Zsigmond kiszabadulása után továbbra is folytatódtak a támadások ellene, mert könnyelmű és önkényeskedésre hajlamos természetével a főurak nem tudtak megbarátkozni. Az ellene való gyűlölséget növelte, hogy önkényűleg elzálogosította a budai pénzverdét, majd Neumarkot s lehetőleg mindenben kénye-kedve szerint járt el. Volt egy erős párt, mely már régebben Kis Károly fia, Nápolyi László köré csoportosult s habár sikereket egyelőre nem ért el, állandóan kitartott mellette és őt jelölte a magyar trónra.

Nápolyi László ezideig nem érvényesíthette hathatósabban a magyar korona elnyerésére vonatkozó tervét, mert országában magának is zavarokkal kellett küzdenie, és amíg ezeket el nem intézte, nem volt abban a helyzetben, hogy hadierejét más célokra felhasználhassa. Ebben az időben végre Nápolyban is megjavultak a viszonyok annyira, hogy Nápolyi László megtehette a kísérleteket a magyar korona elnyerésére. Törekvésében párthívei és a pápa egyaránt segítettek s így Aldemarikusz tengernagyot a dalmát partvidék meghódítására az országba küldte.

Nápolyi László pártján volt még az elégedetlen magyar urakon kívül Hervoja bosnyák bán is, aki rögtön Lászlóhoz csatlakozott. Aldemarikusz tengernagy megjelenését a dalmát partvidéken elég nagy siker koronázta. Legelső város, amely a felhívásra magát megadta, Zára volt. Utána következtek a többi tengerparti városok: Vrána, Trau, Sebenico, Spalato és a többiek, melyek nemcsak elismerték Nápolyi László trónkövetelését, hanem azzal is biztatták, hogy hadsereggel jöjjön az országba.

László jövetelének híre a magyar főúri rend tagjai között is csakhamar lángra lobbantotta a forradalom tüzét. Gyűlések tartattak, melyeken Zsigmond törvénytelen rendelkezéseit bírálták és a legsértőbb kifakadások özönében tárgyalták azt a legutóbbi törvénytelen eljárását, mellyel a magyar koronát fiúörökös nélkül leendő halála esetére államcsíny útján Albert osztrák herceg számára biztosította. Az elégedetlenek sorában ott találjuk az esztergomi érseket, az egri püspököt az oráneai perjelt, Babek Detrét, a volt nádort és másokat, akik a maguk párthíveit összetoborozták s gyűlésükben kimondták, hogy Zsigmondot törvényes királyuknak többé el nem ismerik s helyébe a magyar koronát Nápolyi Lászlóra ruházzák.

Az érseki, püspöki és általában az egyházi kar Nápolyi László pártjához szegődött, mikor a pápa egy ezen célra kiadott bullájában László megválasztását különös figyelmükbe ajánlotta. Csatlakoztak hozzájuk a világi elégedetlenek is nagy számmal s valóságos forradalmi állapotban volt az ország, mikor Zsigmond hadaival Csehországért és a német korona elnyeréséért küzdött.

Még válságosabbakká fordultak a viszonyok, amikor IX. Bonifác pápa ténylegesen is beavatkozott a forradalom irányításába s Ajacciadi Angelusz bíborost azzal a feladattal küldte az országba, hogy Nápolyi László érdekében a klérust és a világiakat megnyerje, és a koronázást siettesse.

A pápa nem volt megelégedve Zsigmond uralkodásával és nem látott az ő személyében elég garanciát arra, hogy a Vatikán érdekei Magyarországon biztosítást nyernek, ennélfogva Lászlót pártolta, ki mellé odasorakozott aztán az elégedetlen főuraknak az a csoportja, mely pár év előtt Zsigmondot fogságba vetette és nem tudott megbarátkozni később sem a személyével, mikor látta, hogy a király az ország jövedelmeit elpocsékolja és zsarnoki hajlamaitól éppen úgy nem akar megválni, mint azelőtt.

Régi ellenségeit annyira elkeserítette viselkedése, hogy most, mikor jó alkalom kínálkozott, Nagyváradon gyűltek össze és Szent László sírjánál ünnepélyes esküben kötelezték magukat arra, hogy mindaddig küzdenek, amíg Nápolyi Lászlót céljához segítik. A forradalom tüze gyorsan terjedt s a Dunántúl volt a legizgalmasabb lázadások színhelye. De még az itt megnyilvánult elkeseredést is meghaladta Horvátország, Bosznia és a dalmát partvidék főurainak szilajsága, mint amely helyeken Zsigmond legelszántabb ellenségei tartózkodtak.

Eleinte a Zsigmond-párti főurak csak úgy tudtak védekezni a lázadók ellen, hogy vagy elmenekültek, vagy maguk is fegyverrel állottak szembe a lázadókkal. A pusztítás, dúlás eközben egyre folyt és Zsigmond, távol lévén az országtól nem tudta a zavargást leverni, holott Albert herceg, mint kormányzó, elég korán értesítette az eseményekről. Zsigmond nem akarta olyan veszélyesnek látni a helyzetet, ahogyan azt Albert herceg vele közölte, de később mégis kénytelen volt közönyösségéből kilépni, mikor Garai Miklós nádor a csehországi táborban személyesen felkereste és informálta őt a viszonyok valódi állása felől.

Ez a figyelmeztetés nem maradt hatás nélkül. Zsigmond, miután előbb fegyverszünetet kötött, nyomban proklamációt intézett a nemzethez s mindazokat, kik a lázadásban részt vettek, jószágaik elvesztésével sújtotta. Ez a büntetés megtette a maga hatását, mert mindazok, akik jószágadományokban akartak részesülni, az ő pártjára állottak, hogy az elkobzott birtokokat maguk számára megszerezhessék.

De az ellenpárt sem maradt ezalatt tétlenül. Pozsegában gyűlést tartottak s János kalocsai érsek vezetésével egy küldöttséget menesztettek Lászlóhoz, hogy az országba való jövetelre és a koronázás megtartására sürgessék. A pápa ekkor állott egészen nyíltan melléje s ekkor intézte felhívását a magyarországi egyházi rendhez László támogatása érdekében. Az országos körmenetek kíséretében kihirdetett pápai bulla az egyházi rendet László zászlója alá állította. A körmenetek alkalmával körülhordozták az Anjouk liliomos zászlóját, mely egyúttal László királyi jelvénye is volt.

Nápolyi László meglehetős sokáig halogatta az országba való bejövetelt s ez okozta aztán, hogy mikor Zárában magyar királyi területre lépett, habár hívei úgy informálták őt, hogy Zsigmond számba sem vehető erő felett rendelkezik, a királyi sereg erélyesen megkezdte a forradalom elleni hadjáratot. A magyarok azt szerették volna, hogy László előbb támadja meg és győzze le Zsigmondot és csak azután koronáztassa meg magát, annyival inkább, mivel a királyi korona még nem volt az ő birtokában. László azonban ragaszkodott ahhoz, hogy előbb ünnepélyesen koronázzák meg és mint megkoronázott magyar király vonuljon be az országba.

A koronázás 1403. augusztus 5-én Zárában meg is történt. Nem az igazi magyar koronával, hanem egy másikkal, melyet a pápa, hogy hitelének erejében senki se merjen kételkedni, előbb megáldott. A koronázáson az ország új rendjei és méltóságai, kiket László nevezett ki különböző tisztségekre, testületileg jelentek meg és a szertartást az esztergomi érsek, a Zsigmondtól elpártolt Kanizsai János végezte. László még e napon tudatta a velencei herceggel megkoronáztatását.

Zsigmondnak a hozzáérkezett jelentésekből látnia kellett, hogy ami Zárában történik, annak immár a fele sem tréfa. Halogatással és késedelmezéssel tovább húzni a dolgot nem lehet, hacsak a koronáját nem akarja kockára tenni. Hadait összevonván, elhagyta tehát a csehországi harcteret és Pozsony alá húzódott. Eközben László hadai is megindultak Zárából Magyarországba, hogy a Zsigmond kezén lévő várakat bevegyék és az új király uralmát fegyveres erővel is megszilárdítsák.

Nápolyi László hadai Győr felé vették útjukat, mert ez a város, miként több más olyan hely, mely egyházi vezetés alatt állott, így Esztergom, Ó-Buda, Eger az ő hűségére tért. Midőn Zsigmond értesült arról, hogy Nápolyi László a lázadókon kívül a pápa támogatására alapítja trónigényeit, olyan értelmű rendeleteket bocsátott ki, melyekben szigorúan megtiltotta a pápai kamarának fizetendő tizedadó beszolgáltatását. S mivel Csehország helytartója volt, ugyanezt a rendeletet Csehországban is kötelezővé tette. De itt még nem állott meg. Tudta jól, hogy a legérzékenyebb csapást az egyházi birtokok lefoglalásával mérheti a lázadó püspökökre, ennélfogva elrendelte, hogy mindazoknak a püspököknek birtokai elkobzandók, akik a lázadásban részt vettek. Ezen rendeletek kibocsátásával a királyi sereg Pozsonyból megindult a lázadás elfojtására. A támadás három irányból történt, a király, Stibor vajda és Garai Miklós vezetése alatt.

László az egész hadimozgalom tartama alatt nem mozdult ki Zárából s mikor látta, hogy hívei az ütközetet egymásután elveszítik, csalódott reményekkel tért vissza Nápolyba. Ezzel szemben a másik verzió azt mondja, hogy László elhagyta Zárát és seregét személyesen vezette Zsigmond ellen, kinek vezérei, miután Győrt bevették, a Pápa környékén táborozó ellenkirály csapataira vetették magukat s úgy elverték, hogy maga is csak futással menekülhetett.

Mihelyst a lázadók értesültek, hogy Esztergom, Ó-Buda, Pest és a többi várak a király hatalmába kerültek, abbahagyták a küzdelmet. Csáki Miklós és Marczali Miklós, az erdélyi sereg vezetői letették a fegyvert s később az egri és a debrői püspökök, majd a zárai lázadók is, akik legmakacsabbul folytatták a harcot, meghódoltak. Zsigmond közbocsánatot hirdetett minden lázadó számára, ha a hűségesküt leteszik. Egyik-másik csoport egy ideig még harcolt ugyan, de minden kilátás nélkül. A forradalom 1404 tavaszán aztán már le volt verve és a rend további megszilárdítása végett ez év húsvét napjára Zsigmond Pozsonyba országgyűlést hirdetett.

Az országgyűlés természetesen a forradalom eseményeivel és a forradalom által fölvetett országos kérdések tárgyalásával foglalkozott. Miután a vizsgálat igazolta, hogy a forradalom kitörését és elterjedését a pápai hatalom beavatkozása és a klérus elpártolása okozta, Zsigmond mindenekelőtt rajtuk torolta meg a lázadást. Nevezetesen, kibocsátotta, a placetum regium-ot, azt a rendeletet, amely a pápától és a főpapoktól megvonja a birtokok adományozásának jogát s az egyházi javadalmak adományozását ezentúl a királyi hatalom jogává teszi. Sőt azt is belefoglaltatta ebbe a rendeletbe, hogy a pápának és képviselőinek bármiféle olyan természetű iratát, rendeletét vagy bulláját, mely akár adományozásokra, akár peres ügyekre vonatkozik, csak abban az esetben hirdethetik ki, ha a király a jogot erre megadta.

A forradalom leverése után Zsigmond szervezte udvarát és az országos tisztségeket. Most látszott leginkább, hogy sokat okult az elmúlt eseményekből, mert azt a zsarnoki modort, melyet ellenségeivel szemben azelőtt tanúsított, ezúttal elhagyta. Nagylelkűnek mutatta magát a lázadók iránt s azokat, akik a közbocsánatot igénybe vették és hűségére tértek, minden következmény alól felmentette. A legfőbb lázadókat azonban nem helyezte vissza állásaikba, akik pedig a közbocsánat kihirdetése után is folytatták a küzdelmet, azok ellen a legszigorúbb rendszabályokat alkalmazta.

Nápolyi László nagy zavarokkal járó vállalata ilyenformán elég rövid idő alatt teljes vereséggel végződött. De mialatt Zsigmond idegen országokban járkált újabb koronák szerzése után, a véletlenen múlt, hogy a magáét is el nem veszítette. Mert a győzelem neki is sok áldozatába és nagy erőfeszítésébe került és ha Nápolyi László nem halogatja olyan sokáig az országba való jövetelét, hanem akkor tör be, mikor Zsigmond ellen a rendek elégedetlensége legnagyobb volt, alig hihető, hogy vállalata ne járt volna eredménnyel. Nápolyi László nem tért vissza többé az országba s nemsokára meghalt Olaszországban.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)