Az Árpád-hercegek közül László halálakor ennek testvére Lambert és Gézának két fia: Kálmán és Álmos voltak életben. Közülük kellett örökölnie egyiknek a királyi koronát. De Lambert előrehaladott korára való tekintettel lemondott róla. Kálmánt László eleinte papnak nevelte s már ki is szemelte neki az egri püspökséget. Kálmán azonban nem érzett kedvet a papi pályához, úgyhogy ő lévén az idősebbik fiú, László őt nevezte ki utódává, miután Álmosnak Horvátország igazgatását adta.

Kálmán királyt a jobbára papi krónikások nem kedvelték, ennélfogva iparkodtak őt, ahol csak lehetett, nem nagyon rokonszenves vonásokkal jellemezni. Azt azonban egyik sem tagadhatta, hogy ritka eszű, nagytehetségű uralkodó volt, aki a tudományokban lelte legnagyobb örömét s ezért is nevezte őt a nép Könyves Kálmánnak. Miután tehetségét kénytelenek voltak elismerni, ártani akartak neki az utókor előtt külseje és jelleme eltorzításával. Úgy rajzolták őt, mint akinek lelkéből az emberies érzések hiányoznak. Kegyetlen, gonosz indulatúnak, kedélytelen jelleműnek festették, mely tulajdonságainak méltó kiegészítője külseje. „Borzas, szőrös, kancsal, púpos, sánta, hebegő” – írják róla a krónikások, vagyis valóságos monstrum, akitől mindenkinek irtóznia kell.

Ez a jellemzés, éppen azért, mivel tele van túlzásokkal, kevés hitelességre tarthat számot. Annyit elfogadhatunk belőle, hogy Kálmán király nem volt valami kiváló dalia, László királyhoz mérve éppen nem, de hogy olyan emberi szörnyeteg lett volna akár testi, akár lelki alkatában, amilyennek őt feltüntetni szeretnék, annak ellene mondanak alkotásai, melyek fennkölt szellemű embernek mutatják be őt. Megállapíthatjuk emellett azt is, hogy nem volt népszerű ember, de uralkodói hivatását ennek ellenére jelesen vitte.

Alig két év múlva trónralépte után Horvátország ellen viselt hadjáratot, miután Péter főúr az erélytelen Álmos herceg ellen lázadást támasztott, sőt azt elűzni iparkodott. Kálmán leverte a lázadást. Álmos öccsét pedig Horvátország helyett a Tiszántúllal kárpótolta. Hogy a dalmát tengerpartot s az itt lévő városokat a magyar koronának megszerezze, Velencével szövetkezett, majd mikor Velence hűségét ingadozni látta, Szicília urával, Rogerrel és később Elek görög császárral kötött szövetséget s hadjáratot indított a dalmát városok meghódítására.

Vállalatát siker koronázta. Elfoglalta Zárát, Traut, Spalatót és a körülöttük lévő szigeteket s miután a püspökök kiváltságait megerősítette, a lakosságot is iparkodott maga számára megnyerni. Ezért Dalmáciában királyi gyűlést tartott, melyen fogadalmat tett arra, hogy Dalmácia szabadságát megőrzi, de a tartományt megtartja Magyarország számára.

Nevezetes alkotásokat tartalmaznak a társadalmi rend megszilárdítására Kálmán királynak Tarcalon 1100 körül alkotott törvényei. Amíg László király törvényei a Szent Istvánéinak sok tekintetben pótlásai voltak, addig Kálmán egészen új csapáson indul. Szellemének fennköltsége, nemeslelkűsége, liberalizmusa, de egyben államférfiúi erélyessége egyformán megnyilatkoznak ezekben a törvényekben. Olyan külsőségektől és kicsinyességektől kezdve, hogy milyen ruhában szabad és milyenben nem szabad a papnak járnia, a papi nőtlenségre, a boszorkányságra vonatkozó intézkedésekig mindent felölelnek ezek a törvények.

A paptól megköveteli, hogy magaviseletében, öltözködésében és egész életében tiszteletet parancsoló s követendő jó példát adjon híveinek. Megtiltja a magyar nemzetbeli vagy Magyarországon született rabszolgák eladását. Az istenítéleteket is megszorítja.

A lopásra, melyet különösen Szent István, de még Szent László is olyan szigorúan bűntettek, Kálmán már nem alkalmaz olyan kegyetlen mértéket, mint elődei. Az embervédelem nála fontosabb s a gyilkosok ellen, bármilyen rendhez tartoznak is, szigorú eljárásokat foganatosíttat. Gondoskodik arról is, hogy az ártatlanul meghurcolt emberek, kiket ellenségeik rosszakarata a bírói szék elé állított, ártatlanságuk kiderülése esetén elégtételben részesüljenek olyanformán, hogy feljelentőik vagy elfogóik büntetést kapjanak. A régihez mérten, újítás Kálmánnak az az intézkedése is, hogy a falvakat nem veti istenítélet alá olyan esetekben, midőn valamely tolvaj ottlétének gyanúja forog fenn. A boszorkányokról pedig nyíltan hirdeti, hogy nincsenek, ennélfogva ne is kerestessenek. Törvényének ide vonatkozó része így hangzik:

„Boszorkányok ellen pedig, akik nincsenek, törvényes eljárás ne indítassék.”

A papok házasságára nézve Kálmán törvényei már közelednek a szigorúbb felfogás felé. Törvényei értelmében az olyan papok, akik mint nőtlenek szenteltettek fel, kötelesek életük egész folyamán megmaradni ebben az állapotban, a házas papok pedig feleségük halála után másodszor nem nősülhetnek. Szükségesnek tartja Kálmán kiemelni a részegség káros hatásait s a szeszesitaloktól különösen a papokat tiltja.

A családi élet szabályozására vonatkozó törvényei annyiban mutatnak haladásra, hogy a házasságtörő férjet sem menti fel a büntetés alól. Ezen törvényei így szólnak:

„Ha valaki rábizonyíthatja feleségére, hogy házasságtörő, ha akarja, más házasságra léphet. Ha a nő nemes, vezekel, és nem léphet új házasságra. Ha plebejus, örök szolgaságra eladatik. Ha azonban a férj nem bizonyíthatja be vádját, őt ugyanaz a büntetés éri és a nő új házasságra léphet.”

Hasonló büntetés éri azt a férfit, aki másnak feleségével vagy azt a nőt, aki másnak férjével vétkezik.

„Aki leányt rabol vagy erőszakot követ el, ha nemes, a kánonok szerint vezekel és bírságot fizet. Aki nem fizetheti, megnyiratik és eladatik. Más jegyesének erőszakos elrablója, ha nemes, az előbbi büntetésen felül nem léphet házasságra, ha pedig nem fizeti meg a bírságot, örök szolgaságra eladatik.”

Csupán szemelvények ezek a Kálmán törvényeiből, melyek azt bizonyítják, hogy a királyi hatalom szükségét érzi a vad szenvedélyek letörésének és általában mindama kinövések lefaragásának, melyek veszélyeztetik a társadalmi együttélés összhangját. Természetesen azonban ezek a törvények is olyanok, hogy a szegény sorsú, vagyontalan népet jobban sújtják, mint a gazdagot, sőt egyenesen arra irányulnak, hogy a magántulajdont minden körülmények között megóvják a vagyontalanok merényleteivel szemben.

A kereszteshadak útja, melyek a Szentföld felszabadítására indultak, Magyarországon vezetett keresztül. Kálmán Horvátországban tartózkodott, mikor értesült 1096-ban az első keresztescsapat jöveteléről, melyet Walter francia lovag vezetett. A király engedelmével elég rendben vonultak keresztül az országon. Amiensi Péter nevű szerzetes vezetése alatt vonult keresztül a második had, mintegy negyvenezernyi ember. Majd Volkmar és Gottschalk vezérlete alatt újabb két sereg jött az országba, de ezek már zsarolni és rabolni kezdték a népet, úgyhogy fegyverrel kellett őket leverni.

Féktelenkedő keresztesekből állott az a sereg is, amely Leiningeni Emikó és Meluni Vilmos vezérlete alatt indult Magyarországba. Ennek a garázda seregnek, mely mindenütt rabolt és pusztított, Kálmán megtagadta az átvonulást s Óvár és Mosony körül kemény csatákat vívott vele. Kálmán azonban leverte őket habár a győzelem nagy erőfeszítésébe került. Az utolsó hadat Bouillon Gottfried lotaringiai herceg vezette. Ez a sereg fegyelmezett, tisztességtudó csapatokból állott, éppen ezért Kálmán megengedte átvonulásukat, de okulva az eddigi példákon, tizenkét kezest követelt a rend biztosításáért, maga pedig mindenütt az oldalakban külön hadsereggel követte a kereszteseket, amíg azok az ország határát átlépték.

Ezután Dalmácia elfoglalását készítette elő s időközben viselt hadjáratot a kunok és az oroszok ellen is. Ezen gondjai és a Dalmácia elfoglalásával járó készülődései között azonban még Álmossal is kelletlensége támadt. Álmos ugyanis Horvátországból való visszahívását úgy fogta föl, mint a személye ellen irányuló merényletet, minélfogva hadsereggel akart támadni Kálmán ellen. Összetűzésre mégsem került a dolog, mert a nemzet főbbjeinek sikerült a békét létrehozniuk. De Álmos nem akart megnyugodni s újból fellázadt. Kálmán, noha fölényben volt Álmos felett s két ízben is lefegyverezte őt, megbocsátott ismét a hatalomra vágyó hercegnek, de nem bízott többé benne.

Óvatosságát a körülmények nemsokára igazolták. Álmos kiszökött az országból és V. Henrikhez menekült, kinek segélyhadaival visszatért az országba. Henriket viszont Szvatopluk cseh király támogatta s az egyesült hadak Pozsony és Trencsén körül kezdték meg támadásaikat. Kálmán a lengyelek szövetségében fogadta az ellenség támadását és sikerült ismét győzelmet aratnia. De Henrik közbenjárására Álmos hercegnek újra megbocsátott, aki bűnbánata jeléül nemsokára a Szentföldre zarándokolt. Álmos, midőn a Szentföldről visszajött, egészen megtértnek mutatta magát. De bűnbánata csak rövid ideig tartó volt. Újabb fondorlatokon törte a fejét, ami az ekkor már nagyon beteges és fülszaggatásai miatt rendkívül izgékony Kálmánt annyira felingerelte, hogy parancsot adott nemcsak Álmosnak, hanem ártatlan kiskorú fiának, Bélának a megvakíttatására is. Álmos a krónika szerint éppen a templomban tartózkodott, mikor a király emberei elfogták. Egyenesen az oltártól hurcolták el a vesztőhelyre, ahol szemeitől megfosztották.

Kegyetlen bosszúját később maga is megbánta, de már akkor nem lehetett a szerencsétlenséget jóvátennie. Kálmánnak különben a családi élete sem volt szerencsés. Első felesége a szicíliai normann Roger gróf leánya, Buzilla korán elhalt, második házassága az orosz Eufemiával (több histórikus Predzlavának nevezi) azonban annyira szerencsétlen volt, hogy az együttélésük idején született Boris herceget sem akarta törvényes gyermekéül elismerni. Mikor betegsége mindinkább elhatalmasodott rajta, első feleségétől származott fiát, II. Istvánt jelölte ki utódául s a kormányzástól egészen visszahúzódott. Hosszas szenvedés után 1116-ban halt meg. Az uralkodásban tizenhárom éves fia, II. István követte.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)