Géza fejedelem.

Taksony fejedelem állítólag 972-ben halt meg s holttestét a hagyomány szerint Pestmegyében, a Duna mellett fekvő Taksony községben pogány szertartás mellett helyezték örök nyugalomra. Taksony uralkodása alatt már ijesztő mértékben terjedt az az erjesztő folyamat, mely a magyarság belső egységét megbontotta. Az augsburgi ütközetig, sőt egy ideig még azután is, a magyarság nevezetesebb élményeit azok a külföldi kalandozások alkották, melyek Zsolt egész uralkodása alatt folytak és Taksony alatt is csupán a többszöri vereségek miatt szűntek meg. Taksony tehát semmiesetre sem lehetett az a hatalmas szervező tehetség és tekintélyes vezető, mint aki Árpád volt, mert különben nem hatalmasodhattak volna el alatta a külföldi kóborlások, melyeknek egyikében-másikában egyébként maga is részt vett s az egyes törzsek önkénye nem nőhetett volna a középponti hatalom fölébe.

Árpád halála után a magyarság belső hanyatlását ugyanis az idézi fel, hogy a középponti hatalom fokozatosan meggyöngül és a fejedelem nem képes a törzsek felett hatalmát és akaratát érvényesíteni. A külföldi kalandozások mindinkább eltérítik a nemzetet igazi hivatásától és erkölcsét fokozatosan annyira aláássák, hogy a végén a zsákmány és a kincsszerzés mohó vágya hatalmasodott el rajta. Természetes és magától értetődő dolog, hogy ez az állapot sokáig nem tarthatott. Mert a külföldi fejedelmek, ha viszálykodásokban éltek is egymással, azért a közös érdek következtében mégis csak egyesülésre voltak utalva, mikor a magyar betörések állandóságát tapasztalták.

A számtalanszor szenvedett súlyos vereségek tehát közelebb hozták őket egymáshoz, mert a magyarságban azt a veszedelmet látták, mely mindannak a tönkretételére tör, amit az addigi kultúra alkotott. Az augsburgi nagy vereség után Taksony politikája és a törzsek magatartása nem lehetett más, mint a rájuk nézve már végzetes jellegű nyugati harcok kerülése és a civilizáltabb életmóddal való megbarátkozás. Ellenkező esetben egész Európa talpra állott volna a pogány és barbár magyarok ellen s bármilyen áldozatok árán, de végül mégis csak megsemmisítette volna a magyarságot.

Hogy ez nem történt meg, kétségtelenül a magyarság magábaszállásának érdeme. Ezt az érdemet Taksony halála után még nagyobb mértékben megszerzi Géza fejedelem, ki már atyja életében nőül vette a Konstantinápolyban megkeresztelkedett Gyula vajda Sarolta nevű gyönyörű leányát. Történeti dokumentumok nem maradtak fenn róla, de politikája alapján kétségtelennek találjuk, hogy trónra lépése után Géza is felvette a kereszténységet, amire nagy szüksége volt, hogy a külföld előtt maga és állama iránt bizalmat keltsen.

Géza éles szemmel felismerte azokat a viszonyokat, melyekbe a magyarságot a külföldi kalandozások sodorták. Korán belátta, hogy a békében való maradás életkérdése a magyarságnak, azért szigorúan betiltotta még a határszéleken való hadjáratokat is. De ez csak az első lépése volt Géza azon politikájának, mely a nemzet átalakítását célozta. A viszonyok parancsoló kényszere egyenesen ráutalta arra, hogy olyan reformokat kíséreljen meg, melyek a nemzet fennmaradásának legszükségesebb feltételei.

Kiváló segítőtársra találtak ezen törekvései feleségében, a szilajlelkű, de feltűnően szép Saroltában, kinek kezéért többen vetekedtek, de ő Gézát választotta. Saroltát az egykorú írók szépsége különös kiemelésével igen szilaj, szenvedélyes és erőszakos nőnek rajzolják. Szenvedélyei uralkodtak fölötte, melyek a józan ész szavát nem egyszer egészen háttérbe szorították. Ivott, lovagolt, verekedett, mint bármelyik férfi s ha dühre ingerelték, képes volt embert is ölni, csakhogy indulatait kielégítse.

Jellemére nézve tehát teljesen egyezett Gézával, aki szintén lobogó indulatú szenvedélyes ember volt. Sarolta nagyravágyása által is ösztökélte férjét a reformok megkezdésére. Géza a nemzet biztosításának módjait keresvén, mindenekelőtt arra határozta el magát, hogy Németországgal jó viszonyt fog fenntartani vagy legalább is keresni fogja az Ottóval való barátságot. Az alkalmat megadta reá Ottónak Gézához küldött követsége. Taksony halála után ugyanis, még 972-ben a verduni püspököt, Brunót Ottó király Magyarországba küldte Gézához. Hogy mi volt Ottó célja a követségküldéssel, megtudjuk abból a levélből, melyet Pilgrim passaui püspökhöz intézett, amelyben a követet különös figyelmébe ajánlja. Ezen levelében Ottó többek között ezeket írta:

„. . . a magyarok földjére küldjük őt, hogy azok királyát mentől előbb a mi szándékunkra hajlítsa. Gondod legyen tehát reá, hogy e követség a legóvatosabban végrehajtassék, mert ha az, miként mi kívánjuk, szerencsésen sikerül, mind neked, mind a tieidnek nagy hasznára leszen.”

 Ottó, értesülve Géza békés hajlamairól, kétségtelenül arra törekedett, hogy egyfelől a békét biztosítsa, másfelől ennek zálogául a magyarokat a keresztény vallásra térítse. A verduni püspök eljött tehát Magyarországra. Látogatásának eredményei nem ismeretesek, de azt már tudjuk, hogy Géza egy év múlva viszonozta a látogatást a maga követei által, kik Kvedlinburgban keresték fel Ottót, kivel békét és szövetséget kötöttek. Valószínű, hogy Ottó a béke fejében azt kívánta Gézától cserébe, hogy a keresztény vallás hirdetésére Németországból Magyarországba menő papoknak szabad bemenetelt engedjen. Ottó még ebben az évben meghalt, de ezért eddigi rövid és barátságos érintkezésüknek mégis meglett az eredménye, mert a keresztény hittérítők lassanként átlépik az ország határát és a pogány magyarok között megkezdik az evangélium hirdetését.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

A németországi vereség nagy hatással volt a magyarokra, kikről egy olasz krónikás ekkortájban azt írta, hogy Ottó győzelmei folytán úgy meg vannak rémülve, hogy „moccanni sem mernek.” Bizonyára túlzás ez a kijelentés, de annyi alapja mégis van s ezt Kézai is tudja, hogy a németországi vereségek lecsöndesítették a magyarok harci kedvét s ezután nem mentek sem Németországba, sem Franciaországba azért sem, mert tudomást szereztek arról, hogy Francia és Németország szövetségre lépett ellenük. Az augsburgi ütközetnek voltak azonban más hatásai is a magyarokra. Kétségtelen, hogy vereségüket semmi esetre sem vitézségük hiánya, hanem a fegyelem felbomlása és a folytonos kalandozásokban megszokott portyázó, kisebb tömegekkel való és főként rajtaütésekre irányuló hadviselésük okozta.

A német had előnye velük szemben éppen abban állott, hogy sokkal tökéletesebb fegyverzetén kívül eltanulta a magyarokkal való harcolás módszerét. A magyar törzsek között ezidőtájban, alighanem a fejedelem erélytelensége folytán, a belső fegyelem nagyon meglazult s a könnyű zsákmányszerzésen kívül egyébre alig gondoltak. A nemzet maga együttesen alig vett részt ezekben a hadjáratokban, hanem csupán egy-egy nemzetség, egy-egy törzs férfiai. Ennek a portyázó hadviselésnek előbb-utóbb jelentkeztek volna káros hatásai. Az augsburgi ütközet ennélfogva arra való volt, hogy óvatosságra bírja őket. Ez az óvatosságuk, ha nagykésőre is, de megnyilvánult most abban, hogy a nagyobbszabású nyugati kalandozásoktól ezután tartózkodtak. Dél és kelet felé azonban tovább is folytak egy ideig még a kicsapások, amíg lassanként azután ezek is elmaradtak. Alkalmilag, ritkán egy-egy csapat megjelent a mai Horvátországban, Dalmáciában, Montenegróban, Hercegovinában és Szerbiában, de állandóak az ide való betörések azért sem lehettek, mert a vidék szegény volt s nem érdemelte meg a magyarok fáradságát.

Legszívesebben ezután is Konstantinápoly vidékét járták, mert itt még mindig számíthattak gazdag zsákmányra. A krónikák előadása szerint vagy öt esztendeig a magyarok nem mozdultak ki hazájukból, de ezután Bulgárián keresztül egészen Konstantinápolyig hatoltak. Ekkor történt meg itt Botond vezérnek egy óriási termetű göröggel az a páros viaskodása, melynek emléke a mondában is fennmaradt. A magyaroknak Konstantinápoly alá való megérkezése után a városból egy óriás görög jött ki, aki azt ajánlotta, hogy két magyar álljon ki vele birokra s ha ő ezeket le nem győzi, a görög császár adófizetője lesz a magyaroknak.

A magyarokat a görög hányavetisége igen felbosszantotta és Botond haragtól kipirulva előlépett és így szólott hozzá:

„Én Botond vagyok, igaz magyar, legkisebb a magyarok között! Végy magad mellé két görögöt, hogy az egyik kimenő lelkedet fogja fel, a másik pedig testedet temesse el, mivel minden bizonnyal adófizetőjévé teszem a görög császárt nemzetemnek.”

 A sereg vezére, Apor, ekkor állítólag azt a parancsot adta Botondnak, hogy menjen Konstantinápoly érckapuja elé és mutassa meg rajta a maga erejét. Botond el is ment s bárdjával az érckapun egy csapással olyan hatalmas rést ütött, hogy azon egy ötéves gyermek kényelmesen ki és bejárhatott volna. Olyan nagy volt a görögök csodálkozása Botond erején, hogy ennek emlékére a kaput később sem igazították ki.

Ezalatt a küzdőtér természetesen gyorsan megtelt emberekkel. Botond fegyvertelenül lépett ki a síkra. Körülötte a magyarok félkörben ívet vontak, a görögök pedig a város falain gyűltek össze, hogy a bajvívás lefolyását szemléljék.

Megjelent nemsokára a görög óriás is. Egyenesen Botondnak tartott, de midőn őt egyedül látta, felkiáltott:

„Miért nem hoztál magaddal még egy magyart segítségül?”

Felelet helyett Botond megragadta a görögöt és egyórai küzdelem után úgy a földhöz teríti, hogy az semmiképpen sem tudott onnan felkelni.

Ennek láttára a görög császár, az előkelő görögök és a császárné udvarhölgyeivel otthagyták a városfalakat és palotáikba vonultak vissza. Igen nagy szégyennek tartották a vereséget. A görög törött karjával életben maradt, mégis ez okozta később a halálát. Ámde a magyarok is előállottak jussaikkal. Minthogy az ő emberük nyerte meg a küzdelmet, követelték az adót, mire a császár elnevette magát, ezzel jelezvén, hogy az egész ígéret csak tréfa volt. A magyarok Taksonnyal tanácsot tartva elhatározták tehát, hogy Görögországot és Bulgáriát kíméletlenül fogják dúlni. Így is tettek. Gazdag zsákmányt szedtek, melyben aranyon, ezüstön és egyéb drágaságon kívül rendkívül sok barom és fogoly volt s nagy örömmel visszatértek Magyarországba.

Kézai megjegyzi, hogy ez volt az utolsó zsákmány, melyet a magyarok ejtettek, amíg pogány vallásúak voltak. Ez a monda azonban, bármilyen érdekességgel adja elő a magyarok konstantinápolyi szereplését, mégis csak monda, melynek állításait ellenőrizni nem lehet. A görög és német írók feljegyzései az augsburgi ütközet utáni időkre nézve valamivel több bizonyossággal tájékoztatnak. Szerintük a magyarok 961 óta több ízben kalandoztak a déli és keleti tartományokban. Ez évben Thrákiában jártak. Egyik csapatukat Máriánusz pátriciusz szétverte, de a következő évben már ők győztek. Midőn pedig a rákövetkező évben Konstantinápoly felől dús zsákmányaikkal visszatértek, a lesben váró görögök újból megverték őket.

Hadi kalandozásaik kiterjedtek még Bolgárországra is, melyet 964 óta sűrűbben meglátogattak. Bolgárországban ekkor Péter király uralkodott a görög császár oltalma alatt. Miután nem volt képes országát a magyarok ellen megvédelmezni, a görög császártól kért segítséget, aki azonban oltalom nélkül hagyta. Szláv harcosait egyideig szembeállította a magyarokkal, de miután a különben bátor és vitéz szláv katonák nem voltak képesek a magyaroknak ellenállani, jobbnak látta a küzdelmet abbahagyni. Erre Péter békét kötött a magyarokkal, biztosította őket az országán keresztül való szabad átvonulásról, ha őt és népét nem bántják. Kötelezte magát egyúttal arra is, hogy a görögök ellen harcoló magyarokat, mint a görög császár szövetségese sem fogja bántani. A magyarok nemsokára Thrákiába törtek Taksony vezetése alatt és ott nagy dúlásokat vittek végbe.

A görög császár felszólította ekkor Pétert, hogy akadályozza meg a magyarok átkelését, de Péter visszaüzent, hogy semmit sem tehet, mert a magyarokkal való béke köti a kezét. A békét pedig éppen azért volt kénytelen megkötni, mert a görög császár támogatását, mikor maga is veszedelemben volt, hiába sürgette. A görög császár haragja most tehát Péter ellen fordult s mivel ő háborúval volt elfoglalva, gazdag ajándék ellenében Szvatoszláv orosz fejedelmet vette rá Bolgárország megtámadására. Szvatoszláv alatt az oroszok mindinkább terjeszkedtek s a görög császár ajánlata egészen megfelelt céljaiknak s 968-ban már megkezdték a betörést Bolgárországba.

A következő évben Szvatoszláv folytatta a bolgárok elleni hadjáratot, miközben a bizánci trónon Nikeforosz Fokász megöletése folytán változás állott be s a megölt császár helyét Zimiszcesz János foglalta el, aki megelégelte Szvatoszláv pusztításait s ezért ráüzent, hogy szüntesse be hadjáratát s vonuljon vissza hazájába. Szvatoszláv éppen megfordítva cselekedett. Visszaüzente a görög császárnak, hogy nemcsak Bolgárországot, hanem Bizáncot is meg fogja támadni s evégből szövetségre lépett a magyarokkal és besenyőkkel. Ezekkel együtt betört most Thrákiába és Drinápolyig pusztította a vidéket széltében-hosszában. A görög császár által küldött sereg vezére, Bardász hadának csekély száma miatt nem mert megütközni Szvatoszláv hadaival, inkább visszahúzódott és a város falai között biztosította magát.

Miután a szövetséges csapatoknak nem sikerült ezután sem harcra bírni őt, elszéledtek s nem törődve többé a hadi fegyelemmel, valamint a tábor rendbentartásával, kalandozásokra és tivornyákra adták magukat. Bardász, mihelyt értesült a szövetséges seregben uralkodó állapotokról, nyomban haditervet készített és elhatározta, hogy külön-külön fogja őket megtámadni. Seregének nagyobb részét a város alatt vonta össze jól fedezett helyen. Egy kisebb csapatot aztán az ellenséges tábor irányába küldött, hogy az ellenséget maguk ellen ingerelve az összevont görög sereg csapdájába vonják. Ez a csapatrész először a besenyőkkel találkozott, kik a görögök láttára lóra kaptak és vad rohammal iparkodtak őket szétverni. Ámde, mire ezt tehették volna, Bardász a csapdájába rohant besenyőket hirtelen körülfogta és majdnem utolsó emberig levágta. Bardász ezután először az oroszok, majd a magyarok táborát rohanta meg és igen kemény, öldöklő harcban mind a kettő fölött győzelmet aratott.

A magyaroknak valószínűleg ez volt az utolsó jelentékenyebb hadi vállalata, mert azontúl a hazai és a külföldi krónikák sem emlékeznek kalandozásaikról. Kisebb jellegű portyázások, alkalmasint történhettek ezután is, de a szinte rendszerré vált és évről-évre megismétlődő rablókalandozások most már nemcsak a nyugati, hanem a déli és keleti részek felé is megszűntek.

A közel háromnegyedszázadig tartó portyázások és kalandozások a nemzet erejét nagyon meggyöngítették és hadrendszerét is károsan befolyásolták. A nagyobb tömegű és szervezett hadviselés helyébe a kalandozások folytán a portyázó harc lépett, melynél a meglepetés, a gyors támadás és a siker gyors kihasználása volt a fő. Ezt szinte a virtouzitás színvonaláig fejlesztették, de eközben mindinkább elszoktak a nagyobb tömegekben való hadjáratoktól, melyek kemény vezetést, szigorú fegyelmet és pontos összműködést tettek szükségessé.

Az augsburgi csata volt a megbosszúlója ennek az állapotnak, midőn a magyar seregnek nagytömegű, jól kiképzett, kitünő felszerelésű és az ő hadviselésük szerint betanított csapatokkal kellett megküzdeniök. Itt derült ki végzetesen, hogy a portyázó hadviselés mennyire elszoktatta már a magyarokat a hadseregkötelékben való működéstől s hogy milyen végzetessé vált az a mulasztás vagy gondatlanság, hogy a magyar megkerülő csoport támadása és a fősereg harcbalépése nem egyidejűleg és nem egyöntetűen lett végrehajtva. A harci kedv fokozatos megcsappanását és a békésebb életmódra való áttérést kétségtelenül az augsburgi csata hatásának kell tulajdonítanunk. És amilyen arányban szűnnek a kalandozások, abban az arányban bontakoznak ki a nemzet előtt olyan viszonyok, melyek mindinkább belevonják őt a nagy európai kultúra közösségébe.

A tízedik század végéig a magyar nép nagy változásokon megy keresztül. Nomád életét lassanként a helyhezkötöttség s a gazdálkodás kényszere váltja fel. Az európaverő harcosok ivadékai számára az átalakulás új és új kényszerűségei nyílnak meg s a nemzet észrevétlenül alkalmazkodik az új viszonyhoz. S miként egykor a szilaj harcokban, most a békés alkotások terén is megállja helyét az európai népek versenyében.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

A franciaországi kalandozás sikere 955-ben új betörésre villanyozta a magyarokat. Most az volt a tervük, hogy Franciaországnak azt a részét fogják sarcok alá vetni, ahol eddig még nem jártak. A szent-galleni krónika szerint olyan nagy számmal készültek fel erre a hadjáratra, aminővel még sohasem indultak. Állítólag százezer ember gyűlt össze, de ez a híresztelés olyan túlzás, melyet még csak valószínűnek sem lehet elfogadni. Lehettek mindössze húsz-huszonötezren, ami szintén szokatlanul nagy szám a külföldi kalandozások történetében, mikor tudjuk, hogy rendesen négy-ötezer főnyi, sokszor még ennél is kisebb csapatokkal szoktak kivonulni.

Nagy számuk következtében ezúttal csak a nyár folyamán indulhattak és pedig megint Németországon keresztül. Az elmúlt évben átvonulásukat és németországi dúlásaikat elősegítették azok a viszályok, melyeket Liudolf és Konrád hercegek folytattak Ottó király ellen, csakhogy azóta itt is megváltozott a helyzet. Ottó a két herceggel, miután azok neki meghódoltak, kibékült, többi ellenségeit pedig szerencsésen legyőzte. A magyarok, hogy az átvonulást maguk számára biztosítsák, követeket küldtek Ottóhoz, akik nemsokára Ottó ajándékaival tértek vissza a vezérhez. Ezt a hadjáratot megint Bulcsu vezette.

Henrik herceg azonban, alighogy a magyarok követei Ottótól eltávoztak, jelentést küldött Ottónak, melyben értésére adta, hogy a magyarok többfelől betörtek Németországba és meg akarják őt támadni. Henrik herceg értesítése hiteles volt, mert a magyarok tényleg betörtek Bajorországba, majd Svábországba, a fősereg pedig a Lech-folyó jobbpartján haladt előre, hogy Augsburgot vegye ostrom alá. Augsburgot Ulrik püspök védelmezte a magyarok támadása ellen. Mikor a magyarok a falak alatt megjelentek, Ulrik személyesen buzdította híveit, akik erejük végső megfeszítésével küzdöttek. Egy magyar vezér is elesett, kit társai gyorsan vállukra kaptak, elmenekültek vele, miközben az ostromot is abbahagyták. Mikor újra hozzáfogtak a magyarok a támadáshoz, csodálkozással tapasztalták, hogy az éj folyamán Ulrik püspök a város falait megerősíttette és a falak mögött mindenütt friss csapatok várták az ostrom kezdését. A vezérek haditanácsot tartottak, hogy vajon bocsátkozzanak-e most támadásba vagy hagyják későbbre, hiszen úgyis biztosra vették Augsburg elfoglalását. Azalatt, amíg tanácskozásaik folytak, megszólalt a fővezér kürtje, mely a támadás abbahagyására intette a sereget.

Berthold gróf, Ottó ellensége és a magyarok jóbarátja hozta a hírt, hogy Ottó király nagy haddal közeledik a magyarok ellen.

Az ostrommal rögtön felhagytak és elhatározták, hogy előbb Ottó seregeivel fognak megütközni. Ottó ugyanis, mihelyt értesült a magyarok betöréséről, nagy sereget gyűjtött, melynek egyik részét Konrád herceg vezette. A magyarok és németek előörsei már találkoztak s mind a két fél tisztában volt, hogy a fősereg nem messze tartózkodik. Ottó hadseregéhez az augsburgi Ulrik püspök öccse, Dietpold is odacsatlakozott a maga embereivel, úgyhogy a német had körülbelül tizenöt-húszezer emberből állhatott.

Augsburgtól mintegy öt mérföldnyire fekszik a Lech-mező, hol a németek és a magyarok döntő csatájának kellett eldőlnie. Széles és hosszan nyúló síkság ez, melyet itt-ott cserjék-bokrok tarkítanak, s kisebb-nagyobb dombocskák fednek, de amely lovas ütközetre kiválóan alkalmas. Keleti részén a Lech-folyó húzódik, dél felé pedig az Alpok kinyúló részei szegélyezik. Mind a két sereg tele volt harcvággyal és lelkesedéssel. A németek a leszámolás napját várták ez ütközettől, a magyarok pedig fegyvereik becsületéért szállottak síkra. Ottó kora reggel Lech mezejére vezette csapatait s az ütközet előtt Istenhez és Szent Lőrinchez fohászkodva azt a fogadalmat tette, hogyha győzni fog, hálából Merzeburgban püspökséget fog alapítani. Szent Lőrinc napja volt ugyanis, mikor a magyaroknak és németeknek meg kellett ütközniük egymással.

Ottó úgy rendezte el a csapatait, hogy a síkság cserjéi és bozótjai, amennyire lehet, védelmet nyújtsanak embereinek a magyarok nyílzápora ellen. Nyolc hadosztályban nyomult a hadsereg előre. Az első három hadosztályt bajorok alkották, kik a beteg Henrik herceg tisztjeinek vezetése alatt állottak. A negyedik hadosztály frank harcosait Konrád herceg vezette. Az ötödik válogatott csapatokból állott, melyeknek élén az ördögöt legyőző Szent Mihály zászlóját vitték. A hatodik és hetedik hadosztályt, melynek csapatait jobbára svábok alkották, Burkhard herceg vezényelte, végre nyolcadik hadosztály gyanánt ezer válogatott cseh vitéz kísérte a sereget, akik egyúttal a podgyász-őrséget alkották. Ottó király az ötödik hadosztálynál tartózkodott. Ez a nyolc hadosztály három harcvonalba volt osztva s megfelelő összeköttetéseket tartott fenn egymással.

Hogy a magyarok hadrendje milyen tagozásra volt beosztva, alig tudjuk, mert erről semmiféle tudósítás nem maradt. Csupán a harc főmozdulatai felől van tudomásunk, melyekből megállapíthatjuk, hogy itt is körülbelül azt a taktikát követték, melyet a merzeburgi csatában alkalmaztak. A fősereg ugyanis szemben haladt Ottó hadával, míg egy másik csapat, az elkülönített rész, azzal a feladattal volt megbízva, hogy a Lech-folyón észrevétlenül átúsztatva iparkodjék az ellenség hátába kerülni és annak hadrendjét megbontani. A fősereg Bulcsu és Lehel vezetése alatt kezdte meg Ottó hadai ellen a támadást. Az elkülönített rész, mely Ottó hadainak háta ellen volt irányítva, feladatát gyorsan és kitűnően teljesítette. Alighogy átkelt a Lech-folyón, a harmadik harcvonalban levő és a podgyász-őrséget alkotó cseh hadat hatalmas nyílzáporral lepte meg. A nyilazás által okozott zavart pedig arra használta fel, hogy teljes rohamban rávetette magát a csehekre s azokat szétverte. A podgyász ezzel a magyarok birtokába jutott. Most a svábokra került a sor, kiket rövid ellenállás után szintén megszalasztottak.

Mialatt a magyar megkerülő csapat az ellenség hátát így megbontotta, azalatt a fősereg is közeledett a német derékhad felé, mely Ottó parancsnoksága alatt várta az ütközetbe való beavatkozását. Ottó azonban észrevette, hogy a hátulról támadó magyar csapat nem a fősereg, hanem annak egyik elkülönített része, ennélfogva Konrád herceget küldte a negyedik és ötödik hadosztállyal ellene azzal a paranccsal, hogy igyekezzék a magyarokat visszaűzni, a podgyászt tőlük elfoglalni és a szétszórt német sereget egyesíteni. Konrád gyorsan és teljes sikerrel végrehajtotta a feladatot. Lovasságát zárt sorokban vezette a magyarok ellen s miután azokat megszalasztotta, a podgyászt és a foglyokat visszaszerezte. Győztesen tért vissza a fősereghez. Konrád támadása azért sikerült, mert a megkerülő magyar csoport maga is támadással és az ellenség üldözésével lévén elfoglalva, a két pihent hadosztállyal ellene jövő seregének nem állhatott ellent.

A nagyobb bajt az okozta, hogy míg a megkerülő csoport az ellenség hátsó oszlopát támadta és három hadosztályát szétverte, azalatt a magyar fősereg mozdulatlanul állott s nem avatkozott rögtön a küzdelembe. A német derékhad szintén nem támadott, mert rá nézve ez nem is volt észszerű, amíg a sereg nagy része a magyarok ellen a hátvédharcban volt elfoglalva, de mihelyt Konrád herceg feladatát sikerrel elvégezte, Ottó nem késlekedett többé, hanem az eddigi védelmi állásból rögtön támadásba ment át és hadának egész súlyát a magyar főseregre vetette. Az első összecsapások alatt egyik fél sem lankadt el. Százan és százan hullottak el mind a két oldalon és a kézitusában is nagy számmal estek el, de még mindig egyforma eréllyel folyt a küzdelem. A döntő fordulat akkor következett be, mikor a Konrád herceg által visszavetett megkerülő csoport egyes osztályai visszaérkeztek a fősereghez.

A vezérek megdöbbenve látták akkor, hogy a támadással megkéstek s mialatt az ellenség háta ellen rendelt magyar csapat feladatát derekasan végezte, azalatt ők a fősereggel a német derékhadat foglalkozás nélkül hagyták. Holott a kétfelől való és egyöntetű támadással a siker teljes reményében elbánhattak volna a német hadsereggel. Ez a felismerés azonban most már késő volt. A német had öt hadosztálya felszabadulván a hátból támadó magyarok rohamai és nyílzápora alól, egyesült erővel vethette magát a magyar főseregre, mely ennek erős lökését nem bírta ki s hősies védekezés után végre is kénytelen volt meghátrálni. A szerencsétlenség gyorsan átragadt a csapatokra s egyik a másikat vonta magával a hátrálásban. A magyarok nagyobb része Augsburg felé vette útját, hogy a Lech vizén átkeljen.

A németek azonban mindenütt nyomukban voltak s fáradhatatlanok voltak a menekülő magyarok hajszolásában. Azok, akik nagy nehezen a túlsó partig eljutottak, amint a magas parton kifelé iparkodtak, lovaikkal együtt visszazuhantak és ott vesztek a Lech vizében. Ellenben, akik a vízen szerencsésen átvergődtek, egyenesen a németek karjaiba futottak, kik válogatott kegyetlenségek között végezték ki őket. Az augsburgi csatának a magyarokra nézve nem az volt a veszedelme, hogy az ütközetet elveszítették és kénytelenek voltak megszaladni, hanem az, hogy az üldözés és az ellenük állított kelepce olyan volt, hogy az ütközetből elég nagy számban megmenekült magyar hadat úgyszólván csoportonként semmisítette meg.

Nem volt olyan gázló, hegyszoros, vízi átjárás, melyet Ottó király parancsára a nép el nem állott volna. Bárhova iparkodott menekülni a mind szorultabb helyzetbe jutó magyar had, mindig újabb és újabb kelepcébe került, melyek végül a sereget darabokra tördelték, szétzüllesztették és az ellenség kezeibe juttatták. Ha házakba menekültek, a házat rájuk gyújtották, ha a fáradtságtól kidőltek, agyonverték őket. A magyar sereget ezek az üldözések tették tönkre és az augsburgi csatának végzetes voltát, sőt történelmi jelentőségét is a csata után következő napok adták meg. Úgyszólván az egész sereg fogságba került vagy elveszett s még a vezérek is, Bulcsu, Lehel és egy harmadik, kit a külföldi krónikák Súr néven emlegetnek, fogságba jutottak. Állítólag Regensburgba vitték őket, ahol Henrik herceg személyükben az egész magyar nemzetet meg akarván gyalázni, kötél általi halálra ítélte őket. Az egykorú külföldi krónikás bizonyos fajgyűlölettel és a kielégített bosszú kéjével mondja:

„Ocsmány halállal multak ki, mint megérdemelték, akasztófán döglöttek meg.”

A németek eljárása felülmúlt minden kegyetlenséget, melyet a pogány, barbár és csupán harcias ösztöneiknek hódoló magyarok valaha is elkövettek. A foglyok nagy részét ugyanis a helyszínén a legkegyetlenebb módon kivégezték. A bajor had vezére, Eberhard, nagy részüket Ebersberg várába vitette, hol elszedette tőlük arany és ezüst ékszereiket s azután egy részüket elevenen eltemettette, míg a többit lassú kínzások között ölette meg. A kultúr németek ezt a bánásmódot tanúsították a barbár magyarok ellen, mikor azok védtelenül a kezeik közé kerültek. Íme, a keresztény németek megmutatták, hogy ők minden kultúrájuk ellenére még a magyaroknál is vadabbak tudnak lenni.

Ámde azért nem kell azt hinni, hogy az augsburgi ütközet könnyű diadal lett volna a németek számára. Az ütközetet ugyan ők nyerték meg, csakhogy a diadalt ők is drágán fizették meg. Konrád herceget éppen mikor a sisakját leemelte, hogy friss levegőt szívjon, egy nyíl torkon találta és megölte. Ebben az ütközetben esett el az augsburgi püspök öccse, Dietpold gróf, továbbá Reginbald gróf s más előkelőségek a több ezerre menő harcoson kívül, kiket a magyarok nyilai és baltái hagytak a csatatéren.

Ottó király alakja nagyot nőtt egyszerre népe és a világ szemében az augsburgi ütközet után. A kereszténység megmentőjének tartották őt, aki elhárította Európáról a legnagyobb veszedelmet, mely a keresztény népeket a magyarok kalandozásai által állandóan fenyegette. Ekkor kezdik őt a „Nagy” melléknévvel emlegetni és ekkor lesz a német birodalom császára. A hazai közvéleményt az augsburgi csatavesztés szintén nem hagyta érintetlenül. Különféle mondai töredékek maradtak fenn a gyászos végű ütközetről, anélkül azonban, hogy belőlük azt az egységes hatást megállapíthatnók, melyet a katasztrófa az itthonlevőkre tett. Pedig kétségtelen, hogy az augsburgi ütközet fájó sebeket vert a harcias magyarság lelkén.

A hagyományok szerint az augsburgi ütközetből mindössze hét magyar menekült meg, kiket itthon mindenféle javaiktól megfosztottak és gyászmagyarkáknak csúfoltak, amiért nem választották inkább ők is a hősies halált a gyáva menekülés helyett. Még utódaiknak is bűnhődniük kellett az apák gyávaságáért. A nemzet kivetette magából őket és koldusokként kellett bolyonganiuk egészen Szent István idejéig, aki az esztergomi Szent Lázárról elnevezett klastromban helyezte el őket, ahol mint Szent Lázár szegényei éltek. Természetesen nem lehet tudni itt sem azt, hogy ebből a mondából mi a költemény és mi a való. Még ha csupán heten menekültek volna is meg az augsburgi ütközetből, ez a hét ember semmiesetre sem érdemelte azt, hogy itthon gúny tárgyává tegyék őket, kitagadják a nemzeti közösségből és utódaikban is meggyalázzák, mert hiszen ez a hét magyar éppen nem volt gyáva ember. Részt vettek ők az augsburgi csatában, harcoltak az ellenség ellen, küzdöttek végső erejükig, csak mikor a sereget szétverték és mindenkinek a menekülésre kellett gondolnia, mentették meg életüket bizonyára emberfeletti küzdelmek árán az ellenség durva és kegyetlen bosszújától.

Egyik-másik elbeszélés szerint az itthoniak nem elégedtek volna meg a hét magyar kigúnyolásával, hanem meg is csonkították őket; orrukat, fülüket levágták s arra kényszerítették őket, hogy városról-városra, faluról-falura járva elmondják a szomorú esemény részleteit. Nem tartjuk azonban valószínűnek ezt a hagyományt még abban a részében sem, hogy csak hét magyar menekült volna meg. Mert bizonyára jóval nagyobb lehetett a számuk hetvenhétnél is, csakhogy ennek a tudata éppen úgy elmosódott, mint a sokkal nagyobb jelentőségű eseményeké.

A Lehel és Bulcsu haláláról is ellentétesek a külföldi meg a hazai krónikák adatai. A külföldiek kárörömmel említik, hogy Henrik vagy Ottó felakasztották őket. A hazaiak közül Anonimusz és Kézai szintén ezt állítják. Márk krónikája ellenben, ha fenn is tartja a dicstelen halált, de legalább felékesíti olyan mozzanatokkal, melyek megszépítik, különösen a Lehel halálát. A krónika szerint, midőn Lehelt és Bulcsut Konrád (Ottó) császár elé vezették, a császár így szólott hozzájuk:

„Mért vagytok olyan kegyetlenek a keresztényekhez?”

A vezérek így válaszoltak:

„Mi a nagy Isten bosszúja vagyunk, kiket rátok ostorul bocsátott, mert akkor a ti kezetekbe esünk és elveszünk, mikor titeket üldözni megszűnünk.”

A császár kegyelmet akart gyakorolni fölöttük, megengedte, hogy az általuk választandó halál nemével menjenek a másvilágra, azért így szólott hozzájuk:

„Válasszatok magatoknak oly halált, amilyent akartok.”

Lehel megszólalt:

„Előbb hozasd elő kürtömet, hadd fújjam meg, azután majd megfelelek neked.”

Mikor a kürtöt elhozták és kezébe adták, egészen a császár közelébe lépett s úgy tett, mintha bele akarna fújni, de ugyanakkor teljes erejéből olyat sújtott vele a császár fejére, hogy az tüstént szörnyet halt.

Lehel utolsó szavai ezek voltak:

„Te előttem fogsz menni s engem szolgálsz a másvilágon.”

Ehhez a kijelentéshez a krónika aztán hozzáteszi, hogy a szkithák hite szerint, akiket ők leölnek, azok a másvilágon nekik szolgáik lesznek. A két vezért azután mindjárt lefogták és Regensburgban felakasztották.

Az a nagy esemény, mely úgyszólván eldöntötte a magyarság további sorsát és különösen a külfölddel szemben ezután nagyon is óvatossá tette őket, kellett, hogy érdekelje nemzeti krónikáinkat is. Hiszen az augsburgi ütközet a tízedik századbeli magyarság történelmi életének, habár igen szomorú, de legkiemelkedőbb eseménye. Anonimusznál, Kézainál, Márknál találunk is erre vonatkozó feljegyzéseket, amelyeknek hitelességét természetesen felesleges vitatni, hiszen az első olvasásnál kiderül, hogy még akkor is, mikor a legnagyobb hitelességre törekedtek, ellenmondásokba bonyolódtak.

Anonimusz például úgy tudja, hogy az augsburgi hadjárat nem Taksony, hanem Zsolt fejedelem uralkodása alatt történt s a hadjárat harmadik vezére Bulcsu és Lehel mellett Botond volt. Az augsburgi ütközetről érdemileg semmit sem tud, sőt Augsburg városát még csak meg sem említi, csupán azt tudja, hogy miután a magyarok Alemániában nagy dúlásokat vittek végbe, a bajorok és alemánok „istentelen cselei” által Lehel és Bulcsu fogságba jutottak és az Inn-folyó mellett felakasztották őket.

Botond és társai, mikor látták az ellenség galád eljárását, megesküdtek, hogy egyikük a másikat nem hagyja el és baj esetén teljes erővel segítik egymást. Erre sebzett oroszlánokként rávetették magukat az ellenségre és olyan győzedelmet arattak felette, ami jóval többet ért a németeknek a magyarok felett nyert, győzelménél.

Kézai Simon mester azonban jóval többet tud, mint Anonimusz. Az ő elbeszélése mindjárt az augsburgi táborozóknál kezdődik. A magyarok gyűlése ugyanis Lehelt és Bulcsut küldte Németországba, kik Augsburg alá érve, a Lech-folyón túl levő réten ütöttek tábort és a várost állandóan, zaklatták támadásaikkal. Ulrik püspök követeket küldött a császárhoz és felhívta őt, hogy segítse meg a várost, mert a magyarok sokan vannak ugyan, de „nem vigyáznak magukra,” vagyis a szükséges éberséget és fegyelmet elmulasztják, minélfogva könnyen el lehetne velük bánni.

A császár Ulrik hívására gyorsan összeszedte hadait és a város alá érkezett. Előbb azonban jól kikémleltette a magyarok, seregét és hadállását. Napkelte után három órával aztán, miközben nagy zápor zuhogott, rájuk támadt és a város közelében levő egyik csapatukat megverte. Lehel és Bulcsu hajóra szállva iparkodtak a Dunán menekülni, hogy Magyarországba érjenek, de Regensburgnál elfogták őket és ugyanitt a császár mindkettőjüket bitófán végeztette ki.

Kézai jelenti, hogy neki van tudomása a Lehel-féle legendáról, melyben a magyar vezér a császárt kürtjével agyoncsapja, de hozzáteszi, hogy ez „mesebeszéd,” ami ellenkezik a valószínűséggel és aki az ilyesminek hitelt ad, „gyengeelméjűségéről” tesz bizonyságot, mert a foglyokat összekötözve szokták a fejedelmek elé állítani. Hanem az már megfelel a valóságnak, mondja Kézai és a krónikákban is meg van írva, hogy vakmerően káromkodva, tiszteletlenül beszéltek a császárral és szemébe mondották, hogyha megöleti őket, akkor a magyarok sem kegyelmeznek a német foglyoknak s valamennyiüket kivégzik. Tehát nem gyáván és meghunyászkodva haltak meg, hanem bátran és férfiakhoz illő módon, kik a császárral szemben is vitatták a maguk jogát. Figyelmeztetésüknek azonban nem volt hatása. A császár kivégeztette őket, mire a magyarok az összes foglyaikat, gyermeket, nőt, aggot, mintegy húszezret felkoncoltak.

Kézainak tudomása van azonban a magyaroknak egy másik seregéről, mely Augsburgtól távolabb tartózkodott, de nem vett részt az ütközetben. Ez a sereg, mihelyt észrevette, hogy a császár hadai a magyarok másik seregére támadtak, észrevétlenül egy erdőbe húzódott és ott várta be az eredményt. Mihelyt a csatának vége lett és a császári sereg felbomlott, ennek nagyobbik felét üldözőbe vették és megállásnélkül nyilazták, szabdalták és kergették őket, amíg ezek belátták menekülésük lehetetlen voltát s halálra szánva megadták magukat. A magyarok az egész sereget bekerítették s bosszúból a vezérek kivégzéséért valamennyiüket leöldösték, pedig lehettek vagy nyolcezren. A krónika így bosszultatja meg az augsburgi ütközetet és a vezérek kivégzését a magyar sereg másik felével.

A magyar sereg ezután Ulmnál átkelt a Dunán és a fuldai kolostort rabolta ki, majd az egész sváb területet feldúlta. Innen is tovább mentek azután és a Rajnán átkelvén az ellenük jövő lotharingai és sváb herceggel ütköztek össze, kiket keményen elvertek. Most zavartalanul folytathatták útjukat Franciaországba, hol a keresztényeket és a szerzeteseket sanyargatták, majd a Rhóne-folyóig jutva, Segusa (Susa) és a Taurina (Turin) városokat rabolták ki. Végre az olaszországi havasokon keresztül hazatértek.

A Lehelről szóló mondának, ha több nem is, de legalább egy emléke maradt és ez a Lehel kürtje, mely ma is megvan és a jászberényi múzeumban őrzik. Ez a kürt elefántcsontból való faragvány, mely Pulszky Ferenc szerint bizánci munka és a X-XI. századból származhatik s tulajdonképen cirkuszi előadásoknál használt kürt volt, amint azt a rajta levő domborművek is bizonyítják. Kezdetben csak jászkürt néven ismerték, de Molnár Ferenc jászkún kapitány révén általánosan elterjedt az a hit, hogy ez a kürt Lehel vezéré volt. Molnár Ferenc hirdette azt is, hogy a kürt csorbasága onnan származik, mert Lehel vezér főbeütötte vele Konrád császárt. Persze sokan, többek között Decsy Antal hisztorikus már régebben tiltakoztak ezen feltevés ellen, de a köztudatban úgy meggyökeresedett a kürt legendája, hogy azóta sem lehetett onnan kiirtani. A legenda még azt is fenntartotta, hogy a kürtöt csak Lehel vezér tudta megszólaltatni. Ezt az állítást azonban megcáfolja Káldy Gyula, aki 1893-ban hatalmas riadót fújt el rajta.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Zsolt fejedelemsége, amennyiben a hagyományoknak hinni lehet, 947-ben megszűnt, élete pedig 950-ben befejeződött. Így volt-e valójában, avagy másként, biztosan persze nem lehet tudni. Zsolt még életében lemondott a fejedelemségről, hogy az uralkodást fiának Taksonynak (Toksun) adja át, kiről Anonimusz azt állítja, hogy külsejére nézve szép, nagyszemű, fekete, lágyhajú ifjú volt, akinek „üstöke olyan vala, mint az oroszlánnak.” A magyarság történeti élete 947 óta tehát az ő uralkodásával folyik továb

A görög császárral kötött béke a magyarok kalandozásait kelet felé egyelőre fékezte, viszont a nyugaton, különösen a németek által szenvedett vereségek arra indították a vezéreket, hogy a kalandozó hadjáratokkal hagyjanak fel. Szükség volt erre azért is, mert az immár évtizedek óta tartó kalandozások óta a nemzet jelentékenyen megfogyott, amit külföldön szintén tudtak s iparkodtak kihasználni. Nyilvánvaló volt, hogy a német fejedelmek nem fogják megtorlás nélkül hagyni azt a sok veszteséget, melyet a magyarok miatt szenvedtek s már Zsolt uralkodása alatt szó volt róla, hogy Ottó király a saját földjükön akarja a magyarokat fölkeresni. Evégből Zsolt a határszéleket megerősítette, Vasmegyében Kőszeg várát építtette, a Fertő-tó környékén besenyőket telepített le s rajta volt, hogy az országot mindenféle meglepő támadás ellen biztosítsa.

Taksony fejedelem uralkodása azért mégsem telik el hadjáratok nélkül, sőt már a kezdete is hadakozásokkal indult meg. A magyarokat 948-ban állítólag megverik a németek, de a következő évben már a magyarok győznek, 950-ben pedig az a példátlan eset történik, hogy Henrik herceg magyar földre tört és nagyobb zsákmánnyal távozott. Ez volt az első eset, hogy német vezér magyar földre betörni merészelt. De éppen ez a támadás mutatja, hogy a külföld már kezdte észrevenni a magyarok gyöngülését. A magyarok azonban nemsokára már ismét Olaszországban kalandoznak.

A magyarok folytonos, mondhatni szünet nélkül való kalandozását nem értjük meg kellőképpen, ha nem vesszük figyelembe azokat a viszonyokat, melyek között a honfoglaló magyarság a tízedik század első és második felében volt. A honszerzés befejezése után a törzseknek és nemzetségeknek megvolt ugyan a lakóhelyük, de a nép maga az új hazában is csak az maradt, ami Lebédiában vagy Etelközben volt. Az írást-olvasást nem értette, a keresztény vallást nem ismerte, a földművelést, ha ismerte is, inkább rabszolgáira bízta, arra volt tehát utalva, hogy szükségleteit nomád hajlamainak és a nomád berendezkedésének megfelelő módon szerezze meg. Erre a harc volt egyetlen eszköze. A hadviselést a honfoglaláskori magyar nemcsak kitűnően értette, hanem szerette is, mert egyenesen utalva volt reá. Zsákmányolásból volt kénytelen fenntartania magát, természetes tehát, hogy az összes törzseket és nemzetségeket elsősorban a harci szellem hatotta át és ebben a szellemben nevelték az ifjú nemzedéket is.

A külföldi kalandozás a tízedik század magyarjánál nem puszta időtöltés vagy vitézi szórakozás tehát, hanem az életküzdelemnek az a formája, mely az ő primitív társadalmi viszonyaiból következett és annak teljesen megfelelt.

Az összehordott zsákmányon és a rabbá tett foglyokon itthon aztán szabály szerint megosztoztak és az el nem adott foglyokat rabszolgáikká tették. Ezekből, valamint az időnként történő letelepülőkből, a besenyőkből s a bolgárokból egészült ki aztán lassanként a magyarság létszáma, úgyhogy a külföldi kalandokban ért veszteségek ellenére a beolvadt elemek kiválóbbjai révén a fegyverfogható harcosok száma még mindig elég nagyra ment.

Az időközben szenvedett kudarcok azonban mind nem voltak elég nagyok arra, hogy hosszabb időre megszüntessék a külföldi portyázó hadjáratokat. Társadalmi szervezetükből folyt, hogy ezek nélkül csak úgy máról-holnapra nem lehettek el s végig kellett menniük mindazon átalakulási folyamatokon, melyek végre a nomád harcosokból a keresztény vallás ereje által megszelídült és békés foglalkozást űző embereket neveltek.

A tízedik század második felében a magyarságra nézve ez az idő azonban még nem következett be. Azok a társadalmi viszonyok, melyek az egyesek törekvéseit, életmódját és céljait meghatározzák, a tízedik század második felében élő harcias magyarságra ugyanazok, mint a kilencedik század közepén vagy végén. A vagyonszerzés legbiztosabb és legkönnyebb módja rájuk nézve a hódítás és a harc volt, melyben mindig kockára tették ugyan az életüket, de a szenvedett fáradalmakért kárpótolta őket kalandozásaik végső célja: a gazdag zsákmány. A külföld, mely ekkor a keresztény vallást már rég ismerte és mindenütt szervezett társadalmakat tudott alkotni, természetesen nem jó szemmel nézte ennek a pogány népnek folytonos becsapásait, melyek évről-évre veszélyeztették azokat az alkotásokat, melyeket az európai kultúra eddig létrehozott.

A magyarok félszázados európai életük alatt szinte csodával határos vakmerőséget tanúsítottak kalandjaikban. Jártak mindenütt, ahol lovas ember megfordulhat, az Alpokon, a Pireneus-hegységek alatt, az óceán vidékén. Szerte barangolták Német, Olasz, Francia, Spanyolország és Belgium vidékeit, egyes csapataik Párizsig elhatoltak s Nagy Károly egykori világbirodalmából csak Franciaország és Lotharingia némely része volt hátra, ahol fegyvereiket még nem ismerték. Ezúttal tehát a még ki nem zsákmányolt Rajnántúl megsarcolását tűzték ki célul. Csakhogy az idevaló eljutásnak legbiztosabb és legkönnyebb módja, a Németországon való keresztülhatolás volt. Ottó, ki ekkor erős birodalmat egyesített maga alatt, éppen viszályban volt fiával, Liudolf sváb herceggel és Konrád lotharingiai herceggel, kik ellene támadtak. A magyaroknak tehát kapóra jött Liudolf hívása, aki segítségüket kérte Ottó ellen. A magyarok Bulcsu vezérlete alatt 954-ben Németországba indultak, de a harcba nem igen avatkoztak, inkább siettek a Rajnán-túlra, hova Liudolf emberei vezették őket.

Virágvasárnap érkeztek Wormsba, hol Konrád herceg, aki az Ottó elleni lázadásnak egyik részese volt, gazdagon megvendégelte őket s arany és ezüstajándék ellenében a maga ellenségei ellen kérte támogatásukat. Maga Konrád herceg vezette őket innen Alsó-Lotharingiába, ellenségeinek, Ottó király öccsének, a kölni püspöknek és Reginár hennegani grófnak a birtokaira. A magyarok útját már előbb is nagy pusztítás jelezte mindenütt. Köln és környékének lakosai között érthető volt a rémület, melyet megjelenésük okozott. Konrád herceg nemsokára megvált tőlük, mire a magyarok szokott zsákmányolásuk között nyugatra fordultak. Senki sem mert nekik ellenállni. A lotharingiai lovasság jövetelük hírére szétfutott, a városok és községek lakosai pedig menekültek, a klastromok szerzetesei hasonlóképen vagy úgy tettek, mint a lobesi kolostor apátja, aki kétszáz pénzben kiegyezett velük és kezesek ellenében békét vásárolt tőlük.

Az apát azonban nem bízott a magyarok ígéreteiben s éppen ezért a kolostor megerősítéséről is gondoskodott. Fatörzsekkel, szekerekkel, nagy kövekkel vétette körül a kolostort és a templomot s itt várta be a magyarok elvonulását. A magyarok a húsvétra következő vasárnapon érkeztek s a lobesiek kétségbeesésükben már a halálukat várták. A fürgébbek és az ifjabbak a magaslaton levő erődített templomba húzódtak, az öregek ellenben otthon maradtak. Ezek szinte mindannyian a magyarok fogságába jutottak, kik két barátot ott a szemük láttára mindjárt le is vágtak. Ezután megkezdték az ostromot a templom ellen. Tüzes nyilakkal lődözték az erődítést s már azon a ponton voltak, hogy a templomot elfoglalják, midőn a krónikák szerint a templom tornácából egy pár galamb röppent elő s háromszor körülröpülte az ostrom alá vett templomot, mintegy jelezve, hogy az isteni gondviselés védi ezt a helyet a pogányok ellen. A következő percben aztán hatalmas zápor keletkezett, melytől a magyarok tegezei úgy megereszkedtek, hogy nyilaikat nem tudták többé használni. Ez a jelenés állítólag olyan nagy hatással volt a magyarokra, hogy az ostromot rögtön abbahagyták és elsiettek a lobesi klastrom alól. Embereiket korbáccsal kergették a távozásra, foglyaikat pedig magukkal vitték, de útközben egy templomot még felégettek. Magukkal vitték a klastrom elásott kincseinek egy részét is, miután a foglyok egyike elárulta az elrejtett holmik hollétét.

Lobestől délnyugatnak, a nyolc mérföldnyire levő Cambray városhoz húzódtak, melynek lakossága a megerősített város falai mögött keresett menedéket. A külváros felgyújtása után a belső várost támadták, de minden siker nélkül, mert az erős falak ellen semmit sem tehettek. Kifáradva az ostromtól, pár óra múlva félrehúzódtak a város melletti folyó partjához és az étkezéshez fogtak. Bulcsu vezérnek az öccse azonban most sem pihent, hanem pár emberével a város közelébe húzódott, hogy a falakat megvizsgálja.

A városbeliek észrevették közeledésüket s mikor egészen a falak közelébe jutottak, rájuk csaptak. Bulcsu öccse kivételével a többiek megszaladtak, de a vezér öccse szégyennek tartotta a futást, inkább szembeszállott üldözőivel, kik közül néhányat leterített, amíg ártalmatlanná tudták őt tenni. A cambray-i polgárok azonban szintén nem sokat teketóriáztak, hanem megölték a vitéz harcost. Ezután fejét levágták és egy lándzsán a vár falára tűzték ki.

Bulcsut rendkívüli fájdalommal érintette öccse halálának híre. Bosszút akart állni s elkeseredett dühvel tért vissza Cambray alá, hogy a polgárokat megleckéztesse. Megkezdődött a nyílvesszők zápora és a városfalak ostroma, de Bulcsu hiába vezette rohamra csapatait, a cambray-i polgárok mindannyiszor erélyesen visszaverték a rohamot s nem engedték a magyarokat a falakon bejutni.

Kifáradva a megerőltető rohamoktól és különben is unva már a céltalan ostromot, Bulcsu beüzent a városba, hogy átadja összes foglyait és zsákmányát, amit Cambray körül szedett, ha öccse fejét kiszolgáltatják. Sőt azt is megígérte, hogy a város alól rögtön elvonul. A város, polgárai nem teljesítették kérését. A magyar sereg most elkeseredett dühvel újra rávetette magát a városra. Miután a falakat betörni nem tudta, tüzes nyilakkal árasztotta el a várost, hogy legalább a templomban és a nagyobb épületekben kárt tegyen. A templom meggyulladt ugyan, de gyorsan eloltották a tüzet, mialatt Bulcsu serege a város mellett levő Szent Gériről elnevezett apátság ostromára indult. Úgy értesültek, hogy a kolostorban temérdek kincs van elrejtve, hevesen hozzáfogtak tehát a támadáshoz, de a bennlevő papok és fegyveresek minden támadást visszavertek. A magyarok legalább a templomot szerették volna felgyújtani, de ez sem sikerült, mert az ólomburkolattal bevont fedélről a tüzes nyilak ártalmatlanul pattantak vissza. Éppen távozni készültek, midőn egy váratlan eset új fordulatot adott a támadásnak. A monostor templomából ugyanis egyik pap, aki eddig csak szemlélője volt a küzdelemnek, mikor a magyarok távozását látta, nyíllal közéjük lőtt. A magyarokat a pap vakmerősége újabb dühre ingerelte s nem törődve többé az erődítésekkel és a mögöttük levő emberek kőzáporával, teljes erejükből a torlaszokra törtek. Patakokban folyt a vér a most keletkező iszonyú mészárlás alatt. Papokat, polgárokat, parasztokat vágtak, le, a templomban pedig tüzet gyújtottak és az egész épületet megsemmisítették. Folytonos gyújtogatás, rablás és öldöklés között hagyták el végre a várost és nagy zsákmányukkal átvonultak Franciaországba, honnan kisebb-nagyobb csatározások és fosztogatások között Burgundiába s onnan Felső-Olaszországba, majd hazájukba tértek vissza.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Félszázad telt el azóta, hogy a magyarok Európában megjelentek és ezen idő alatt csak fegyverük erejével tudták a népek gyűlöletét féken tartani. Rokonuk, bizalmas szövetségesük nem volt, köröskörül csupa idegen népek közé voltak beékelve. Csupán az őshazában élt egy töredék a saját vérükből, néhányezer magyar, kik baskir néven, Baskiria földjén tartózkodtak. Lebédiából való eltávozásuk idején a magyaroknak egy kisebb törzse ugyanis elszakadt a nagy tömegtől és visszahúzódott az őshazába, honnan nem is mozdult ki többé. Bolgár fennhatóság alá kerültek, de nyelvüket és szokásaikat egy ideig megőrizték s még a tízedik század közepén is összeköttetésben voltak az újhazában, a mai Magyarországban levő testvéreikkel. Később aztán a kapcsolat végleg megszakadt közöttük.

Mi lett az őshazába visszament magyarokkal?

Konstantinosz császár említi először a lebédiai magyarok kettészakadását. A magyarok Lebédiába vándorlásuk előtt kettéváltak s a kisebbik rész kelet felé, Perzsia irányában húzódott. A Magyarországba került magyarok azonban mindig érdeklődtek elszakadt testvéreik iránt s még 950-ben is, mikor Konstantinosz Porfirogenitosz császár élt, küldöttek nekik üzeneteket. Később aztán semmi nyoma sincs a XIII. századig, hogy az őshazában maradt és az újhazában levő magyarok között meglett volna az érintkezés. A XIII. században, IV. Béla király életében és valószínűleg az ő ösztönzésére szent-domokos rendi barátok indultak útra Magyarországból 1235 körül az őshaza felkutatására. A dominikánusok közül egyedül egy Julián nevű érkezett el az őshazába és utazásáról, valamint tapasztalatairól elég részletes jelentést tett, mely ma is megvan a vatikáni levéltárban.

Júlián atya elbeszélése szerint ő és szerzetes társai Konstantinápolyból Cithiába hajóztak, innen Alániába s harminchét napi utazás után, különféle pusztákon és sivatagokon áthatolva egy Bunda nevű mohamedán városba érkeztek. Itt azonban Julián már egyedül maradt, mivel társai a fárasztó utazás alatt meghaltak. Bundából Julián Nagy-Bolgárországba ment, melynek egyik városában nagy meglepetésére és nagy örömére egy magyar asszonyt talált. Beszédbe elegyedett vele s megtudta, hogy nem kell két napig sem mennie és megtalálja a magyarok földjét. Juliánt, egészen megörvendeztette az asszony értesítése és meglehetős izgalommal indult neki az elszakadt magyarság otthonának. Az Etil nevű folyónál aztán megtalálta őket. Az ősmagyarok, mikor megtudták, hogy magyar ember van közöttük, aki az újhazából érkezett hozzájuk, rendkívül megörültek a hírnek. Juliánt nagyon szívesen, lelkes elragadtatással fogadták, elvezették sátraikba és tanyáikra s nagy kíváncsisággal kérdezősködtek testvéreikről. A magyar nyelvet beszélték mindnyájan s Juliánt is tökéletesen megértették. Julián, miután a magyarországi állapotokról kimerítően értesítette őket, a hitről és a vallásról kezdett beszélni nekik, amit ők szívesen hallgattak. A kereszténységről természetesen semmi fogalmuk sem volt.

Pogány módra éltek ugyan, de bálványokat nem imádtak; vallásos felfogásuk az ősmagyar pogány hitet őrizte meg. Harcos, vitéz és nomád népek voltak ekkor is s ősi szokásaikat híven megtartották. Földműveléssel alig foglalkoztak, ellenben a fegyverforgatás és állattenyésztés, különösen a lótenyésztés volt kedvelt foglalkozásuk. Táplálkozásukban is meglehetősen vadak voltak. Ló és farkashússal éltek, kancatejet ittak, sőt vért is. Juliánnak elmondták, hogy tudtak ők is a régiek elbeszélései nyomán a magyarokról, arról is, hogy a magyarországiakkal valamikor egy hazában éltek, de azt már nem tudták, hogy ezek hova, merre lettek. Julián visszatért nemsokára Magyarországba, de többet már nem ment vissza az őshazába, melyet azóta több ízben iparkodtak felderíteni. De sem a Kőrösi Csoma Sándor, sem a Vámbéry Ármin, sem a Zichy Jenő gróf tudományos kutatásai nem jártak eredménnyel.

A századok viszontagságai alatt az őshazában maradt csekélyszámú magyar töredék észrevétlenül eltűnt a népek tengerében, mialatt a másik ág, mely Magyarországon alapított otthont magának, ezer éven át meg tudta őrizni állami, nyelvi és nemzeti önállóságát. Abban az időben tehát, mikor a magyarok külföldi kalandozásaikat német, olasz, francia földekre terjesztették ki és évről-évre folytatták, az őshazában levő magyarok virágzásban voltak s habár számuk csekély volt, de szervezetten, egy tömegben éltek. Rajtuk kívül vér és nyelv szerint más testvéreik az újhazában levő magyaroknak nem voltak, ha tehát egyesülni akartak volna az otthonmaradottakkal, kelet felé kellett volna kalandozásaikat folytatniuk és a besenyőkkel s más népekkel harcolniuk, kik sokkal nagyobb számban voltak, mint ők. A kelet-római császárok próbálták is őket nem egyszer rájuk uszítani, különösen mikor a besenyők nagyon alkalmatlanok lettek számukra, viszont a besenyőket is iparkodtak a magyarok ellen ingerelni.

A magyarok azonban nem mentek lépre, hiába állították a kelet-római császárok:

„Hajdanában ti laktatok ott, azon a földön. Jobban szeretnők, hogy ti lakjatok szomszédságunkban és ha hozzátok küldünk, mielőbb megtalálhassunk benneteket.”

A csábításnak nem volt hatása. Tudták a magyarok, hogy a bessenyőkkel való hadjáratban sikerre alig számíthatnak és az őshazában levő magyarok csekély száma megint nem elegendő arra, hogy esetleg velük egyesülve, kelet felé hadjáratot viseljenek. Azért a görög császárok követeinek bujtogatásaira elutasítólag válaszoltak.

„A bessenyőket – mondották – nem támadjuk meg. Velük nem birunk, mert országuk és számuk igen nagy, azonkívül veszedelmes emberek. Azért erről nekünk többet ne is beszéljetek, mert hallani sem szeretjük.”

A kalandozások színtere ismét csak nyugatra terelődött, ahol a magyarok biztosabb sikerre számíthattak. Az újabb hadjáratra Henrik királynak az a tette szolgáltatott okot, hogy mikor 932-ben a magyar követek megjelentek nála az évi adóért, az adó kifizetését megtagadta.

Henrik ugyanis a fegyverszünet idejét, miként már említettük, a magyarok ellen való hadi készülődésre fordította. Most végre elég erősnek érezte magát arra, hogy fegyverrel is szembe tudjon szállani a veszedelmes ellenséggel.

A magyarok nem is várattak sokáig magukra. Két csapat indult el ekkor Magyarországból. Az egyik Olaszországnak vette útját, a másik ellenben 933-ban Szászország ellen indult. A Szászország ellen induló csapat két részre vált. Az egyik Thüringián keresztül haladt előre, a másik ellenben délkelet felől akarta Szászországot támadni. Merzeburg körül pusztított ez a rész s kegyetlenül üldözte és sanyargatta a népet mindenütt. Kettészakadásuk azonban vesztükre vált, mert erejüket feldarabolták s nyomatékosan és döntőleg sehol sem tudtak fellépni. Azt a seregrészt, amelyik nyugati irányban haladt, a thüringeni grófok Gótha tájékán megverték és nagy részük a csatatéren maradt, az életben maradottak közül pedig számosan fogságba jutottak.

A második seregrész eközben azt az értesítést vette, hogy Henrik király nővére Merzeburg várába zárkózott és tömérdek kincseit is oda vitette. Rögtön elhatározták, hogy Merzeburg várát fogják ostrom alá venni. Az ostrom kedvező sikerrel folyt eleinte s már-már bevették a várat, midőn értesültek, hogy Henrik király Riade irányából nagy sereggel közeledik ellenük. Az ostromot rögtön abbahagyták, szerte kalandozó csapataikat egyesítették s elhatározták, hogy másnap támadást intéznek a németek ellen. Henrik szintén támadásra készült, úgyhogy az ütközetnek mindenképen meg kellett történnie.

A német sereg ezúttal sokkal rendezettebb, fegyelmezettebb és harcrakészebb volt, mint bármikor. Henrik évek óta tanította katonáit a magyarok elleni harcra és a magyaroktól eltanult taktika segítségével néhány diadalt már aratott a szomszédos népek fölött. Most azonban bizonyságot kellett tenniük, hogy a magyarokkal szemben is meg tudják állni a helyüket.

A magyarok hadi taktikájához képest a német sereg tehát mindenképen arra törekedett, hogy a nyilakkal szemben védelmezze magát. E végből szorosan együtt maradtak és pajzsaikkal iparkodtak a sűrűn röpködő nyilakat felfogni.

A magyar támadás rendszere ebben az időben rendesen az volt, hogy az ellenséget gyors és meglepő mozdulatok által hozták zavarba. Támadásaikat rendesen nyílzáporral vezették be. A nyilazó csapatok az ellenségre zúdították nyilaikat s az ezáltal támadt zavar és bomlás tartama alatt aztán a támadó csapat villámgyorsan előrelovagolt és rávetette magát az ellenségre. A németek most éppen azt akarták tehát megakadályozni, hogy a magyarok ezen szokásos taktikájukkal ne érhessenek célt s kénytelenek legyenek kézi viadalba is belemenni, amitől rendesen óvakodtak.

A német csapatok a vett parancshoz híven, zárt sorokban haladtak előre s a magyarok nyílzáporát testük elé emelt pajzsaikkal sikeresen felfogták. A következő percben aztán rávetették magukat a magyarokra, akik hatalmas hajrá, huj-huj kiáltásokkal fogadták az előrerohanó és zárt rendben vágtató német lovasságot. A magyarokat meglepte a németek harcmodora, melyet eddig sohasem tapasztaltak. Az első meglepetés után azonban hirtelen megfordították lovaikat és hátra nyargaltak, hogy nyilaikat még egyszer rábocsáthassák a támadó csapatokra. A németeket azonban nem vezette tévútra cselvetésük. Tudták jól, hogy a magyarok csak színlelik a futást, hogy kellő távolságra jutva ismét visszafordulhassanak s nyilaikat kilőhessék. Ahelyett tehát, hogy megállottak vagy visszahúzódtak volna, mindenütt nyomukban voltak s ezáltal a magyarságot, mely a páncélos fegyverzetű németekkel a kézi viadalt mindenáron kerülni akarta, tovább való menekülésre kényszerítették. A riadei csata ezzel talán véget is ért. Külföldön az a híre járt, hogy a magyarok harminchatezer embert veszítettek, de ez a híresztelés nemcsak túlzás volt, hanem képtelenség is, mert ilyen nagy számban a magyarok sohasem kalandoztak külföldön.

Nem is az elesettek vagy az elfogottak nagy számában állott a harc jelentősége, mert a magyarok nagyrésze megmenekült s úgy elesettekben, mint foglyokban keveset veszítettek. Hanem a tábor minden zsákmányával és a magyarok foglyai mind a németek hatalmába jutottak. És ebben a tényben volt az ütközet jelentősége, hogy a magyarok a csatát úgyszólván küzdelem nélkül veszítették el. Ez volt az első eset, hogy nagy és komoly ütközetben a németek diadalt tudtak aratni a magyarok felett. A legyőzhetetlenség varázsa ezzel megszűnt a magyarokra nézve s a riadei csata után már nemcsak a szászok, hanem a szomszédos államok is gyorsan elsajátították a magyarok harci taktikáját s mindenütt városaik megerősítéséhez fogtak. A riadei kaland egyelőre elvette a magyarok kedvét a szászországi kalandozásoktól s e helyett a keletrómai birodalomra fordították figyelmüket, melyet eddig is többször feldúltak.

A besenyőkkel szövetkezve 934-ben betörtek tehát a római birodalomba, bekalandozták Thrákiát s kegyetlen öldöklés s folytonos pusztítás között egészen Konstantinápolyig nyomultak. Itt negyvennapi táborozás után, miközben foglyaikat eladták, a császárral egyezséget kötöttek s hazatértek.

Amíg életben volt Henrik király, a magyarok nem bántották Németországot, de mihelyt értesültek haláláról, valamint Arnulf bajor herceg, egykori szövetségesük elhunytáról, ismét felkészültek, hogy a múltkori kudarcért megfizessenek. Tehát 937-ben útra kelt ismét egy sereg Magyarországból s úgyszólván nekivágott a világnak, mert ez volt a legmesszebb terjedő kalandjuk, mikor az Óceánig, Franciaországig, sőt Spanyolországig eljutottak. Bajorországon való átkelésük után Alemániába, majd keleti Frankóniába törtek be s a Rajnán átkelve egészen az óceánig hatoltak.

Zsákmányaikat leginkább kolostorokból és templomokból szedték össze, mert itt találták a legtöbb kincset.

A krónikák csodálatos és legendaszerű történeteket jegyeztek fel a magyarok ez évi kalandozásairól. Leírták, hogy számos helyen a templomok épségben maradtak, mert a magyarok által készített tűz nem fogott rajtuk.

Legendás eset az is, melyet egy harcos magyarnak az isteni gondviselés által való büntetéséről írtak. Wormsban a Szent Vazul templom egyik oltárára, felkapaszkodott az egyik magyar, hogy onnan egy ékszert elvegyen. Ámde mi történt? Az Isten csodát tett, mert a magyar alig tette a kezét a márványra, az nyomban odaragadt és semmiképpen nem tudta elvenni kezét a márványlapról. Csakis úgy tudtak segíteni rajta, hogy köröskörül kimetszették a márványt, mely tovább is ott maradt a kezén az isteni büntetés csodálatos jele gyanánt.

Más hihetetlen esetről is beszélnek a csodakedvelő krónikák. Elmondják, hogy egy pap, ki a magyarok fogságába esett, úgy szabadult meg börtönéből, hogy éjszaka égi alak tűnt fel előtte, aki megoldotta bilincseit és észrevétlenül kivezette börtönéből. Egy más esetben szintén isteni csoda történt. A magyarok halálra ítéltek egy papot s egy fához kötötték, hogy nyíllövés által nemsokára kivégezzék. A pap szótlanul tűrte a kínzást, nem törődött semmivel, csak az Istenhez fohászkodott. Ámde itt is mi történt? Az az isteni csoda, hogy a magyarok hiába bocsátották rá nyílvesszőiket, azok egyenként visszapattantak a halálraítélt pap testéről.

A magyaroknak ez évi kalandozása különben nagy sikerrel járt. Franciaország és Olaszország nagy részét is összekalandozták s óriási zsákmányt ejtettek mindenütt. Csak visszatértükkor érte őket baleset, amennyiben Abruzzó környékén az ottani hegyes vidékek között, midőn hazafelé akartak fordulni, az olaszok útjukat állták és nagyrészüket levágták.

A magyaroknak egy másik csapata eközben arról értesült, hogy Henrik király utóda, Ottó herceg több fejedelemmel viszályba keveredett. Nyomban lóra ültek, hogy erejüket Ottó ellen is kipróbálják. Kalandozásaikat és pusztításaikat Thüringiában és Szászországban folytatták, de az utóbbi helyen, melynek népe a magyarok elleni hadakozást már jól értette, nem volt szerencséjük. Az egyik magyar csapatot a polgárok megszalasztották, a menekülőket pedig a nép elfogta és leöldöste. Egy másik csapatuk pedig árulás által semmisült meg. Thirmining nevű szláv kalauzuk ugyanis Drömling környékén olyan mocsaras tájra vezette őket, hol lovaikkal alig tudtak előrehatolni. Az elbujtatott németek aztán rájuk csaptak s nagy részüket a mocsárba fullasztották vagy megölték, úgyhogy a főcsapat erre jónak látta a visszavonulást. De Ottó fejedelem ennek az utóhadában is nagy kárt tett. A magyaroknak ez volt az utolsó betörése Szászországba. Az ismételt kudarcaik most már őket is óvatosabbakká tették s ezentúl békét hagytak Ottónak és népének, kik már eddig is sok kárt okoztak csapataiknak.

A magyarságot a folytonos külföldi kalandozások évről-évre gyöngítették és számerejében is apasztották. Ámde azért a külföldi portyázások vágya nem szűnt meg bennük azután sem s mindig újabb és újabb törzsek vállalkoztak arra, hogy gazdag zsákmány reményében az eddigi kalandokat tovább folytassák. Szászország és általában Németország egyik része sem volt már hálás terület számukra, ennélfogva portyázásaik színhelyét áttették Olaszországba és Spanyolországba, hol kevesebb ellenállással találkozhattak. A 940. év folyamán egy magyar csapat ilyenformán újból Olaszországban tűnik fel és különösen középső Olaszország vidékét fosztogatja. Burgundi Hugó volt ebben az időben az olasz király, aki tíz véka ezüstért nagynehezen békét vásárolt tőlük s rávette őket arra, hogy országából távozzanak Kordovába, melynek gazdag népe és hatalmas kincsei kárpótolni fogják minden fáradalmaikért. A Hugó király által adott vezetők kalauzolása mellett megindultak Kordova irányába, de Aragoniánál tovább nem jutottak, mert a nagy forróság és a víz hiánya annyira elvette a kedvüket, hogy nem akarták a fárasztó úttal lovaik és a maguk életét kockára tenni. Miután az a gyanújuk támadt, hogy a járatlan és kietlen vidékre való jutásuk vezetőjük csalása miatt történt, aki így akarta volna őket elveszteni, nagy haraggal rátámadtak, agyonverték s azután sietve hazatértek.

Az a csapat azonban, mely Bajorországban és Felső-Ausztriában kalandozott, kénytelen volt abbahagyni a küzdelmet, mert a szerencse itt is elpártolt tőle. A zsákmányoló magyarok ellen Berthold herceg ugyanis hadat gyűjtött s útjukat állta. A magyarok egy darabig sikerrel küzdöttek, de látták, hogy harci taktikájukat már a bajorok és a karantánok is kezdik elsajátítani. Különben is nagyobb számban volt az ellenség s így kénytelenek voltak nagy vereséggel menekülni Berthold hadai elől.

A nyugati hadjáratok után és ezeknek egyik-másik kudarca következtében most kelet felé, Görögországra vetették tekintetüket. A görög császárokkal való viszonyukat az a béke szabályozta, melyet közösen kötöttek azzal a feltétellel, hogy a béke ellenében a görög császár köteles nekik évi adót fizetni. Ámde a szászországi s más apróbb vereségeik után a görögök azt hitték, hogy a magyarok erejétől már nincs mit tartaniuk, ennélfogva az adó fizetését megtagadták.

A magyarok nem sokat haboztak, hanem fegyverkeztek s betörtek Thrákiába. Ámde alig értesült a görög császár jövetelükről, követeit mindjárt eléjük küldte s az adó megajánlásával újabb öt esztendőre megkötötte a békét. Ezt az öt esztendőt a görög politika csak arra akarta felhasználni, hogy a béke állandóságát lehetőleg biztosítsa. Legjobb eszköznek mutatkozott erre az, ha a magyarokat a keresztény vallásra térítik. Természetesen nehezen ment a dolog, de azért valahogy mégis ment. Egyelőre csak a főbbek tértek át a keresztény vallásra, azok közül sem mindenik s nem is végérvényesen. Mikor ugyanis a görögök a békét megkötötték, azt kívánták, hogy a magyarok kezesek által biztosítsák adott szavuk hitelét. Kívánták továbbá, hogy a kezes valamelyik magyar nemzetség előkelője legyen, ki a béke tartama alatt a bizánci udvarban tartózkodjék.

Nem állott semmi akadály útjában az ajánlat elfogadásának, ennélfogva Bulcsut nevezték meg kezesül a magyarok s nemsokára útnak is indították Konstantinápolyba, hol az udvar őt nagy fénnyel és pompával fogadta. Bulcsut hízelgésekkel, ajándékokkal és kitüntetésekkel a görög udvarnak sikerült rávennie a keresztény vallásra való áttérésre, minek fejében pátriciusi ranggal is kitüntették.

Bulcsu után Gyula erdélyi vajda, Töhötöm vezér unokája ment követségbe Konstantinápolyba. Hatalmas termetű, erőteljes, marcona férfi volt Gyula vajda, akit a hadakozások és táborozások edzettek vitéz katonává. Jellemének vadságát azonban enyhítették olyan vonások, melyek temperamentumával és érettebb elméjével voltak összefüggésben. Gyula vezér ugyanis inkább keleti temperamentum volt, ami a szemlélődésre tette őt hajlandóvá s habár a harcokban vitéz, állhatatos és bátor katona volt, azok elmúltával, a békés életbe könnyen beletalálta magát. Mikor Görögországba ment, őt is nagy kitüntetésekkel fogadták, pátriciussá tették s mindenben a kedvébe jártak. Gyula szintén felvette a kereszténységet és állhatatosan megmaradt új hitében. Mikor Magyarországba, illetőleg Erdélybe visszatért, egy Hierotheusz nevű szerzetest is hozott magával, kit a konstantinápolyi pátriárka Turkia püspökévé szentelt. Hierotheusz komolyan vette hivatását és elég nagy sikert ért el Erdélyben. Nagy segítségére volt a térítésben Gyula vajda, aki Konstantinápolyból való visszatérése után egészen a keresztény vallás elvei szerint élt, a görög birodalomba betöréseket nem rendezett, sőt nem egyszer megtette, hogy saját pénzén vásárolta össze a keresztény foglyokat, hogy őket szabadon bocsáthassa. Gyula lelkében a görög politika és a keresztény vallás magvai hálás talajra találtak, de nem így volt Bulcsunál.

Bulcsuból a vérengző, féktelen és kalandvágyó természetet az a szentelt víz, mellyel Konstantinápolyban megkeresztelték, nem tudta kiirtani. Amíg a görög udvarban tartózkodott és annak pompájában és jólétében élhetett, úgyahogy megtartotta a keresztény szertartásokat, sőt az udvar iránt is jóindulatot tanusított. De mihelyt a követségből visszatért, egyúttal régi állapotába is visszaesett. A keresztény vallás csak külső máz volt rajta, mely rögtön eltűnt, mihelyt ősi természete érvényesülhetett. Ő bizony nem sokat törődött többé a keresztény vallással és szertartásaival, de még a görög-római császárokkal sem, kiknek területére, valahányszor zsákmánnyal kecsegtető kalandoknak szerét ejthette, minduntalan becsapott. Később a keresztény vallást külsőleg is elhagyta s egészen a pogány szokásoknak hódolt és pogány szertartások szerint él.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

A góthiai szerencsétlenség, mely a táborukban fellépett ragály által sújtotta a magyar harcosokat, nem tett mélyebb hatást a kalandvágyó csapatokra. Hozzá voltak szokva már régóta a hadjáratok bajaihoz és a különféle természeti csapásokhoz, úgyhogy 925-ben már megint külföldön kalandoznak a magyarok s egyes csapataik egészen Franciaország közepébe behatolnak. Egy másik csapat Szászországba vonult s itt folytatta rablásait. Henrik király nem tudott semmit tenni ellenük. Sőt maga is Werlaon várába zárkózott be s várta, hogy a fosztogató csapatok elhúzódjanak országából. Henrik ugyanis megütközött a magyarokkal, de az ütközetben súlyos vereséget szenvedett. Semmi reménye nem volt tehát arra, hogy a magyarokat kiűzhesse.

Ez alkalommal történt azonban, hogy emberei a magyarok egyik előkelő vezérét, némelyek szerint magát Taksony fejedelmet elfogták és Henrik udvarába vitték. A magyarok sok aranyat, ezüstöt és drága váltságot ígértek vezérük szabadonbocsátásáért, de Henrik ebben a formában nem fogadta el ajánlatukat. Hanem maga akarta a feltételeket megszabni. Hogy országait megkímélje a további becsapásoktól, azt a javaslatot tette, hogy kössenek fegyverszünetet s a magyarok ígérjék meg, hogy országait kilenc évig háborgatni nem fogják. Ebben az esetben nemcsak szabadon bocsátja vezérüket, hanem évi adó fizetésére is kötelezi magát. Az ajánlatot a magyarok teljesíthetőnek találták s megkötötték kilenc évre a fegyverszünetet, melyet hűségesen be is tartottak. Ezen véletlen által tehát Szászországot egy ideig elkerülték a magyarok. Henrik terve az volt, hogy a fegyverszünet ideje alatt kellően elkészül a magyarok fogadására. Henrik király a béke alatt minden erejét országának erősítésére fordította. Várakat és városokat építtetett, katonáit folyton gyakoroltatta, leverte az országát háborgató szlávokat és megfékezte a lázongó fejedelmeket is. A következmények azt bizonyítják, hogy Henrik nagyon is helyesen cselekedett, mikor olyan jól felhasználta a fegyverszünet által nyújtott béke idejét.

A Henrikkel kötött fegyverszünet nem vonatkozott azonban a többi német tartományra, nevezetesen Bajorországra, az újabban német uralom alá került Lotharingiára és más fejedelemségekre. Ennélfogva ezt a vidéket szabadon dúlták a magyarok és még Franciaországba is becsaptak. Miután ellenséggel, vagyis fegyveres ellenállással alig találkoztak, kisebb csoportokra oszlottak. A magyaroknak egyik serege Svábországba rontott s innen egy nagyobb csapatuk a Rajnán keresztül Svájcba, a Bódeni-tó keleti partjához közel fekvő szent-galleni monostor felé húzódott.

A zárda krónikája elég részletesen fenntartotta ennek a betörésnek az emlékét.

Abban az időben Engilbert nevű szerzetes volt a monostor apátja.Korán értesült a magyarok jöveteléről s minden előkészületet megtett fegyverrel való fogadásukra. Miután a kolostor környékének népe a magyarok hírére menekülni kezdett, Engilbert a szerzeteseket látta el fegyverrel, csuklyájuk alá páncélt húzatott s egész nap az ellenállás előkészületeit végeztette. Szerzeteseinek kiadta a parancsot, hogy a magyarok, vagyis az ördögök ellen meg kell oltalmazniuk a kolostort.

„Eddig – mondotta – az Istenben bízva, szellemmel küzdöttünk az ördög ellen, most ugyanazt karral is cselekedjük meg.”

A szerzetesek eleinte nem akartak hitelt adni a híreknek s emiatt a kolostor elhagyására sem voltak rávehetők. De később, mikor a magyarok jövetele mind kétségtelenebbé vált, egy közeli patak táján alkalmas helyet választottak maguknak és az ott levő hegyorom várába hordották fel nagy sietséggel a kolostor értékes holmijait. Közben a hegyorom alján nagy árkot húztak és a vár előtt sáncokat emeltek, hogy nagyobb biztonságba helyezzék magukat. A monostor környékén levő falvak gyermekeit és öregeit a Bodeni-tó túlsó partján fekvő Wazzirburgba szállították.

A barátok között többen voltak, akik még most sem hittek a magyarok jövetelében s nem is nagyon siettek a készülődéssel. A kolostor kémei azonban nemsokára jelentették a lovascsapatok érkezését. Megfigyelték, hogy a magyarok nem egy tömegben, hanem kisebb csoportokra oszolva járnak, miáltal könnyebben meglepik az ellenséget. Az erdőkből százanként rohantak elő, néha kisebb csapatokban is, de hollétüket elárulta nappal a füst, éjjel pedig a tűz, mely táborozásuk helyét jelezte.

A szent-galleni kolostornak ebben az időben volt egy félkegyelmű, bolondos frátere, kit Heribáldnak hívtak. Komikus, félszeg viselkedéséért a kolostor házibolondjának tartotta őt mindenki. A barátok menekülése alkalmával egyik társa őt is biztatta, hogy szedje össze holmiját, és fusson velük, de Heribáld kereken kijelentette, hogy ő nem fog menekülni.

„Fusson, aki akar – mondta a barátoknak – én ugyan nem futok, mert a klastrom gazdája az idén még nem adott bőrt, hogy sarut csináljak.”

Be is tartotta szavát és nem ment. Pedig az utolsó percben a barátok már erőszakkal akarták magukkal vinni, de nem bírtak vele, mert ő esküdözött továbbra is, hogy amíg a sarubőrt részére ki nem adják, a kolostort nem hagyja el. Az általános riadalom és fejvesztettség közepette Heribáld volt az egyetlen férfi, akit nem rémített meg a magyarok jövetele. Mintha mi sem történt volna s ezután sem történne semmi sem, nyugodtan fel és alá sétálgatva várta a rettegett hírű ellenséget. A magyarok nemsokára a kolostor előtt termettek s mindenekelőtt átkutatták az egész környéket. „Ugy látszik – írja a krónika – semmi korúnak vagy nembelinek nem fognak kegyelmezni.”

 Ámde nem találtak semmit, csak Heribáldot látták, aki félelem nélkül állott a kolostor udvarának közepén. A magyarok nem értették, hogy mit akar és csodálkoztak egyúttal bátorságán is, amikor látták, hogy rajta kívül mindenki elfutott. Tolmácsaik révén csakhamar megtudták aztán, hogy Heribáld bolond, ennélfogva megkegyelmeztek neki, sőt jókat mulattak tréfáin. A kolostor oltárához hozzá sem nyúltak, mert kalandozásaikból már tapasztalták, hogy a szentek ereklyecsontjain kívül az ilyen oltárokban mást nem találnak. Hanem most elővették a bátor Heribáldot s követelték tőle, hogy mutassa meg a kolostor kincstárát. Heribáld engedelmeskedett. Szó nélkül elvezette őket a kincstár rejtett ajtajához, melyet betörtek. De itt is csalódás várta őket, mert a megaranyozott gyertyatartókon és csillárokon kívül a titkos kamrában egyéb értéket nem találtak.

A magyarok mérgükben pofoncsapásokat ígérnek az ártatlan Heribáldnak, pedig ő nem tehetett róla, hogy a kincseket elhordták. Ezalatt két vakmerő vitéz merő virtusból a toronyba hatolt, hogy annak a tetején levő érckakast lefeszítsék. Azt gondolták ugyanis, hogy a kakas legalább is aranyból vagy ezüstből van öntve. Az egyik már kezdte is feszegetni a kakast, de midőn evégett erősebben kihajolt, elveszítette az egyensúlyt és a magasból a földre zuhant. Nyomban meg is halt. Társa ezalatt pajkosságból egy magas fal pereméről le akart csúnyítani. Ámde alig helyezkedett el a veszedelmes helyen, midőn az egyensúlyt ő is elvesztette és a mélységbe zuhant.

A magyarok mind a két halottat máglyára tették és a templom udvarában megégették. A lángok hatalmasan felcsaptak a máglya körül, a templomban azért semmi kárt nem tettek. A magyarok nem is akarták a templomot bántani, mert, ha ez lett volna a szándékuk, mindjárt fel is gyújthatták volna. A magyarok eközben nagy zajongással járták be a szent helyeket és Heribáldot egyre nógatták, hogy mi van még. A bolond fráter most elvezette őket a pincébe, hol két hordó bor állott, melyet a menekülés alkalmával ott hagyták. Az egyik magyar baltájával nyomban rávágott a hordó abroncsára, de abba is hagyta, mikor Heribáld, aki ekkor már nagyon megszokta, sőt meg is szerette a magyarokat, rákiáltott:

„Mit mívelsz jó ember! Hát aztán mi mit iszunk, ha ti majd elmentek?”

Mikor a tolmács megmagyarázta a magyaroknak Heribáld óhaját, ezek nagy hahotára fakadtak s még ők kérték társaikat, hogy ne bántsák a fráter hordóit. Miután a klastrom körül dolgaikat elvégezték, kémeket küldtek az erdők irányába és a környék több pontjára, hogy mindent kutassanak át s az eredményről tegyenek jelentést. A kémek rövid idő mulva visszatértek azzal a jelentéssel, hogy ellenség sehol sem mutatkozik. Erre a magyarok hozzáfogtak a lakmározáshoz. Egy részük a mezőre vonult, a másik rész ott az udvaron telepedett le és nekilátott a lakomának. Néhány magyar eközben a klastrom Szent Ottmár kápolnájának szentségtartójáról fejtette le az ezüstburkolatot, Heribáld és egy fogoly paptársa, ki jól értett magyarul és a magyaroknak Heribáld szavait tolmácsolta, székekre ültek s nézték a lakoma folyását.

Heribáld megfigyelte, hogy a magyarok a húsdarabokat kések nélkül, erős fogaikkal szaggatják szét és jóízűen megeszik. A csontokkal aztán pajzánul megdobálták egymást. Boruk volt szintén bőségesen s mindenki annyit ihatott, amennyit akart. Persze csakhamar megrészegedtek s hatalmas kurjantásokba törtek ki. „Isteneikhez kiabáltak vad, káromkodó ordítozással” – gondolta Heribáld. Pedig bizonyára vidám dalokat énekeltek. A fogoly papot, valamint Heribáldot is kényszerítették, hogy velük tartsanak. A pap, kit azért hagytak életben, mert értette a magyar nyelvet, nem sokat kérette magát. Kiabált ő is torkaszakadtából, mindenféle bolond dolgokat beszélt a magyarok nagy mulatságára s végül rágyújtott a Szent Keresztről szóló egyházi dalra, melyet az előbbi jelenetek hatása alatt mintegy bűnbánólag, könnyes szemekkel énekelt.

A magyarok hallani akarták azonban Heribáldot is, aki a maga rekedt és kopott hangján szintén énekelt s ezzel még jobban fokozta a magyarok vidám hangulatát. A furcsa ének mindjárt odacsődítette a mezőn ebédelő magyarokat is, kik a bortól ekkor már eléggé mámorosak voltak s a főbbek előtt táncolni és birkózni kezdtek. Az általános vidámságot a fogoly pap alkalmasnak vélte a maga kérelme előterjesztésére. Miután Szent Kereszt segítségéért fohászkodott, előlépett és a főbbek előtt térdre hullva szabadonbocsátását kérte. A főbbeknek nem tetszett a pap siránkozása s füttyökkel, morgással és kiáltásokkal adták tudtára, hogy kedvük ellenére van a kérése. Heribáld ekkor ismét érdekes megfigyelést tett. Mikor ugyanis a fogoly pap a főbb magyarok lábai elé vetette magát, hogy szabadonbocsátását kérje, ezek katonáikat hívták, illetőleg velük közölték akaratukat. Heribáldnak úgy rémlett, hogy a beszéd, mely a magyarok ajakán elhangzott, „sziszegő, morgó” volt, vagyis reá, az idegenre, ilyen hatást tett a magyar szó.

A katonák a főbbek intésére dühösen a paphoz rohantak, megragadták és elővették késeiket, hogy tonzurájától megfosszák, mielőtt kivégeznék. De éppen ebben a kritikus pillanatban a kürtök megszólaltak a vár felé fekvő erdőből és a kémek vágtatva hozták a hírt, hogy közelükben egy vár van, mely tele van ellenséges fegyveresekkel. Ez a váratlan és véletlen eset mentette meg a papot a biztos haláltól. A magyarok Heribáldot is, a papot is magukra hagyták, hirtelen kisiettek és „gyorsabban, mint hinni lehetne,” hadrendbe állottak. Rövid idő mulva, miután a vár fekvését kikémlelték, megállapították, hogy az olyan helyen fekszik, melyet alig lehetne még veszélyek árán is megközelíteni, ha pedig a várbelieknek eleségük van, semmiesetre sem adják fel, ennélfogva elhagyták a szent-galleni kolostort és rendben elvonultak.

Alkony borult már ekkor a tájra és a sötétség egyre nagyobb mértékben feküdte meg a vidéket. A magyarok, hogy maguknak világosságot csináljanak, a falu néhány házát gyújtották fel s ezek világánál a Konstanz felé vezető úton szép csendben tovább haladtak.

A várba menekült barátok az égő házak láttára azt gondolták, hogy a kolostor ég. Midőn értesültek a magyarok elvonulásáról, fegyveres népükkel egy rövidebb úton elérték az utóvédet, mely a csapat vonulását biztosította s megtámadták ezt. Néhányat levágtak közülük, de ezek is többet leterítettek a támadókból, kik mindössze egy magyar foglyot vittek magukkal, aki megsebesülve nem tudta magát védeni. A többiek szerencsésen kimenekültek a barátok kezeiből s futás közben kürtszóval figyelmeztették a főcsapatot az ellenségre. A derékhad erre gyorsan a síkságra húzódott, hogy szükség esetén hadrendbe álljon. Később a szekereket és a podgyászt köröskörül helyezték el, őröket állítottak, maguk pedig a fűre heveredve ettek-iddogáltak, majd álomnak adták magukat. Korán reggel a közeli falvakból prédát szereztek s miután az útjukba eső házakat felgyújtották, tovább mentek.

Engilbert apát és szerzetestársai a magyarok elvonulása után visszatértek Szent-Gallenbe s nagy csodálkozással látták, hogy Heribáldnak semmi baja nem történt, a klastrom is azon állapotában van, ahogy elhagyták, sőt még a boroshordóknak sem esett bántódásuk. A magyarok nagylelkűségét ők is meghálálták azzal, hogy az elfogott és magukkal hozott magyar sebesültet ápolták, a keresztény vallásra térítették s jámbor német alattvalót neveltek belőle, aki később meg is nősült s gyermekei már csak mint valami álomba való mesét hallgatták, hogy micsoda harcias és világjáró ember volt az ő apjuk.

A visszatért barátok körében természetesen Heribáld volt minden érdeklődés középpontja. Miután előbb csodálkoztak hihetetlennek látszó megmenekülésén, később kötekedni és gúnyolódni próbáltak vele, csakhogy siker nélkül. Heribáld megfelelt őszintén és bátran nekik s nem hagyta, hogy az ő magyar barátait alaptalan rágalmakkal illessék. Az egyik barát például így szólott hozzá:

„Nos, Heribáld, hogyan tetszettek a vendégek?”

Heribáld nagy álmélkodásukra ezt válaszolta :

„Igen jól! Higyjétek el, sohasem láttam klastromunkban vígabb embereket. Ételt, italt bőven adtak s amit én fösvény pincemesterünktől hiába kérnék, hogy nekem, szomjazónak italt adjon, ők azzal bőségesen kínálgattak.”

A fogoly pap, aki véletlen szerencsével megmenekült a haláltól, félbeszakította Heribáld lelkes áradozásait:

„Sőt még pofoncsapással is kényszerítettek az ivásra, mikor nem akartál.”

Heribáld erre is megfelelt:

„Az ugyan nem tetszett – mondá – hogy olyan féktelenek voltak. Mert mondom nektek, sohasem láttam Szent Gál klastromában olyan féktelen embereket, kik csak úgy mulattak, dévajkodtak és táncoltak a templomban és a klastromban, mintha mezőn lettek volna. És midőn egy ízben kezemmel inték nekik, hogy megemlékezvén az Istenről, legalább a templomban lennének csöndesebbek, jól nyakszirten ütöttek. De tüstént megbánták, hogy ellenem így vétettek s borral kínálva, mit köztetek senki sem tenne, jóvátették hibájukat.”

Heribáld annyira megszerette a magyarokat, hogy mikor később olyan hírek jártak, hogy a magyarok ismét közelednek a kolostorhoz, makacsul kérte az apátot, hogy engedje őt „kedves magyarjaihoz.”

 Íme a szent-galleni krónika elég részletességgel elbeszéli a magyarok ottani szereplését, melynek éppen e körülménynél fogva históriai szempontból többféle jelentősége van. Nem azért, mintha a szent-galleni epizód valami fontos és kimagasló eseménye lett volna a szertekóborló magyar had harcainak. Bármelyik kalandozásuk bizonyára volt annyira küzdelmes, mint ez s a jelentősége is több volt, mint ezé, de a szent-galleni epizód mégis fontos, mert elég részletes tudósítás maradt fenn róla, amit a többi kalandokról nem mondhatunk.

És ennek a tudósításnak túlzással és elfogultsággal kevert adatain keresztül is érdekes képet kapunk a honfoglaláskori magyarság jelleméről, szokásairól, hadi taktikájáról. Hogy a magyarok semmi esetre sem voltak azok az ördögök és vadállatok, amiknek őket a külföldi krónikások olyan nagy előszeretettel festették, ezen elbeszélés adatai bizonyítják legjobban. Szent-Gallenbe érve ugyanis nem égetik fel a templomot, nem csinálnak kárt az épületekben, nem bántják a papokat, sőt még boroshordójukat is megkímélik, mert ott, ahol nincs okuk a dúlásra, lemondanak róla. Mivel itt semmi ellenállással nem találkoztak, nem tettek kárt a kolostorban, csupán az értékesebb tárgyak után kutattak. Mikor ilyeneket nem találtak, beletörődnek a tényekbe és lakomához fognak, melyen a fogoly papot és a bolond barátot is megvendégelik.

Mulatságaik persze zajosak, vidámságuk megnyilvánulása erős kitörésekkel jár, de azért korántsem vadak vagy emberevők. Viszontagságok között megedződött katonák, kiknek élvezetei és tréfái is vaskosabbak talán, mint a kolostorok falai között élő emberekéi, de azért nincs bennük semmi visszataszító vonás. A bolond barátot bőkezűen megvendégelik, mert könnyen jutnak a zsákmányhoz s szívesen részt adnak belőle vendégeiknek. Nyers húst esznek, említi a krónika és ebben nincs semmi borzasztó – ezer év előtt. Az angolok révén ezer év multán divatba jött egész Európában a húsnak félig, vagy még félig sem való kisütése, mondhatni, nyersen való feltálalása. Legfeljebb az a különbség, hogy az ilyen húsokat ma szolid mesterséget folytató polgárok fogyasztják, kik nem nyereg alatt törik puhává, hanem a szakács készíti el nekik. Magában ez a dolog, hogy a nyers húst egy nomád életű nép megeszi, semmi borzasztót nem mutat.

És abban is, hogy egymással duhajkodnak, majd a mámor hatása alatt féktelenkednek, táncolnak és birkóznak, semmiféle ellenszenves tulajdonságot nem lehet látni. Ez a nép katona fajta, mely egész életét a szabad természet ölén és hadjáratokban tölti. Az örömei és szórakozásai is durvák tehát, de azért férfiasak. Veszedelemmel, halállal nem törődnek s egy-egy virtusos cselekedetért készek minden meggondolás nélkül kockára tenni életüket. Ezt látjuk annak a két vitéznek az esetében is, kik a szent-galleni templom érckakasát akarták leszedni. Az egyik, éppen mikor lefeszítette volna, tehát mikor már a célnál volt, lezuhan a magasból és szörnyet hal. Társa fel sem veszi a katasztrófát s nem is gondol arra, hogy a következő pillanatban ugyan ez a sors őt fogja érni. Durva és brutális tréfájában, az a hetyke szándék vezeti, hogyha már megtette hiába a nagy fáradságot, legalább nevethessen ő is, a csapat is. De keservesen megfizet a nyers tréfáért, mert ő is a földre zuhan és szörnyet hal.

Egymásután két halott, minden igaz ok nélkül. Ámha megtörtént a dolog, nem lehet többé változtatni rajta. Az udvaron levő harcosok gyorsan máglyát emelnek, társaikat ráhelyezik, és elégetik őket. Pogány szokások között élnek, gondolkozásuk és jellemük az egykori lebédiai és etelközi nomád élet hatását mutatja, de egyébként csöppet sem vadabbak, mint akár azok a népek, melyek ellen hadjárataikat folytatják. A szent-galleni epizódnak egyik későbbi mozzanata is igazolta ezt.

A magyar csapat Szent-Gallen alól elvonulva Konstanznak vette útját. A várost ostrom alá fogták és a külső részeit le is égették, de mikor látták, hogy az erős falak ostromuknak ellenállanak, tovább mentek és a Rajna mentén húzódtak alá azzal a céllal, hogy a folyón átkelnek. A Rajna túlsó partján egészen biztonságban lehettek volna, mert a fősereg, mellyel egyesülni akartak, ott tartózkodott. Éppen ez a tudat, hogy a fősereg közelében vannak, elbizakodottá tette őket s mikor este nyugalomra tértek, elmulasztották megtenni a szokásos óvóintézkedéseket. Őrségeket és őröket nem állítottak fel, minek következtében megtörténhetett, hogy a vidék népe Hirminger nevű ember és fiainak vezetése alatt a bortól mély álomba merült magyarokra rátámadt és kegyetlen kaszabolást vitt végbe közöttük. A hirtelen meglepett tábornak annyi ideje sem volt, hogy fegyverét magához ragadja. A menekülők számára viszont csak egy út volt, a Rajna, mely sebes kanyargással zúgott tova. Ide vetette magát a magyarok egy része, de csak kevesen tudtak a túlsó partra jutni a víz sebes folyása miatt. Pedig a túlsó parton a fősereg ezalatt talpra állt és nyilak záporával, kiáltozásokkal próbálta az ellenséget elriasztani, miután a sebes folyón át nem kelhetett. Ijesztéseiknek nem sok hatása volt. Az ellenség kegyetlenül bánt az elfogott magyarokkal s vagy a vízbe fullasztotta őket, vagy megölte. Ilyen volt a „kultúrnép” fiainak a „barbár” magyarokkal szemben tanúsított „humánus” viselkedése.

E szomorú epizód után a Rajna partján összegyűlt sereg Elszász felé iparkodott. A Fekete-erdő rengetegeiből fákat vágtak s azokból hajótalpakat és csónakokat készítve Bázel környékén átkeltek a Rajnán. A vidék népe mindenáron meg akarta akadályozni átkelésüket, de a magyarok minden rohamot keményen visszavertek és a körül levő falvakban nagy zsákmányolást vittek végbe. A hadjárat vége felé a bajor hercegnek sikerült megegyezésre lépnie a magyarokkal. Miként Henrik szász fejedelem, ő is adófizetésre kötelezte magát, ha a magyarok országát pár évig nem bántják.

Henrik a fegyverszünet megkötése után minden erejét arra fordította, hogy becsapások esetére a magyarokat készen várhassa katonáival. Mindenekelőtt tehát falakkal vétette körül a városokat és mindenkép megerősítette azokat. A kolostorokat, templomokat szintén védelmi állapotba hozta s hogy még nagyobb sikerrel tudjon megállani a magyarokkal szemben, népét szorgalmasan kiképezte a lovassági harcra s főkép a magyarok taktikájára oktatta ki őket.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Árpád halála után egyetlen életben levő fia, Zsolt foglalta el a fejedelmi széket. Krónikáink nem sokat tudnak róla, Anonimusz ellenben a maga könyvében egy egész fejezetet szentel uralkodásának. Az ő előadása szerint Zsolt, vagy ahogy ő mondja, Zulta vezér atyjához csak erkölcsben volt hasonló, mert termetben egészen elütött tőle. „Mert Zulta vezér kissé selypes, fehérbőrű, lágy, sárga hajú, középtermetű vala, harcos vezér, erős lelkű, de a polgárokhoz kegyelmes, nyájas szavú, de uralomra vágyó, kit Magyarország minden előkelői és vitézei csudálatosan szeretnek vala.”

Tizenhárom esztendős korában a nemzetségek előkelői bírákat rendeltek alája, kik a viszálykodók pereit és versengéseit intézték el. Másokat a seregek vezéreivé tettek, hogy a külföldi kalandozások ezek vezetése alatt történjenek. Az új vezérek: Lehel, Vérbulcs, másként Bulcsu és Botond. „Ezen férfiak harcosok és lélekben erősek valának, kiknek más gondjuk nem volt, mint uruknak nemzeteket hódítani és mások országait pusztítani.” A vezérek seregükkel először is Karinthia ellen mentek, majd innen a lombardiai grófságba fordultak és Pádua városát tűzzel-vassal égették. Anonimusz itt elmondja a magyaroknak Olaszországba való betörését, Luitward püspök megöletését és a Brenta melletti ütközetet, melyet a történetírás az Árpád életében végbement események közé sorol s melyet mi is itt ismertettünk.

Egyes írók szerint Árpád halálát a bajorok felhasználták arra, hogy támadást intézzenek a gyöngének gyanított birodalom ellen és a bánhidai csata, mely a bajorok súlyos vereségével végződött, állítólag Árpád halála után, Zsolt fejedelem uralkodása alatt történt. Meglehet éppen úgy, miként az ellenkezője. Zsolt uralkodásának abban van a jelentősége, hogy alatta a magyar harci virtus külföldi kalandozásokban, a szomszédos és távolabb élő népek megtámadásában éli ki magát. A magyarok 908-ban már ismét künn kalandoznak s betörnek Szászországba. Nagy diadalt aratnak a szászok és a thüringiaiak felett, a következő évben pedig a svábok földjét dúlják s egészen Brémáig elkalandoznak.

Átok, rettegés, borzalom és kétségbeesés kíséri mindenütt a magyarok jövetelét és menetelét. Ekkor kezdenek Németországban elterjedni azok a rágalmak, melyek a magyarokat vadállatoknak, ördögöknek, emberevőknek és mindenféle szörnyetegeknek híresztelték. A német szidalmak, ha nem is felelnek meg a valóságnak, de érthetők. Végtére nekik kellett megkeserülniük a magyarok fosztogatásait, nem lehet rossz néven venni tehát tőlük, ha elfogultságukban és halálos félelmükben minden rosszat rákennek a magyarokra. Sok tekintetben a magyarság maga is alkalmat szolgáltatott ezen rágalmak elterjedésére és kiszínezésére.

Egy olyan népet, melynek a harc és hódítás a főhivatása, nem lehet valami szelíd tulajdonságokkal elképzelni. A honfoglaló magyarság is ugyancsak tele volt vadsággal és kegyetlenséggel, mikor arról volt szó, hogy hatalmát megszilárdítsa. De tévedés azt hinni, mintha a többi népek, akár Európa népei is különbek lettek volna. Való ugyan, hogy a kereszténységet ezek a népek már ismerték, de azért a háborúkban csöppet se voltak kíméletesebbek. Éppen úgy gyilkoltak keresztény vallásuk dacára, mint a legvadabb hun-ivadék, az útjukba eső vidékeket irgalmatlanul megsarcolták, sőt a foglyokat is rabszolgák gyanánt hajtották el. A magyarok sem tettek mást, mégis őket ország-világ előtt iparkodtak befeketíteni. Ennek okát abban találhatjuk, hogy a magyar harcosoknak valóban volt egy olyan tulajdonságuk, mellyel fölébe kerültek az idegen népeknek s ezáltal félelmetesekké váltak előttük. Ez a tulajdonságuk egyben a magyar katonai taktika természetéből folyt, mely a harcoló csapatoknak a gyorsaságot tette legfőbb kötelességükké.

A magyar harcos ezen tulajdonsága által keltette fel maga iránt a külföld rettegését. Háborúk vagy betörések alkalmával fergeteg módjára rohanták meg az ellenséget és ilyenkor nem kíméltek senkit, aki útjukba esett. Gyakori volt náluk a cselfogásnak olyan alkalmazása, hogy ütközetek alkalmával vereséget színleltek és hagyták, hogy az ellenség üldözze őket. Mikor aztán alkalmas helyre becsalták az ellenséget, villámgyorsan visszafordultak, vagy a készenlétbe helyezett csapatokat szabadították rá az ellenségre. Ezt a hadi taktikát csak nehezen tudták a külföldiek elsajátítani s főként ez okozta, hogy a magyarok olyan félelmes színben jelentek meg előttük.

Másfelől a honfoglaló magyarság között éltek még ekkor olyan szokások és babonák, melyek alkalmasak voltak arra, hogy a megriadt képzeletű külföldi ember kísérteties lényeknek nézze őket. Szokásban volt ugyanis náluk, hogy hadjáratok alkalmával nyereg alatt puhított hússal táplálkoztak, továbbá, hogy szerződések kötésénél vérüket egy edénybe eresztették s az eskü nagyobb hiteléül a vért megitták. Továbbá megvolt náluk az a babona is, hogy az emberi szív betegségek gyógyítására a legalkalmasabb orvosság. Megtették tehát nem egyszer hadjáratok közben, hogy az elesettek szíveit kimetszették és megették. Tagadhatatlan, hogy mindezek nagyon is barbár, sőt mai szemmel nézve rettenetes szokások, de figyelembe kell vennünk azt is, hogy ezer év előtti dolgokról van szó és egy olyan népről, mely a kereszténységet még nem ismerte, sőt semmiféle kultúrát nem ismert.

Nem lehet csodálkoznunk a külföldi írók és általában a külföldi népek magyarellenes hangulatán, csakhogy ebből, miként már előbb mondtuk, éppenséggel nem következett az, mintha a külföldiek a magyaroknál humánusabbak lettek volna. A „művelt” nyugat sem volt jobb a barbár magyaroknál, kiket a művelődés nemesítő hatása ezideig bizony meg sem érintett.

A külföldnek a magyarokról való vélekedését legjobban azok az egykorú irományok fejezik ki, melyeket német és olasz krónikások írtak. Egyik ilyen olasz krónikában a magyarokról a következő sorokat olvassuk:

„Hajdan tilos volt a kutyát bevinni a templomba, most maga a legszennyesebb kutya lép be Krisztus házába. Megöli a népet, elrabolja a jószágot, felgyújtja az egyházat. Istentelen kéz hasogatja az Ur asztalát. Fertőzött kéz érinti a boldogok szent ereklyéit és elhajtja az egyháznak a nyáját. Nem irgalmaz sem apának, sem anyának. A kegyetlen a szülők szemeláttára döfi át a fiút és a leányt nem váltja meg anyjának gyásza és siralma. Ifjú és öreg, csecsemő, fiú és leány haldokolva hömpölyögnek egymás vérében. Ott állanak Itália néptelen városai és a mívelőktől megfosztott földek. A mező a megöltek csontjaitól fehérlik. Azt hiszem, nincs is már annyi élő, mint amennyit Mars meggyilkolt.”

 A sok, nagyon sok ilyen hangú külföldi írás közül ez az egyik a magyarokról. Egy másik azért érdekes, mert a magyarokat, mint az Isten bosszújának eszközét tünteti fel, kiket az eltántorodott lelkek és a rossz erkölcsökbe merült emberek megbüntetésére küldött az Isten. Íme:

„Most pedig az isten igazságos ítélete szerint rajtunk garázdálkodnak a magyarok s ellenállhatatlan félelem jár előttük. Isten ily szörnyeket használ fel megbüntetésünkre, mert ámbár kegyelméből megismertük őt: nem tiszteljük, nem vagyunk hálásak iránta, hanem a bűnt szolgáljuk.”

Egy olaszországi egyházi ének egyenesen azért íródott, hogy az Ur irgalmát kérje a magyarok ellen. Ez így sóhajt föl:

„A magyarok nyilaitól ments meg Szent Geminián minket!”

 A bajorok pedig még a tízedik század végén is idézték litániájukban:

„A magyar nép támadásától ments meg uram minket.”

Ilyen véleménnyel volt a magyarokról Regino prümi apát is, kinek krónikáját és annak magyar vonatkozású megjegyzéseit a történeti könyvek előszeretettel idézik. Egyike ő azoknak a külföldi íróknak, akik csak borzalmasságokat látnak a magyarok tetteiben s nyilvánvalóan örülnek rajta, hogy lelkük titkos haragját erkölcsi felháborodás alakjában önthetik ki ellenük. A megvető szavakat ez a krónikás sem sajnálja a magyaroktól, midőn lebecsülheti őket. Többek között ezeket írja:

„Az Ur 899. évében a magyaroknak vad és minden baromnál kegyetlenebb népe, melyről századokon át nem hallottak és melyet nem is említettek, kitört Szkithiából és a mocsarakból, melyeket a Thanaisz kiöntései a végtelenig terjesztenek. Nem emberek, hanem vadállatok módjára élnek. Az a hír felőlük, hogy nyers hússal élnek, vért isznak, a foglyok szívét feldarabolva, gyógyszer gyanánt falják, nem ismernek könyörületet, nem indítja meg őket az irgalom. Hajukat bőrig leborotválják. Ennek a gonosz nemzetnek kegyetlensége pusztította el a mondott tartományokat, úgyszintén legnagyobb részében az itáliai királyságot.”

Egy másik német pap, miután kijelentette, hogy a magyarok Góg és Magóg azon eretnek népei, melyeknek eljövetelét Szent János látomásai megjövendölték, így ír:

„Térjünk vissza a magyarokra, mily nemzet az és milyen földön lakik. Mert e szörnyű nemzet nevét nem találjuk megírva semmiféle históriában, pedig bizonyára nincs a világon vidék, hova a római hatalom el nem jutott. És midőn e föld minden részét, Thulétől a naptól égett Taprobaneig átkutatták és életük kockáztatásával eljutottak még a sark alatt békében élő hiperboreuszokhoz is, miért nem említik éppen az ungrok nemzetét, miért kárhoztatják azt örök feledésre? Erre azt lehetne válaszolni, hogy valaha más neve volt e nemzetnek és az idő folytán megváltozott, úgy mint a folyók és városok neve is megszokott változni.”

Íme egy csokorba kötve a magyarokra vonatkozó külföldi vélemények néhány szemelvénye. Eszünk ágában sincs tiltakozni ellene. Már előbb kifejtettük, hogy azok az életviszonyok, melyek között a magyarság lebédiai, etelközi és honfoglaláskori élete folyt, csupán arra voltak alkalmasak, hogy a harcos embert tökéletesítsék benne. Hiszen két század múlva, a kereszténység felvétele után a magyar éppen olyan művelt és humánus lett, mint Európa bármelyik nemzete.

A külföldi bírálatok azonban nemcsak túlzottak, hanem igen gyakran rosszhiszeműek is, mert tudniuk kellett, hogy a szlávok, gótok s más népek, melyek már régebben voltak Európában, sokkal durvább szokásokat őriztek meg és hogy hadjáratok alkalmával a német, olasz és bármely nép mind elkövette azokat a kegyetlenségeket, melyekkel a magyarokat vádolták.

Persze fájt nekik, hogy a kalandozásokban és hadjáratokban a magyar lett a győztes, emiatt zúdították aztán rájuk a rágalom és becsmérlés egész fegyvertárát, melyért keservesen meglakoltak volna, ha a magyarok a betűvetést értették volna. Ebben az időben azonban nem a betűvetés, hanem a csatározás foglalta el a magyarok minden idejét.

A folyton megújuló szerencsés portyázások 910-ben arra indították a magyarokat, hogy ismét betörjenek Bajorországba és Svábországba. A németek ifjú királyuk, a tizenhat éves Lajos élén nagy készületeket tettek a magyarok fogadására. Megelégelték betöréseiket s most feltámadt lelkükben az a vágy, hogy erős összetartással és nagy haddal, ha lehet leszámoljanak a magyarokkal. Augsburg körül gyülekezett a bajor sereg és várta a magyarok közeledését. Ezek a Lech-folyó előtt tűntek fel. A bajorok rögtön megindították ellenük a támadást. Rendkívül gyorsan ment azonban a magyarok csatarendbe való állása, úgyhogy mikor a bajor hadak megindultak, ők is készen várták a támadást. Egy ideig mind a két részen egyenlő kitartással folyt az ütközet. A magyarok nyilakat lövöldöztek az ellenségre, majd úgy tettek, mintha támadnának és a támadás kudarca folytán visszavonulásra kényszerülnének.

A bajorokat ez a csel tévedésbe ejtette és lelkesült kiáltások között vetették magukat a magyarokra. Ezek hagyták, hogy üldözzék őket, miközben a legéberebb figyelemmel lesték a bajorok nyomulását. Mikor látták, hogy a bajorok elég előre haladtak és a támadás folytán hadsoraik kellőleg felbomlottak, szokás szerint villámgyorsan megfordultak és vad szilajsággal vetették rá magukat a bajorokra. A hátrálást úgy vezették, hogy egyik csapatuk a bajoroknak éppen a hátába jutott. Ekkor történt a színlegesen menekülő csapat visszafordulása, úgyhogy a németek elől és hátul is a magyarok közé voltak szorítva. Iszonyú mészárlás kezdődött ezután. Legtöbben menekülésre gondoltak, mert, mihelyt a magyarok cseltámadását észrevették, rögtön tisztában voltak az ütközet eredményével. Ebben az ütközetben a német sereg nagy része odaveszett.

Hatalmas dúlás és fosztogatás követte ezt a diadalt. Bajorországot végigsarcolta a magyar sereg, majd a nyugati Frankország felé vették útjukat. Gebhard herceg és Luitfred gróf fel akarták tartóztatni az előnyomuló magyarokat, de ezek keményen megverték őket, úgyhogy most már a nyugati Frankországban is szabadon garázdálkodhattak. A Rajna távoli vidékéig barangoltak a magyar lovasok s az elért győzelmek már annyira vakmerővé tették a sereget, hogy a hadi fegyelem és a szükséges éberség betartásával sem törődött többé A következő évben ismét nagy szerencsével pusztították Frankországot és Thüringiát, 913-ban pedig a Rajnáig, sőt azon túl, Svájc nyugati részéig barangoltak.

Visszatérő útjukban Arnulf bajor herceg és Berthold gróf az Inn-folyónál utolérték őket és elszánt támadást intéztek ellenük. Hatalmas küzdelem fejlődött ki a csapatok között s mind a két részen igen nagy volt már a halottak száma. A magyarok mégsem győztek, sőt olyan nagy volt a veszteségük, hogy háromezer harcosukból állítólag csak harminc tudott elmenekülni.

A nagy veszteség egy időre elvette a magyarok kedvét a külföldi kalandozásoktól, de ez a szünetelés azért nagyon rövid ideig tartott. A 912-ik esztendő nagyobb részét otthon töltötték, de már 915-ben megjelentek német földön s Alemánia, Thüringia és Szászország feldúlása után még a fuldai kolostort is kirabolták, sőt Frankországba is betörtek. Kedvezett ezen betöréseknek az a viszálykodás is, melyet Arnulf herceg Lajos király utóda, Konrád ellen támasztott. Arnulf szövetkezett Berthold gróffal s lázadást támasztott Konrád ellen, kinek azonban sikerült a lázadást elfojtania és a grófot lefejeztetnie. Mikor Arnulf látta Konrád szigorát, félelmében egész családjával Magyarországba menekült és a Zsolt fejedelem udvarában vonta meg magát.

Zsolt szívesen fogadta a menekülő herceget, aki olyan jól érezte magát a magyar udvarban, hogy Konrád haláláig egyfolytában itt tartózkodott. A magyarokat 917-ben ismét Alemániában találjuk, hol az egész telet töltötték, 918-ban pedig Bázelt dúlták, ezután pedig Elzászt és Lotharingiát nyugtalanították.

Konrád 918-ban meghalt s helyébe Madarász Henriket választották királlyá. De ellenfele akadt s a magyarok valószínűleg ennek hívására 919-ben betörtek Szászországba, melyet kegyetlenül elpusztítottak és nagy zsákmánnyal megrakodva tértek vissza hazájukba. Konrád halála után Arnulf herceg visszatért Bajorországba s nemsokára elfoglalta a fejedelmi széket. Tartományát a magyarok ezután megkímélték betöréseiktől, állítólag azon a címen, hogy vendégeikkel szemben még később is jóbarát módjára szoktak viselkedni.

A külföldi kalandozások színtere 921-től kezdve újból megváltozik s ebben az évben a magyarok egy olyan tartományt látogatnak meg, melyet immár húsz év óta nem háborgattak. Ez a tartomány Olaszország. Maga Berengár király volt az, aki a magyarokat Olaszországba hívta. Berengár ellen ugyanis Felső-Burgundia királya, II. Rudolf lépett fel, hogy a hatalmat tőle elragadja. Helyzetét súlyosbította az is, hogy alattvalóinak nagy része, a többek között pedig Lambert milánói érsek, Gislebert gróf, Olderik palotagróf, sőt még Adalbert határgróf, Berengár veje is Rudolf pártjára állottak. Berengár ellenük a magyarok barátságát kereste s Bogát és Durcsák magyar vezéreket uszította ellenségeire. A magyarok igen fényesen oldották meg feladatukat. Berengár embereitől vezetve az ellenség hátába kerültek s hirtelen meglepték ezek alvó táborát. Nagy részük álmában ment át a másvilágra, azok ellenben, akik a nagy zajra felébredtek hirtelenében alig tudták fegyverüket kézbe venni, mert a tábor egy perc alatt a legnagyobb riadalomba jutott. Az elfogottak között voltak Adalbert, Berengár veje és Gislebert palotagróf, Olderik ellenben a harctéren veszett el.

Adalbert, mikor felismerte a helyzet veszélyes voltát, előkelő ruházatát hirtelen ledobta magáról és egy közemberével cserélte föl. Ebben a ruházatban került a magyarok elébe, kiktől azt kérte, hogy vezessék el egy közeli kastélyhoz, ahol rokonai biztosan ki fogják őt váltani. A magyarok a váltságdíj feletti örömükben teljesítették Adalbert kérését, kit egyik közkatonája ki is váltott. Csak akkor tudták meg, hogy micsoda zsákmányt bocsátottak ki kezeikből, mikor Adalbert már elmenekült. Gislebertnek azonban nem sikerült elmenekülnie, sőt nemcsak hogy nem menekült el, hanem félmeztelenül, iszonyúan elverve került Berengár elé, aki szabadon bocsátotta, hogy ellenségeit ezáltal kiengesztelje.

A szövetség fejében a magyarok az egész 921-ik évet Olaszországban töltötték, sőt még a következő év nagy részében is ott tartózkodtak. Róma, Nápoly és a többi városok keservesen érezték ottlétüket. Tűzvész, rablás, fosztogatás jelezte mindenütt a magyarok útját és a foglyoknak töméntelen száma, kiket Magyarországba hajtottak. Két év múlva a magyarokat ismét Olaszországban találjuk, ismét Berengár támogatására jöttek, ki ellen hívei ismét fellázadtak és nagy sikerrel folytatták ellene a küzdelmet.

A magyarok Zoárd vezérlete alatt indultak most Olaszországba. Külföldi krónikásnak ez a feljegyzése is mutatja, hogy Anonimusz tévedett, mikor azt állította, hogy Zoárd a görög birodalom bekalandozása után külföldön telepedett le és ott halt meg. Zoárd Lombardia fővárosa, Pádua ellen vezette seregét. Mindenekelőtt körülzárta a várost, hogy senki menekülni ne tudjon, azután az ostromhoz fogott. Miután a magyaroknak a falak töréséhez és várrombolásához nem voltak megfelelő eszközeik, tüzes nyilakat lövöldöztek a városba, hogy ezáltal felgyújtsák. Az égő nyilak egymásután és záporként hullottak a város házaira s pár nap alatt Pádua rommá égett. Csak templom negyvennégy semmisült meg, de itt veszítette életét több ezer emberrel a vercellei püspök is. Állítólag, mikor a magyarok a városba hatoltak mindössze kétszáz ember volt életben, a többit a füst fojtotta meg, vagy odaégtek, vagy a nyilak ölték meg őket. Az életben maradt emberek nyolc véka ezüstöt fizettek aztán váltságdíjul a magyaroknak, kik a győzelem fejében ráadásul még az olasz tartományokat is szabadon dúlták.

Páduában azonban nem állottak meg, sem a környékén húzódó városokban és falvakban, hanem, miután Berengár királyt honfitársai megölték, nekivágtak az Alpeseknek és berontottak Galliába. Rudolf király, Alsó-Burgundia fejedelme és Hugó provencei gróf a hegyszorosok között iparkodtak feltartani és megsemmisíteni őket, de a magyarok korán észrevették ellenségeik szándékát s kerülő utakon szépen kimenekültek a csapdából. A nehezen járható és előttük teljesen ismeretlen szorosokból szerencsésen kijutván, ahelyett, hogy a hazatérésre gondoltak volna, átkeltek a Rhóne-folyón és Góthiába vonultak, ahol nagy dúlást vittek végbe. Innen lecsaptak a Földközi-tenger mellékéig, jártak a Pireneusi-hegyek alatt s nem volt hatalom, mely őket feltartóztatni bírta volna.

Pedig Rudolf és Hugó biztosra vették a győzelmet, mikor a magyarok a hegyszorosok között megjelentek. Csakhogy mire ütközetre került volna a sor, a magyar csapatok váratlanul eltűntek, úgyhogy az üldöző burgundi sereg már csak az utócsapat néhány emberét tudta elejteni. Rudolf csapatai nem tudtak ártani a magyaroknak, kik Góthiában szerte dúltak, raboltak és mértéktelenkedtek, úgyhogy meglepte őket egy nagyobb ellenség, a vérhas, mely aztán gyorsan végzett velük. A rendetlen élet, a déligyümölcsök túlságos élvezete és a folytonos kalandozás annyira megviselte a barangoló csapatot, hogy a háborúkban kiütött ragálytól csak kevesen tudtak menekülni. Ezek is csak nagynehezen, a piemonti havasokon és Lombardián keresztül jutottak vissza hazájukba
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

A krónikák elbeszéléseit a honfoglalás eseményeiről már ismerjük. Ha ugyanilyen részletességgel hiteles tudósítások maradtak volna fenn a magyar sereg haditetteiről, akkor tiszta képet alkothatnánk magunknak az egész vállalat lefolyásáról. Ámde éppen az nehezíti meg a tiszta látást, hogy az a gyér adat is, ami a honfoglalásról szól, annyira hézagos és szűkszavú, hogy az események hiteles feltárásáról szó sem lehet, legfeljebb az adatok révén felmerülő kombinációk segítségével lehet a honfoglalás képét megrajzolni. S bárha a történetírás azon az állásponton van, hogy a krónikák elbeszéléseit elfogadni nem lehet, mégis kénytelen minduntalan tudomásul venni azoknak a tudósításait, melyek a köztudatba is annyira belementek, hogy onnan kiirtani őket ma már nem lehetséges.

Az események vázolását ennélfogva Pauler Gyula és más történetírók kutatásainak alapján kíséreljük meg. Pauler azt állítja, hogy a magyarok 895 végén Árpád vezérlete alatt a Vereckei-szoroson át szállottak le Tiszahátra, Munkács, Ungvár vidékére. Velük jöttek Kurzán, Előd, Álmos és a magyar székek vajdái: Kund, Und, Tas, Huba és Töhötöm. A magyarok mindenekelőtt a Felső-Tiszánál igyekeztek tért foglalni, ahol még nem az erős Morvaország, vagy a bolgár hatalom hanem, csak némi avar, bolgár töredékek és apróbb szláv törzsek állottak. Lenyomultak a Sajóig, Zagyváig, Tiszántúl a Berettyóig. Midőn pedig Morvaországban Szvatopluk fiai között kitört a viszálykodás, megrohanták a morváktól függő Duna-Tiszaközt, melynek lakói közül a mai Bácsban, Bodrogban lakó bodrivok vagy keleti obotriták nevét ismerjük. Elfoglalták le a Szerémségig, népét leigázták vagy szétszórták, úgyhogy aki fegyverüknek meg nem hódolt, a bolgárokhoz, horvátokhoz és a többi népekhez volt kénytelen menekülni. Majd kelet felé megtámadták a tiszántúli bolgár birtokokat és hatalmukba ejtették, országukat a mai Orsováig terjesztették s diadalittasan már Pannonia elfoglalására, Karantánia és Olaszország megrablására kezdtek gondolni.

Paulernek ez a közleménye két esztendőnek, vagy két és félnek az eseményeit öleli át, látnivaló tehát ebből is, hogy még ez a pár sor is, melyet némi történeti alappal egybeállít, mennyire a feltevések és nem a biztos adatok keretében mozog.

A magyarok 898-ban már kezdenek Olaszország iránt érdeklődni s miután az odavaló út Pannonián, a bajorok tartományán vezet keresztül, Arnulf császár, aki ekkortájban már sokat betegeskedett, nem állított akadályokat a magyarok útjába.

A Pannonián keresztül vezető úton 899 március havában mintegy ötezer válogatott harcos megindult aztán Olaszországba. Erős, fegyelmezett emberekből álló portyázó csapat volt ez, melynek közeledésére nagy rettegés fogta el a vidékek lakóit, amerre vonultak. A lovas csapatot megfelelő szekér és málhacsapat követte, mely az eleséget és a szükséges ruházati és fegyverzeti cikkeket szállította. Akvileja, Pádua és Verona érintésével egész Lombardiát elárasztották s mindent feldúltak és felégettek. Majd eljutottak Vercelli városába, melynek Luitward nevű püspöke a magyarok jövetelének hírére dús kincseivel menekülni iparkodott. A magyarok azonban elfogták, megölték és tömérdek vagyonán megosztozkodtak. Attila hunjainak irtó dúlása lepte meg az olaszokat. A hunok óta alig járt olyan rettegett nép Olaszországban, mint most a magyar. Miután Bergamót is felégették, a velencei lagúnákat támadták meg, melyeknek számos szigetét és városát feldúlták.

Olaszország királya, I. Berengár, friauli őrgróf meglepetéssel hallotta, hogy egy teljesen ismeretlen nép tűnt fel országában s egyre pusztítja a falvakat és városokat. Hirtelen fegyverbe szólította népét s mintegy tizenötezer lovassal megindult az út és a harcok viszontagságai által megfogyatkozott és ötezernél jóval kevesebbet számláló magyarok ellen. A szétszórva kalandozó és portyázó magyar csapatok, mihelyt értesültek az olaszok szándékáról, gyorsan gyülekeztek s még volt annyi idejük, hogy egyesüljenek. Szerencsére az olaszok nem vágták el menekülésük útját s így az ellenük font gyűrűből idejekorán kijutottak. A veszély azonban nem mult el tőlük, sőt most kezdődött igazában, mert az olaszok mindenütt nyomukban voltak és olyan hevesen üldözték őket, hogy a kimerüléstől már alig tudtak haladni. Mikor a Brentán szerencsésen átúsztattak s látták, hogy az olaszok még mindig nyomukban vannak, egyezkedésre gondoltak, mert a kimerültség egészen harcképtelenné tette őket. Az volt a feltételük, hogy hagyják abba az olaszok az üldözést, ennek fejében ők összes poggyászukat, lovaikat és fegyverüket átadják, csupán azt és annyit tartanak meg maguknak, ami hazautazásukra okvetlenül szükséges. Azt is megigérték, hogy ajánlatuk elfogadása esetén többé sohasem fogják Olaszországot megtámadni.

Az olaszok a biztos győzelem és biztos zsákmány reményében hallani sem akartak az egyezkedésről. A magyarok összes ajánlatait elutasították s büszkén és megvetéssel mondották:

„Mit szerződjünk, mit egyezkedjünk arról, ami már úgyis a miénk. Dögkutyáktól nem fogadunk el ajándékot.”

 Biztosra vették ugyanis, hogy a teljesen elstrapált és kimerült magyarok egytől-egyig a kezeikbe jutnak.

Mialatt tehát a magyarok a Brenta balpartján iparkodtak rendbehozni magukat, az olaszok is táborba szálltak a jobbparton. A nyugati népek harcmódja azonban lényegesen különbözött a magyarokétól, kik a táborozásoknál is nagy óvatosságot szoktak kifejteni. Az olaszok ezt egészen elhanyagolták s ez okozta a vesztüket. A magyarok ugyanis észrevették, hogy az olaszok a tábort védtelenül hagyták. Sem előretolt őrszemekről, sem figyelő őrségekről nem gondoskodtak, hanem gondtalanul átadták magukat a pihenésnek.

A magyaroknak úgyis csak kettő között volt választásuk: vagy a szembeszállás vagy a biztos elfogatás. Ennélfogva az előbbire határozták el magukat. Miután ajánlataikat visszautasították, haditanácsot tartottak a további teendőkre nézve. A vezetők a haditanácsban egy értelemmel kiáltották:

„Ha már vesznünk kell, vesszünk el vitéz módra s azt a becsületet, mely ránk maradt apáinkról, csorba nélkül hagyjuk utódainkra.”

A haditanács gyorsan határozott s a következő percben a magyar lovascsapat óvatosan fölkészült a harcra. A halmok fedezékei mögött indultak el s a Brenta azon pontján, hol a víz legcsekélyesebb, átszálltak a túlsó partra. Elől haladtak a nyilasok, utánuk pedig egymástól nem messze a derékhad és a tartalék. Az olaszok éppen ebédeltek, mikor gyors egymásutánban viharos nyílzápor zúdult táborukra. Eleinte nem tudták, hogy milyen irányból jön a támadás, mert a nyilazók kétfelől is lövöldözték őket.

A nagy zűrzavarban senki sem tudta, hogy mihez fogjon. A lovak nagy része ki volt kötve, a sereg pedig rendetlen és fegyverzetlen állapotban volt. A zűrzavart aztán betetőzte a magyar derékhad három irányból jövő rohama. Rettenetes kavarodás támadt az olasz táborban. És a magyarok mindenekelőtt ezt a nagy zavart iparkodtak kihasználni. Zárt sorokban törtek rá a táborozó olaszokra és irgalmatlanul vágták őket. Pár óra alatt tönkreverték az egész olasz sereget s maga Berengár is csak szökéssel menthette meg életét.

Riasztó híre lett egész Olaszországban a magyarok nagy győzelmének. A hírek természetesen kiszínezve, a valóságnál is túlzottabban adták elő a küzdelem lefolyását s az olasz halottak számát húszezerre tették. Ennyien nem estek el a Brenta melletti csatában, mert az olasz sereg hadbaszállása idején sem volt több tizenöt-tizenhatezer embernél, de az bizonyos, hogy a sereg negyedrésze odaveszett. A magyaroknak az olasz had megsemmisítésével nyitva volt ismét az útjuk Olaszországba. Nem is tértek vissza hazájukba, hanem visszamentek Olaszországba s most a Pó jobbpartján levő városokat és falvakat, közöttük Modenát, Reggiót, Piacenzát fosztották ki.

Berengár király csak úgy tudott megszabadulni tőlük, hogy kezeseket küldött táborukba és drága ajándékok által vásárolta meg a békét. Egy külföldi krónikás borzalmas módon írja le a magyarok dúlásának véres hatását:

„Mező, város – írja a krónikás – puszta volt, mert a polgár, a paraszt, aki a földet művelte volna, elveszett s a föld fehér lett az agyonvertek csontjától.”

Az olaszországi kaland után 900-ban már itthon vannak a magyarok. Nemsokára a többi harcosok is hozzájuk csatlakoztak s elfoglalták Alsó-Pannoniát a horvát hegyekig. Árpád a Székesfehérvár közelében levő halmon ütötte fel sátorát. Nemzetségeinek és vezéreinek egy része pedig szintén ezen a területen, Veszprém, Balaton, Vértes, Bakony, Csepel, Akvinkum környékén telepedett le. A magyarság hódításai ekkor már kiterjedtek nyugat felé az osztrák határig, dél felé a Szerémség kivételével a Dráva-Száva mentéig, majd a Duna-Tisza közén a Mátráig s északkeleti irányban Munkácsig. A Tiszántúl pedig a Temes, Maros és Körös folyók mentén egészen Belgrádig. Ehhez a nagy területhez csatolta aztán Töhötöm Erdélyt, melynek szláv törzseit nagyobb harcok nélkül hódította meg. A meghódított területen különféle népek laktak, nevezetesen: szlávok, morvák, bolgárok, kutirgurhúnok, bolgár kúnok, kazárok, bolgár enegelek, azaz székelyek s végül magyarok. Legnagyobb tömegben a szlávok voltak, kiknek nyelve, szokásai később nagymértékben hatottak a magyarra s mai napig is őrzi nyelvünk az egykori szláv hatás emlékeit.

A hódítás további célját és irányát a bajorok uralma alatt levő Felső-Pannonia birtokbavétele szabta meg. A bajorok ismerték a magyarokat nemcsak hírből, hanem személyes érintkezésből is. Rettegve gondoltak tehát azokra a veszedelmekre, melyeknek a magyarok támadása által ki voltak téve. Hiszen már 900 folyamán egy magyar csapat hatalmas dúlás között betört Bajorországba. Egy másik csapat ugyan, mely kisebb volt, vereséget szenvedett a bajoroktól, de ezek most mégis annyira féltek, hogy a morvákkal, kikkel eddig hadakozásban állottak, hirtelen kibékültek. Ekkor építették az Enns mellett Ennsburgot, egy erős várat, melyet a magyarok ellen való védekezésül akartak használni.

A magyarokat azonban nem tartotta vissza portyázásaiktól a bajorok védelmi készülődése. A következő évben betörtek Karantániába, majd a morvákat támadták meg s a Vág és Nyitra vidékét foglalták el tőlük, 903-ban a bajorokat támadták meg 904-ben Szászországba törtek be s 906-ban újra nagy fosztogatást vittek ott végbe. A bajorok a folytonos és mindig nagy csapásokkal járó magyar támadásoknak végét akarták vetni s 907-ben nagy sereggel indultak meg ellenük. Bánhida környékén történt meg aztán a bajorok és magyarok ütközete. Egyike volt ez a hadjárat a honfoglalás legvéresebb csatáinak, mely a magyarok fényes győzelmével ért véget. A bajor had vezéreivel együtt a csatatéren maradt s olyan nagy volt a veszteségük, hogy meg sem kísérelték többé a küzdelmet. Belátták, hogy Alsó-Pannoniát nem vehetik vissza a magyaroktól s Felső-Pannoniában való maradásuk csak okul szolgálna a további viszályoknak, ennélfogva ezt a tartományt is odahagyták, mely azután a magyarok birtokába jutott.

A hagyomány szerint ebben az évben, talán a bánhidai csata után Árpád vezér meghalt s holttestét „egy patak fölött, mely kőmederben folyik alá Attila király városában” temették el. A Névtelen jegyző Akvinkimot jelöli meg Árpád sírja helyéül s ezen a nyomon már évtizedekkel előbb megindult a kutatás a honszerző fejedelem porladozó csontjainak feltalálására. A kutatások során többféle kombináció keletkezett, de a sír maga nem került elő. Meg kell elégednünk tehát az eddigi nyomozások és viták amaz eredményével, melyet az Árpád-sír hisztorikumának írója, Szendrey János ezekben a szavakban összegez:

„Árpád sírja s az amellé vagy fölé épített Fejéregyháza az óbudai határ nyugati részén, a Vörösvár felé elnyúló dombsor alján, legvalószínűbben azonban a Radl-malom forrása fölött nyugatra fekvő, mai óbudai köztemető környékének emelkedettebb részén feküdt."

A történelmi adatok igen gyér és halvány világításánál a honfoglalásról és annak eseményeiről hiteles és mindenben összefüggő részletes képet adni teljes lehetetlenség. A leghozzáértőbb tudósok kutatásainak eredményeinél is eleve fel kell tételeznünk nemcsak a tévedéseket, hanem a valótlanságot is, mert végtére is ezer év előtti eseményekről van szó, melyeknek hiteles krónikása sem hazánkban, sem külföldön nem volt. Ennélfogva nem is az abszolút igazság vagy a csalhatatlanság, hanem csupán a hitelességre törekvő történetírás szempontjából kell e kétségtelenül nemes, komoly és igen tiszteletreméltó tudományos fáradozások eredményeit mérlegelnünk.

Homályos lévén a magyar honfoglalás szinte minden mozzanata, természetesen homályban maradt e nagy hadivállalat főemberének és lelkének, Árpádnak az alakja is. Ki volt, mi volt, melyik nemzetségből származott, minő körülmények között került a magyarság élére, mind olyan kérdések, amikre már századok óta várja a magyarság a feleletet. Eközben, hiteles feljegyzésektől és egykorú tudósításoktól függetlenül megalkotta a nemzet a maga képét róla, anélkül, hogy akár az időközben megismert adatok, akár egyesek véleményei különösebben befolyásolták volna.

A hagyomány Árpád személyéhez fűzi a honfoglalás tényét. Árpád alakja a nemzeti köztudatban elevenen él s hinne benne még akkor is, ha megdönthetetlen bizonyságok szólanának amellett, hogy sohasem is létezett, hogy Árpád nevű vezére a honfoglalóknak nem volt s hogy elejétől végig költészet az, amit a hagyomány és a história az ő alakja köré font. Mert az kétségtelen, hogy a honfoglalás megtörtént és a magyarságnak a mai Magyarország területén való megtelepedése legalább is egy évezred előtt egy fizikai és szellemi értelemben egyaránt kitűnő vezetőnek az irányítása mellett ment végbe. Másként el sem képzelhető.

Nem vitás egy pillanatig sem, hogy a honfoglaló magyarságnak kivételes harci erényekben ékeskedő népnek kellett lennie s hogy vezetője, aki irányt szabott hadivállalatainak és országszervező munkájának, olyan egyéniség volt, kiben fajának legjobb tehetségei voltak egyesülve. A magyarság, midőn Árpádra gondol, a honalapítás kiváló hősét látja lelki szemei előtt, aki méltó volt az általa keresztülvitt nagy feladatra.

Kétségtelen, hogy azt a feladatot, melyet Árpád és a magyarság végrehajtottak, csak kiváló vezér és kiváló nép tudta teljesíteni. Hiszen 350-től kezdve, mióta történeti ismereteink vannak a mai magyar föld területén élt és eltűnt népekről, hány és hány csoport, faj, szövetség s más alakulat próbálkozott itt államot alkotni. És egyiknek sem sikerült. A világhódító rómaiakat éppen úgy elsöpörték az idők viszontagságai és a népvándorlás hullámai, mint a többi, ideig-óráig megtelepedett népet. Egyedül a magyarság volt az, mely Árpád vezetésével erős, fejlődésre képes és a jövő számára épített államszerkezetet tudott alkotni.

Ennek a mindenképen kiváló fajnak, melynek kiválóságait az elért sikerek bizonyították legjobban, egyik életerős, hatalmas tehetségű kisarjadzása Árpád, kinek személyéhez a honalapítás műve fűződik. Más keretek között ugyanaz a kiválasztott személyiség ő, mint a zsidók Mózese, aki pusztákon, sivatagokon, ezerféle nélkülözések között vezeti el népét az ígéret földjére. A magyarság Baskirián, Lebédián és Etelközön át így jutott el Árpád alatt a maga ígéretföldjére s virágzó államot alkotott, hatalmas kultúrát fejlesztett olyan területen, hol egyetlen népfaj sem tudott tartósan gyökeret verni.

Ha a nemzeti krónikák előadását vesszük alapul, Árpád szereplése ezekben is mindig úgy domborodik ki, mint a bölcsesség, tapasztalatok és jövőbelátás által nagyra hivatott vezér ténykedése. Az idegen népfajokkal szemben türelmes, elnéző, ahelyett, hogy kiirtásukra törekedne. Megköveteli tőlük a magyarság uralmának elismerését, de különben meghagyja őket rendes életviszonyaikban, biztosítja őket az ellenség ellen, miközben olyan kapcsolatokat létesít közöttük és a magyarság között, melyek a magyar uralom megszilárdítását mozdítják elő.

A hagyomány és a költészet is ilyennek fogta fel Árpád egyéniségét. Nem rajzolják őt azokkal a zordon és erőteljes vonásokkal, mint Attilát, hanem a nyugodt, bölcs férfit mutatják be személyében, aki arra volt hívatva, hogy a maga elméjének biztos fölényével és akaratának parancsoló erélyével érvényt szerezzen a honfoglalás gondolatának. Szélsőséges természettel bíró, szilaj indulatoktól hányatott vezér nem lehetett volna alkalmas egy ilyen nagy feladat végrehajtására. Árpád személyében ilyenformán a bölcs országszerzőt, az alkotás emberét tiszteli a magyarság.

A lángelme nagysága nyilatkozik meg abban a körültekintő és céljait tisztán látó szívósságban, mellyel a honszerzés művét megindította és befejezte. Ugyhogy mikor 907-ben, halálozása állítólagos évében elhunyt, szervezett birodalmat hagyott hátra örökül az ő véréből származó és a magyarság véréből fogant Árpád-házi fejedelmeknek.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

A krónikák regényes meséi mindenre adnak feleletet, ami csak némileg is érdekes a magyar honfoglalásban s e bőbeszédűségük ellenére mégsem tudnak kielégíteni. Ha a valóság tényeit keressük bennük, nyomban zavarba jutunk. Az útirány, a sereglétszám, a vezérek, a fővezető, az új hazában talált népek, a hódítás egyes mozzanatai mind más és másképpen bukkannak fel bennük, úgyhogy végeredményben ott vagyunk a krónikák tudósításaival, hogy azt sem tudjuk, mit lehet belőlük elhinni. Pedig az is kétségtelen, hogy eme kusza, egymásnak ellenmondó és az elbeszélt esemény időpontjára nézve is különböző előadásoknak valami történeti alapjuk van, csupán azt nem lehet megállapítani, hogy mennyi bennük az igazság.

Tévedéseiket már sokkal könnyebb észrevennünk s különösen Anonimusz közleményei vannak szinte zsúfolva mondai, kalandos és szójátékos elemekkel. De e tévedések konstatálásával legfeljebb azt érjük el, hogy vitásnak kell tekintenünk minden olyan adatot, melyet a kritikai történetírás nem tud kellő kapcsolatba hozni az egykori eseményekkel. A krónikáknak pedig alig van olyan adata, mely ebből a szempontból a bírálatot megállaná. A történetírás ezen tudósításokkal szemben kénytelen tehát a sommás tagadás álláspontjára helyezkedni s nemcsak a vándorlásra, a halicsi és lodomériai kalandokra, hanem a honfoglalásra vonatkozó elbeszéléseket is gyanúsaknak tekinteni. Úgyhogy erről a kritikai álláspontról vizsgálva a krónikák tudósításait, még az is kétségesnek tűnik fel, hogy léteztek-e általában azok a fejedelmek és tartományok, melyek felett a honfoglaló sereg állítólagos győzelmeit aratta.

Ez a kételkedés azonban nem azt jelenti, hogy a honfoglaló magyarságnak nem kellett volna az új haza elfoglalásáért hatalmas harcokat vívnia, sőt nagyon is valószínűtlennek látszik a küzdelem nélküli foglalás feltevése, de az is bizonyos, hogy e fontos és rendkívüli jelentőségű eseménynek összefüggő részleteit hiteles leírások hiányában feltárni nem bírjuk. Nemcsak a magyar, hanem minden más nép is így van ősi múltjával.

A krónikák elbeszélései után most a tudomány megállapításaihoz fordulunk és ezeknek világánál próbáljuk legalább halvány körvonalakban megrajzolni azt a képet, mely a mai Magyarország honfoglalás előtti és alatti állapotát tárja elénk.

A magyaroknak Pannonia földjén való megjelenése előtt az a terület, mely a mai Magyarországot magábafoglalja, különböző időkben különböző népeknek szolgált lakóhelyül. Az első jel, mely a legrégibb élet nyomaira vezet, a föld mélyében elrejtve heverő emlékek alakjában került felszínre. Szervezett társadalmi életet élő közösségről ekkor még nem lehet szó, mert az ősember korában vagyunk, aki ezen a területen élve, a maga szükségleteit a rendelkezésére álló fogyatékos eszközökkel elégítette ki. A történelmi élet eme kezdő korszakában az ember megélhetésének eszközeit azok a kőből készült szerszámok alkották, melyekkel az ember a természet mostohasága ellen hadakozott. A kőcsákány, kőbalta segítségével védekezik a vadállatok ellen, melyeknek bőrét ruházatul használja, húsát pedig táplálkozására fordítja. Ebben a korszakban a magyarországi területen élő ősember még barlangokban tanyázik s Magyarország elég gazdag olyan hegyekben, melyek ennek a régi állapotnak az emlékeit őrzik.

A kőkorszakot a rézkorszak váltotta fel, midőn az ember szerszámai és fegyverei nem kőből, hanem rézből készülnek s életmódja is tökéletesebb valamivel.

Az a néphullám, mely valószínűleg Ázsia belsejéből hatolt ide s magával hozta a réz ismeretét, a maga tökéletesedése és az újabb népelemekkel való keveredése folytán idők mulva még fejlettebb korszakba lép, midőn már az ember a rezet az ónnal képes vegyíteni, vagyis a bronzot tudja előállítani. A bronzból készült fegyverek az embernek még nagyobb biztonságot adtak az őt körülvevő állatvilággal szemben. A bronz, mint ipareszközre való anyag is tökéletesebbnek mutatkozott a kőnél s a réznél s az ember megélhetését, a létért való küzdelmét mindenképen előmozdította. A bronzkorszak az előbbieknél is fejlettebb, állapotokat teremtvén, most már azt is lehetővé tette az embernek, hogy kezdetleges, barlangi lakásait elhagyja és megfelelőbb módon élhessen.

Ámde ez az állapot is csak addig tartott, míg a bronz helyébe a vas lépett, mely fegyverek készítésére és ipareszközök előállítására egyaránt alkalmasabb lévén, a vele rendelkező népet a bronzkori állapotban maradt ember urává tette. A Krisztus születése előtti 350-ik esztendőig vezetnek el körülbelül a nyomok, mikor a vaseszközökkel dolgozó kelta nép megtelepedik Magyarországon.

A kelták megjelenésével már a történeti időbe lépünk, midőn a tudományos kutatások adataival tudunk beszámolni az őskori élet egyes nyomairól. Azok a kelta sírok és kelta eszközök, melyek az ásatások folytán napvilágra jöttek, beszédesen bizonyítják ezen népnek a mai Magyarország területén való tartózkodását. Herodotosz görög történetíró feljegyzése alapján némely tudós azonban úgy vélekedik, hogy a keltáknál is előbb laktak Magyarországon, a Maros folyó vagy a Tisza mentén az úgynevezett agathirszek, majd utánuk görög kereskedők különösen az erdélyi részekben s ezekkel egyidejűleg a kelták, kik a dunántúli részekben alapítottak otthont maguknak. A kelta nép már fejlett kultúrát hozott magával. Értette a bányaművelést, földművelést, kereskedelmet s a talált kelta leletek mind azt tanúsítják, hogy műveltségben előrehaladott állapotot értek el.

Alig két és fél század múlva a keltákon kívül már újabb népek tűnnek fel Magyarországon. És pedig az erdélyi részekben a géták, majd a dákok, kik később egyesültek és Augusztusz római császár idejében Dáciát alkották. A mai Nagy-Alföldön a jászok telepednek le, míg Dunántúl megmaradnak tovább is a kelták, a Kárpátok alatt ellenben a germán eredetű kvádok alapítanak otthont maguknak. Határozottabb ismereteink a mai Magyarország egykori viszonyáról akkor kezdődnek, midőn a rómaiak meghódítják a kelták által lakott részeket. Miután más helyen ezeket az eseményeket részletesebben tárgyaltuk, itt csak futólag s csupán az eredmények feltüntetésével jelezzük a változások folyamatát.

A rómaiak már régebb idő óta érintkezésben voltak a keltákkal, kiknek földjére szintén ki akarták terjeszteni hatalmukat. A hódító hadjáratot Oktáviánusz Augusztusz kezdte meg ellenük és Domiciánusz, majd Trajánusz császárok fejezték be. A rómaiak által elfoglalt területbe beletartozott a Dunántúl, a Száva és Dráva vidéke, Erdély, illetőleg Dácia, melyet Trajánusz császár hódított meg a Decebál vezérlete alatt álló dákok ellen vívott harcokban. A római hódítás magával vonta a hatalmas virágzásban levő római kultúrának Magyarország és Erdély népeire való kiterjesztését. Természetesen ebben az időben Magyarország és Erdély elnevezések ismeretlenek s a magyarországi római terület Veszpáziánusz császár idejében kapta a Pannonia elnevezést, míg Trajánusz ezt a területet két részre osztja : Felső és Alsó-Pannoniára. Az utóbbinak székhelyéül az Óbuda melletti Akvinkumot tette, melynek római vonatkozású régiségei ma is ékesen beszélnek a kultúrának arról a magas fokáról, melyet a rómaiak Pannoniában és Dáciában meghonosítottak. A Dáciára vonatkozó régi kultúrélet emlékeit azok a helyek őrzik, hol a rómaiaknak különböző gyarmataik vagy táborhelyeik voltak, mint : Szarmiszegethusza, később Ulpia Trajana (Várhely körül), Apulum (Gyulafehérvár), Kongri (Szamosújvár), Napoka (Kolozsvár), Potaissza (Torda). A Duna-Tisza közötti síkságot Szármácia, a kvádok által lakott dunáninneni részt pedig Markománia néven kormányozták.

A római hódítás ereje azonban elenyészett, mihelyt feltünedeztek Dácia és Pannonia földjén azok a népelemek, melyek a népvándorlás emberáradatát zúdították Európa területére. A Krisztus születése utáni második század vége felé Dácia és Pannonia többé-kevésbbé már ki volt téve ezen népáramlatok dúlásainak. Pannonia ugyanis főútja volt a dél és nyugat felé haladó néptömegeknek, éppen ezért a rombolás itt éreztette hatását leginkább. Egy ideig védelmet nyújtottak e betörések ellen azok a hatalmas erődítmények, melyeket a római hadvezetőség a határok épségbentartására épített, de nemsokára már ezek sem mutatkoztak elég erőseknek a mindegyre terjedő áradatok feltartására.

Dácia 256 körül Krisztus születése után a nyugati gótok hatalmába került s alig húsz év múlva kénytelenek voltak a rómaiak kivonni Dáciából haderejüket és lejebb, Möziába helyezni azt. Ezzel mindazokat az alkotásokat, melyeket két század alatt létesítettek, átadták a barbároknak. Dácia elvesztése után egy századdal Pannonia is állandó betöréseknek lett a színhelye. Valentiniánusz császár uralkodása alatt aztán az egész tartomány virágzó telepeivel a barbár hordák martaléka lett, melyek még századok mulva sem voltak képesek azt a magas kultúrát elérni, melyet a római hódítók egy század alatt teremtettek.

Dácia és Pannonia eddigi kultúráját a rajtuk keresztül vonuló és ideiglenesen megszálló vándor törzsek teljesen megsemmisítették. Pedig, hogy az építőművészetnek micsoda hatalmas és csodálatraméltó alkotásait teremtette meg ezen a területen a római faj, még ma is tapasztalhatjuk azokból a föld alól előkerülő romokból, melyek annyi évszázad multán is fennmaradtak.

A mai magyar terület a negyedik században már óriási népmozgalmaknak a színtere. A legvegyesebb és legkülönfélébb barbár csapatok törtetnek rajta keresztül, úgyhogy a római katonaőrség mindinkább kénytelen előlük a határöveken felállított kasztrumaiba vonulni s végül ezeket is feladva a birodalomba visszatérni, zsákmányul hagyva az egész területet a gótok, vandálok, kvádok, markomanok, szarmaták, alánok, húnok pusztításainak, kik rövid idő alatt feldúlták az útjukba eső vidékeket.

E népek közül Attila vezetése alatt a hunok alkottak egy ideig államszervezetet a mai magyar föld területén. A hunok felől a nemzeti krónikák állandóan úgy emlékeznek meg, mint a magyarok őseiről, kik Szikthiából jöttek ki és Attila királyuk által ismertették meg hatalmukat Európa népeivel. A tudomány azonban a krónikáknak ezen hagyományokra és mondákra alapított rokonsági elméletét nem fogadja el és az úgynevezett finn-ugor iskola, melynek megteremtői Hunfalvy Pál és Budenz József voltak, egyáltalában nem akarja ezt a felfogást vita alá sem vonni, mivel nyelvi adatok nem állanak rendelkezésére, tekintve, hogy a hun nyelvről semmiféle emlék nem maradt fenn. Vámbéry Ármin és mások viszont azokból a leírásokból következtetve, melyek a hunok harci modoráról, szokásairól s fajbeli sajátságairól maradtak fenn, a hunokat török-tatár eredetű népnek vélik s feltételezik a magyarokkal való rokonságukat.

Természetesen ezt a kérdést sem lehet véglegesen eldönteni. A hunok Krisztus után 375-ben tűnnek fel Európában és 453-ban bomlik fel birodalmuk Attila halála következtében. A birodalom felbomlása a hatalmas faj szétzüllését okozta, mely nyom nélkül eltűnt aztán a történelem színteréről. A hagyomány azt tartja, hogy egyik részük Erdély bércei közé, a mai Székelyföldre húzódott és ezeknek az egyenes leszármazottai a székelyek. Ezen kérdés körül is sok vita folyik már évtizedek óta, de az eredmény felől kétséget kizáró bizonyosságokkal ma sem rendelkezünk.

A régi Magyarország területi és népességi viszonyai a római uralom megszűnése, majd a hun birodalom feloszlása által így alakulnak. Dáciát egészen a gepidák foglalják el, Pannoniában és Möziában a keleti gótok, a Duna-Tisza között levő jászok helyébe a herulok, a kvádok helyébe pedig a rugiaiak lépnek. A keleti gótok távozásával aztán Pannoniát is elfoglalják a gepidák, kiket az avarok győznek le, majd a longobárdok semmisítenek meg, miáltal az elfoglalt birodalmon is közösen osztozkodnak. Mikor pedig a longobárdok elhagyják Pannoniát és Itáliába húzódnak, úgyszólván az egész terület az avarok birtokába jut.

Az avarok nemzetiségéről többet alig tudunk, mint a hunokéról. A hagyomány korábbi magyar törzsnek tartja őket s régebben a történetíróknak is az volt a véleménye, hogy a magyarokkal közeli rokonságban állottak. Ma már azonban ez is vitássá lett, habár némelyek hajlandók őket török-tatár eredetűeknek tartani, mely esetben, elfogadva a magyaroknak szintén török eredetű származását, rokoni kapcsolat volna közöttünk, valamint az avarok és hunok között is.

Harcias, vakmerő katonanép volt az avar, mely Baján nevű vezérük életében Európa népeit és különösen a keletrómai császárságot veszélyeztette állandóan. Baján halála után azonban, ami Kr. u. 602-ben következett be, folytonosan gyöngültek s végül a Nagy Károly által ellenük viselt hadjáratokban elvesztették országukat, hol két évszázadon át uralkodtak. A hadjáratok után megmaradt avarság nem tudta többé egykori hatalmát visszanyerni. Egy második hadjárat a frankokkal aztán a döntő csapást is megadta a vonagló avar birodalomnak. Az avarok ezután a kereszténység felvétele által erkölcseikben is megszelídültek és a frank, meg a szláv hatás következtében nyelvi önállóságukat is elveszítették lassanként.

Az avar birodalom helyére most a frank birodalom nyúlt ki, mely délen egészen Nándorfejérvárig lehúzódott s a nyugati és északnyugati részekben a morva-szlávok földjét is maga alá hajtotta. Ámde a század folyamán kisebb fejedelemségek is alakultak a magyar területen, azonban egyedül a frank, illetőleg a német-frank birodalom tudott erősebb államszervezetet létesíteni. A történeti adatok világításában ezen alakulások folyamatát elég összefüggő képben figyelhetjük meg. II. Lajos német király fennhatósága alatt a kilencedik század első felében egy Privina nevű szláv főnök a Duna balpartján Morvaországot alapította meg, ámde tartománya nemsokára Moimir hatalmába jutott s Privina ismét II. Lajos védnöksége alatt a Duna jobbpartján, Alsó-Pannoniában alkotott egy új szláv fejedelemséget. A német-frank és a szláv fejedelmek között eközben többször kiújult a harc, melynek célja a szlávok függetlenítése és a német-frank befolyás meggyöngítése volt.

Ezek a harcok Morvaország fejedelmei Moimir, majd az utána következő Ratiszláv támadásai következtében nagy hévvel folytak ugyan, de nem sok sikert eredményeztek. Csak 870 körül, Szvatopluk felléptével kezdődnek a változások, aki Ratiszlávot megbuktatta, majd a Privina utódai alatt álló Alsó-Pannoniát is elfoglalta és megalapította Nagy-Morvaországot. II. Lajos német-frank király halála után Bajorországban, vagyis a keleti frank uralom középpontjában fia, Karlman jutott uralomra, aki Karinthiát és Felső-Pannoniát Arnulf nevű törvénytelen gyermekének adta. Karlman, majd ennek fia, III. Lajos halála után Vastag Károly uralma alá jutott a keleti frank császárság, de Arnulf ekkor is megmaradt az általa uralt tartomány fejedelemségében. Ámde Ausztria birtoka miatt nemsokára összeütközésbe jutott úgy Vastag Károllyal, mint Szvatopluk morva fejedelemmel, kit Ausztria (Osztmark) grófja, Aribo segítségül hívott ellene. Arnulf ekkor nemcsak Karinthiának és Felső-Pannoniának, hanem a frank birodalomnak is fejedelme volt, miután nagybátyját, Vastag Károlyt szerencsésen legyőzte. Szvatopluk terjeszkedését azonban nem tudta meg akadályozni s emiatt megtámadta Morvaországot.

Ebben a hadjáratban Arnulfot egy magyar csapat is kísérte, mely nagy dúlást vitt végbe Szvatopluk országában, anélkül azonban, hogy elhatározó diadalt nyert volna. Szvatopluk 894-ben meghalt s birodalmát még életében fiai, Moimir és II. Szvatopluk között osztotta fel. A monda szerint egyetértésre intette őket és okosságra. Hogy kipróbálja élelmességüket, három összekötözött nyílvesszőt adott át nekik s felszólította őket, hogy törjék el. Nem tudták. Ekkor Szvatopluk egyenként szedte elő és tördelte el a nyilakat, így példázván, hogy okossággal még az erő felett is diadalt arathat az ember.

A monda azonban tud egyebet is Szvatoplukról, ami természetesen nem dicsekedhetik valami nagy hitelességgel. Mikor Árpád Szvatopluk birodalmát megdöntötte, ez állítólag egy erdőségbe menekült, mely Zobor hegyét fedte. Egy barlangba ért, hol három remete lakott, kik gyökerekkel táplálkoztak és az egész napot imádkozással töltötték. Mihelyt a remetéket meglátta, gödröt ásott, lovát leölte és királyi palástjával és koronájával együtt oda helyezte el. Aztán ruháját megtépte és sárral kente be s így jelent meg a remeték előtt arra kérvén őket, hogy hátralevő napjai számára engedjenek neki a barlangban menedéket.

Halála napjáig, mely csak évek múlva következett be, élt aztán Szvatopluk ebben az elhagyott környezetben s csak halálos ágyán fedezte fel társai előtt királyi voltát. A remeték szépen eltemették a szerencsétlen uralkodót és sírja fölé emléket állítottak, melyre a következő szavakat írták:

„Itt fekszik Szvatopluk eltemetve országa közepén.”

A történeti adatok igazolják Arnulfnak a magyarokkal Szvatopluk ellen való szövetségét, de arra is vannak adatok, hogy 894-ben a magyarok a morvákkal állottak szövetségben s midőn Szvatopluk fiai egymás ellen harcba keveredtek, a magyarok az idősebb fejedelmet, Moimirt támogatták.

A szlávokon kívül bolgárok, németek s más népek is éltek a honfoglalás idejében Magyarországon. Felső-Pannoniában, mely Szárhegytől a Rábáig és Rábcáig terült el, németek laktak. A Rábától nyugatra és délre Alsó-Pannonia húzódott német, főként szláv lakossággal. Az avarok kisebb csoportja a Fertő körül vonta meg magát. A Kárpátoktól délre és nyugatra szlávok, a Szerémségben és Tiszántúl bolgár kormányzat alatt bolgárok és szlávok laktak.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Kézai Simon mester és Anonimusz krónikáját az a nagy ellentét különbözteti meg egymástól, hogy amiben nagyon is bőbeszédű az egyik, abban nagyon is hallgatag a másik és viszont. Anonimusz a magyarok honfoglalását feltűnő részletességgel beszéli el, Kézai azonban ennek a nagy eseménynek alig pár lapot szentel. Viszont a hun birodalommal és Attila személyével összefüggő elbeszéléseket ő tárgyalja részletesen, míg Anonimusz ennek a résznek mindössze néhány sort szentel. Ennek ellenére sem állíthatjuk, hogy a két krónika egymást kiegészíti.

Kézai a hun, illetőleg a szkitha és a magyar nép történetét abban a fejezetében egyesíti, hol Szvatoplukról és atyjáról, Marótról szól. Szerinte Attila fiai a szkitha néppel a csaták következtében teljesen kipusztultak, úgyhogy Pannonia tíz évig király nélkül maradt és csak kóbor szláv, német, görög, morva és román csoportok maradtak benne, kik azelőtt Attila hűbéresei és szolgái voltak. Végre Szvatopluk lengyel fejedelem, Marót fia, a hunok pusztulása után uralkodni kezdett Pannóniában. Ezzel a Szvatoplukkal kerültek először összeütközésbe a magyarok, mikor az Ung-folyó vidékén megjelentek. Szvatoplukot mindenféle ajándékokkal áltatták, miközben országa viszonyait kikémlelték s mikor megtudták, hogy csekély serege van, megtámadták s Pannoniát elfoglalták. Marót az öregségtől megtörve Veszprém várában élt, mikor a magyarok Pannoniába bejöttek. Fia szerencsétlensége olyan erővel hatott lelkére, hogy fájdalmában hirtelen meghalt.

A magyarok beköltözésének évét Kézai a 872. évre teszi. Vándorlásaikat úgy adja elő, hogy átkeltek a bessenyők s a fehér kunok földjén, Kiev városán s végre az Ung-folyónál telepedtek le, hol egy várat (Ungvár) építettek s erről a várról, illetőleg az itt haladó folyóról nevezték el a magyarokat ungáruszoknak. Építettek ezenkívül még hat várat, de Szvatopluk leverése után hét seregre szakadtak, mind a hét seregnek hét vezére volt, kiknek egyformán engedelmeskedtek. Minden sereg harmincezer fegyveresből állott, vagyis Kézai szerint a honfoglaló magyarság kétszáztízezer harcossal hódította meg az országot.

A hét kapitány között Árpád volt a leggazdagabb és leghatalmasabb. Árpád első szállása Fehérvár (Székesfehérvár) volt, itt ütötte fel először táborát, mikor Pannonia földjére érkezett.

A második sereg kapitánya Szabolcs, aki Csákvár környékén ütött tábort, tőle származik a Csák nemzetség.

A harmadik sereg kapitánya Gyula, aki a honfoglalás után később Erdélybe költözött.

A negyedik sereg kapitánya Örs a Sajó vize tájékán telepedett le.

Az ötödik seregnek Kund volt a kapitánya. A Nyír mentén táborozott, két fiát Kusidnak és Kupiánnak nevezték.

A hatodik sereget Lél (Lehel) vezette, aki eleinte Galgóc, később a Nyitra vidékén tartózkodott. A Zuárd-nemzetségnek ő volt az őse.

A hetedik sereg Vérbulcs vezetése alatt állott. A Balaton körül telepedett meg. Vérbulcsnak azért nevezték, mert mikor öreg apját felkoncolták, bosszúból ő is több németet süttetett meg nyárson és olyan dühvel volt eltelve irányukban, hogy vérüket, miként a bort, úgy itta.

Kézai ezzel a rövid tudósítással, melyet kivonatosan itt ismertetünk, be is végzi a honfoglalásról szóló elbeszélését. Az ő szűkös közlései tehát éppen úgy nem derítik fel a valóságot még csak hozzávetőlegesen sem, mint az Anonimuszéi, melynek talán az a baja, hogy nagyon is bőbeszédű.

A magyarok honfoglalásáról tud még egy másik krónika is, illetőleg egy olyan irat, mely eredetiben nem maradt ugyan fenn, de tartalmát meg lehet állapítani a későbbi átvételekből. Nevezhetjük ezt dömösi krónikának, mivel eredeti szövegezését itt állították össze alkalmasint a tizenkettedik század közepe táján. Ez a krónika azért érdekes, mert a magyarok hazaszerzését a 677. évre teszi, tehát jó két századdal előbbre, mint a többi krónikák és a külföldi források. A magyarok ekkor a besenyők, fehér kunok földjén át Susdal (Oroszország) és Kiev érintésével átkeltek egy nagy hegyen, honnan termékeny tartományba szállottak alá. Sokáig azonban itt nem maradhattak a sasok nagy száma miatt, melyek rendkívül nagy kárt tettek marháikban és jószágaikban. Útra keltek tehát és három hónapi utazás után eljutottak Erdélybe és, innen Magyarországba.

Vezéreik között Árpád, Álmos fia volt a leghatalmasabb. Álmos azonban nem jutott el Pannoniába, mert Erdélyben megölték. Erdélyben egy darabig éldegéltek, de mikor hallották a Duna és Magyarország dicséretét, Kund fiát, Kusidot elküldték, hogy kémlelje ki a földet és lakóit s hozzon felőlük tudósítást. Kusid egészen Magyarország közepéig hatolt s nagy megelégedéssel tapasztalta a föld és a víz kitűnő voltát. A tartomány fejedelméhez, Szvatoplukhoz vitette magát s miután tolmácsolta a magyarok üdvözletét, előadta jövetelének célját.

Szvatopluk igen megörvendett a jövevényeknek, mert úgy vélte, hogy az földművelő népség, mely az ő földjeit is művelni szeretné. Ajándékokkal bocsátotta el Kusidot, aki, mielőtt visszatért volna, kulacsát megtöltötte a Duna vizével, tömlőjét fűvel, zsákját pedig fekete földdel. Hazaérve elbeszélte a látottakat s hogy társait még jobban meggyőzze szavai igazságáról, megmutatta a vizet, a füvet és a fekete földet, melyet magával hozott. A magyarok egyenként megvizsgálták a hozott dolgokat s megállapították, hogy az ország vize édes, földje jó és legelője füves. Árpád kürtjébe öntötte a vizet és kürtjét magasra emelve kérte az Istent, hogy segítse őket ezen föld megszerzésében.

Árpád fohásza után a magyar nép háromszor egymásután kiáltotta:

„Isten, Isten, Isten!”

Ez a háromszoros kiáltás, melynek szokását később is megtartottak, a magyarok fohászát jelentette. A magyarok Kusidot most újból követségbe küldték, mégpedig gazdag ajándékokkal. A földért küldtek egy nagy fehér lovat aranyos nyereggel és aranyos fékkel.

Szvatopluk még jobban megörült a magyarok hódolatának. Örömmel fogadta az ajándékot s mikor a követ cserébe füvet, vizet és földet kért, mosolyogva felelte:

„Ezért az ajándékért legyen nekik, amennyit akarnak.” 

Mikor a követ visszatért, Árpád és népe felszedték sátraikat és Pannoniába jöttek. De nem mint hódolók, hanem mint hódítók. Megint követet küldtek Szvatoplukhoz és megüzenték neki, hogy hagyja el azonnal az országot, mert a földet megvették a fehér lóért, a füvet az aranyos fékért és a vizet az aranyos nyeregért. Szvatopluk, mikor hallotta a követ beszédét, nevetve válaszolta:

„A lovat sulyokkal agyonüttetem, a féket a mezőre dobatom, az aranyos nyerget a Duna vízébe vettetem.”

A követ erre így felelt:

„Hát uram, mi kárunk lesz abból? Ha a lovat agyonütöd, kutyáinkat táplálod, ha a féket a fűbe dobod, kaszásaink fogják megtalálni az aranyát, ha a nyerget a Dunába veted, halászaink az aranyat partra hozzák és haza viszik. Mert ha a föld, a fű és a víz a mienk, akkor minden a mienk.”

Szvatopluk látta, hogy komoly a dolog. Hirtelen szövetségesek után nézett s miután hadi népét összeszedte, megindult a magyarok ellen. A magyarok már a Duna közelében voltak, mikor a Szvatopluk seregével találkoztak és megütköztek. A szerencse a magyarokat pártolta. Szvatopluknak egyetlen támadása sem sikerült s mikor serege bomladozni kezdett, ő is futásban keresett menedéket. De szerencsétlenül járt, mert a magyarok üldözése elől ki nem térhetvén, az előtte levő Dunába vetette magát és annak hullámai temették el. A krónika a magyarok további szerepét így adja elő:

„Az Ur visszaadta a magyaroknak Pannoniát, mint ahogy Mózes idejében Kánaán minden birodalmát örökségül adta Izrael fiainak. Árpád pedig a többi magyarokkal együtt legyőzvén és megölvén Szvatopluk herceget, a Noé-hegyen, Fejérvár mellett ütött tábort. Ez az első hely, melyet Árpád magának Pannoniában kiválasztott és ezért alapította Szent István király, ki tőle származott, ide közel Fejérvár városát.”

Ez az elbeszélés mindenesetre mint mese is érdekes. Hogy később szintén hatott a krónikásokra és a verselőkre, bizonyítja az a tény, hogy egy igen régi verses elbeszélés, melynek címe „Ének Pannonia megvételéről”, ezt a mesét használta fel alapul. Bizonyítja Anonimusz krónikája is, hol nem ilyen részletesen és nem ilyen vonzóan, de szintén meg van említve a fehér ló regéje Zalán vezérrel kapcsolatban. A dömösi krónika és az Anonimusz tudósítása között az a különbség, hogy míg amott Szvatopluknak Árpád egy nagy arab lovat küld aranynyereggel és aranyos fékkel, addig Anonimusznál Árpád az ajándékok egész tömegét küldi, még pedig : tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét, tizenkét kún gyermeket és Zalán feleségének tizenkét okos ruthén leányt, tizenkét hölgymenyét és tizenkét nyusztbőrt és tizenkét aranyos köntöst.

Árpád cselfogása azonban Anonimusznál is ugyanaz, ami a dömösi krónikában. Árpád, mikor követét Zalánhoz küldi, egyelőre nem kér többet, minthogy engedjen át neki barmai alá való földet egészen a Sajó-folyóig.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)