Amit az apák erős munkával, kitartó szorgalommal és nagy önfeláldozással megszereztek, az utódok azt rendesen könnyelműen elprédálják. Néha a nagy örökség egyenesen átok gyanánt száll az utódokra. Különösen, ha az örökség nem méltó kezekbe kerül, több bajt okoz vele birtokosának, mint amennyit egyébként használhatna egy rátermett ember kezében.

Lajos nagy hatalomban, nagy rendben és nagy tekintélyben hagyta hátra az országot, de nem volt fiúörököse, aki ezt a nagy örökséget a megkezdett szellemben fejleszthette volna. Két leánya maradt: Mária és Hedvig. Az első Lajos halálakor tizenkét éves, a másik ennél is fiatalabb. A magyar országgyűlés Máriát Lajos temetése után mindjárt megkoronázta s mivel kiskorúsága akadályozta a kormányzás teendőiben, helyette anyja, a nagyravágyó Erzsébet királyné vette kezébe a kormányzást. Erzsébet annyira a maga kezében egyesített minden hatalmat, hogy Mária jegyesének, Zsigmond luxemburgi hercegnek, Károly császár fiának sem engedett semmi befolyást az ország ügyeinek intézésébe.

A magyarországi koronázás után a két állam között való perszónál unió alapján Máriát és Zsigmondot a lengyel rendeknek is meg kellett volna koronázniuk, de a lengyelek mindjárt a koronázás kérdésénél nagy nehézséget támasztottak s kijelentették, hogy Máriát csak abban az esetben ismerik el királyuknak, ha lemond a magyar koronáról és férjével együtt országukban fog tartózkodni. Erzsébet királyné úgy oldotta meg aztán a problémát, hogy Mária helyett ifjabb leányát Hedviget küldte el Lengyelországba, kit a lengyel rendek aztán 1384-ben királynőjükké koronáztak.

Hedvig gyönyörű, testi és lelki kellemmel megáldott leány volt, ki ekkor Vilmos osztrák herceggel volt eljegyezve, akihez őszintén vonzódott. Ámde a trónok magasságában a szívek vonzalmát a politikai érdek mindig háttérbe szorítja s hiába viseltetett Hedvig bármily tiszta és nemes szerelemmel Vilmos iránt, a lengyel rendek azt követelték, hogy mondjon le róla és menjen nőül a pogány Jagello litván fejedelemhez, kitől azt remélték, hogy Litvániát Lengyelországgal fogja egyesíteni és Lengyelország hatalmát megnöveli. Hedvig kénytelen volt beletörődni a rendek akaratába és fájó szívvel küldötte vissza Vilmos hercegnek a jegygyűrűt, akit pedig talán még jobban szeretett ekkor, mint valaha.

A lengyel rendek akarata előtt Hedvig kénytelen volt meghódolni és elnyomni szívének érzelmeit. Elébe tartották azt a dicsőséges képet, hogy milyen nagy érdemeket szerezhet az Isten, a pápa és a lengyel nép előtt, ha megtéríti Jagello herceget és egész népének keresztanyjává válik.

Hedvig megértette ennek a nagy jelentőségét s kétségtelenül izgatta hiúságát, hogy ezek az érdemek az ő személyéhez fognak fűződni. Aztán az ő jelleme sem volt vasból öntve, hanem asszonyi gyarlóságokkal volt keverve, úgyhogy miközben pillái között ott rezgettek a jegyese elvesztése fölött kicsordult könnyei, ugyanakkor keresztültört rajtuk már a boldog reménységnek az a sugara, hogy ünnepelt és irígyelt királynője lesz egy nagy országnak. Mikor hívei afelől is megnyugtatták, hogy Jagello pogány volta mellett szép és erőteljes férfi, beleegyezett a házasságba és 1386 február 18-án megesküdött vele.

Lajos király halálának ilyenformán elég hamar mutatkoztak a következményei. Elsősorban abban, hogy Lengyelország elszakadt a magyar koronától s csupán a Lajos gyermekeinek az örökösödését ismerte el. De másfelől Magyarországban és Horvátországban is sok viszályt keltettek Erzsébet királyné önkényes intézkedései. Az asszonyi kormány ellen általános elégedetlenség támadt főképp azért, mert Erzsébet sok magas állású főurat elmozdított hivatalából s helyüket a maga embereivel töltötte be. Lajos király leghívebb tanácsosait száműzte maga mellől, de nem tűrte udvarában Zsigmond herceget sem.

Erzsébet féltékenykedése és hatalmaskodása kiterjedt mindenkire kegyeltjein kívül s még a kipróbált hűségű családokat is királyi kegyének megvonásával sújtotta. Ezek a szeszélyeskedések és nagyravágyástól irányított igazságtalanságok csakhamar ellenzéket teremtettek az országban. A magyar főurak Horváti Pál zágrábi püspök, Horváti János horvát bán s más élőkelőek vezetésével összeesküvést szőttek s elhatározták, hogy Károly nápolyi királyt hívják be az országba, Mária királynőt pedig Károly király fiával, Lászlóval házasítják össze.

A magyar ellenzékkel majdnem egyidejűleg mozgalom keletkezett Boszniában és Horvát-Dalmátországban is. A mozgalom élén Tvartko, boszniai fejedelem állott, akinek az volt a terve, hogy Velence segítségével Boszniát, Szerbiát és Dalmáciát egy királysággá egyesíti. Ez a kétféle mozgalom elég világosan jelentette, hogy Lajos halála után mennyire megváltoztak az ország hatalmi viszonyai s hogy Erzsébet önkényeskedései milyen következményekkel jártak.

Az elégedetlen főurak megbízásából Horváti Pál zágrábi püspök 1385 közepe táján a nápolyi királyhoz fordult, Durazzói Károlyhoz, kit másként Kis Károlynak neveztek és felhívta őt a magyar korona átvételére. Kis Károly örömmel hallgatta a zágrábi püspök előterjesztését s hajlandónak mutatkozott a Magyarországba való jövetelre. De nem árulta el szándékát, hogy a korona elnyerésére törekszik. Hívei díszes fogadtatást rendeztek tiszteletére, Erzsébet és Mária királynék pedig üdvözlésére siettek abban a reményben, hogy csak azért jött az országba, hogy elsimítsa azokat az ellentéteket, melyek az elégedetlen főurak és a királyné között keletkeztek.

A királynénak ez az illúziója azonban csak addig tartott, amíg Kis Károly Budára érkezett. Itt körülvéve magát hű embereitől, kezébe ragadta a hatalmat. Híveinek osztogatta a legfőbb állásokat s ezek segítségével Székesfehérvárott királlyá koronáztatta magát. Mária és Erzsébet királyné önkívületi állapotba estek, mikor a nemesek küldöttsége megjelent előttük és követelte lemondásukat azon indok alapján, hogy a nemzet nem hajlandó asszonyoknak engedelmeskedni. De Mária elég hamar magához tért s miután tartott attól, hogy még életük sincs biztonságban, csak arra kérte a követséget, hogy hagyják meg az ő és anyja életét s engedjék meg, hogy az országból távozhassanak. Erzsébet királyné azzal vált el a küldöttségtől, hogy személyesen akar Károllyal beszélni. Miután Erzsébet és Mária elsírták könnyeiket, az özvegy királyné hívatta Kis Károlyt, hogy beszéljen vele. Mikor Károly megjelent, egészen szárazon és röviden így szólott hozzá:

“A büszke és féktelen magyar nemzetet asszonyi kéz nem vezetheti. Vedd át őseid országát.”

A királyné nyilatkozata villámgyorsan elterjedt s az ellenzék emberei siettek külön is terjeszteni, hogy azt a látszatot adják a dolognak, mintha Károlyt egyenesen a királynők hívták volna be az országba és az ő kívánságukra fogadta el a magyar koronát. Hogy ez a látszat tökéletes legyen, a királynőknek kötelességükké tétetett a koronázáson való megjelenés. Ott is voltak mind a ketten s az egész ünnepély alatt egyre ömlött szemeikből a könnyek árja.

A királynők azonban nem tudtak belenyugodni letételükbe. Különösen Erzsébet nem, aki rövid uralkodása alatt annyira megszokta a hatalmat és annyira megkedvelte a korlátlan rendelkezést, hogy most nem tudta beletalálni magát új helyzetébe. Miután erőszakkal vették el tőle a koronát, úgy vélekedett, hogy ő is csak erőszakkal szerezheti vissza. Aztán tartania kellett attól is, hogy Kis Károly tán még el is fogatja őket, hogy útjából elhárítson minden akadályt.

Erzsébet királyné hű emberei tanácsát vette igénybe és ezek között is első sorban Garai Miklós nádorét, akit leghívebb kegyencének tartott. Mit határoztak, vagy miben állapodtak meg, egészen biztosan nem lehet tudni, legfeljebb abból az olasz krónikából, mely a Kis Károly elleni merénylet történetét megőrizte. Az olasz krónika szerint Kis Károly gyakran szokott látogatást tenni a királynőknél s ezek 1387 február 7-ére is magukhoz hívták. Ők tudták, hogy miért. Kis Károly kivégzése ekkor már el volt határozva.

A merénylet végrehajtásával Forgách Balázs nevű főúr, a királyné főpohárnokmestere volt megbízva. Február 7-én reggel kilenc órakor Mária és Erzsébet királyné a megbeszélés szerint hívatták Kis Károlyt, aki gyanútlanul megjelent a királynők udvarában s mintha valami igen fontos megbeszélni valójuk lett volna, visszavonultak vele a belső terembe. A királynők környezetében ott voltak: Garai Miklós, Forgách Balázs, Alsáni Bálint bíboros, Bebek György és Imre s mások, akik, mialatt Kis Károly a királynőkkel tanácskozott, a külső teremben tartózkodtak.

Tíz óra körül járhatott az idő, mikor Forgách Balázs belépett a belső terembe és egyenesen a királynők felé tartott, mintha rendkívül fontos közlendői lennének. Kis Károly zavartalanul folytatta tovább a beszélgetést, de közben Forgách egészen közelébe jutott. Bő köpönyege alól előkapta elrejtett fegyverét, egy akkor divatos rövid kardot és teljes erejével többször a királyra sújtott.

Az egyik vágás olyan erős volt, hogy Károly koponyáját egészen a balszeméig behasította. De ezenkívül még két vágás érte a királyt; egyik az arcán, másik a fején. Erzsébet és Mária királynők a vér láttára izgatottan menekültek és sikerült eltűnniük. A király és a királynők emberei azonban gyorsan berohantak a terembe és egymásra támadtak. Nagy dulakodás fejlődött ki közöttük és az összecsapásban többen megsebesültek. Forgách Balázs különösen olyan súlyos sebeket kapott, hogy még három hét múlva is élet-halál között lebegett.

Hogy a merényletet Erzsébet királyné és leghívebb embere, Garai Miklós készítették elő, senki előtt sem volt kétséges. Egy egykorú verstöredék, amely Kis Károly megöléséről fennmaradt, szintén Forgách Balázst tünteti fel a merénylet végrehajtójául és Erzsébet királynét fölbujtóul.

Forgách megfelelt megbízatásának, de amiként később kiderült, Kis Károlyt mégsem volt képes azonnal megölni, bárha igen súlyos sebeket ejtett rajta. Károly a sérülések folytán balszemét is elveszítette. Károlyt eszméletlen állapotban otthagyták éjszakáig a szobában s ekkor Erzsébet királyné Károlyt is, embereit is börtönbe vettette.

Miután a gyilkosság megtörtént, a királynők hívei az olaszokat megkergették s Garai Miklóssal élükön tüntetve járták be Buda utcáit, Mária királynőt éltetve. Ezalatt a Károly párthíveinek is tudomására jutott a merénylet s Csáktornyai István vajda és Horváti János horvát bán fegyveres csapataik kíséretében vonultak végig az uccákon és harsányan kiáltozták:

“Éljen Károly király! Halál a királynőkre!”

A február hetedikéről nyolcadikára virradó éjszakát fegyverben töltötték, de már reggel, mikor látták, hogy a királynak pártja megerősödött és Kis Károly nem nyerte vissza szabadságát, sietve menekültek Bosznia felé, hogy Tvartko lázadó fejedelemnél keressenek menedéket. Kis Károly az orvosok ápolása következtében lassanként annyira helyrejött, hogy képes volt kisebb sétákat végezni.

Ezután Károly azt az engedelmet kérte a királynőktől, hogy Visegrádra mehessen, és ott gyógyíthassa magát. Még Erzsébet királyné is elkísérte ide és orvosokat rendelt számára, akik olyan gyógyszerekkel kezelték, hogy napokon át, amit evett, mindent kihányt. Végre február 24-én, a merénylet után tizenkét nap múlva, nagy szenvedések között megszűnt élni.

Halála okául a krónikák több verziót emlegetnek. Egyik szerint Károlyt méreggel vesztették el, mások szerint a börtönben megölték. Bármelyik is igaz lehet, de az bizonyos, hogy a Forgách Balázs által ejtett sebek olyan súlyosak voltak, hogyha a mérgezés vagy az újabb merénylet közbe nem jön, napok múlva szintén előidézték volna halálát.

Károllyal még halála után is mostohán bántak el ellenségei. Miután VI. Orbán pápa 1385-ben egyházi átokkal sújtotta őt, most, hogy nem volt életben, alkalmazták rajta az egyházi átokkal sújtottak büntetését s holttestét a börtönben temetetlenül hagyták. Csak 1390-ben, IX. Bonifác pápa engedelméből adták meg hamvainak a végtisztességet s egyházi szertartás mellett ekkor temették el egyik visegrádi kolostor kriptájában.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)