és nyáron lovaikat. Háború idején a szükséges lovakat magukhoz veszik s béklyóba verve, turk sátraik közelében őrzik a had rendezkedéséig, amit éjjel szoktak megkezdeni.

Örseiket távolban, de egymáshoz közel állítják föl, hogy könnyen meg ne lephessék őket.

A csatában nem úgy rendezkednek, mint a rómaiak, három részben, hanem különböző csapatokban ezredenként állanak össze s a csapatok egymástól oly kis távolságra állanak, hogy az egész hadrend egynek látszik.

Van a hadrenden kívül tartalék erejük is, melyet titokban az ellenük gondtalanul táborozók ellen vagy a visszaszorított hadosztályuk segélyére tartogatnak. Poggyászukat a hadrend mögött, attól jobbra vagy balra, mintegy kétezer lépésnyi távolban tartják s hagynak amellett is egy kis őrséget.

Gyakran a fölös lovakat összekötözve hátra, azaz a hadrend mögé állítják. Hadrendjük tagjainak mélységét, azaz a sorok számát határozatlanul intézik, minthogy jobban ügyelnek a hadsor tömöttségére, mint mélységére s az arcvonalat egyenlően és sűrűn állítják.

Legjobban szeretik a csatázást távolról, az ellenség cselbeejtését és bekerítését, a színlelt hátrálásokat, visszafordulásokat és a szétszórt csatározást.

Ha elleneiket megszalasztják, mire sem ügyelve kíméletlenül nyomulnak utánuk, nem gondolnak másra, mint az üldözésre s nem érik be, mint a rómaiak s más nemzetek a kellő üldözéssel és a vagyon zsákmányolásával, hanem mindaddig nyomulnak, míg az ellenséget teljesen szét nem verik, melyre minden módot felhasználnak.

Ha ellenségeik erősségekbe menekültek, jól megfontoltan s állandó megszállással igyekeznek őket a lovak és az emberek szükségletei tekintetében szorultságba hozni, hogy így ellenségeiket kézrekeríthessék vagy kényük szerinti egyezségre bírják. S először könnyebb feltételeket kívánnak s ha ellenségeik reáálltak, már nagyobbakat toldanak hozzájuk.

Nagy nehézséget okoz a turkoknak háborúban a legelő szűke, nagy lévén barmaik száma, melyeket magukkal hordanak... Ellenükre van a sík puszta vidék s a tömötten rendezett s őket szakadatlanul üldöző lovasság is. Nem szeretik a kéziviadalt nehéz gyalogsággal... Nagyon szomorítja őket, ha közülük némelyek a rómaiakhoz pártolnak. Tudják ugyanis, hogy nemzetük állhatatlan gondolkodású, hogy haszonvágyók és sok törzsből vannak összeállítva s hogy emiatt rokonaikra és az egymás iránt való jóindulatra nem sokat adnak. Mert egész tömeg követi őket, mihelyt néhányan átpártolnak és általunk (rómaiak, görögök) szívesen fogadtatnak. Azért is nehezen veszik, ha valaki tőlük elpártol.”

 Végül megjelöli azokat az irányelveket, melyeknek segítségével a rómaiak vagy más nemzetek a magyarok felett diadalt arathatnak. “Ha szerencsés volt az ütközet kimenetele – írja Leó császár – ne üldözd őket se túlságos sóváran, se hanyagul. Mert ők nem olyanok, mint a többi nemzetek, melyek egy vereség után mindjárt le vannak győzve, hanem azután is minden módon igyekeznek megrohanásokkal nyugtalanítani és lehetőleg kezükbe keríteni az ellenséget.”

Leó császár ezen tudósításban minden elfogultság, sőt nyilvánvaló rosszakarat mellett is igen érdekes kultúrhistóriai képet kapunk a régi magyarság harci taktikájáról, háborús életéről és hadviseléséről. Az elfogultság és rosszakarat ott nyilatkozik meg Leónál a magyarok iránt, hogy esküszegőknek, csalárdoknak, telhetetlen pénzvágyóknak festi őket. Pedig a nomád életet élő, köröskörül ellenség által közrefogott és ennélfogva állandóan védekezésre is utalt népnél, mely más hódítókkal szemben maga is mint hódító lép fel, a zsákmány hajszolása s más ilyenek nem erkölcsbe ütköző dolgok. Szervezetlen és nomád viszonyok között élő társadalomban nem ezek az erkölcsi elv megsértései. Különben is hadjáratokban, politikában ma is az ellenség lefegyverezése és megsemmisítése az egyedüli cél s a zsákmányt éppen olyan kíméletlenül elragadják, miként ezer év előtt, csakhogy más formában. A rómaiak sem voltak csöppet sem nobilisabbak ellenségeikkel szemben, holott évezredes kultúra állott már mögöttük, mikor Ázsia belsejéből a honfoglaló magyarság eléjük vetődött. A császári író ezen rágalmai azért sem állhatnak meg, mert éppen a magyarok voltak azok, akik adott szavukat és szerződésüket pontosan betartva a keletrómai császárságot megmentették a bolgárok támadásától.

Leó tudósításában mindezek ellenére igen érdekes és nagybecsű részletek vannak, melyeknek adataiból megalkothatjuk a magyarság ezer év előtti társadalmának képét. Kitűnik belőlük, hogy a magyar mindenekfelett hódító katonanép volt. A hódításra utalták őt azok a kiváló képességek, melyek a faj legszebb erényeit alkották, nevezetesen: a bátorság, az ügyesség, a testi és szellemi erő és a hadviselésben való kiválóságok. Az a hadviselés, melyről Leó császár megemlékezik, speciálisan magyar jellegű volt úgyannyira, hogy még a későbbi századokban is, még a török háborúk idején is különösen a lovasság sikerrel alkalmazta a régi magyar katonai taktika egyik-másik sajátságát.

A faj életrevalósága és hódító hivatottsága mellett érdekesen bizonyítanak azok a tények is, melyekre Leó hivatkozik. Bátor, vakmerő és hatalmas lelki energiával bíró nemzedékeknek kellett születniök egy olyan fajtából, melynek még asszonyai is résztvesznek az ütközetekben s gyermekei a háború élet-halál veszedelmének izgalmai között nőnek fel. A málhatábor ezer-kétezer lépésre szokta követni háborúk idején a harcos csapatokat s ha ezek csatát veszítettek, bizony nem egyszer rájuk került a sor, hogy magukat védelmezzék. Ilyenkor az öregek, a nők és a gyermekek mind kényszerülve voltak a csatában való részvételre, amíg számukra felmentés érkezett. A hadviselés különféle módja, a csapatok tagozata, elrendezése, a támadásnál és védelemnél követett eljárás, valamint az erősségek közülzárolása mind azt bizonyítják, hogy a magyarság hadviselése magasan fölötte állott a többi nép hadászati rendszerének s az az eredetiség, mely ezt a haditaktikát jellemezte, zavarba hozta még az olyan katonai szervezetű népet is, mint a római.

Ha nem lettek volna meg a magyar fajban mindazok a kiválóságok, melyek egy nagy hivatásra rendelt népnél szükségesek, az idők pusztító viharaiban nyom nélkül elenyésztek volna. De éppen e kiválóságok, melyeket a szigorú katonai élet még inkább kifejlesztett bennük, képesítették a fajt arra, hogy ellenségeivel sikerrel szembeszálljon s minden akadályt, amit útjába gördítettek, elsöpörjön. Egyenként is erős, bátor és éber szellemű embereknek kellett támadniok egy olyan fajból, melyet létének biztosítása állandóan a harcok legnagyobb veszélyébe sodort s hogy tényleg azok is voltak, azt Anonimusz önérzetesen dicsekvő nyilatkozata is bizonyítja, mikor két-három század múlva is büszkén írja, hogy kiválóságukat megismerheti a világ gyümölcseiről, vagyis azokról a nemzedékekről, melyek nyomukba léptek.

A magyarság lebédiai és etelközi történetének változatos eseményei így kapcsolódnak össze a faj olyan tulajdonságaival, melyek egyre nagyobb feladatok megoldására képesítik. Etelköz után a magyarság már ismét egy új haza szerzésének a szüksége előtt áll. A sátrak egyszerre eltűnnek az etelközi síkságról, a törzsek összeszedelőzködnek, a férfinép lóra ül és a bátor, minden veszéllyel szembeszálló, semmiféle fáradalomtól vagy akadálytól meg nem riadó lovashad készen áll és várja az indulásra szóló parancsot. Mögötte a szekértábor hozzátartozóinak, házanépének és háziállatainak tömegével. Eleven zsivaj, nagy mozgalom tölti be a környéket, mikor a lovashad után a szekértábor is megindul.

A tömeg még nem tudja, hogy hol és merre van az az új haza, mely annyi vándorlás után végre pihenőt fog számukra nyújtani és annyi küzdelem után világtörténelmi hivatása színteréül fog szolgálni. A vezérek azonban körülbelül tudják már, hogy hol fog a nagy vándorlás véget érni. Hiszen a bolgár háború idején Árpád serege már megismerte Magyarországot, egyik-másik csapat kalandozott is benne s különben is nyugat felől egészen a szomszédságába jutottak, mikor Etelközben megtelepedtek.

Még csak arról van szó, hogy milyen számerejű lehetett ez a tömeg, mely a honfoglalásban résztvett, illetőleg Etelközből Magyarországba költözött. A harcosokat kétségtelenül ennek csak egy bizonyos hányada alkotta, hiszen a nagyobb rész nőkből, gyermekekből, aggokból és rabszolgákból állott. Biztos adattal egyik forrás sem szolgál s habár adatokat a nemzeti krónikákban is találhatunk a honfoglaló magyarság számának nagyságáról, ezek mind olyanok, melyeknek állítását igazolni nem lehet. A nemzeti krónikák a hét törzs katonai állományát kétszáztízezer emberre teszik, törzsenként harmincezret számítva. Egyik krónikánk szerint a száznyolc nemzetség, mely a tiszta magyarságot Szkithiában alkotta, fejenként kétezer, összesen kétszáztizenhatezer harcost tett ki, viszont egy arab író, Ibn Roszteh azt az adatot tartotta fenn, hogy a magyar fejedelem húszezer emberrel szokott csatába menni, amiből hozzávetőleg következtethetjük, hogy legalább ugyanennyinek kellett az otthon védelmére maradnia. S mivel minden harcosra legalább öt-hat családtagot lehet számítani, az egész nemzet kétszázötvenezernyi lehetett s legalább még egyszer ennyi a szolganépség. Ezen föltevés valószínűsége mellett az a körülmény szól főképen, hogy egy országnak a meghódításához ennyi emberre nyilvánvalóan szükség volt.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

A magyarság eredetéről, nyelvéről, szokásairól, vándorlásairól és hadiéletéről még egyet-mást el kell mondanunk. Tiszta képet e szétágazó, de egymással összefüggő kérdésekről csak úgy adhatunk, ha szorosan vizsgálat alá vesszük a rendelkezésünkre álló eddigi adatokat. Utaltunk már reá, hogy a nyelvrokonság nem oszlatja el azokat a nehézségeket, melyek egy faj vagy nép eredetére nézve felmerülnek. A finn-ugor és magyar nyelvrokonság azt kétségtelenül megállapítja, hogy a magyarok az ugor népekkel egykor szoros érintkezésben álltak, de azt már korántsem bizonyítja, hogy a magyar az ugor népekkel egy fajból eredt. A faji rokonság esetén kifejezésre kellene jutnia ennek a közösségnek az embertani sajátságokban is, holott a magyarok és a finn-ugorok között általában nem igen találunk ilyen kapcsolatokat. A finn faj általában szőkehajú. A vogulok, osztjákok, szamojédek szemei kicsinyek, mély üregekben ülnek és arccsontjaik kiállók, mint a mongolokéi és szakálltalanok. Ahol pedig e finn típus egyszer gyökeret vert, egyáltalában kiirthatatlannak látszik. Megmaradt az évezred múlva ott is, hol túlnyomólag van a finn összekeveredve más népfajokkal. Azon finn fajbeli népek, melyek Észak-Ázsiában maradtak, az osztjákok, vogulok, mordvinok, csuvaszok, cseremiszek, szamojédek és más törzsek számos évszázad óta élnek együtt s összekeverve más testalkatú török-tatár fajokkal anélkül, hogy testi tulajdonságaik változtak volna. Az európai finneknél az alkat már a jólét és műveltség által megnemesedett némileg, de az arcjelleg változatlan maradt. Íme ezek az argumentumok, melyeket külföldi szakemberek és hazai történetírók, különösen Horváth Mihály a finn-ugor-magyar faj rokonsága ellen felhoznak. És ezen argumentumokkal egyidejűleg kérdezik, hogy a típusnak ez az állandósága, mely a finn-ugor népeknél évszázadok óta megmaradt, miért hiányzik egyedül a magyarban. Másodsorban pedig kérdezik és keresik annak a magyarázatát, hogy az állítólag finn-ugor eredetű magyarságnál mi okozta, hogy fajrokonaitól arcban és testalkatban annyira eltérővé változott, sőt egyike lett a legszebb fajoknak

Ámde már előbb említettük, hogy az újabb vizsgálódások különbséget tesznek törökös fajta és ugoros fajta magyar típusok között, úgyhogy e vizsgálódások révén e probléma úgyahogy megoldottnak mutatkozik, ha azt feltételezzük, hogy a honfoglaló magyarság két elemből állott és pedig egy török, illetőleg turk eredetű fajból és egy ugor keverékből. A hódító hadjáratokat az előbbi folytatta, míg a másik a földművelés, állattenyésztés, ipar terén tűnt ki. Általában véve, ami a honfoglaló magyarok fajbeli sajátságát illeti, ennél a kérdésnél nem mellőzhetők az egykorú írók értesítései. A görög és arab írók kivétel nélkül turk névvel jelölik meg a magyart s ezzel a jelöléssel a fajnak török eredetére mutatnak rá. Az ugor, unger elnevezést, melyekből az ungar, hungárusz elnevezések származtak, a nyugati népek a szlávoktól vették át. Azonkívül a nyelvben fennmaradt nagyszámú török elemek azt a mély kapcsolatot igazolják, mely a magyar és a török között megvolt. De viszont, hogy ez a hódító és uralomra termett faj nyelvét megváltoztassa, ahhoz legalább is olyan nagymérvű keveredésnek kellett lennie, amely kihatott a honfoglaló, vagyis ekkor még csak hont kereső, magyarság egész életére.

Egy ilyen nagyobbmérvű keveredés lehetőségére utal az a históriai hagyomány, mely a magyarságnak Lebédiából Etelközbe való vándorlásához fűződik. Mikor ugyanis a bessenyők s a bolgárok a magyarokra támadtak, ezek két ágra szakadtak. Az egyik rész, a kisebbik visszahúzódott őshazájába, a nagyobbik rész ellenben a kazároktól elvált kabar törzzsel gyarapodva, nyugati irányba indult és az Alduna közelében levő Etelközben (a krónikák elnevezése szerint: Atelkuzu) telepedett meg. „Ezek, vagyis a kabarok – írja Konstantinosz Porfirogenitosz –megtanították azután a turkokat a kazárok nyelvére és a mai napig is azon beszélnek, de amellett bírják a turkok nyelvét is.” Ezzel a tudósítással látszólag meg van magyarázva a nyelvi keveredésnek az a folyamata, mely az ugor elem túlsúlyát megérteti. Csakhogy ez esetben fel kell tételeznünk a kabaroknak és a kazároknak ugor voltát s fel kell tételeznünk a nyelvi keveredésnek olyan gyors folyamatát, ami fél emberöltő alatt szinte hihetetlen. Az etelközi magyarság, ha elfogadjuk ezt a feltevést, olyan nyelvi alakuláson ment keresztül, hogy mire 895-ben Magyarország határán megjelent, már a kabarok vagy a kazárok által beszélt ugor nyelv teljes hatását felszívta.

Láthatjuk e példákból is, hogy kézzelfogható, számtani bizonyosságok erejével ható adatokat nem lehet sorakoztatni a magyarság ősi múltjának felderítésére s minden adat csak azzal az értékkel bír, hogy valószínűvé tesz egy-egy kombinációt. A honfoglaló magyarság nyelvéről kulturális szempontból azonban már sokkal bizonyosabbak az adataink. Ez a nyelv a kilencedik században már annyira gazdag volt, hogy a földművelés, ipar, hadviselés, családi élet dolgait s a természeti világ tüneményeit szabatosan ki tudta fejezni. De nemcsak a gyakorlati életre, hanem a lelki élet elvontabb jelenségeit érintő fogalmak számára is voltak kifejezései.

A magyarság hódító faj volt. Életviszonyai folytonos küzdelemre és harcra utalták s habár e harcokban nem egyszer ő húzta a rövidebbet, leigázni sohasem engedte magát. Mikor a siker reménye nélkül kellett védekeznie a nagyobbszámú ellenséggel szemben, akkor a harc befejezése után otthagyta hazáját és újnak keresésére indult. Így tett Lebédiában és Etelközben is. A jóval nagyobbszámú ellenség mégsem vehetett erőt rajta, mert inkább feláldozta tűzhelyét, minthogy az igát magára vegye. Az önállóságnak az a vágya és ösztöne vezette el őket etelközi vereségük után a mai Magyarország földjére.

Nomád életmódjukból folyt az a szokásuk, hogy csoportonként, törzsfők alatt éltek s életmódjuk mindenekfelett annak katonai jellegében domborodott ki. Városokat, állandó falvakat azért nem alkottak, mert a viszonyokhoz kellett magukat alkalmazniuk. A lebédiai és az etelközi magyarság életének nincs állandó színezete. Sátrak alatt éltek olyan területeken, amelyek legeltetésre, vadászatra alkalmasak voltak. Mihelyt e feltételek egyike hiányzott, tovább vonultak, téli időkben pedig a folyók közelébe húzódtak, melyek számukra a halászatot lehetővé tették. Nyári időben hatalmas pusztáikon méneseket, gulyákat legeltettek s ezekből tartották fenn magukat, mialatt a harcos csoport zsákmány után nézett s becsapásait a nyugati országokig terjesztette ki. Táplálékaikat főként a hús, kenyér és a tej alkotta, de a sört és a bort is kedvelték. Marháikkal kereskedést is űztek, nagyobb részüket azonban táplálkozásukra fordították. Leó császár a magyarokról szóló históriájában érdekesen írja le a pusztai magyarságnak azt az élelmicikkét, melyet vándorlások, nagyobb menetelések vagy hadjáratok idején használtak. A levágott marhának a zsírját és bőrét rendesen el szokták adni, a húsát azonban megtartották. Ezt mindenekelőtt elválasztották a csontoktól s azután nagy üstökben megfőzték. Mikor ez megtörtént, jól besózták és kitették a napra. A megszárított húst végül porhanyóra tördelték és eltették. Hadjáratok vagy vándorlások idején, mikor az élelem szerzése nagy nehézségekkel járt, ez a porhús szolgáltatta táplálékukat. Az ősi magyarságnak ez az élelme megfelelhetett a katonaság mai konzervjeinek, melyet szintén arra a célra szoktak tartogatni, hogy mikor a katonák rendes élelmezése háború idején lehetetlenné válik, a könnyen szállítható konzerv által csillapíthassák éhségüket.

A magyarok konzervjének is ez volt a rendeltetése és ilyen célra is használták. Vizek közelébe érve a magukkal hozott üstöket megtöltötték vízzel, az üstök alá tüzet raktak és a forrásnak induló vízbe megfelelő adagban bevegyítették a porhanyóvá tördelt húsanyagot. Ezáltal egy olyan kásaszerű étel keletkezett, melyet kenyér nélkül is meg lehetett enni és kitűnő táplálékul szolgált.

Az étkezésben és a lakásban való egyszerűségükkel éles ellentétben állott ruházkodásuk pompája. Ebben az időben a drága állati bőrök adták a díszes ruhákat. Az előkelők selymet is hordtak, a közrendűek azonban különféle bőrökkel fedték tagjaikat. A hagyomány a kacagányos és párducbőrös ősöket szintén ilyen ruházatban képzelte el. Már ekkor megtaláljuk nyomát a díszes magyar viselet ma is igen népszerű zsinórzatának, persze primitív kivitelben és egészen más rendeltetéssel. A mai magyar ruhákon, például a mentén, attilán, díszmagyar kabáton a zsinórozás pusztán csak a dísz emelésére szolgál, holott a régi magyaroknál ennek praktikus rendeltetése volt. A jobbára állati bőrrel ruházkodó harcosokat nagyban akadályozta volna a ruházatuk, különösen felső ruhájuk, a dolmánynak megfelelő kabátjuk vagy ujjasuk szétnyílása, ezért három-négy rendben bőrszalagokat húztak a ruhán keresztül, melyeket közbül alkalmazott bőrgombokhoz erősítettek. Az úgynevezett kacagány, mely díszül is szolgált, emellett azzal a rendeltetéssel bírt, hogy összecsapások alkalmával felfogja a harcos ellen intézett ütéseket. Ebből a viseletből alakult ki később a mente, melyet a huszárság ma is félvállon, a nyakból leeresztett zsinóron visel.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Lebed vezérlete alatt hosszú ideig éltek a magyarok Lebédiában. A kazárok annyira szerették Lebed és annyira iparkodtak megtartani barátságát, hogy kagánjuk előkelő nemzetségből való kazár nőt adott számára feleségül. A házasság azonban gyermektelen maradt, a kazárokkal való szövetség pedig szintén céltalanná lett, mert nemsokára, hogy a bessenyők a magyarokra támadtak, ezek kénytelenek voltak előlük menekülni és Lebédiát elhagyni. Új hazájukat a Dnjepper, Bug, Prut, Szeret folyók között elterülő síkságon alapították meg és Etelköznek nevezték.

Az egykori Etelköznek ma azok a helyek felelnek meg, hol Moldvát, Besszarábiát, Podoliát és Kisoroszország egyes, idenyúló részét találjuk. Lebed halála után Előd lett a magyarok vezére és ő vezette Etelközbe az új honfoglalásra nemzetét. A kazárok azonban fenn akarták tartani tovább is a magyarokkal az összeköttetést, hogy szükség esetén biztos védőtársat találjanak bennük, ezért azt akarták, hogy a magyarok is válasszanak örökös fejedelmet, kagánt maguknak. Követeiket elküldötték tehát Etelközbe és Előd vezért magukhoz hívatták. Előd nemsokára hajóval kazárföldre utazott s a kagán elé járulva, megkérdezte, hogy mi célból hívatták. A kagán így felelt:

„Azért hívattalak, hogy te nemes, vitéz, bölcs létedre, mint a magyarok között az első, fejedelme légy népednek s nekem pedig engedelmeskedjél.”

Előd erre így válaszolt:

„Nagyba veszem irántam való kegyedet és hajlandóságodat elismerem, hogy hálámra számíthatnál érte. De mivel az ily uralomra képes nem vagyok, szavadat nem fogadhatom. Jobb lesz az utánam való vezér, Álmos, kinek van fia is, Árpád nevű. Vagy Álmos, vagy az ő fia, Árpád legyen a fejedelem és függjön tőled.”

A kagán elfogadta az Előd indítványát s elküldte csakhamar embereit Etelközbe a fejedelemválasztás előkészítésére. A magyarok kellő tanácskozás után végre abban állapodtak meg, hogy Álmos helyett fiát, Árpádot fogják megválasztani, mert minden tekintetben különb az apjánál. Árpád ekkor negyvenöt-ötvenéves férfiú volt. A törzsek aztán kazár szokás szerint paizsra emelve fejedelmükké választották. Árpád megválasztásával egyetemben azt is szerződésbe foglalták, hogy amíg az ő nemzetsége élni fog, mindig belőle válasszák a fejedelmet. Ugyanekkor a vezérek szerződést is kötöttek egymással, vérszerződést s ebben közösen így állapodtak meg:

1. Amíg életük tart mind maguknak, mind maradékaiknak, Árpád nemzetségéből legyen a vezérük.
2. Valami jót munkájukkal szerezhetnek, abból senki közülök kizárva ne legyen.
3. Azon fejedelmi személyek, kik Árpádot szabad akaratukból megválasztották, sem maguk, sem fiaik soha a vezér tanácsából és az ország tisztjéből ki ne rekesztessenek.
4. Ha valaki utódaik közül hűtlenné lenne a vezérhez és meghasonlást okozna a vezérek között, vére ontassék, mikép az ő vérük omlott az esküben, melyet Árpádnak tettek.
5. Aki Árpád és a többi vezérek utódaiból az esküt meg akarná szegni, átok alá legyen vetve mindörökre.
6. Aki a nemzeti gyűléseken megjelenni nem akar, hasíttassék ketté.

A hét vezér, kik a szerződést pogány módon és pogány szertartással megkötötték olyanformán, hogy esküvésük hiteléül karjaikat felszúrták és vérüket egy edénybe bocsátották, névszerint így következett: Álmos, Előd, Kund, Ond, Tas, Huba, Töhötöm.

Ez a szerződés immár megvetette a magyar alkotmány alapját és erős vezető alá helyezte a magyar népet. Szükség is volt erre az egységes működésre és az egységes vezetésre. Az egyes törzsfők szövetségben voltak ugyan egymással, de a szövetség eszméje a törzsi rendszerben nem jutott elég erővel kifejezésre. A bessenyők támadása után be kellett látniok a magyaroknak, hogy sikert csak úgy érhetnek el, ha szervezetten tudnak az ellenség ellen fellépni. Így keletkezett a vérszerződés és ennek alapján így választották meg Árpádot Etelközben a magyarság első örökös fejedelmévé.

Megjegyzendő, hogy a vérszerződés említett pontjai írásba foglalva, az elősorolt rendben megszövegezve nem voltak. A vérszerződés pontozatait a magyar krónikák szedték egybe, ámde kétségtelen, hogy Árpád megválasztása alkalmával kifejezésre jutottak mindazon elvek és szempontok, melyek a vérszerződésben körvonalazva vannak. Az Etelközben való megtelepedés és Árpád fejedelemmé választatásának eseménye után a magyarok szövetséget kötöttek a keletrómai birodalommal a bolgárok ellen. VI. Leó görög császár követeket küldött ugyanis Árpádhoz, hogy a magyarok segítségét megnyerje. A háborúra okot az szolgáltatott, hogy a bolgárok fejedelme, Simeon az előbbi harcban, mely a bolgároknak görög kereskedők által való zsarolásáért tört ki, nemcsak elverte a bizánci sereget, hanem a hadifoglyok orrait levágatta s így megcsúfolva küldte vissza őket hazájukba, Konstantinápolyba.

A szövetség értelmében a magyarok útrakeltek Leó császár megsegítésére. A sereget Árpád legidősebb fia, Tarkas, a görög írók szerint Liuntin vezette. Nagy diadallal törtettek előre, bekalandozták és feldúlták egész Bulgáriát és Simeon seregét három ütközetben keményen elverték. Ez a hadjárat 894-ben történt. A bolgár fejedelem végső szükségében, hogy a további csapásokat elhárítsa népéről, 895-ben a bessenyőkkel szövetkezett a magyarok ellen. S mialatt ezek a hadjárat folytán etelközi hazájuktól távol voltak, a bessenyők a védtelenül hagyott otthonaikra csaptak rá. A küzdelem azonban így is emberfeletti volt, jóllehet a harcosok nagy része hazájától távol tartózkodott. A bessenyők északról, a bolgárok délről támadtak Etelközre és iszonyú dúlást vittek végbe a magyarok között. Állítólag ebben a csatában esett el Árpád fia, Liuntin és Álmos, Árpád apja. A küzdelem nagyságáról fogalmat ad az a tény, hogy ámbár a magyarok voltak a vesztesek, a bolgárok közül mégis mintegy húszezren maradtak halva a csatatéren.

Az etelközi vereség ismét új hazaszerzésre indította a magyar népet. Vezetői belátták, hogy két olyan ellenséges nép között, mint a bolgárok és bessenyők, nyugodtan nem maradhatnak, ennélfogva a törzsek, szekérhadak és minden hozzájuk tartozó nép Árpád vezetése alatt felkerekedtek új haza keresésére.

A magyarság ezen vándorlásának irányát nem lehet pontosan megállapítani, csupán az kétségtelen, hogy a magyarok a mai Oroszország területén keresztül hatoltak át legújabb hazájukba. Sőt valószínű, hogy nem egy tömegben, hanem három-négy csapatban vonultak be a magyar földre. A fősereg Árpáddal Oroszországon keresztül és Holicson át a Vereckei-szoroson hatolt be Magyarországba, míg a másik kettő Erdély, illetőleg a Duna völgye mentén iparkodott célját elérni.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Anonimusz, miként Kézai Simon mester, a régi magyarok viselt dolgainak krónikása, aki a magyarok bejöveteléről és vitézi tetteiről szóló krónikáját minden valószínűség szerint a tizenharmadik század elején írta. A történettudományban, mivel kilétét pontosan nem sikerült megállapítani, az Anonimusz nevet kapta, noha újabban már meglebbentették az alakját körülvevő fátylat s tudni vélik, hogy III. Béla király jegyzője volt, neve pedig Adorján püspök. Titokzatos volta inspirálta a művészt is arra, hogy szobrát, mely a budapesti Városligetben van felállítva, úgy alkossa meg, mint magábavonuló, rejtelmes alakot, aki az idők messzeségébe látszik pillantani, midőn a magyarok történeteiről elmélkedik. Szkithiáról, a magyarok, illetőleg a hunok életéről ő is sokat tud, de egészen másként beszéli el, mint Kézai. A hunokról pedig, kiknek történeteit Kézai bőven ismerteti, alig emlékezik meg. Anonimusz előadása a magyarok őshazájáról, vagyis Szkithiáról így hangzik.

 “Szkithia tehát igen nagy föld, melyet Dentumogeriának neveznek, melynek határa kelet felé az északi résztől a Fekete-tengerig terjed. Mögötte pedig vagyon a Tanaisz nevezetű folyó (mai Don folyó) nagy ingoványokkal; holott szerfölött bőven találkozik a nyuszt, úgyhogy nemcsak nemes és nem nemes abból ruházkodhatik, hanem a gulyás, juhász, kanász is azzal ékesíti ruháját azon a földön. Mert ott aranynak és ezüstnek bőve van és azon föld folyóiban drágakövek és gyöngyök találtatnak.

Szkithiának kelet felől való határánál pedig a Góg és Mágog nemzetei laktanak, kiket Nagy Sándor bérekesztett. A szkithiai föld pedig széltében és hosszában igen terjedelmes. A népet pedig, mely lakja, dentumogernek nevezik mai napiglag és az soha semmi uralkodó hatalma alá vetve nem volt. A szkithák ugyanis régiféle népek s hatalma vagyon Szkithiának keleten, mint fönt mondottuk. Szkithiának első királya volt Mágóg, Jafet fia s azon nemzetet Mágóg királyról nevezték mogernek. Kinek is nemzetségéből származott azon nagy, híres és igen hatalmas Attila király, ki Urunk születésének 451-ik esztendejében a szkithiai földről kiszállva hatalmas erővel Pannonia földjére jőve s a rómaiakat megfutamítván, az országot elfoglalá és királyi lakot alkota magának a Duna mellett, a hév vizek fölött és minden régi műveket, melyeket ott talált, megújíttatta és köröskörül igen erős kőfallal megépíté, melyet magyar nyelven most Budavárnak, a németek pedig Ecilburgnak neveznek.

De hagyján! A történetírás útját kövessük. Ezután sok időre származott ezen Mágóg király nemzetségéből Ügek, Álmos vezér apja, kitől Magyarország királyai és vezérei eredetüket vették, miként a következőkben elmondva lészen.

A szkithák ugyanis, miként mondottuk, régiféle népek, akikről a történetírók, kik a rómaiak tetteit megírták, így szólának: a szkithiai nemzetek igen bölcsek és szelídek voltak, kik a földet nem művelék vala és csaknem semmi vétek sem vala közöttük. Mert nem voltak mesterséggel készített házaik, hanem csak szövetből készített sátraik; húst, halat, tejet és mézet esznek vala, sok barmot tartanak, nyusztok és más vadak bőrével ruházkodnak vala. Máséra nem vágynak vala, mivel mindnyájan gazdagok voltak, barmaik és eleségük bőven lévén. Nem voltak paráznák sem, hanem kinek-kinek csak egy felesége vala. Később azonban a már mondott nemzet a háborúnak nekitörődve, oly kegyetlenségre vetemedett, mint némely történetírók mondják, hogy dühükben emberhúst ettek és embervért ittak volna.

És hiszem, hogy még most is megismerhetitek, hogy kemény nemzet volt, gyümölcseikről. Mert a szkitha nemzetet egy uralkodó sem hódította meg.

            A szkithák Dárius perzsa királyt ugyanis nagy csúful megszalasztották s elveszte ott Dárius nyolcvanezer embert s így nagy ijedten szalada Perzsiába. Ugyancsak a szkithák Kírosz perzsa királyt háromszázharmincezer emberrel megölték. Ugyancsak a szkithák magát Nagy Sándort is, Fülöp király és Olimpiász király fiát, ki harcolva sok országot meghódított vala, csúful megszalaszták. Mert a szkitha nemzet edzett volt minden bajt kiállani s nagy termetűek s háborúban vitézek voltak a szkithák, mert semmijük sem lehetett a világon, amit a rajtok elkövetett sérelemért elveszni féltek volna. Midőn ugyanis a szkithák győzedelmet nyernek vala, semmit sem akartak a zsákmányból, mint maradékaikból a mostaniak, hanem csak dicsőséget keresének belőle és Dáriust, Kíroszt és Sándort kivéve egy nemzet sem merészelt a világon földjükre belépni.

Az említett szkitha nemzet pedig kemény volt a csatára, gyors a lovaglásra. Fejükön sisakot viseltek s íjra és nyilazásra a világ minden nemzeténél derekabbak voltak. S hogy ilyenek voltak, maradékaikról megismerhetitek. A szkithiai föld pedig amennyivel távolabb esik a forró égaljtól, annyival egészségesebb az emberi nem szaporodására. És jóllehet, igen téres, mégsem volt elég az ott megszaporodott nemzetek táplálására és befogadására. Azért is hét fejedelmi személy, kiket hetumogernek neveztek, a hely szűkét nem állhatván, erősen gondolkodék, hogy azt odahagyja.Ekkor ezen hét fejedelmi személy egymás között tanácsot tartva elvégezé, hogy maguknak földet foglalni, melyen lakhassanak, szülöttjük földjéről távozzanak el.”

Anonimusz előadásából megtudunk némely érdekes dolgokat, de biztos feleletet tőle sem kapunk arra a kérdésre, hogy a magyarok kiktől származtak, micsoda faj kötelékéből váltak ki, minő nyelvet beszéltek eredetileg és Magyarországon való megjelenésükig a történelmi élet színpadán minő szerepet vittek. Pedig a mondák, legendák és hagyományok helyett, melyek magukban véve kétségkívül igen kedves dolgok, tisztán a száraz igazságot szeretnők e kérdésekre megtalálni. De amint láttuk, ez igen bajos dolog. Kézai a Bábel-torony építéséig viszi fel a magyarok eredetét s Jafet nemzetségéből, Menróttól, másként Nimródtól származtatja őket. „Ezen nemzetségek a héber nyelven beszéltek” a bábeli zűrzavarig, mondja Kézai, tehát a magyarok és hunok, miután Menróttól származtak, ezen elmélet alapján héber eredetűek volnának. Csakhogy a nyelvben ennek a héber származásnak semmi nyoma sincsen, sőt a magyar faj embertani tulajdonságaiban sem találunk a héber eredetre mutató nyomokat. A középkorban azonban a történetírók előszeretettel vezették vissza minden nép eredetét valamilyen bibliai családra. Anonimusz pedig Mágógtól, Jafet fiától származtatja a magyarokat, de meg is elégszik ezzel a kijelentéssel, anélkül, hogy okadatolná állítását.

Ezekkel szemben ott állanak az összehasonlító nyelvtudomány bizonyságai a finn-ugor, török és más nyelvcsoportoknak a magyarral való egyezéséről. Ezek a nyelvi egyezések, ha tökéletlen, de mégis csak biztosabb nyomokat adnak az ősszármazás kérdésének eldöntésére. Ezek a nyomok a történeti kutatások amaz eredményeivel egybevetve, melyek azt bizonyítják, hogy a magyarok finn-ugor, török és más népek közelében éltek, egyúttal az őshaza kérdését is jobban felderítik a krónikák mende-mondáinál.

A történelmi adatok világánál a baskirok földjén, a bolgárok és bessenyők között tűnik fel először a magyarok őshazája. Ez az első ismert tartomány, mely a magyarok őshazájáról az alaptalan mende-mondákon kívül némi határozott nyomokat szolgáltat. Pauler Gyula erre nézve a következőket írja:

„A magyar és baskír egy és ugyanaz a nemzet. A magyarok első ismert hazája a mai baskirföldön, az ufai és részben talán orenburgi kormányzóság területén volt s ennélfogva a magyarok nemcsak a baskirok szomszédai, hanem maguk a baskirok voltak, kik mióta a történelemben feltűnnek, mindig ugyanazon a néven, ugyanazon a földön laknak, épp úgy, mint a magyarok, kik bár kivándoroltak, körülbelül hetven évig bolyongtak s baskir nevüket letették. Mikor új nevükön végre a Duna - Tisza mellékén új hazát találtak, nevüket és nyelvüket is megtartva, vérrel szerzett földükön, most már ezer esztendeje, megmaradtak.”

Az ősi Szkithia is tehát, melyről a krónikák olyan előszeretettel és bőbeszédűséggel beszélnek, itt kereshető, mint a magyarság bölcsője. És ide vezetnek a nyomok az Anonimusz által említett Dentumogeriáról, mely a baskiri magyar teleppel hozható összefüggésbe. A kilencedik század elején itt tartózkodtak a magyarok. Halászattal, vadászattal és állattenyésztéssel foglalkoztak. Hét törzsre voltak oszolva, vagyis hét olyan csoportra, melyek székeknek is neveztettek. Ezek katonai szempontból egységes alakulások voltak. A hét törzs élén a következő törzsfők állottak: Nyék, Megyer, Gyarmat, Tarján, Jenő, Kara és Kasa. A törzsek szintén kisebb egységekre oszoltak. Vándorlásaikban a törzseket, vagyis székeket a hozzátartozó nők, gyermekek, aggok és szolgák követték. Mindenik törzs élén egy-egy vezető állott, akik közösen egy vezért választottak, kinek gyula volt a neve.

Az ősmagyarok Baskiria földjén főként állattenyésztésből és halászatból éltek. Sátrakban tartózkodtak s ilyen sátraknak és szekereknek a tömege alkotta egy-egy törzsnek a várát. A kereszténységet ekkor még nem ismerték s vallásuk természetimádás volt. Imádták a természeti erőket s a különböző állatokat. Papjaik, noha nem voltak a szó ezen értelmében annak nevezhetők s szervezetük sem volt, bemutatták a különféle áldozatokat s általában végezték azokat a vallásos szertartásokat, melyek az ősmagyar vallásban is elég nagy számmal voltak. Miként a hunok, úgy ők is fehér lovat áldoztak a nagy ünnepségek alkalmával és a táltos a ló beleiből jósolt az összegyűlt népnek.

Családi életüknek megvolt a bensősége. A nő, amíg leány volt, szabadon járhatott-kelhetett, mikor azonban eladták, vagyis amikor a kérő jelentkezett érte és megvette, ő lett a ház vezetője. Végezte a házi teendőket, gondoskodott a beszerzett élelem elkészítéséről, a gyermekek neveléséről és mindazon teendőkről, melyek a nomád viszonyok között az ő hivatása körébe tartoztak.

Az ősmagyar férfi az egykorú leírások szerint általában magas volt, nagyrésze nyírott szakállt viselt, haját megnövesztette és főfoglalkozásául a hadakozást tekintette. Életviszonyai is, melyek arra kényszerítették, hogy harcban álljon ellenségeivel, kifejlesztették benne a katonai erényeket. A hadakozás az ősi magyarságnak kedvelt foglalkozása volt, ami nemcsak szilaj temperamentumából folyt, hanem gazdasági érdekeivel is összefüggésben állott. A sikeres rajtaütések vagy hadi kóborlások gazdag zsákmánnyal jártak és az így szerzett javakat felosztották. Fegyverül az íjat használták, de a dárda, kard dzsida és más fegyvernemek sem voltak ismeretlenek előtte.

Igy élt az ősi magyarság első hazájában, melyről némi történeti ismereteink vannak. Az őshaza körülbelül hatvanezer embert táplált. Ez a nagykiterjedésű föld azonban nem volt mégsem elég nagy arra, hogy az egyre szaporodó népet eltartsa. Ennélfogva útrakeltek és hetekig tartó vándorlás után lehúzódtak Lebédiába, hol második hazájukat alapították meg. Ez a vándorlás 830 körül lehetett s egy kisebb töredék kivételével, mely az őshazában maradt, magával vonta a magyarságnak szinte kilenctized részét. Ez a terület, mely a Don és Dnjeper-folyók között húzódott végig és déli határával egészen a Fekete-tengerig kinyúlt, háromszorta nagyobb volt, mint az őshaza. Emellett földje sokkal gazdagabb és termékenyebb s nemcsak halban és vadban, hanem terményekben is bővelkedő volt.

A kazár birodalomhoz tartozott Lebédia, mikor a honkereső magyarok ezen a területen megtelepedtek. A harcban a kazárok lettek vesztesek s Lebédiát, mely nevét állítólag Lebed nevű vezérük után kapta, nyugodtan megtarthatták. A magyarokhoz csatlakozott a bolgárok, kunok és a kazárok kisebb töredéke s ezek alkották aztán a nyolcadik magyar törzset, mely nemsokára nyelvében és szokásaiban is magyarrá lett. A magyarok Lebédiában megtelepedve nem hagytak fel hadi kalandozásaikkal sem. Megtelepedésük után néhány év múlva már kisebb-nagyobb rajokban áthatoltak a Dnjeperen s egészen a Duna vidékéig elkalandoztak. Közben rátörtek a szomszédságukban élő szlávokra, kik a kazárok adófizetői voltak s ők is sarcot vetettek ki rájuk. Egy tizedik századbeli arab író, Ibn Roszteh egyébként érdekesen írja le a magyarok lebédiai életét.

„A magyarok – írja Ibn Roszteh – uralmuk alatt tartják a szlávokat mind. Terhes adókat vetnek rájuk s úgy bánnak velük, mint hadifoglyokkal. A magyarok tűzimádó hitűek. A szlávokkal harcolva a tőlük ejtett foglyokat a tengerparthoz viszik, a Rum (Fekete-tenger) föld egyik révéhez, melyet Karkhnak hívnak. Mondják, hogy egykor a kazárok, félve a magyaroktól s más szomszéd népektől, elárkolták magukat. Mikor a magyarok Karkhba megérkeznek, a görögök eléjük jönnek. A magyarok vásárt tartanak velük, eladják foglyaikat s ezek fejében görög készítményeket, tarka gyapjúszőnyegeket s más egyéb görög tárgyakat kapnak.”

Ez a rövid, de egykorú leírás érdekes adatokat tár fel a régi magyarok életéről. De az arab író itt nem áll meg, hanem elmondja mindazon dolgokat, melyekről tudomása van. Így például azt állítja, hogy a magyarok török származásúak, akik vezérüket kendének hívják. A kende legalább húszezer lovas élén indul a csatába és neki minden magyar engedelmességgel tartozik. Egyébként sátrak alatt tanyáznak és költözködő, nomád életet folytatnak. Keresik a földművelésre, illetőleg a legeltetésre alkalmas területet, télen ellenben a folyók közelébe húzódnak, hogy a halászást folytathassák. Lebédiából több ízben kitörtek a magyarok nyugati irányban Európába és a kereszténységgel 862 körül ismerkedtek meg az első hittérítők révén. Harcias szellemükön azonban semmit sem változtatott az új népekkel való megismerkedés. Ruházatukat kidolgozott állati bőrök alkották. A nők menyét, evet, coboly, róka s más állatok gereznáiból készült ruhákat viseltek, de az előkelőbbek már használják a selymet, sőt lovaikat is feldíszítették.

A lebédiai magyarság elsajátítja lassanként a művelődés mindazon intézményeit, melyek fiatal népeknél még ismeretlenek. Az írást a rovás, illetőleg rovásírás alakjában kezdi megismerni. Vallási felfogásuk pedig kiemelkedett már kissé a vak természetimádásból és babonából, amennyiben ismerik már a jó és rossz, Isten és ördög fogalmát.

Legnagyobb fejlődést ért el a lebédiai magyarság a hadviselés terén. Érthető ez, ha elgondoljuk, hogy harcos, hódító nép volt, melynek minden pillanatban készen kellett állnia a támadó és védekező harcokra. Ázsia nyilazó népei között, miként a szkithák, hunok, avarok, úgy a magyarok is a leghíresebbek között állottak. Nyilaikkal kitűnően tudtak bánni s vágtató lovak hátáról is jól eltalálták az ellenséget. Üldöző harcban, mikor már egészen közel értek az ellenséghez, karddal, dárdával, dzsidával támadtak rája s taktikájuk mindig az volt, hogy gyorsan és csoportokban vetették magukat ellenfeleikre.

Harcok kezdete előtt rendesen mindenik törzs vagyis szék külön-külön szervezkedett. Podgyászait, szekereit összevonta s vagy a jobb vagy a balszárny fedezékébe helyezte. Mikor az ellenséggel szembetalálkoztak, első dolguk az volt, hogy lehetőleg egyszerre megsemmisítő csapást mérjenek reá. Evégből hatalmas nyílzáport bocsátottak reá s a nyilazó csapatokat folyton frissebb és frissebb erők váltották fel. Ha az ellenség sorai bomlásnak indultak, akkor óriási „huj, huj” kiáltással vetették rá magukat és szétszórták. Ha ellenben a támadás nem sikerült, vagy ha őket szalasztotta meg az ellenség, akkor villámgyorsan hátráltak s mihelyt valami alkalmas természeti fedezékhez értek, rendbeszedték magukat és készen fogadták az ellenség csapásait. Tartalékjaik eközben várták azt a legkedvezőbb alkalmat, mikor döntőleg avatkozhatnak a csatába s ha az ellenséget megszalasztották, akkor mindaddig üldözték azt, amíg teljesen meg nem semmisítették. Csak azután láttak neki a zsákmány összehordásának és felosztásának.

A harcias lebédiai magyarokról csakhamar tudomást szerez a bizánci és mohamedán világ is. A bizánciak figyelemmel kísérték a Fekete-tenger vidékén végbemenő népességi változásokat s tudták azt is, hogy a magyarok a kazárokkal szövetségben élnek. Értesültek katonai szervezetükről, seregük számerejéről, hadi taktikájukról, faji viszonyaikról, életmódjukról s azt is tudták, hogy a magyarok első vajdája Lebed volt, aki után országukat is elnevezték. A bizánciak a magyarokat turkoknak, vagyis törököknek nevezik, ellenben a magyarság közelében élő szlávok ugur névvel jelölik őket. Ez az elnevezés terjedt el aztán ungár, unger formában később egész Európában, miközben a magyarok Megyer nevű törzsük után nemsokára a magyar nevet veszik fel és ezzel jelölik meg származásukat.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Van egy tizenharmadik századbeli krónikánk, melyet Kun László fejedelem udvari papja. Kézai Simon mester hagyott reánk és abból a szempontból nevezetes, hogy a legvitásabb kérdéseket nyugodtan, minden aggódás nélkül megoldja. Kézai Simon a magyarok eredetét egészen a bábeli torony építéséig felviszi.

            A vízözön Noén kívül csupán három fiát, Szemet, Hámot, és Jafetet hagyta életben. A három fivértől hetvenkét nemzetség származott, Szemtől huszonkettő, Hámtól harminchárom, Jafettől tizenhét. A Jafet nemzetégből való óriási Menrót a vízözön utáni 201-ik évben elkezdte a maga atyafiaival a bábeli tornyot építeni, nehogy egy második vízözön alkalmával nemzetségei az előbbiekhez hasonló sorsra jussanak. A bábeli torony építését azonban nem fejezhették be, mert az Isten olyan zűrzavart bocsátott rájuk, hogy egyik a másiknak a nyelvét nem értette. Ménrót nemzetségei ekkor elszéledtek a világ négy táján, maga Ménrót Evilát földjére költözött, melyet akkor Perzisz tartományának neveztek. Itt született Enéh nevű feleségétől két fia: Hunor és Magor, akiktől a hunok és a magyarok származtak. Ménrótnak azonban több fia és leánya volt még, kik Perzisz tartományban széledtek el és arcukra, valamint termetükre nézve a hunokhoz hasonlítottak. Nyelvük is csak annyiban különbözött a hunokétól, mint a „szászoké a thüringiaiakétól.”

            Hunor és Magor jó egyetértésben éltek egymással. Közösen jártak vadászatra és minden megfigyeléseiket kölcsönösen közölték egymással. Egy alkalommal Perzisz tartományban vadászatra indultak. Amint mentek-mendegéltek, egyszer csak egy csodaszép aranyos agancsú szarvas tűnt eléjük. Nyomban üldözőbe vették és mindenütt nyomában voltak. Egészen az Azovi-tenger ingoványáig kergették, amikor váratlanul eltűnt szemeik elől. Hiába keresték a csodaszarvast, többé nem tudtak a nyomára találni. Annyit azonban mégis elérték, hogy a meotiszi ingoványok bebarangolásával kiismerték a vidéket és megállapították, hogy az kiválóan alkalmas nyájak táplálására és legeltetésére.

            Hazaérve, első dolguk volt atyjuknak elbeszélni az aranyszarvas látományát és a meotiszi vidék kiváló előnyeit. Atyjuk beleegyezett, hogy Hunor és Magor ezen a vidéken megtelepedjenek s ők nemsokára minden hozzátartozóikkal útrakeltek és a meotiszi ingoványok között új hazát alapítottak. Meotisz vidéke Perzsiával határos és mindenoldalról tenger zárja körül. Nehezen megközelíthető, folyóvizei nincsenek, de meg van az a nagy előnye, hogy rendkívül gazdag halban, vadban, fűben, fában és kitűnő tartózkodást nyújt. Hunor és Magor öt esztendeig a legnagyobb csöndességben éltek Meotisz ingoványai között. Az ötödik év elmúltával egy ízben elhagyták tanyájukat és elkalandoztak. Amint így haladtak, egy térségen Belár fiainak és gyermekeire és feleségeire bukkantak. Ott sátoroztak, táncoltak és játszadoztak férjeik nélkül a pusztában. Hunor és Magor, valamint a velük volt kísérők megigézve a gyönyörű látványtól, a gondtalanul játszadozó nőkre csaptak és magukkal ragadták őket a meotiszi ingoványokba.

            Az elrabolt nők között volt Dulánnak, az alánok fejedelmének két fiatal és gyönyörű leánya. Ezek közül az egyiket Hunor, a másikat Magor vette el feleségül és e két házasságból származtak aztán a hunok és a magyarok. Ámde idők multával annyira elszaporodtak a meotiszi ingoványok között, hogy hatalmas nép lett belőlük és a föld nem tudta őket többé eltartani. Elhatározták tehát, hogy új hazát keresnek, hogy családjuknak és népüknek új otthont alapítsanak.

Hunor és Magor mindenekelőtt kutatókat küldtek előre a letelepülésre alkalmas hely kiválasztására. Ezek Szkithiába mentek s miután a földet Hunor és Magor számára kiválóan alkalmasnak találták, az egész nemzetséget ide irányították. Hunor és Magor megtámadták Szkithia birtokosait, az alpruzuruszokat és a prutenuszokat s országukat erőszakkal elfoglalták tőlük. Szkithiát Kézai így írja le:

„Szkithia Európában fekszik és keletnek húzódik. Határolják az Északi-tenger, Rifei-hegyek, kelet felől Ázsia tartományai. Két nagy folyó húzódik rajta végig: az Etul és a Togora. Szkithiával keletre a joriánusok földje határos, továbbá Tarzia és Mangalia. Az ezen földön élő népségek szeretik a nyugalmas életet, haszontalanságokkal bíbelődnek, másokat semmibe sem vesznek, rabjai az érzékiségnek, szeretnek zsákmányra járni és általában inkább sötétbarna mint fehér színűek. A forró égöv felől a korozmin nemzetség tanyázik, azon túl van Ethiópia, melyet Kis-Indiának neveznek. Azután pedig dél és a Don folyása között áthatolhatatlan pusztaság terül el. A Don-folyó pedig Szkithiában ered, a magyarok Etulnak hívják, amint aztán a Rifei-hegyeken keresztül folyik, Donnak nevezik, végre, mikor leér a síkságra, az románok földjén folyik át és ezután három ággal a kerek tengerbe szakad. A Togora-folyó pedig Szkithiát elhagyva, rengeteg erdőkön, mocsarakon és havasokon folyik keresztül, hol a köd miatt a nap sohasem süt ki, végre az Északi-tengernek tartva Hirkániába megy át. Ugy mondják, hogy Szkithia hosszában háromszázhatvan stádiumnyira terjed, széltében pedig százkilencvenre. Természeti fekvése olyannyira védett, hogy csak egy nagyon keskeny helyen lehet belejutni. Nem is tudtak sem a római császárok, sem Nagy Sándor beléje hatolni, bár megkísérelték. Szkithia földje buja, cserjék, erdők, legelők díszlenek rajta, különféle vadakban pedig bámulatosan gazdag. Nyugaton a bessenyők és a fehér kunok a szomszédai, az Északi-tenger felé azonban, mely vele határos, egészen a szuszdali tartományig erdős pusztaság terül el, amelyen ember még nem hatolt keresztül. Állítólag nagykiterjedésűnek kell lennie. Egyfolytában kilenc hónapig sűrű köd ül rajta, a napot nem is lehet látni, csak júniusban, júliusban és augusztusban, akkor is napjában csak oly kis időre, amennyi hat órától kilencig telik el. Az említett pusztaság hegyeiben kristály található és griffmadár fészkel s úgy tudjuk, hogy egy legerfalc nevű madár költ, amelynek magyarul „kerekhet” a neve.”

            Ime Kézai Simon mester ezeket tudja a magyarok őshazájáról. Nem nehéz észrevenni, hogy Kézai előadásában a monda, a hagyomány és a história adatai össze-vissza keverve jelentkeznek és leírása Szkithiára vonatkozólag olyan zavaros, hogy alig lehet elmenni rajta, de mindezek ellenére is a Szkithia hollétére nézve megkapjuk azt a legfőbb felvilágosítást, amivel minden zavarossága és ellenmondó adatai ellenére beérjük, hogy Európában volt és egykori területét a Volga és Jajk között a Kaukázusig terjedő keleteurópai pusztaságban kell keresnünk.

            Kézai mester tovább úgy folytatja, hogy Szkithia három részre oszlik, úgymint: Barzaciára, Dentiára és Mogoriára. Tartomány száznyolc van benne a száznyolc nemzetség szerint, melyek Hunortól és Magortól származtak. A tiszta magyarságban ugyanis csak száznyolc nemzetség van, nem több. A többiek, kik közéjük keveredtek, vagy jövevények vagy foglyoktól származtak.

Kézai, miután a hunokat a magyarokkal egyazon népnek tartja, elbeszéli ezután a hunoknak Szkithiából való kiköltözését és az Attila nevével összefüggésben mindazokat a hadjáratokat és eseményeket, melyek a hun birodalom fennállásáig végbementek.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)