I. Béla halála után fia István lépett a trónra. Székesfehérvárt nagy ünnepséggel koronázták meg. De már a koronázás alatt olyan dolgok történtek, melyek csupán idő kérdésévé tették a háború kitörését. Anna hercegnő ugyanis, István testvére, a családi kincsek nagyrészét, közöttük egy arany koronát is magához vett s azokkal Ottokár cseh királyhoz szökött.

Anna azt állította, hogy a magával vitt kincseket apja neki hagyományozta. István ellenben követelte azoknak visszaadását s miután Ottokár sem Anna hercegnőt, sem a családi kincseket nem szolgáltatta ki, István megindította ellene a háborút. Mikor a kölcsönös pusztításokat megelégelték, abban állapodtak meg, hogy Ottokár kiadja Istvánnak a kincseket és az udvarában tartózkodó pártütő urakat is elbocsátja. A cseh király azonban nem tartotta meg ígéretét, mire István újból megtámadta.

Iszonyú kegyetlenséggel folyt mindkét oldalon a hadjárat, a magyarok húszezer foglyot hoztak magukkal.

Ottokár, hogy vereségét kiköszörülje, nagy hadsereggel tört az országba és a Duna felső részénél kegyetlenül pusztított. Győzni azonban megint nem tudott s miután a magyarok Ausztriában és Morvaországban is pusztították birtokait, békét kötött. Nehogy azonban hatástalanokká váljanak ígéreteik, a békeszerződésben Ottokár is, István is beleegyeztek abba, hogy a béke megszegőjét saját püspöke egyházi átokkal sújtsa.

István ezután Szerbia ellen vezetett hadjáratot, hogy annak hűtlen fejedelmét, Urost, megbüntesse. Amíg a szerb háborúval volt elfoglalva, olyan esemény történt családjában, mely előidézője lett korai halálának. Istvánnak két fia volt, László és Endre. Mind a kettő kiskorú volt még s anyjuk, a kun Erzsébet felügyelete alatt nevelkedtek. A nagyravágyó és álnok királyné azonban titkon szövetkezett Pektári Joakhim tótországi bánnal s más főurakkal és László herceget az udvarból ellopatta.

A kis főherceg elrablása Erzsébet tudomásával és az ő közreműködésével történt, de hogy miért, annak okát ezideig még nem tudták kideríteni. László herceget a kapróncai várba akarták elrejteni, de még mielőtt idejutottak volna, István tudomást szerzett a gyermekrablásról és gyorsan otthagyta a tábort, hogy a rablókat utolérje. Ezek azonban elmenekültek a gyermekkel, Istvánt pedig a kiállott fáradalmak és az átélt izgalmak annyira megviselték, hogy súlyos beteg lett és így érkezett Csepel-szigetre, ahol nemsokára elhunyt.

Az Árpádházi magyar királyok életében folytonosan visszatérő esemény a koronáért folytatott versengés. Alig van olyan árpádházi király, aki ne akart volna még apja életében trónra jutni s alig van olyan lázadó vagy pártütő királyi sarj, akit uralkodása alatt ugyanez a sors utol nem ért volna gyermeke részéről. V. István is apja, IV. Béla ellen támasztott nagy pártütéseket, természetesen ő sem kerülhette el a maga sorsát. Tőle elrabolták a gyermekét, hogy annál könnyebben küzdhessenek ellene. Ilyen körülmények között Lászlóra sem várhatott valami nyugalmas és kényelmes jövő. A történelem őt a kunokkal való barátkozása és anyja révén való kun származása miatt Kun László néven szokta nevezni.

Mivel apja halálakor csak tízéves volt, helyette anyja és Pektári Joakhim kormányoztak. Ez a kormány ahelyett, hogy az ellentétek okos kiegyenlítésére törekedett volna, még csak jobban elmérgesítette az amúgy is meglevő válságot. Erzsébet királyné azzal kezdte a kormányzást, hogy a főurakat hivatalaiktól megfosztotta és helyükbe a maga embereit nevezte ki. Ez a bánásmód, a mellőzött urakat annyira felingerelte, hogy fegyveres erővel jelentek meg Székesfehérvárott és a királynét fiával együtt elfogták. A koronázást nem lehetett egy ideig tehát megtartani, de mikor Miklós erdélyi vajda, aki híveivel a király koronázására jött, beleavatkozott a dologba és a lázadó főurakat megtámadta, Erzsébet és fia visszanyerték szabadságukat. Csak ezek után történt meg a koronázás.

László uralkodása azonban nem hozott szerencsét az országra. Ő maga nem kapott olyan nevelést, hogy hivatását komolyan betölthette volna, anyja és kormányzótársa, Pektári Joakhim pedig nem törődtek a főurak megnyerésével, hanem folytatták tovább azt az erőszakos politikát, mely mindenfelől gyűlölséget keltett ellenük. A lázadó főurak ekkor ismét Ottokárhoz menekültek és felkérték őt a király elűzésére. Már előbb a magyarok is betörtek Ausztriába és Stájerországba, most tehát Ottokár is hadat indított s Pozsony, Győr, Sopron, Nyitra alatt heves tusák folytak. Miután több várat elfoglalt és az ország nyugati részét megszállotta, kivonult az országból, mert Ausztriában olyan dolgok történtek, melyek trónját a legközelebbről érdekelték. A német fejedelmek ugyanis megválasztották császárrá habsburgi Rudolfot, a mai Habsburg-dinasztia megalapítóját. A német császári koronára Ottokár régtől fogva vágyott s, a választófejedelmek ígéretet is tettek neki ebben az irányban, de cserbenhagyták. Ottokár másként nem tudta sem bosszúját, sem tiltakozását kifejezésre juttatni, minthogy Rudolf megválasztatását nem ismerte el s a magyarok támogatását kereste.

Eleinte úgy volt, hogy László király Ottokárral fog szövetkezni, de Pektári Joakhim felbontotta a szerződést és a magyaroknál segítséget kereső Rudolf pártjára állott. Kétségtelen volt már eleve, hogy ahova a magyarok állnak, ott lesz a győzelem, ezért óhajtotta mind a két hadviselő fél a maga számára biztosítani a magyarok szövetségét. Rudolfnak alig volt párezer főnyi serege, miután hűbéres szövetségesei elhagyták, a magyarok ellenben voltak vagy húszezren s mindvégig döntő szerepet vittek a hadjáratban. A Morva - mezőn találkozott a két sereg egymással 1278. augusztus 26-án. Rudolf a maga jelentéktelen hadával még pár órára sem tudta volna állani a küzdelmet, de ott voltak a magyarok, akik Ottokár seregét egymásután verték meg. Előbb a morvákat és cseheket, azután a lengyeleket. Dürnkrut és Stillfried környékén ment végbe a nagyjelentőségű csata, mely egyformán korszakossá vált mind Csehország, mind Magyarország későbbi történetének alakulására.

Miután a magyar sereg Ottokár hadát megverte, egy kisebb csapattal Ottokár utolsó kísérletet tett a siker visszaszerzésére. Annyira komolyan vette az ügyet, hogy mikor seregének minden oldalon való hátrálását látta, ő maga ottmaradt a harctéren és addig küzdött, amíg egy magyar harcos fegyvere az ő életét is kioltotta.

Rudolf elfoglalta így Ottokár tartományait s ekkor vetette meg a Habsburg-birodalom alapjait – a magyarok közreműködése által. Megérdemelték-e az osztrákok a magyaroktól ezt a nagy segítséget? Olyan kérdés, amelyre ma sokkal könnyebb megfelelni, mint hét és félszáz esztendő előtt, mikor ennek még senki sem láthatta következményeit. Tény az, a magyarságé az érdem, hogy a Habsburgok birodalma Rudolf alatt megalakulhatott, ha ugyan célszerű ezt érdemnek nevezni. Később Mária Terézia és Ferenc császár alatt, mikor a Habsburg-dinasztia fennmaradása megint a magyarság segítségén múlott, a magyar ontotta vérét s hozta a legnagyobb áldozatokat a császári ház érdekeiért, cserébe pedig mindannyiszor megkapta az osztrákoktól a hálátlanságot, a rosszindulatot és azt a soha meg nem szűnő törekvést, hogy önállóságától megfosszák.

Kun László az Ottokár elleni hadjárat végeztével megelégedett a Rudolf köszönetével, az Ottokár által elfoglalt magyar megyék visszacsatolásával, a hadizsákmánnyal és a csehektől elvett jelvényekkel, de azzal éppen nem törődött, hogy az elfoglalt tartományokból Magyarország számára is jusson valami. Folytatta előbbi életmódját, azaz kizárólag az élvezeteknek adta át magát. A szerencsétlen király a lehető legrosszabb nevelésben részesült. Komolyságra, önuralomra, szenvedélyei féken tartására nem nevelték, ellenben hagytak mindent a szeszélye szerint, hogy annál biztosabban zuhanjon romlásába.

Ebben az időben már olyan botrányos életet folytatott, hogy a nemesebb lelkületű hazafiak egészen kétségbe voltak esve az ország sorsa felett. Kedvesei között, a kunok társaságában töltötte miden idejét, a kormányzással nem törődött, az igazságot meg aszerint mérte, hogy kit milyen érdekek fűztek hozzá. Nagy visszatetszést keltett az is, hogy feleségét elűzte magától és kolostorba záratta, de még jobban növelte a felháborodást a kunokkal való barátkozása, kiket valósággal rászabadított a nemzetre. Ezek sanyargatták a népet, pusztították az országot, dúltak, raboltak mindenfelé, úgyhogy az ország főbbjei a romlás megakasztása végett kénytelenek voltak Lászlót elfogni és elzárni.

Nemsokára aztán szabadon bocsátották, mert töredelmes javulást ígért. De László ekkor sem változott meg. A kunok ellen hadat, vezetett ugyan és leverte őket, de a megrendszabályozásukra hozott törvényeket nem hajtotta végre. Ezek tovább zsarolták az országot s közben, miként az már történni szokott az Árpád-királyok alatt, fellépett az új trónkövetelő, Endre herceg. De Lászlót mindezek nem érdekelték. Annyira süllyedt már a züllésben, hogy az italon és a rossz asszonytársaságon kívül egyéb alig érdekelte. Pedig a háborgás kitört már mindenütt körülötte. A pápa kereszteshadat akart indíttatni a kunok ellen, az országgyűlés a királyt hivatalosan felszólította rendes élet folytatására. De László haladt következetesen a züllésben, úgyannyira, hogy egy éjjel a biharmegyei kőrösszegi várban, mikor kunjai és szeretői társaságában tivornyázott, a huszonnyolc éves királyt megölték. Meggyilkolását némelyek egyik kedvese bosszújának tartják. Vannak viszont olyan adatok, amelyek úgy tüntetik fel Kőn László halálát, mint ellenségeinek a bosszúját, akik várták az alkalmat, hogy a gyűlölt királlyal végezhessenek.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)