A legnagyobb zavarok közepette foglalta el Endre a trónt, melynek bírásáért már Imre király életében annyit küzdött. Az ember azt hinné ezen szüntelenül tartó viaskodások láttára, hogy a tehetség nagyobb ereje, a rátermettség parancsoló kényszere vagy az ország ügyeinek nemesebb átérzése sarkalja és dühíti egymás ellen a versengő királyi sarjakat, holott mindez nagyon is távol áll tőlük s ha mégis élethalálharcot folytatnak a korona bírásáért, szinte kizárólag hatalomvágyból teszik.

Endre sem akart okulni eddigi politikáján, hanem folytatta a kormányzást úgy, ahogyan érdekei és különösen nejének, Gertrúdnak szertelen önzése diktálták. Mindjárt trónralépése után pazar kézzel szórta adományait. Megjutalmazta régi párthíveit, de adományozott mindenkinek, érdemesnek, érdemtelennek, mert azt tartotta: „A király bőkezűségének ne legyen határa.” A királyi kancellária már nem tudta számon tartani az esztelen pazarlást s nem egyszer megtörtént, hogy a már egyszer eladományozott birtokot, másodszor is eladományozta. „Hiszen fölülmúlja az emberi tehetséget – mondta ilyenkor a király isteni naivsággal – hogy mindenre emlékezzék, ami az országban történt.” Endre királyt a krónikák csöndes jellemű, pazarló, de inkább jóra hajló uralkodónak rajzolják, aki nem annyira a saját hibái, mint inkább feleségének a befolyása által vált elviselhetetlenné az országra.

Uralkodásával egészen elhatalmasodott Magyarországon az idegen uralom. Az adományokból első sorban a király rokonai kaptak. Pedig a nemzet forrongásának egyik legfőbb és legállandóbb okát már Szent István óta azok a sérelmek alkották, hogy az uralkodók mindig idegenekkel vétették körül magukat és azokat a magyarok hátrányára mindenféle kiváltságokban és kitüntetésben részesítették. Endre feleségének idegen pereputtya valósággal elözönlötte az országot. Ők voltak az úgynevezett merániak, kiknek átkos emlékezetét századok hosszú ideje sem tudta kiirtani a nemzetből. Gertrúd testvérei, Berthold és Eckbert mindjárt uralkodása elején az országba költöztek és pusztították, zsarolták a szerencsétlen népet idegen jövevénytársaikkal egyetemben.

A magyar történelemnek ezt a szomorú időszakát és Endre király uralkodásának sokféle siralmát az egykorú tudósításoknál is jóval közvetlenebbül és jellemzőbben örökítette meg egy halhatatlan költői mű, a Bánk bán című tragédia, melynek írója, Katona József ezzel a tragédiával megalkotta egyúttal a mindmáig legtökéletesebb magyar történelmi tragédiát. Katona csodálatos, mondhatni megrázó erővel tudta visszaadni Endre korának siralmas társadalmi állapotát, különösen a nép nyomorát és azt az elégedetlenséget, melyet az idegenek uralma, vagyis a merániak garázdálkodása fakasztott a nemzet minden rétégében. A tragédiában egy Tiborc nevű magyar paraszt által van megszemélyesítve a nép elégedetlensége és Tiborc szavain keresztül látunk be abba az óriási korrupcióba, mely Endre alatt elárasztotta az országot. Katona tragédiájában megrázó erővel van elénk állítva az ország szerencsétlensége, mikor a közös bajban a főúr és a paraszt is összetalálkozik.

Endre nem volt az az ember, aki feleségének befolyását és az idegen élősdiek hadát korlátok között tudta volna tartani. Mintegy nyolc évig feleségének és az idegeneknek önkénye szerint kormányozta az országot, 1213-ban pedig Galícia és Lodoméria ellen vezetett hadjáratot. Távolléte idején a főrendek csakhamar összeesküvést szőttek, hogy miként lehetne a gyűlölt idegenektől megszabadítani az országot. Az elégedetlenek leglármásabbika, Petúr csanádi főispán társaival együtt belép az összeesküvők közé s az a tervük, hogy annak fejéül az ország nádorát, Bánk bánt nyerjék meg.

Az elégületlenség már annyira növekedett, hogy a nádor is meg van győződve róla, hogy az állapotok így nem maradhatnak.

A tragédia szerint azonban Bánk bán mindaddig nem lépett az összeesküvők közé, amíg saját becsületének nagy sérelme nem kényszerítette őt véres megtorlásra. De amidőn megtudja, hogy a királyné közreműködésével ennek egyik rokona erkölcstelen merényletet követett el a felesége ellen, az összeesküvők élére áll és számadásra vonja a királynét. Szemtől-szembe adja elő a vádjait és mikor a düh egészen elborítja elméjét, kirántja kardját és leszúrja Gertrúdot.

Más adatok szerint a merénylet a pilisi erdőkben történt, hol a sátrában időző királynét Petúr főispán és Simon bán, Bánk bán veje, ölték meg. A király a gyilkosság hírére visszafordult, Petúrt kivégeztette, Bánk bánt megfosztotta nádori méltóságától, de az összeesküvés részeseit nem igen kutatta.

A mozgalom a királyné megölése után egyidőre még nem csöndesedett le. A lázadó főurak Endre fiát, Bélát akarták királlyá koronázni s csak akkor hagytak fel akciójukkal, mikor Endre a pápához folyamodott segítségért, másfelől pedig hajlandónak mutatta magát a főurak követeléseinek teljesítésére.

Endrének Gertrúddal való házasságából öt gyermeke született, közöttük Erzsébet hercegnő, kit a történelem Árpádházi Szent Erzsébet néven emleget. Erzsébetet már gyermekkorában, egy évvel anyja halála előtt eljegyezték Lajos türingiai herceggel, kivel később házasságra is lépett. Gertrúd megöletése után Endre még egyszer megnősült, Henrik latin császár egyik rokonának leányát, Jolántát vette el. A Galícia hadjárat eredményeképpen fiát, Kálmánt Galícia királyává koronáztatta.

Endre 1217-ben elhatározta végre, hogy beváltja az atyja által reáhagyott megbízatást és kereszteshadat vezet a Szentföldre. Gondoskodott róla, hogy távolléte alatt az ország ne maradjon kormány nélkül s helyetteséül János esztergomi érseket nevezte ki. Arra az esetre pedig, ha meghalna, úgy intézkedett, hogy Magyarország trónját Béla, Galíciáét pedig Kálmán foglalja el.

Miután a szentföldi expedíció mindenekelőtt sok pénzbe került, amivel Endre nem rendelkezett, első dolga volt vállalata számára pénzforrásokat nyitni. Még pedig olyan módon és olyan eszközökkel, ahogyan lehetett. Elkobozta a templomok kincseit, eladta az állami jövedelmeket, pénzt veretett, mely a réginél értéktelenebb volt, de értéke mégis a régiben volt megszabva. Aztán szövetkezett uzsorásokkal, pénzemberekkel, rászabadította őket a népre s olyan zsarolást idézett elő, melyet még évek múlva is nyögtek a szerencsétlen páriák. Ezen előkészületek után meglehetős viszontagságok között indult tízezer emberével a Szentföldre. De mindjárt a tengeren való átszállásnál baj volt s Zárát kénytelen volt örökre eladni Velencének, hogy útját folytathassa. Csak egy évig tartózkodott Endre a Szentföldön. Hadi babérokra a király nem igen vágyott. Jámbor zarándoklásokkal töltötte az időt. Egyetlen nagyobb hadi vállalata a Tábor hegyén lévő török vár megvívása sem sikerült. A magyarországi zavarok visszatérésre kényszerítették Endrét.

Távolléte alatt a főpapok és főurak rendkívül elhatalmasodtak az országban. A szegény népet, a Tiborcokat most már nem az idegenek, hanem a saját vérei nyúzták és a főurak, valamint a főpapok visszaélései nem ismertek határt. Ezek csak a maguk önző érdekeivel törődtek, iparkodtak magukat kivonni mindenféle állami kötelezettség alól. Egymással is folyton civakodtak s bajok közé juttatták az országot.

János esztergomi érseket, a király helytartóját az urak, „a sátán csatlósai” kikergették az országból. Most már minden szabad volt és a közbiztonság megszűnt. Endre, mikor visszatért az országba, tényleg felfordult állapotokat talált itt mindenütt. Hozzájárult a belső válság növeléséhez Endrének a nemrég elszakadt Galícia ellen indított újabb hadjárata, mely alkalommal megint csak törvénytelen eszközök segítségével tudott pénzhez jutni. Kálmánt azonban visszajuttatta trónjához. De mikor a magyar had hazatért, Galícia újból fellázadt. Kálmánt fogságba vetették a kunok s csak azon feltétel alatt voltak hajlandók szabadon bocsátani, ha Endre nem érvényesíti Galíciában fia javára az uralkodói jogot.

A főurak és az uzsorások martaléka volt az ország. A királyi kincstárba Endre távolléte alatt semmi sem folyt be, mert noha az adókat pontosan beszedték, de el is sikkasztották ugyanolyan pontossággal. Lopott, rabolt mindenki, ideértve elsősorban a főpapokat és a főurakat, de olyanformán, ahogyan szegény Tiborc panaszolta: aki százezreket összerabolt, bírája lett azoknak az apró tolvajoknak, kiket a végszükség apró garasok tolvajlására kényszerített. Endre pedig megint bőkezűen folytatta adományozásait s megint újabb s folyton rosszabb pénzt veretett.

Béla herceg tartózkodóan viselkedett, habár látta az ország folytonos romlását. S mivel a bajok fő okát abban találta, hogy a királyi javak eladományoztattak, néha egész vármegyék, azt tanácsolta atyjának, hogy ezen adományozásokat az ország pénzügye érdekében haladéktalanul vissza kell vonni. Béla körül csoportosult a köznemesség és a papságnak az a része, mely felismerte az ország válságos helyzetét s szívén viselte az állam egyetemes érdekeit. A főrendek közül azok, kiket Béla fellépése eddig összeharácsolt anyagi javaikban sértett volna, iparkodtak mindenáron viszályt támasztani Endre és Béla között, hogy az utóbbi ne valósíthassa meg rendszabályait. S már majdnem el is érték céljaikat, mert az atya és fiú olyan ádáz haraggal állottak szemben egymással, hogy háborúra kerül okvetetlenül közöttük a dolog, ha a mérsékeltebb főpapok közbe nem vetik magukat és létre nem hozzák azt az egyezséget, mely némileg az állapotok rendezésére, főképpen pedig az aranybulla néven ismert oklevélre vezetett, mely a király és a nemzet törvényes jogait foglalta magában s a rendi alkotmány alapjává lett. Aranybullának azért nevezték, mert a hitelességét jelképező királyi pecsét aranytokba foglalva csüngött le róla.

A harmincegy pontból álló oklevél főbb pontjai a következőket tartalmazzák:

1. A király Szent István ünnepén minden évben törvénynapot tart, melyen az állam minden polgára megjelenhet.
2. Törvényes ítélet nélkül nemes embereket elfogni nem lehet.
3. A nemes emberek semmiféle adót nem fizetnek.
4. A nemes ember halála esetén, ha fiúörökös nem maradt, birtoka negyedét leánya örökli, a többi felett tetszése szerint rendelkezhetik.
5. Nemes emberek jószágain megyei ispánok csak dézsma és pénzügyekben tarthatnak törvényt.
6. „A népek eskü által ne nevezhessenek tolvajt,” vagyis eltörlése annak a korábbi törvénynek, mely szerint, ha egy falu valamelyik emberre rámondta a tolvajt, az illetőt istenítélet alá lehetett vetni.
7. Az országon kívül folyó hadjáratokban a nemesek nem kötelesek saját költségükön kísérni a királyt.
8. A nádor az állam összes polgárainak törvényes ügyeiben ítélkezik, kivéve a nemesek fej vagy jószágvesztésére vonatkozó ügyeit, mert ebben az esetben köteles a királlyal együtt hozni meg az ítéletet.
9. Az országbíró csak akkor ítélhet, ha a királyi udvarban tartózkodik.
10. Ha valamely méltóságot viselő főúr a háborúban elesik, fia vagy testvére megfelelő adományban részesül.
11. Jövevények, vagyis idegenek, kik az országban letelepedtek, az ország tanácsa nélkül nem nyerhetnek méltóságot.
12. Halálraítéltek özvegyei birtokaiktól meg nem foszthatók.
13. Az urak oly módon kötelesek az udvart követni utazások alkalmával, hogy a szegénységnek semmi kárt ne okozzanak.
14. Az ispán, aki méltatlanná lett méltóságára, az ország színe előtt csúfosan megfoszttatik hivatalától.
15. Lovászok, solymárok s más udvari embereknek nemes emberek jószágán megszállaniuk tilos.
16. Ispánságokat, méltóságokat a hozzájuk tartozó birtokokkal és jószágokkal ezentúl a király nem adományozhat.
17. Ha valaki igaz szolgálatért nyerte birtokát, attól őt megfosztani nem szabad.
18. Az olyan nemeseket, akik törvény alatt állanak, nem szabad másik birtokán befogadni, amíg törvényes ügyük el nem dőlt.
19. A várjobbágyok Szent Istvántól nyert jogaikban megtartandók.
20. A dézsmát ne váltsák meg pénzben, hanem úgy fizessék, ahogy a föld gabonát és bort termett.
21. A püspökök ne adjanak a király lovai részére dézsmát a nemes emberek jószágairól és népeik ne legyenek kötelesek dézsmájukat a királyi jószágokra elvinni.
22. Az udvar sertései a nemesek földjein csak azok engedelmével legelhetnek.
23. Az új pénz egy évig marad forgalomban. A dénárok olyanok legyenek, mint Béla király idejében.
24. A kamara ispánjai, a pénzváltók, sóárulók és adószedők csak nemesek legyenek.
25. Sót a birodalom közepében ne tartsanak, csupán Szalacson, Szegeden és a végeken.
26. Külföldiek az országban birtokadományt nem kaphatnak, amennyiben pedig eddig kaptak volna, a belföldieknek joguk van azokat visszavásárolni.
27. A menyét-adó (vadászati adó) Kálmán király meghatározása szerint fizetendő.
28. Ha valakit törvényesen elítéltek, nem szabad a hatalmasoknak őt védelmükbe fogadniok.
29. Az ispánok csak azt élvezzék, ami őket ispánságuk után törvényesen megilleti. Ami a királyé: a csöbrök (a szőlő adója), az adók, az ökrök, a várjövedelmek kétharmada, azt a király kapja.
30. Csak ez a négy főúr a nádor, a bán, a király és a királyné udvarbírája viselhessen két hivatalt.
31. A király kijelenti, hogy ezen bullát két példányban kiadta, hogy a „magunk és utódaink korában mindenkor érvényes legyen.”

Végül a törvénykönyv záradékában olvassuk azt a nevezetes passzust, mely a nemességnek örök időre biztosította jogát arra nézve, hogy kiváltságait a királlyal szemben is megvédhesse. A záradéknak ez a része szóról szóra így hangzik:

„Megállapítjuk azt is, hogy azon esetben, ha mi magunk vagy valamely utódunk valaha meg akarná szegni ezt a rendelkezést ezeknek erejénél fogva szabad legyen úgy a püspököknek, mint birodalmunk más jobbágyainak és nemeseinek, mindnyájuknak vagy egyenként, a mostaniaknak és a későbbieknek, mindenkor ellenállani és ellenmondani nekünk és utódainknak.”

Ez az aranybullának az a híres záradéka, mely a rendi kiváltságot nemcsak törvénybe iktatta, hanem annak hatalmi jogait az egyesekre és az összességre nézve elismerte. Innen kezdve a nemesség uralkodóival szemben mindannyiszor élt ellenállási jogával, valahányszor úgy látta, hogy kiváltságai veszedelemben forognak. Lipót császár uralkodásáig az aranybullának ez a biztosítása érvényben maradt, ekkor azonban, 1686-ban a nemesség a császár pressziója folytán lemondott róla s ezzel el is veszítette azt a jogát, hogy uralkodójával szemben törvényes alapon feltámadhasson.

Nagy ünnepségek között ment végbe az aranybulla kihirdetése. A főpapság, az ország rendei és zászlós urai jelenlétében Endre előbb felolvastatta a törvényszakaszokat és miután záradékkal ellátta, esküt tett reá, hogy a törvényt elsősorban maga fogja megtartani.

Az aranybulla azonban nem felelt meg a hozzáfűzött várakozásoknak, mert nem állította vissza az országban a rendet. A főurak mindenféle eszközzel iparkodtak megakadályozni az aranybulla érvényét s el is érték nemsokára, hogy maga Endre volt az, aki eltávolította maga köréből a bulla értelmi szerzőit, magát a bullát pedig figyelembe sem vette.

A főurak különösen fia, Béla iránt izgatták őt, mint aki szigorú kézzel akarta a törvényeket végrehajtani, hogy az erőszakoskodó főurak hatalmát megtörje, a királyi hatalmat pedig megerősítse.

Ebbeli szándékai miatt azonban komoly összeütközése támadt apjával. Béla kénytelen volt végül Leopold osztrák főherceg udvarába menekülni. Azonban a pápa közbenjárása folytán nemsokára visszatérhetett, kibékült atyjával s visszakapta régi hercegségét: Horvátországot és Dalmáciát.

Endre a béke helyreálltával kísérletet tett ugyan az erélyes kormányzásra, ámde a fegyelmetlenség a főurak között ekkor már annyira elharapózott, hogy nem tűrték a király rendszabályait. Összeesküvést terveztek ellene, majd meg akarták ölni s az volt a tervük, hogy Frigyes császárt fogják trónra ültetni helyébe. Végül is Endre az aranybullát lényeges módosításokkal újból megerősítette. Mindez azonban nem sokat változtatott már az ország züllő állapotán. A viszonyok nem akartak, javulni ezután sem. Most különösen a főpapok panaszkodtak, hogy a király lépten-nyomon megsérti a térvényeket s engedi, hogy világiak adót vessenek a papokra s birtokaikból kiforgassák őket. Az esztergomi érsek, Róbert most a legvégső eszközhöz nyúlt. Az egész országot egyházi átok alá vetette. Főpásztori levelében a kiátkozást az esztergomi érsek ezen szavakkal rendeli el:

„Mi tehát, miután Endre király úr általunk többször megintetett s mégsem gátolta meg a kihágásokat, a pápa parancsára egész Magyarországot egyházi tilalom alá vetjük.”

Ez az egyházi átok azt jelentette, hogy 1232-ben minden templomot bezártak az országban. A harangok elnémultak. A papok egyházi kötelességeiket nem teljesítették s egész Európában a legnagyobb megdöbbenést keltette Magyarország kiátkozásának híre. Legjobban szívére vette az egyházi átkot Endre király, aki több ízben felszólíttatta az esztergomi érseket az átok visszavonására. De eredmény nélkül, mert az érsek a pápa parancsára hivatkozott s nem akart engedni.

Endre ekkor a pápa megengesztelésére követeket küldött Rómába s hosszas könyörgésére a pápa végre beleegyezett abba, hogy az esztergomi érsek Magyarországot a megszégyenítő egyházi átok alól feloldja.

A kegyelemnek azonban az volt a feltétele, hogy Endre rendet teremt az országban, a törvényeket szigorúan betartja, és mindenekfelett gondoskodik az egyház és a papság érdekeinek megvédéséről.

Endre, csakhogy a kellemetlen helyzettől meneküljön, megígért mindent, de nem tartott meg semmit. A zavarok uralkodása végső napjáig állandóak maradtak az országban s nem segíthetett volna az állapotokon már az sem, ha a pápa ismételten egyházi átok alá veti az országot. Második felesége halála után, harmadszor is megházasodott Endre, aki egészen öregember volt, mikor Beatrix olasz hercegnőt nőül vette. Csupán családi életében jelent változást ez a házassága, mert az ország kormányzásában minden úgy maradt, ahogyan régen volt. A változásokra kilátás csak akkor lehetett, mikor Endre 1235-ben meghalt és Béla lépett helyébe, kinek erélyes jellemét már a korábbi időkből ismerte a nemzet és azt a szándékát is, hogy a folytonosan lázongó, kapzsi főurakkal szemben a királyi hatalmat minden eszközzel megerősíteni törekszik.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)