A krónikák regényes meséi mindenre adnak feleletet, ami csak némileg is érdekes a magyar honfoglalásban s e bőbeszédűségük ellenére mégsem tudnak kielégíteni. Ha a valóság tényeit keressük bennük, nyomban zavarba jutunk. Az útirány, a sereglétszám, a vezérek, a fővezető, az új hazában talált népek, a hódítás egyes mozzanatai mind más és másképpen bukkannak fel bennük, úgyhogy végeredményben ott vagyunk a krónikák tudósításaival, hogy azt sem tudjuk, mit lehet belőlük elhinni. Pedig az is kétségtelen, hogy eme kusza, egymásnak ellenmondó és az elbeszélt esemény időpontjára nézve is különböző előadásoknak valami történeti alapjuk van, csupán azt nem lehet megállapítani, hogy mennyi bennük az igazság.

Tévedéseiket már sokkal könnyebb észrevennünk s különösen Anonimusz közleményei vannak szinte zsúfolva mondai, kalandos és szójátékos elemekkel. De e tévedések konstatálásával legfeljebb azt érjük el, hogy vitásnak kell tekintenünk minden olyan adatot, melyet a kritikai történetírás nem tud kellő kapcsolatba hozni az egykori eseményekkel. A krónikáknak pedig alig van olyan adata, mely ebből a szempontból a bírálatot megállaná. A történetírás ezen tudósításokkal szemben kénytelen tehát a sommás tagadás álláspontjára helyezkedni s nemcsak a vándorlásra, a halicsi és lodomériai kalandokra, hanem a honfoglalásra vonatkozó elbeszéléseket is gyanúsaknak tekinteni. Úgyhogy erről a kritikai álláspontról vizsgálva a krónikák tudósításait, még az is kétségesnek tűnik fel, hogy léteztek-e általában azok a fejedelmek és tartományok, melyek felett a honfoglaló sereg állítólagos győzelmeit aratta.

Ez a kételkedés azonban nem azt jelenti, hogy a honfoglaló magyarságnak nem kellett volna az új haza elfoglalásáért hatalmas harcokat vívnia, sőt nagyon is valószínűtlennek látszik a küzdelem nélküli foglalás feltevése, de az is bizonyos, hogy e fontos és rendkívüli jelentőségű eseménynek összefüggő részleteit hiteles leírások hiányában feltárni nem bírjuk. Nemcsak a magyar, hanem minden más nép is így van ősi múltjával.

A krónikák elbeszélései után most a tudomány megállapításaihoz fordulunk és ezeknek világánál próbáljuk legalább halvány körvonalakban megrajzolni azt a képet, mely a mai Magyarország honfoglalás előtti és alatti állapotát tárja elénk.

A magyaroknak Pannonia földjén való megjelenése előtt az a terület, mely a mai Magyarországot magábafoglalja, különböző időkben különböző népeknek szolgált lakóhelyül. Az első jel, mely a legrégibb élet nyomaira vezet, a föld mélyében elrejtve heverő emlékek alakjában került felszínre. Szervezett társadalmi életet élő közösségről ekkor még nem lehet szó, mert az ősember korában vagyunk, aki ezen a területen élve, a maga szükségleteit a rendelkezésére álló fogyatékos eszközökkel elégítette ki. A történelmi élet eme kezdő korszakában az ember megélhetésének eszközeit azok a kőből készült szerszámok alkották, melyekkel az ember a természet mostohasága ellen hadakozott. A kőcsákány, kőbalta segítségével védekezik a vadállatok ellen, melyeknek bőrét ruházatul használja, húsát pedig táplálkozására fordítja. Ebben a korszakban a magyarországi területen élő ősember még barlangokban tanyázik s Magyarország elég gazdag olyan hegyekben, melyek ennek a régi állapotnak az emlékeit őrzik.

A kőkorszakot a rézkorszak váltotta fel, midőn az ember szerszámai és fegyverei nem kőből, hanem rézből készülnek s életmódja is tökéletesebb valamivel.

Az a néphullám, mely valószínűleg Ázsia belsejéből hatolt ide s magával hozta a réz ismeretét, a maga tökéletesedése és az újabb népelemekkel való keveredése folytán idők mulva még fejlettebb korszakba lép, midőn már az ember a rezet az ónnal képes vegyíteni, vagyis a bronzot tudja előállítani. A bronzból készült fegyverek az embernek még nagyobb biztonságot adtak az őt körülvevő állatvilággal szemben. A bronz, mint ipareszközre való anyag is tökéletesebbnek mutatkozott a kőnél s a réznél s az ember megélhetését, a létért való küzdelmét mindenképen előmozdította. A bronzkorszak az előbbieknél is fejlettebb, állapotokat teremtvén, most már azt is lehetővé tette az embernek, hogy kezdetleges, barlangi lakásait elhagyja és megfelelőbb módon élhessen.

Ámde ez az állapot is csak addig tartott, míg a bronz helyébe a vas lépett, mely fegyverek készítésére és ipareszközök előállítására egyaránt alkalmasabb lévén, a vele rendelkező népet a bronzkori állapotban maradt ember urává tette. A Krisztus születése előtti 350-ik esztendőig vezetnek el körülbelül a nyomok, mikor a vaseszközökkel dolgozó kelta nép megtelepedik Magyarországon.

A kelták megjelenésével már a történeti időbe lépünk, midőn a tudományos kutatások adataival tudunk beszámolni az őskori élet egyes nyomairól. Azok a kelta sírok és kelta eszközök, melyek az ásatások folytán napvilágra jöttek, beszédesen bizonyítják ezen népnek a mai Magyarország területén való tartózkodását. Herodotosz görög történetíró feljegyzése alapján némely tudós azonban úgy vélekedik, hogy a keltáknál is előbb laktak Magyarországon, a Maros folyó vagy a Tisza mentén az úgynevezett agathirszek, majd utánuk görög kereskedők különösen az erdélyi részekben s ezekkel egyidejűleg a kelták, kik a dunántúli részekben alapítottak otthont maguknak. A kelta nép már fejlett kultúrát hozott magával. Értette a bányaművelést, földművelést, kereskedelmet s a talált kelta leletek mind azt tanúsítják, hogy műveltségben előrehaladott állapotot értek el.

Alig két és fél század múlva a keltákon kívül már újabb népek tűnnek fel Magyarországon. És pedig az erdélyi részekben a géták, majd a dákok, kik később egyesültek és Augusztusz római császár idejében Dáciát alkották. A mai Nagy-Alföldön a jászok telepednek le, míg Dunántúl megmaradnak tovább is a kelták, a Kárpátok alatt ellenben a germán eredetű kvádok alapítanak otthont maguknak. Határozottabb ismereteink a mai Magyarország egykori viszonyáról akkor kezdődnek, midőn a rómaiak meghódítják a kelták által lakott részeket. Miután más helyen ezeket az eseményeket részletesebben tárgyaltuk, itt csak futólag s csupán az eredmények feltüntetésével jelezzük a változások folyamatát.

A rómaiak már régebb idő óta érintkezésben voltak a keltákkal, kiknek földjére szintén ki akarták terjeszteni hatalmukat. A hódító hadjáratot Oktáviánusz Augusztusz kezdte meg ellenük és Domiciánusz, majd Trajánusz császárok fejezték be. A rómaiak által elfoglalt területbe beletartozott a Dunántúl, a Száva és Dráva vidéke, Erdély, illetőleg Dácia, melyet Trajánusz császár hódított meg a Decebál vezérlete alatt álló dákok ellen vívott harcokban. A római hódítás magával vonta a hatalmas virágzásban levő római kultúrának Magyarország és Erdély népeire való kiterjesztését. Természetesen ebben az időben Magyarország és Erdély elnevezések ismeretlenek s a magyarországi római terület Veszpáziánusz császár idejében kapta a Pannonia elnevezést, míg Trajánusz ezt a területet két részre osztja : Felső és Alsó-Pannoniára. Az utóbbinak székhelyéül az Óbuda melletti Akvinkumot tette, melynek római vonatkozású régiségei ma is ékesen beszélnek a kultúrának arról a magas fokáról, melyet a rómaiak Pannoniában és Dáciában meghonosítottak. A Dáciára vonatkozó régi kultúrélet emlékeit azok a helyek őrzik, hol a rómaiaknak különböző gyarmataik vagy táborhelyeik voltak, mint : Szarmiszegethusza, később Ulpia Trajana (Várhely körül), Apulum (Gyulafehérvár), Kongri (Szamosújvár), Napoka (Kolozsvár), Potaissza (Torda). A Duna-Tisza közötti síkságot Szármácia, a kvádok által lakott dunáninneni részt pedig Markománia néven kormányozták.

A római hódítás ereje azonban elenyészett, mihelyt feltünedeztek Dácia és Pannonia földjén azok a népelemek, melyek a népvándorlás emberáradatát zúdították Európa területére. A Krisztus születése utáni második század vége felé Dácia és Pannonia többé-kevésbbé már ki volt téve ezen népáramlatok dúlásainak. Pannonia ugyanis főútja volt a dél és nyugat felé haladó néptömegeknek, éppen ezért a rombolás itt éreztette hatását leginkább. Egy ideig védelmet nyújtottak e betörések ellen azok a hatalmas erődítmények, melyeket a római hadvezetőség a határok épségbentartására épített, de nemsokára már ezek sem mutatkoztak elég erőseknek a mindegyre terjedő áradatok feltartására.

Dácia 256 körül Krisztus születése után a nyugati gótok hatalmába került s alig húsz év múlva kénytelenek voltak a rómaiak kivonni Dáciából haderejüket és lejebb, Möziába helyezni azt. Ezzel mindazokat az alkotásokat, melyeket két század alatt létesítettek, átadták a barbároknak. Dácia elvesztése után egy századdal Pannonia is állandó betöréseknek lett a színhelye. Valentiniánusz császár uralkodása alatt aztán az egész tartomány virágzó telepeivel a barbár hordák martaléka lett, melyek még századok mulva sem voltak képesek azt a magas kultúrát elérni, melyet a római hódítók egy század alatt teremtettek.

Dácia és Pannonia eddigi kultúráját a rajtuk keresztül vonuló és ideiglenesen megszálló vándor törzsek teljesen megsemmisítették. Pedig, hogy az építőművészetnek micsoda hatalmas és csodálatraméltó alkotásait teremtette meg ezen a területen a római faj, még ma is tapasztalhatjuk azokból a föld alól előkerülő romokból, melyek annyi évszázad multán is fennmaradtak.

A mai magyar terület a negyedik században már óriási népmozgalmaknak a színtere. A legvegyesebb és legkülönfélébb barbár csapatok törtetnek rajta keresztül, úgyhogy a római katonaőrség mindinkább kénytelen előlük a határöveken felállított kasztrumaiba vonulni s végül ezeket is feladva a birodalomba visszatérni, zsákmányul hagyva az egész területet a gótok, vandálok, kvádok, markomanok, szarmaták, alánok, húnok pusztításainak, kik rövid idő alatt feldúlták az útjukba eső vidékeket.

E népek közül Attila vezetése alatt a hunok alkottak egy ideig államszervezetet a mai magyar föld területén. A hunok felől a nemzeti krónikák állandóan úgy emlékeznek meg, mint a magyarok őseiről, kik Szikthiából jöttek ki és Attila királyuk által ismertették meg hatalmukat Európa népeivel. A tudomány azonban a krónikáknak ezen hagyományokra és mondákra alapított rokonsági elméletét nem fogadja el és az úgynevezett finn-ugor iskola, melynek megteremtői Hunfalvy Pál és Budenz József voltak, egyáltalában nem akarja ezt a felfogást vita alá sem vonni, mivel nyelvi adatok nem állanak rendelkezésére, tekintve, hogy a hun nyelvről semmiféle emlék nem maradt fenn. Vámbéry Ármin és mások viszont azokból a leírásokból következtetve, melyek a hunok harci modoráról, szokásairól s fajbeli sajátságairól maradtak fenn, a hunokat török-tatár eredetű népnek vélik s feltételezik a magyarokkal való rokonságukat.

Természetesen ezt a kérdést sem lehet véglegesen eldönteni. A hunok Krisztus után 375-ben tűnnek fel Európában és 453-ban bomlik fel birodalmuk Attila halála következtében. A birodalom felbomlása a hatalmas faj szétzüllését okozta, mely nyom nélkül eltűnt aztán a történelem színteréről. A hagyomány azt tartja, hogy egyik részük Erdély bércei közé, a mai Székelyföldre húzódott és ezeknek az egyenes leszármazottai a székelyek. Ezen kérdés körül is sok vita folyik már évtizedek óta, de az eredmény felől kétséget kizáró bizonyosságokkal ma sem rendelkezünk.

A régi Magyarország területi és népességi viszonyai a római uralom megszűnése, majd a hun birodalom feloszlása által így alakulnak. Dáciát egészen a gepidák foglalják el, Pannoniában és Möziában a keleti gótok, a Duna-Tisza között levő jászok helyébe a herulok, a kvádok helyébe pedig a rugiaiak lépnek. A keleti gótok távozásával aztán Pannoniát is elfoglalják a gepidák, kiket az avarok győznek le, majd a longobárdok semmisítenek meg, miáltal az elfoglalt birodalmon is közösen osztozkodnak. Mikor pedig a longobárdok elhagyják Pannoniát és Itáliába húzódnak, úgyszólván az egész terület az avarok birtokába jut.

Az avarok nemzetiségéről többet alig tudunk, mint a hunokéról. A hagyomány korábbi magyar törzsnek tartja őket s régebben a történetíróknak is az volt a véleménye, hogy a magyarokkal közeli rokonságban állottak. Ma már azonban ez is vitássá lett, habár némelyek hajlandók őket török-tatár eredetűeknek tartani, mely esetben, elfogadva a magyaroknak szintén török eredetű származását, rokoni kapcsolat volna közöttünk, valamint az avarok és hunok között is.

Harcias, vakmerő katonanép volt az avar, mely Baján nevű vezérük életében Európa népeit és különösen a keletrómai császárságot veszélyeztette állandóan. Baján halála után azonban, ami Kr. u. 602-ben következett be, folytonosan gyöngültek s végül a Nagy Károly által ellenük viselt hadjáratokban elvesztették országukat, hol két évszázadon át uralkodtak. A hadjáratok után megmaradt avarság nem tudta többé egykori hatalmát visszanyerni. Egy második hadjárat a frankokkal aztán a döntő csapást is megadta a vonagló avar birodalomnak. Az avarok ezután a kereszténység felvétele által erkölcseikben is megszelídültek és a frank, meg a szláv hatás következtében nyelvi önállóságukat is elveszítették lassanként.

Az avar birodalom helyére most a frank birodalom nyúlt ki, mely délen egészen Nándorfejérvárig lehúzódott s a nyugati és északnyugati részekben a morva-szlávok földjét is maga alá hajtotta. Ámde a század folyamán kisebb fejedelemségek is alakultak a magyar területen, azonban egyedül a frank, illetőleg a német-frank birodalom tudott erősebb államszervezetet létesíteni. A történeti adatok világításában ezen alakulások folyamatát elég összefüggő képben figyelhetjük meg. II. Lajos német király fennhatósága alatt a kilencedik század első felében egy Privina nevű szláv főnök a Duna balpartján Morvaországot alapította meg, ámde tartománya nemsokára Moimir hatalmába jutott s Privina ismét II. Lajos védnöksége alatt a Duna jobbpartján, Alsó-Pannoniában alkotott egy új szláv fejedelemséget. A német-frank és a szláv fejedelmek között eközben többször kiújult a harc, melynek célja a szlávok függetlenítése és a német-frank befolyás meggyöngítése volt.

Ezek a harcok Morvaország fejedelmei Moimir, majd az utána következő Ratiszláv támadásai következtében nagy hévvel folytak ugyan, de nem sok sikert eredményeztek. Csak 870 körül, Szvatopluk felléptével kezdődnek a változások, aki Ratiszlávot megbuktatta, majd a Privina utódai alatt álló Alsó-Pannoniát is elfoglalta és megalapította Nagy-Morvaországot. II. Lajos német-frank király halála után Bajorországban, vagyis a keleti frank uralom középpontjában fia, Karlman jutott uralomra, aki Karinthiát és Felső-Pannoniát Arnulf nevű törvénytelen gyermekének adta. Karlman, majd ennek fia, III. Lajos halála után Vastag Károly uralma alá jutott a keleti frank császárság, de Arnulf ekkor is megmaradt az általa uralt tartomány fejedelemségében. Ámde Ausztria birtoka miatt nemsokára összeütközésbe jutott úgy Vastag Károllyal, mint Szvatopluk morva fejedelemmel, kit Ausztria (Osztmark) grófja, Aribo segítségül hívott ellene. Arnulf ekkor nemcsak Karinthiának és Felső-Pannoniának, hanem a frank birodalomnak is fejedelme volt, miután nagybátyját, Vastag Károlyt szerencsésen legyőzte. Szvatopluk terjeszkedését azonban nem tudta meg akadályozni s emiatt megtámadta Morvaországot.

Ebben a hadjáratban Arnulfot egy magyar csapat is kísérte, mely nagy dúlást vitt végbe Szvatopluk országában, anélkül azonban, hogy elhatározó diadalt nyert volna. Szvatopluk 894-ben meghalt s birodalmát még életében fiai, Moimir és II. Szvatopluk között osztotta fel. A monda szerint egyetértésre intette őket és okosságra. Hogy kipróbálja élelmességüket, három összekötözött nyílvesszőt adott át nekik s felszólította őket, hogy törjék el. Nem tudták. Ekkor Szvatopluk egyenként szedte elő és tördelte el a nyilakat, így példázván, hogy okossággal még az erő felett is diadalt arathat az ember.

A monda azonban tud egyebet is Szvatoplukról, ami természetesen nem dicsekedhetik valami nagy hitelességgel. Mikor Árpád Szvatopluk birodalmát megdöntötte, ez állítólag egy erdőségbe menekült, mely Zobor hegyét fedte. Egy barlangba ért, hol három remete lakott, kik gyökerekkel táplálkoztak és az egész napot imádkozással töltötték. Mihelyt a remetéket meglátta, gödröt ásott, lovát leölte és királyi palástjával és koronájával együtt oda helyezte el. Aztán ruháját megtépte és sárral kente be s így jelent meg a remeték előtt arra kérvén őket, hogy hátralevő napjai számára engedjenek neki a barlangban menedéket.

Halála napjáig, mely csak évek múlva következett be, élt aztán Szvatopluk ebben az elhagyott környezetben s csak halálos ágyán fedezte fel társai előtt királyi voltát. A remeték szépen eltemették a szerencsétlen uralkodót és sírja fölé emléket állítottak, melyre a következő szavakat írták:

„Itt fekszik Szvatopluk eltemetve országa közepén.”

A történeti adatok igazolják Arnulfnak a magyarokkal Szvatopluk ellen való szövetségét, de arra is vannak adatok, hogy 894-ben a magyarok a morvákkal állottak szövetségben s midőn Szvatopluk fiai egymás ellen harcba keveredtek, a magyarok az idősebb fejedelmet, Moimirt támogatták.

A szlávokon kívül bolgárok, németek s más népek is éltek a honfoglalás idejében Magyarországon. Felső-Pannoniában, mely Szárhegytől a Rábáig és Rábcáig terült el, németek laktak. A Rábától nyugatra és délre Alsó-Pannonia húzódott német, főként szláv lakossággal. Az avarok kisebb csoportja a Fertő körül vonta meg magát. A Kárpátoktól délre és nyugatra szlávok, a Szerémségben és Tiszántúl bolgár kormányzat alatt bolgárok és szlávok laktak.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)