Azok az elégedetlen főurak, kik Károly megölése után nem érezhették többé biztonságban magukat a királynők udvarában, bosszútól eltelve Boszniába, illetőleg Horvátországba menekültek és Tvartkóval szövetkeztek az asszonyi uralom megbuktatására. De az Erzsébet királyné kormányával nemcsak a magyaroknak egy része, hanem Zsigmond sem volt megelégedve, kinek többféle sérelmet kellett elszenvednie, melyek között nem éppen utolsó az volt, hogy nem lehetett Mária közelében, mert Erzsébet nem akarta őt a magyar udvarban megtűrni. Most tehát Zsigmond is ellene támadt, Tvartko is és az elégedetlen magyar urak. Nehogy ellenségei számát szaporítsa, mindenekelőtt kibékült Zsigmonddal s azután a horvátországi lázadás lecsendesítését kísérelte meg.

A Horváti-testvérek és Kis Károly nápolyi hívei ekkor már nagyban szították a tüzet Horvátországban s tartani lehetett attól, hogy nagyobb mérvű forradalomra fog vezetni a dolog, ha idejekorán vissza nem fojtják a fellobbanásra kész szenvedélyeket. A lázadók kibékítésére az a módszer mutatkozott legalkalmasabbnak, hogy a királynők személyesen jelenjenek meg Horvátországban és jelenlétükkel iparkodjanak a további zavargásoknak elejét venni. Garai Miklós nádor is ezt tanácsolta és a királynők abban a reményben, hogy adományozásaikkal és kitüntetéseikkel az elégedetlenség csiráit elfojtják, a legnagyobb bizalommal indultak Horvátországba.

A királynők kíséretéhez számos főúr, nemes, előkelő asszony és leány csatlakozott s megérkeztek Diakovárra. De itt már arról értesültek, hogy a lázadás igen nagy mérveket öltött s nincs semmi remény arra, hogy a királynők személyes megjelenése az elégedetleneket jobb belátásra bírja. Az eredeti útiprogramot meg kellett tehát változtatniuk s miután elég fegyveres erő sem állott rendelkezésükre, elhatározták, hogy Garai Miklós nádor Szerémségben lévő Gara várába vonulnak vissza s mindaddig ottmaradnak, míg megfelelő sereget gyűjtenek, mellyel aztán a lázadókkal megütköznek.

Csakhogy a lázadók is résen voltak s Horváti János mihelyt észrevette a királynők kíséretét, egy dandárral folytonosan a nyomukban volt s éppen akkor bocsátotta reájuk katonáit, mikor a királynők már csak egy órányira voltak Gara várától. A meglepett királyi kíséret gyorsan védekezéshez látott. Forgách Balázs a biztos halál tudatában szembeszállott gyönge kísérete élén a lázadókkal, és ha a maga és társai életét nem is menthette meg, azt akarta legalább biztosítani, hogy amíg ő a lázadókat lefoglalja, a királynők Gara várába meneküljenek.

A túlerővel szemben azonban semmit sem lehetett tenni. A küzdelem nagyon gyors lefolyású volt. Forgách Balázst mindjárt az első összecsapások után lerántották a lováról és halálosan megsebesítették, majd a királynők szemeláttára lefejezték. A királynők védőcsapatát ezután minden oldalról bekerítették és ekkor kezdődött a kétségbeesett küzdelem, mikor nem törődött többé már senki a maga életével, hanem csak azzal, hogy az ellenségnek minél több kárt okozzon. El kell ismerni, hogy a királynők kis védőcsapata olyan hősies önfeláldozást tanúsított, ami minden képzeletet fölülmúlt.

A védők között volt Garai Miklós is, a rendkívüli testi erejű és fegyverforgatásban kiválóan jártas nádor. Mihelyt felismerte a veszedelem nagyságát, rögtön leszállt lováról és hátát nekivetvén a királynők kocsijának, egyre-másra osztogatta a súlyos csapásokat, úgyhogy karddal nem is mert senki közelébe jönni. Próbálták őt nyilakkal ártalmatlanná tenni, de ez sem sikerült, mert valahány nyíl találta, azokat egyenként törte össze s mintha semmi sem történt volna, tovább folytatta a küzdelmet.

Mikor a lázadók látták, hogy nem boldogulnak vele, cselhez folyamodtak. Néhányan a királynők kocsija alá bújtak és a gyanútlanul hadakozó nádort lábánál fogva rántották le. Garai Miklós arccal bukott a földre és többé fel sem kelt onnan, mert abban a pillanatban, hogy a földre esett, a lázadók rárohantak s őt is a királynők szemeláttára fejezték le. Erzsébet és Mária ezalatt a legborzasztóbb halálfélelmeket állották ki a kocsiban.

Megdermedve és halálos félelmek között ült a két szerencsétlen királyné a kocsiban, mialatt a feldühödött lázadók vérszemet kaptak, és hogy még jobban gyötörjék a két halálra vált szerencsétlent, Forgách Balázs és Garai Miklós véres fejeit a királynők kocsijához vagdosták, akik némán, egyetlen védekező szó nélkül tűrték a bestiális bosszút s kétségbeesett helyzetükben biztosra vették, hogy Forgách és Garai után az ő kivégzésükre kerül a sor.

Mindkettőjüket lerántották a kocsiból és válogatott szidalmak között minden drágaságuktól megfosztották. Mikor ékszereiket és értékes tárgyaikat elvették, a ruhájukra került a sor. Darabokban tépték le róluk a ruhát és csúfságra mutogatták a két önkívületbe esett nőt társaiknak. Azután folytonos szidalmak, durva káromkodások és illetlen szavak kíséretében Gomnech várába zárták őket. Kíséretük életben maradt tagjait pedig a pozsegai és csáktornyai várak börtönébe vetették.

Kis Károly halála tehát meg volt bosszulva. A lázadók, kik között nagy számmal voltak Kis Károly nápolyi hívei, Forgách Balázs és Garai Miklós fejét Kis Károly Nápolyban élő özvegyéhez küldték, hogy az özvegy királyné vigasztalódjék legalább azáltal férje halálán. Nápolyban aztán valóságos csúfságot űztek a két magyar főúr fejével. Tollakkal teleszurkálták, arcukat még jobban eltorzították és egy szamár által vont targoncán így hurcoltatták végig az egész városban. Majd mikor ez is megtörtént, a két levágott fejet közszemlére kitették a város főterén.

De ez még mind nem elégítette ki az elkeseredett özvegyet és fiát, Lászlót, akinek később szerepe lett a Zsigmond elleni trónvillongásokban. Elhatározták, hogy bosszút fognak állani és iparkodtak pártot teremteni maguknak Magyarországon, hogy a bosszú művét végrehajthassák.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)