Zsigmond kiszabadulása után továbbra is folytatódtak a támadások ellene, mert könnyelmű és önkényeskedésre hajlamos természetével a főurak nem tudtak megbarátkozni. Az ellene való gyűlölséget növelte, hogy önkényűleg elzálogosította a budai pénzverdét, majd Neumarkot s lehetőleg mindenben kénye-kedve szerint járt el. Volt egy erős párt, mely már régebben Kis Károly fia, Nápolyi László köré csoportosult s habár sikereket egyelőre nem ért el, állandóan kitartott mellette és őt jelölte a magyar trónra.

Nápolyi László ezideig nem érvényesíthette hathatósabban a magyar korona elnyerésére vonatkozó tervét, mert országában magának is zavarokkal kellett küzdenie, és amíg ezeket el nem intézte, nem volt abban a helyzetben, hogy hadierejét más célokra felhasználhassa. Ebben az időben végre Nápolyban is megjavultak a viszonyok annyira, hogy Nápolyi László megtehette a kísérleteket a magyar korona elnyerésére. Törekvésében párthívei és a pápa egyaránt segítettek s így Aldemarikusz tengernagyot a dalmát partvidék meghódítására az országba küldte.

Nápolyi László pártján volt még az elégedetlen magyar urakon kívül Hervoja bosnyák bán is, aki rögtön Lászlóhoz csatlakozott. Aldemarikusz tengernagy megjelenését a dalmát partvidéken elég nagy siker koronázta. Legelső város, amely a felhívásra magát megadta, Zára volt. Utána következtek a többi tengerparti városok: Vrána, Trau, Sebenico, Spalato és a többiek, melyek nemcsak elismerték Nápolyi László trónkövetelését, hanem azzal is biztatták, hogy hadsereggel jöjjön az országba.

László jövetelének híre a magyar főúri rend tagjai között is csakhamar lángra lobbantotta a forradalom tüzét. Gyűlések tartattak, melyeken Zsigmond törvénytelen rendelkezéseit bírálták és a legsértőbb kifakadások özönében tárgyalták azt a legutóbbi törvénytelen eljárását, mellyel a magyar koronát fiúörökös nélkül leendő halála esetére államcsíny útján Albert osztrák herceg számára biztosította. Az elégedetlenek sorában ott találjuk az esztergomi érseket, az egri püspököt az oráneai perjelt, Babek Detrét, a volt nádort és másokat, akik a maguk párthíveit összetoborozták s gyűlésükben kimondták, hogy Zsigmondot törvényes királyuknak többé el nem ismerik s helyébe a magyar koronát Nápolyi Lászlóra ruházzák.

Az érseki, püspöki és általában az egyházi kar Nápolyi László pártjához szegődött, mikor a pápa egy ezen célra kiadott bullájában László megválasztását különös figyelmükbe ajánlotta. Csatlakoztak hozzájuk a világi elégedetlenek is nagy számmal s valóságos forradalmi állapotban volt az ország, mikor Zsigmond hadaival Csehországért és a német korona elnyeréséért küzdött.

Még válságosabbakká fordultak a viszonyok, amikor IX. Bonifác pápa ténylegesen is beavatkozott a forradalom irányításába s Ajacciadi Angelusz bíborost azzal a feladattal küldte az országba, hogy Nápolyi László érdekében a klérust és a világiakat megnyerje, és a koronázást siettesse.

A pápa nem volt megelégedve Zsigmond uralkodásával és nem látott az ő személyében elég garanciát arra, hogy a Vatikán érdekei Magyarországon biztosítást nyernek, ennélfogva Lászlót pártolta, ki mellé odasorakozott aztán az elégedetlen főuraknak az a csoportja, mely pár év előtt Zsigmondot fogságba vetette és nem tudott megbarátkozni később sem a személyével, mikor látta, hogy a király az ország jövedelmeit elpocsékolja és zsarnoki hajlamaitól éppen úgy nem akar megválni, mint azelőtt.

Régi ellenségeit annyira elkeserítette viselkedése, hogy most, mikor jó alkalom kínálkozott, Nagyváradon gyűltek össze és Szent László sírjánál ünnepélyes esküben kötelezték magukat arra, hogy mindaddig küzdenek, amíg Nápolyi Lászlót céljához segítik. A forradalom tüze gyorsan terjedt s a Dunántúl volt a legizgalmasabb lázadások színhelye. De még az itt megnyilvánult elkeseredést is meghaladta Horvátország, Bosznia és a dalmát partvidék főurainak szilajsága, mint amely helyeken Zsigmond legelszántabb ellenségei tartózkodtak.

Eleinte a Zsigmond-párti főurak csak úgy tudtak védekezni a lázadók ellen, hogy vagy elmenekültek, vagy maguk is fegyverrel állottak szembe a lázadókkal. A pusztítás, dúlás eközben egyre folyt és Zsigmond, távol lévén az országtól nem tudta a zavargást leverni, holott Albert herceg, mint kormányzó, elég korán értesítette az eseményekről. Zsigmond nem akarta olyan veszélyesnek látni a helyzetet, ahogyan azt Albert herceg vele közölte, de később mégis kénytelen volt közönyösségéből kilépni, mikor Garai Miklós nádor a csehországi táborban személyesen felkereste és informálta őt a viszonyok valódi állása felől.

Ez a figyelmeztetés nem maradt hatás nélkül. Zsigmond, miután előbb fegyverszünetet kötött, nyomban proklamációt intézett a nemzethez s mindazokat, kik a lázadásban részt vettek, jószágaik elvesztésével sújtotta. Ez a büntetés megtette a maga hatását, mert mindazok, akik jószágadományokban akartak részesülni, az ő pártjára állottak, hogy az elkobzott birtokokat maguk számára megszerezhessék.

De az ellenpárt sem maradt ezalatt tétlenül. Pozsegában gyűlést tartottak s János kalocsai érsek vezetésével egy küldöttséget menesztettek Lászlóhoz, hogy az országba való jövetelre és a koronázás megtartására sürgessék. A pápa ekkor állott egészen nyíltan melléje s ekkor intézte felhívását a magyarországi egyházi rendhez László támogatása érdekében. Az országos körmenetek kíséretében kihirdetett pápai bulla az egyházi rendet László zászlója alá állította. A körmenetek alkalmával körülhordozták az Anjouk liliomos zászlóját, mely egyúttal László királyi jelvénye is volt.

Nápolyi László meglehetős sokáig halogatta az országba való bejövetelt s ez okozta aztán, hogy mikor Zárában magyar királyi területre lépett, habár hívei úgy informálták őt, hogy Zsigmond számba sem vehető erő felett rendelkezik, a királyi sereg erélyesen megkezdte a forradalom elleni hadjáratot. A magyarok azt szerették volna, hogy László előbb támadja meg és győzze le Zsigmondot és csak azután koronáztassa meg magát, annyival inkább, mivel a királyi korona még nem volt az ő birtokában. László azonban ragaszkodott ahhoz, hogy előbb ünnepélyesen koronázzák meg és mint megkoronázott magyar király vonuljon be az országba.

A koronázás 1403. augusztus 5-én Zárában meg is történt. Nem az igazi magyar koronával, hanem egy másikkal, melyet a pápa, hogy hitelének erejében senki se merjen kételkedni, előbb megáldott. A koronázáson az ország új rendjei és méltóságai, kiket László nevezett ki különböző tisztségekre, testületileg jelentek meg és a szertartást az esztergomi érsek, a Zsigmondtól elpártolt Kanizsai János végezte. László még e napon tudatta a velencei herceggel megkoronáztatását.

Zsigmondnak a hozzáérkezett jelentésekből látnia kellett, hogy ami Zárában történik, annak immár a fele sem tréfa. Halogatással és késedelmezéssel tovább húzni a dolgot nem lehet, hacsak a koronáját nem akarja kockára tenni. Hadait összevonván, elhagyta tehát a csehországi harcteret és Pozsony alá húzódott. Eközben László hadai is megindultak Zárából Magyarországba, hogy a Zsigmond kezén lévő várakat bevegyék és az új király uralmát fegyveres erővel is megszilárdítsák.

Nápolyi László hadai Győr felé vették útjukat, mert ez a város, miként több más olyan hely, mely egyházi vezetés alatt állott, így Esztergom, Ó-Buda, Eger az ő hűségére tért. Midőn Zsigmond értesült arról, hogy Nápolyi László a lázadókon kívül a pápa támogatására alapítja trónigényeit, olyan értelmű rendeleteket bocsátott ki, melyekben szigorúan megtiltotta a pápai kamarának fizetendő tizedadó beszolgáltatását. S mivel Csehország helytartója volt, ugyanezt a rendeletet Csehországban is kötelezővé tette. De itt még nem állott meg. Tudta jól, hogy a legérzékenyebb csapást az egyházi birtokok lefoglalásával mérheti a lázadó püspökökre, ennélfogva elrendelte, hogy mindazoknak a püspököknek birtokai elkobzandók, akik a lázadásban részt vettek. Ezen rendeletek kibocsátásával a királyi sereg Pozsonyból megindult a lázadás elfojtására. A támadás három irányból történt, a király, Stibor vajda és Garai Miklós vezetése alatt.

László az egész hadimozgalom tartama alatt nem mozdult ki Zárából s mikor látta, hogy hívei az ütközetet egymásután elveszítik, csalódott reményekkel tért vissza Nápolyba. Ezzel szemben a másik verzió azt mondja, hogy László elhagyta Zárát és seregét személyesen vezette Zsigmond ellen, kinek vezérei, miután Győrt bevették, a Pápa környékén táborozó ellenkirály csapataira vetették magukat s úgy elverték, hogy maga is csak futással menekülhetett.

Mihelyst a lázadók értesültek, hogy Esztergom, Ó-Buda, Pest és a többi várak a király hatalmába kerültek, abbahagyták a küzdelmet. Csáki Miklós és Marczali Miklós, az erdélyi sereg vezetői letették a fegyvert s később az egri és a debrői püspökök, majd a zárai lázadók is, akik legmakacsabbul folytatták a harcot, meghódoltak. Zsigmond közbocsánatot hirdetett minden lázadó számára, ha a hűségesküt leteszik. Egyik-másik csoport egy ideig még harcolt ugyan, de minden kilátás nélkül. A forradalom 1404 tavaszán aztán már le volt verve és a rend további megszilárdítása végett ez év húsvét napjára Zsigmond Pozsonyba országgyűlést hirdetett.

Az országgyűlés természetesen a forradalom eseményeivel és a forradalom által fölvetett országos kérdések tárgyalásával foglalkozott. Miután a vizsgálat igazolta, hogy a forradalom kitörését és elterjedését a pápai hatalom beavatkozása és a klérus elpártolása okozta, Zsigmond mindenekelőtt rajtuk torolta meg a lázadást. Nevezetesen, kibocsátotta, a placetum regium-ot, azt a rendeletet, amely a pápától és a főpapoktól megvonja a birtokok adományozásának jogát s az egyházi javadalmak adományozását ezentúl a királyi hatalom jogává teszi. Sőt azt is belefoglaltatta ebbe a rendeletbe, hogy a pápának és képviselőinek bármiféle olyan természetű iratát, rendeletét vagy bulláját, mely akár adományozásokra, akár peres ügyekre vonatkozik, csak abban az esetben hirdethetik ki, ha a király a jogot erre megadta.

A forradalom leverése után Zsigmond szervezte udvarát és az országos tisztségeket. Most látszott leginkább, hogy sokat okult az elmúlt eseményekből, mert azt a zsarnoki modort, melyet ellenségeivel szemben azelőtt tanúsított, ezúttal elhagyta. Nagylelkűnek mutatta magát a lázadók iránt s azokat, akik a közbocsánatot igénybe vették és hűségére tértek, minden következmény alól felmentette. A legfőbb lázadókat azonban nem helyezte vissza állásaikba, akik pedig a közbocsánat kihirdetése után is folytatták a küzdelmet, azok ellen a legszigorúbb rendszabályokat alkalmazta.

Nápolyi László nagy zavarokkal járó vállalata ilyenformán elég rövid idő alatt teljes vereséggel végződött. De mialatt Zsigmond idegen országokban járkált újabb koronák szerzése után, a véletlenen múlt, hogy a magáét is el nem veszítette. Mert a győzelem neki is sok áldozatába és nagy erőfeszítésébe került és ha Nápolyi László nem halogatja olyan sokáig az országba való jövetelét, hanem akkor tör be, mikor Zsigmond ellen a rendek elégedetlensége legnagyobb volt, alig hihető, hogy vállalata ne járt volna eredménnyel. Nápolyi László nem tért vissza többé az országba s nemsokára meghalt Olaszországban.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Zsigmond nem volt népszerű uralkodó a nemzet előtt s ez okozta, hogy Mária halála után mindjárt kitörtek a villongások s az egyik párt Hedvig lengyel királynőt, a másik Nápolyi Lászlót akarta volna Magyarország trónjára ültetni. A törökkel kezdődő újabb háború azonban lecsöndesítette a pártoskodókat, mert Zsigmond letételénél sokkal nagyobb érdek volt a török veszedelem elhárítása.

A háború pedig kikerülhetetlenné vált, mert az 1395-ben Zsigmond által elfoglalt várakat a török Zsigmond távollétében visszavette. Egész Európa érdeklődött a török elleni hadjárat iránt s kisebb kereszteshad is csatlakozott a magyar sereghez, úgyhogy 1396-ban nyolcvanezer főnyi sereg indult a török ellen s ebben a seregben a magyaron kívül franciák, spanyolok, németek, burgundok, olaszok, görögök is részt vettek. Nikápoly alatt vívta a keresztény és a török sereg a döntő ütközetet. Nikápoly vára már erős ostrom alatt állt, mikor Bajazid szultán kétszer akkora sereggel a támadókra rohant és hosszú küzdelem után megszalasztotta őket.

Nagy veszteséget szenvedtek különösen a franciák, akik közül a legkiválóbbak estek el a csatatéren. A magyar sereg körülbelül húszezer embert veszített összesen, de jóval meghaladta ezt a számot a törökök vesztesége, kik hatvanezer ember halála árán tudták csak kivívni a győzelmet.

Zsigmond is csak úgy szabadult meg, hogy hű emberei hajóra szállították és a Fekete-tenger felé hajóztatták.

A török győzelemnek olyan nagy hatása volt, hogy Zsigmond nem látta egyelőre tanácsosnak visszamenni a különben is elégedetlen országba. Megszabadulva a törökök üldözésétől, néhány híve kíséretében Konstantinápolyba utazott. Távollétét ellenfelei természetesen iparkodtak az ő hátrányára felhasználni. Elhíresztelték halálát s miután Zsigmond hetek múlva sem mutatkozott, sokan elhitték, hogy a török hadjáratban ő is ott veszítette életét.

A királyi szék betöltésére vonatkozó mozgalmak újból megkezdődtek s habár Nápolyi László egyelőre nem jöhetett az országba, megbízottait felhatalmazta a tárgyalások vezetésére, részben az ügyek intézésére. A pártok követelték a királyválasztó országgyűlés egybehívását s követelésüket azzal támogatták, hogy Zsigmond király nincs az élők sorában. Javában folytak ellene az agitációk, mikor Zsigmond 1396. december 21-én Raguzába, pár hét múlva pedig Spalatóba érkezett.

Bizalmasai értésére adták, hogy távollétét ellenségei felhasználták s Nápolyi Lászlóval és Hedvig királynővel kezdtek tárgyalásokba bocsátkozni. Zsigmond zsarnoki természetéhez híven ezúttal is erőszakosan akart fellépni, de hívei figyelmeztették, hogy ennek nemcsak igen rossz hatása lenne, de a saját pozícióját is gyöngítené, mert a török hadjárat elveszítése miatt nagy elkeseredés nyilvánul ellene országszerte.

Zsigmond tehát taktikát változtatott s hogy a lázongó pártoskodókat lehűtse, Temesvárra 1397. szeptember 29-ére országgyűlést hirdetett. A rendek nagy számmal jelentek meg a gyűlésen és minden törekvésük odairányult, hogy a király túlkapásai ellen a nemzet jogait biztosítsák. Zsigmond készséggel belement az aranybulla és Nagy Lajos idevonatkozó törvényeinek megerősítésébe s abba is beleegyezett, hogy ezentúl idegeneket nem tart udvarában és országos méltóságokat nem fog reájuk ruházni.

Az országgyűlés határozott még azon adományozásokról, melyeket Zsigmond érdemtelenül olyanoknak juttatott, kiket a maga pártjára óhajtott megnyerni, vagy félelemből tett, hogy ártalmasabb ellenségeit lefegyverezze. Az ilyen adományoknak azonnal való visszavételét rendelte el az országgyűlés. Határozatok történtek még a honvédelemre nézve, de mivel a dalmát városok akadályoztatásuk miatt nem jelentek meg az országgyűlésen, még Temesvárról szétküldte Zsigmond meghívóit s 1397. november 25-ére Zenggbe rendelte az országgyűlés megtartását.

A következő év elején pedig a tót és horvátországi rendeket is összehívta tanácskozásra, mely alkalommal igen szép, nyájas szavakkal azon ellenségeit is az országgyűlésre csábította, kikről tudta, hogy az ő megbuktatásán és Nápolyi László behozatalán fáradoznak. Ezek voltak többek között Nápolyi László bizalmasai: Laczkovics és Simontornyai. Zsigmond hitlevelet adott ki részükre, melyben a saját keze írásával és saját pecsétjével biztosította a levél birtokosait, hogy bántódásuk nem lesz s mégis ő volt az, aki adott királyi szavát az első alkalommal megszegte, csakhogy ellenségein bosszút állhasson.

Az ellenzék főemberei gyanútlanul jelentek meg az országgyűlésen és Zsigmond a legnagyobb nyájasságot színlelte irántuk, de egy napon elfogatta és felkoncoltatta őket. Mikor embereik segítségükre akartak menni és a tanácsterem ajtaját ostrom alá vették, belülről közéjük dobták a felkoncolt vezérek hulláit, melyek láttára rémülten szétfutottak és Boszniában kerestek menedéket.

Zsigmond ellen ilyenformán évről-évre gyűltek a komoly panaszok. Több volt már az ellensége, mint a barátja, de azért nem akarta belátni, hogy mikor ő mások fölött ítélkezik, a nemzetnek is joga van az ő tettei fölött, amennyiben azok méltatlanok egy uralkodóhoz, ítéletet mondani. Pedig Zsigmondnak ilyen tettei nagy számmal voltak. Kicsapongásait, esztelen költekezését, részegeskedését ezután sem hagyta abba és különösen botrányos szerelmi ügyei keltettek felháborodást ellene. A rendek végre megelégelték erőszakosságait s elhatározták a letételét.

Olyan nagy volt Zsigmond ellen ekkor a felháborodás, hogy még leghívebb emberei sem mertek a közhangulattal szembeszállani. A rendek 1401. április 28-án fegyveresen jelentek meg a budavári királyi palotában és maguk elébe idézték Zsigmondot. Remegve és az elfojtott izgalomtól egészen elsápadva jelent meg a király a fegyveres főurak előtt, kik elébe tartották azt a bűnlajstromot, amely az évek során hosszúra nyúlt.

A rendek kijelentették, hogy ezek után nem bíznak többé benne s miután elveszítette bizalmukat, nem méltó arra, hogy a királyi koronát viselje. De tudták jól, hogyha Zsigmondot szabadon bocsátják, addig mesterkedik, míg külföldről és itthon segítséget kap, leveri ellenségeit s újból csak azt folytatja, amit abbahagyott. Ennélfogva a megaláztatáson kívül fogságba vetették. Először Visegrád várába zárták majd mikor Garai Miklós fiait adta kezesekül arra, hogy királyt sem megszöktetni, sem a rámért büntetés alól feloldani nem fogja, a Garai tulajdonát alkotó Siklós várába vitték, ahol sokkal nyugodtabb napok vártak a királyra.

Az volt most a főkérdés, hogy ki legyen az új király. És Zsigmondnak abban volt a legnagyobb szerencséje, hogy a nemzet szíve nem húzott azon jelöltek felé sem, akiket most a magyar trónra kandidáltak. Hedvig királynő már két év előtt meghalt, azért egyes csoportok Ulászlót hozták szóba, mások Nápolyi Lászlót, Vilmos osztrák herceget és Jossa morva herceget. Eközben Garai Miklós tapintatosan úgy vezette az ügyeket, hogy iparkodott Zsigmond legádázabb ellenségeit is némi engedékenységre bírni, miközben kilátásba helyezte számukra viszont a király teljes jóindulatát.

A tárgyalásoknak lassanként meglett a sikerük. A főurak szigorúsága kissé engedett Zsigmond iránt, majd mikor szerződés szerint is megegyeztek Garai közvetítésével a jövőre nézve, a többség hajlandó volt Zsigmond szabadon bocsátásába beleegyezni. Mielőtt azonban szabadságát visszanyerte volna, meg kellett előbb ígérnie, hogy bosszút senkin sem fog állani, neheztelését ellenségeinek még utódain sem fogja éreztetni, az idegenek kezei között lévő várakat pedig visszaveszi.

Zsigmond hálával fogadta Garainak kiszabadítása érdekében kifejtett fáradozásait s hálája fejében azzal jutalmazta őt, hogy ezer arany évdíjat utalványoztatott számára, majd megtette nádornak. A fogságból való kiszabadulása után különben egyenesen Cillibe ment Zsigmond és eljegyezte Cillei Hermann, a dúsgazdag és nagyhatalmú stájer gróf Borbála nevű leányát, hogy ezzel elejét vegye azoknak a mendemondáknak, melyek szerelmi kalandjai felől országszerte elterjedtek.

Házassága által a Garaiakkal is közelebbi összeköttetésbe jutott, mert a Cillei idősebbik leánya, Anna az ifjú Garai jegyese volt.

Zsigmondra a börtön nem maradt minden hatás nélkül. Az emberi természet eredeti hajlandóságai azonban csak a legritkább esetekben szoktak gyökeresen megváltozni. Zsigmonddal sem történtek tehát csodák, de az átélt eseményekből és ezeknek tanulságaiból azt a tapasztalatot merítette, hogyha a trónon meg akar maradni, fékeznie kell eddigi erőszakosságait. Miután fogsága alatt a pártoskodások nagyon elhatalmasodtak az országban és a trónkövetelők veszélyeztették a trón biztonságát, ezeknek kiűzésére küldötte hadait. Majd testvére, Vencel római király segítségére sietett, aki Ruprecht királlyal állott ekkor háborúban.

A segítség feltételéül azt kötötte ki magának, hogy Csehországot, mint helyettes király kormányozhassa. Mikor Vencel ebbe beleegyezett, Zsigmondnak csakhamar megnőttek az igényei s nem elégedett meg Csehország kormányzásával, hanem arra gondolt, hogy a római királyságot magának fogja megszerezni. Szövetkezett Albert osztrák herceggel, kit azzal nyert meg, hogy halála esetére, ha fiúörökösei nem maradnának, utódává teszi, Vencelt elfogatta s 1402. szeptember 14-én pedig a rendekkel is elfogadtatta azt a szerződését, hogy fiúörökös nélkül való elhalása esetére a magyar korona Albertre szálljon.

Mivel ezek után Csehországba készült seregével, az ország kormányát helyettesként Albertre ruházta s seregét, Csehország felé indította.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Lajos király halála óta öt esztendő telt el és ennek az öt esztendőnek szinte minden hónapja tele volt a legváltozatosabb, nem egyszer a leghajmeresztőbb eseményekkel. Az Anjou-uralkodóház utolsó évei a magyar trónon belefulladtak a legszenvedélyesebb küzdelmekbe, melyeket kétségtelenül Erzsébet királyné növelt nagyra. Az ő kapkodó, szeszélyes, a hatalomért mindent feláldozó gyarló politikája eredményezte azokat az áldatlan pártoskodásokat, melyek sohasem támadtak volna, ha a kormányt erőskezű és igazságszerető férfiuralkodó tartja kezeiben.

A diakovári események után Máriát és Erzsébetet a lázadók Gomnech várába zárták, majd innen Novigrádba kísérték és szigorú őrizet alatt tartották. Az volt most a legfőbb teendő, így ítélte meg a helyzetet a nemzet tanácsa is, hogy a királynők fogságukból kiszabadítassanak. De Zsigmond is értesült Erzsébet és Mária elfogatásáról s hadat gyűjtött, hogy feleségét és anyósát kiszabadítsa. Zsigmond jövetelének hírére Horváti János attól tartott, hogy Erzsébet királyné, kit ő és a lázadók halálosan gyűlöltek, megszabadul bosszújuktól, ennél fogva siettette a vele való leszámolást.

Ha követett el valaha bűnt Erzsébet bárki ellen, most százszorosan megvezekelt érte. A börtönben sanyargatták, kínozták Erzsébetet s tették mindezt Mária jelenlétében, aki csoda, hogy elméjét el nem veszítette a kiállott félelmek és rettegések között. Az ő királynői vállára is nehéz keresztet rakott a sors. Egész fiatalon, úgyszólván gyermeksorban olyan eseményeket élt át s olyan dolgokat kellett tapasztalnia, amelyek a kegyetlenségekhez hozzászokott férfi idegzetét is próbára tették volna.

A legnagyobb próba azonban még ezután várt reájuk. Horváti János naponként megjelent börtönükben és mindannyiszor a legmegalázóbb és leggyötrőbb jelenetek között éreztette hatalmát a kezei között levő Erzsébettel. Mária ilyenkor folytonosan sírt és ugyanezt tette Erzsébet is, kinek erejét a börtön lassanként egészen felemésztette. Várták egyre a szabadulást s minél tovább telt az idő, annál kevésbé tudták hogy mi lesz velük. Horváti János kegyetlenkedései nem akartak megszűnni. Végre megtörtént aztán a katasztrófa is.

Horváti János felbérelt emberei behatoltak a királynők börtönébe és Erzsébetet a Mária szemeláttára megfojtották (1387.). Pár hét múlva vitték el a holttestet Zárába, hol minden pompa nélkül, titokban egy monostor kriptájába temették. Tehát Kis Károly megöletéséért szörnyű módon megbűnhődött Erzsébet. Élete utolsó hónapjait a legnagyobb gyötrelmek között töltötte, végül pedig kivégezték.

Zsigmond kísérletet tett ugyan Erzsébet és Mária kiszabadítására s meg is indult seregével Horvátország ellen, de kénytelen volt visszatérni, mert a lázadók túlerejével nem vehette fel egyelőre a küzdelmet. Ilyen körülmények között érkezett Zsigmond Budára, hol a rendek éppen azon tanácskoztak, hogy mi módon lehetne véget vetni a lázadásnak és az ország fejetlenségének. A tanácskozás folyamán az a nézet vált általánossá, hogy amíg törvényesen választott királya nincs az országnak, sem Mária kiszabadítását, sem az anarchia megszüntetését nem lehet remélni. Miután Zsigmond megegyezésre jutott az urakkal, hogy az ország törvényeit megőrzi és az urak kiváltságait tiszteletben tartja, a rendek elhatározták, hogy Mária mellett egyenjogú királynak ismerik el. A királyválasztás 1387. március 31-én, virágvasárnap ünnepén ment végbe az országos rendek jelenlétében. Az esztergomi prímási szék ekkor betöltetlen lévén, a veszprémi püspök vezette a koronázási szertartást és ő tette Zsigmond fejére az állami hatalom legfőbb jelvényét, a szent koronát.

Zsigmond kiváló tehetségű és jóindulatú férfi volt, de sokféle gyarlóság halmozódott össze jellemében. A magyarok eleinte könnyelmű életmódja és erőszakos természete miatt nem szerették, ő pedig nem iparkodott magát velük megkedveltetni. Az anyakirálynéval, Erzsébettel is olyan rossz viszonyban élt, hogy Máriával való házasságát Erzsébet mindenáron meg akarta akadályozni, ami azt eredményezte, hogy Zsigmond nem maradhatott a királynők udvarában.

Mihelyst a királyi koronát elnyerte, első dolga volt a királynők kiszabadítására és a lázadók leverésére az előkészületeket megtenni. Még ekkor semmit sem tudott Erzsébet megöletéséről s értesülései mindössze abban állottak, hogy Mária életben van s valószínűleg az özvegy királyné is vele együtt sínylik a börtönben.

Zsigmond tehát nagy haddal megindult a lázadók ellen s miután a temesi bánságban, majd a Szerémségben ütközetet nyert s Pozsega várát is elfoglalta, Barbadico János velencei kapitány szövetségében Novigrád ostromára ment, hogy a királynőket kiszabadítsa. Ekkor tudta meg, hogy Erzsébet királyné már hetek óta nincs életben. A lázadók hajlandóknak mutatkoztak a várat szabad elvonulás biztosítása ellenében feladni s az olasz származású Barbadico kapitánynak kapituláltak. Barbadico azonnal gondoskodott Mária biztonságba való helyezéséről. Előbb Nonába, innen pedig Zenggbe szállíttatta. Mária a hála és a köszönet szavaitól áradó levélben köszönte meg a velencei hercegnek azt a támogatást, melyben Velence részesítette és kiszabadulását előmozdította.

Nyolc hónapot töltött Mária a börtönben s ez a nyolc hónap az életének huszonegyedik évébe lépő ifjú királynőt rendkívül megviselte.

Kiszabadulása után Mária nemsokára találkozott Zsigmonddal és az ő oltalma alatt élvezte szabadságát. A lázadás azért korántsem volt még leverve, mert a Horvátiak kezében több város maradt még s Tvartko bosnyák fejedelemtől állandó segítésben részesültek. Két esztendő is háborúban telt el s habár Zsigmond több ízben győzött, de a Tvartko elleni hadjáratban Zára kivételével egész Dalmáciát elveszítette. Közben az elpártolt Mircse román vajda ellen vezetett Moldovába hadjáratot, melynek szerencsés befejezésével ismét készülődnie kellett az eddigieknél jóval nehezebb és veszedelmesebb hadjáratra.

A törökök hódítása az utóbbi évtizedek alatt már annyira előre haladt, hogy 1390-ben Bolgárország nagy részét leigázták, úgyhogy ezáltal szabad lett az útjuk Magyarország déli széleire és tartományaiba. Ezideig csak Nagy Lajos alatt, 1366 körül volt a magyarságnak összetűzése a törökkel, de ez a háborúskodás is inkább csetepaté jelleggel bírt. Azonban 1390-ben már egy nagyobb török had csapott be szerb földre és a szörényi bánság határaira, de Perényi Miklós elűzte őket. A következő évben a törökök ismét háborgatták a magyar határokat, de most sem volt nagyobb szerencséjük, mert a magyar vezérek, mielőtt még nagyobb kárt tehettek volna, megszalasztották őket.

Ezek a kisebb győzelmek azonban nem tették Zsigmondot elbizakodottá, mert tudta, hogy a törököknek ez a portyázó beütése csak előjáték a későbbi nagy harcokhoz. A megkezdett seregszervezést tehát nagy kitartással tovább folytatta.

Ezzel egyidejűleg figyelemmel kísérte azokat a mozgalmakat, melyeket a lázadók szítottak ellene Horvátországban és Boszniában. Ezek annyira el voltak vakulva pártos szenvedélyeiktől, hogy készek lettek volna még az ördöggel is szövetkezni, csakhogy a hatalmat kezükbe ragadják. S valóban az ördögével majdnem egyenlő értékű volt az a szövetség, melyet Tvartkóval, Lázár szerb vajdával, nápolyi Lászlóval és végül a törökkel kötöttek hazájuk ellen.

A lázadás erejét azonban nagyban alászállította, hogy a mozgalom egyik szellemi vezére, Palisnai János, továbbá anyagi támogatója, Tvartko fejedelem ezekben az időkben meghaltak. A felkelők most tehát új támogató után néztek s meg is találták az új embert Nápolyi László személyében, aki az ő segítségük révén szerette volna a magyar koronát elnyerni. Nápolyi László és a lázadók között tevékeny együttműködés indult meg, amiről Zsigmond király is tudomást szerzett s mivel az Alvidéken összegyűjtött hadait nem kellett a törökök ellen készen tartania, mert Bajazid seregei Konstantinápoly ostromával voltak elfoglalva, elhatározta, hogy a lázadók ellen veti minden erejét és leszámol velük.

A lázadók Osztrovica és Dobor környékén húzták meg magukat s innen intézték kicsapásaikat. Zsigmond tehát itt kereste fel őket és Dobor nevű várukat vette ostrom alá. A lázadók egyrésze megszökött még az ostrom előtt s velük szökött a lázadás egyik legfőbb részese és vezére, Horváti János is. De nem használt semmit a szökés, mert Horváti és társai is kézre kerültek, a vár pedig rövid ellenállás után megadta magát.

Zsigmond kegyetlen bosszút állott ellenségein. Horváti Jánost vastrónusra ültette és tüzes fogókkal csipdestette. Mikor aztán betelt kínzásával, lófarkára köttette és úgy hurcoltatta meg Pécs utcáin. Halála után testét négy darabra vágták és a város kapuira tűzték ki. A lázadók elfogásánál jóval nagyobb eredménye volt a hadjáratnak Dalmácia és Horvátország visszaszerzése. A nemrég elhunyt Tvartko fejedelem utóda, Dabisza a lázadókkal szintén szövetségben állott, de mikor értesült Dobor ostromáról és a lázadás leveréséről, kegyelmet könyörgött Zsigmondtól. A kegyelem ellenében hajlandónak mutatkozott Dalmáciát a magyar korona alá visszabocsátani, de egyik bánja, alkalmasint az ő biztatására, vonakodott a tartományt átadni, minek következtében Zsigmond Garai Miklóst, az elhunyt nádor hasonló nevű fiát küldte ellene, aki megverte az ellenséget, és Horvátországot és Dalmáciát a magyar korona hűségére hódoltatta.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Azok az elégedetlen főurak, kik Károly megölése után nem érezhették többé biztonságban magukat a királynők udvarában, bosszútól eltelve Boszniába, illetőleg Horvátországba menekültek és Tvartkóval szövetkeztek az asszonyi uralom megbuktatására. De az Erzsébet királyné kormányával nemcsak a magyaroknak egy része, hanem Zsigmond sem volt megelégedve, kinek többféle sérelmet kellett elszenvednie, melyek között nem éppen utolsó az volt, hogy nem lehetett Mária közelében, mert Erzsébet nem akarta őt a magyar udvarban megtűrni. Most tehát Zsigmond is ellene támadt, Tvartko is és az elégedetlen magyar urak. Nehogy ellenségei számát szaporítsa, mindenekelőtt kibékült Zsigmonddal s azután a horvátországi lázadás lecsendesítését kísérelte meg.

A Horváti-testvérek és Kis Károly nápolyi hívei ekkor már nagyban szították a tüzet Horvátországban s tartani lehetett attól, hogy nagyobb mérvű forradalomra fog vezetni a dolog, ha idejekorán vissza nem fojtják a fellobbanásra kész szenvedélyeket. A lázadók kibékítésére az a módszer mutatkozott legalkalmasabbnak, hogy a királynők személyesen jelenjenek meg Horvátországban és jelenlétükkel iparkodjanak a további zavargásoknak elejét venni. Garai Miklós nádor is ezt tanácsolta és a királynők abban a reményben, hogy adományozásaikkal és kitüntetéseikkel az elégedetlenség csiráit elfojtják, a legnagyobb bizalommal indultak Horvátországba.

A királynők kíséretéhez számos főúr, nemes, előkelő asszony és leány csatlakozott s megérkeztek Diakovárra. De itt már arról értesültek, hogy a lázadás igen nagy mérveket öltött s nincs semmi remény arra, hogy a királynők személyes megjelenése az elégedetleneket jobb belátásra bírja. Az eredeti útiprogramot meg kellett tehát változtatniuk s miután elég fegyveres erő sem állott rendelkezésükre, elhatározták, hogy Garai Miklós nádor Szerémségben lévő Gara várába vonulnak vissza s mindaddig ottmaradnak, míg megfelelő sereget gyűjtenek, mellyel aztán a lázadókkal megütköznek.

Csakhogy a lázadók is résen voltak s Horváti János mihelyt észrevette a királynők kíséretét, egy dandárral folytonosan a nyomukban volt s éppen akkor bocsátotta reájuk katonáit, mikor a királynők már csak egy órányira voltak Gara várától. A meglepett királyi kíséret gyorsan védekezéshez látott. Forgách Balázs a biztos halál tudatában szembeszállott gyönge kísérete élén a lázadókkal, és ha a maga és társai életét nem is menthette meg, azt akarta legalább biztosítani, hogy amíg ő a lázadókat lefoglalja, a királynők Gara várába meneküljenek.

A túlerővel szemben azonban semmit sem lehetett tenni. A küzdelem nagyon gyors lefolyású volt. Forgách Balázst mindjárt az első összecsapások után lerántották a lováról és halálosan megsebesítették, majd a királynők szemeláttára lefejezték. A királynők védőcsapatát ezután minden oldalról bekerítették és ekkor kezdődött a kétségbeesett küzdelem, mikor nem törődött többé már senki a maga életével, hanem csak azzal, hogy az ellenségnek minél több kárt okozzon. El kell ismerni, hogy a királynők kis védőcsapata olyan hősies önfeláldozást tanúsított, ami minden képzeletet fölülmúlt.

A védők között volt Garai Miklós is, a rendkívüli testi erejű és fegyverforgatásban kiválóan jártas nádor. Mihelyt felismerte a veszedelem nagyságát, rögtön leszállt lováról és hátát nekivetvén a királynők kocsijának, egyre-másra osztogatta a súlyos csapásokat, úgyhogy karddal nem is mert senki közelébe jönni. Próbálták őt nyilakkal ártalmatlanná tenni, de ez sem sikerült, mert valahány nyíl találta, azokat egyenként törte össze s mintha semmi sem történt volna, tovább folytatta a küzdelmet.

Mikor a lázadók látták, hogy nem boldogulnak vele, cselhez folyamodtak. Néhányan a királynők kocsija alá bújtak és a gyanútlanul hadakozó nádort lábánál fogva rántották le. Garai Miklós arccal bukott a földre és többé fel sem kelt onnan, mert abban a pillanatban, hogy a földre esett, a lázadók rárohantak s őt is a királynők szemeláttára fejezték le. Erzsébet és Mária ezalatt a legborzasztóbb halálfélelmeket állották ki a kocsiban.

Megdermedve és halálos félelmek között ült a két szerencsétlen királyné a kocsiban, mialatt a feldühödött lázadók vérszemet kaptak, és hogy még jobban gyötörjék a két halálra vált szerencsétlent, Forgách Balázs és Garai Miklós véres fejeit a királynők kocsijához vagdosták, akik némán, egyetlen védekező szó nélkül tűrték a bestiális bosszút s kétségbeesett helyzetükben biztosra vették, hogy Forgách és Garai után az ő kivégzésükre kerül a sor.

Mindkettőjüket lerántották a kocsiból és válogatott szidalmak között minden drágaságuktól megfosztották. Mikor ékszereiket és értékes tárgyaikat elvették, a ruhájukra került a sor. Darabokban tépték le róluk a ruhát és csúfságra mutogatták a két önkívületbe esett nőt társaiknak. Azután folytonos szidalmak, durva káromkodások és illetlen szavak kíséretében Gomnech várába zárták őket. Kíséretük életben maradt tagjait pedig a pozsegai és csáktornyai várak börtönébe vetették.

Kis Károly halála tehát meg volt bosszulva. A lázadók, kik között nagy számmal voltak Kis Károly nápolyi hívei, Forgách Balázs és Garai Miklós fejét Kis Károly Nápolyban élő özvegyéhez küldték, hogy az özvegy királyné vigasztalódjék legalább azáltal férje halálán. Nápolyban aztán valóságos csúfságot űztek a két magyar főúr fejével. Tollakkal teleszurkálták, arcukat még jobban eltorzították és egy szamár által vont targoncán így hurcoltatták végig az egész városban. Majd mikor ez is megtörtént, a két levágott fejet közszemlére kitették a város főterén.

De ez még mind nem elégítette ki az elkeseredett özvegyet és fiát, Lászlót, akinek később szerepe lett a Zsigmond elleni trónvillongásokban. Elhatározták, hogy bosszút fognak állani és iparkodtak pártot teremteni maguknak Magyarországon, hogy a bosszú művét végrehajthassák.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Amit az apák erős munkával, kitartó szorgalommal és nagy önfeláldozással megszereztek, az utódok azt rendesen könnyelműen elprédálják. Néha a nagy örökség egyenesen átok gyanánt száll az utódokra. Különösen, ha az örökség nem méltó kezekbe kerül, több bajt okoz vele birtokosának, mint amennyit egyébként használhatna egy rátermett ember kezében.

Lajos nagy hatalomban, nagy rendben és nagy tekintélyben hagyta hátra az országot, de nem volt fiúörököse, aki ezt a nagy örökséget a megkezdett szellemben fejleszthette volna. Két leánya maradt: Mária és Hedvig. Az első Lajos halálakor tizenkét éves, a másik ennél is fiatalabb. A magyar országgyűlés Máriát Lajos temetése után mindjárt megkoronázta s mivel kiskorúsága akadályozta a kormányzás teendőiben, helyette anyja, a nagyravágyó Erzsébet királyné vette kezébe a kormányzást. Erzsébet annyira a maga kezében egyesített minden hatalmat, hogy Mária jegyesének, Zsigmond luxemburgi hercegnek, Károly császár fiának sem engedett semmi befolyást az ország ügyeinek intézésébe.

A magyarországi koronázás után a két állam között való perszónál unió alapján Máriát és Zsigmondot a lengyel rendeknek is meg kellett volna koronázniuk, de a lengyelek mindjárt a koronázás kérdésénél nagy nehézséget támasztottak s kijelentették, hogy Máriát csak abban az esetben ismerik el királyuknak, ha lemond a magyar koronáról és férjével együtt országukban fog tartózkodni. Erzsébet királyné úgy oldotta meg aztán a problémát, hogy Mária helyett ifjabb leányát Hedviget küldte el Lengyelországba, kit a lengyel rendek aztán 1384-ben királynőjükké koronáztak.

Hedvig gyönyörű, testi és lelki kellemmel megáldott leány volt, ki ekkor Vilmos osztrák herceggel volt eljegyezve, akihez őszintén vonzódott. Ámde a trónok magasságában a szívek vonzalmát a politikai érdek mindig háttérbe szorítja s hiába viseltetett Hedvig bármily tiszta és nemes szerelemmel Vilmos iránt, a lengyel rendek azt követelték, hogy mondjon le róla és menjen nőül a pogány Jagello litván fejedelemhez, kitől azt remélték, hogy Litvániát Lengyelországgal fogja egyesíteni és Lengyelország hatalmát megnöveli. Hedvig kénytelen volt beletörődni a rendek akaratába és fájó szívvel küldötte vissza Vilmos hercegnek a jegygyűrűt, akit pedig talán még jobban szeretett ekkor, mint valaha.

A lengyel rendek akarata előtt Hedvig kénytelen volt meghódolni és elnyomni szívének érzelmeit. Elébe tartották azt a dicsőséges képet, hogy milyen nagy érdemeket szerezhet az Isten, a pápa és a lengyel nép előtt, ha megtéríti Jagello herceget és egész népének keresztanyjává válik.

Hedvig megértette ennek a nagy jelentőségét s kétségtelenül izgatta hiúságát, hogy ezek az érdemek az ő személyéhez fognak fűződni. Aztán az ő jelleme sem volt vasból öntve, hanem asszonyi gyarlóságokkal volt keverve, úgyhogy miközben pillái között ott rezgettek a jegyese elvesztése fölött kicsordult könnyei, ugyanakkor keresztültört rajtuk már a boldog reménységnek az a sugara, hogy ünnepelt és irígyelt királynője lesz egy nagy országnak. Mikor hívei afelől is megnyugtatták, hogy Jagello pogány volta mellett szép és erőteljes férfi, beleegyezett a házasságba és 1386 február 18-án megesküdött vele.

Lajos király halálának ilyenformán elég hamar mutatkoztak a következményei. Elsősorban abban, hogy Lengyelország elszakadt a magyar koronától s csupán a Lajos gyermekeinek az örökösödését ismerte el. De másfelől Magyarországban és Horvátországban is sok viszályt keltettek Erzsébet királyné önkényes intézkedései. Az asszonyi kormány ellen általános elégedetlenség támadt főképp azért, mert Erzsébet sok magas állású főurat elmozdított hivatalából s helyüket a maga embereivel töltötte be. Lajos király leghívebb tanácsosait száműzte maga mellől, de nem tűrte udvarában Zsigmond herceget sem.

Erzsébet féltékenykedése és hatalmaskodása kiterjedt mindenkire kegyeltjein kívül s még a kipróbált hűségű családokat is királyi kegyének megvonásával sújtotta. Ezek a szeszélyeskedések és nagyravágyástól irányított igazságtalanságok csakhamar ellenzéket teremtettek az országban. A magyar főurak Horváti Pál zágrábi püspök, Horváti János horvát bán s más élőkelőek vezetésével összeesküvést szőttek s elhatározták, hogy Károly nápolyi királyt hívják be az országba, Mária királynőt pedig Károly király fiával, Lászlóval házasítják össze.

A magyar ellenzékkel majdnem egyidejűleg mozgalom keletkezett Boszniában és Horvát-Dalmátországban is. A mozgalom élén Tvartko, boszniai fejedelem állott, akinek az volt a terve, hogy Velence segítségével Boszniát, Szerbiát és Dalmáciát egy királysággá egyesíti. Ez a kétféle mozgalom elég világosan jelentette, hogy Lajos halála után mennyire megváltoztak az ország hatalmi viszonyai s hogy Erzsébet önkényeskedései milyen következményekkel jártak.

Az elégedetlen főurak megbízásából Horváti Pál zágrábi püspök 1385 közepe táján a nápolyi királyhoz fordult, Durazzói Károlyhoz, kit másként Kis Károlynak neveztek és felhívta őt a magyar korona átvételére. Kis Károly örömmel hallgatta a zágrábi püspök előterjesztését s hajlandónak mutatkozott a Magyarországba való jövetelre. De nem árulta el szándékát, hogy a korona elnyerésére törekszik. Hívei díszes fogadtatást rendeztek tiszteletére, Erzsébet és Mária királynék pedig üdvözlésére siettek abban a reményben, hogy csak azért jött az országba, hogy elsimítsa azokat az ellentéteket, melyek az elégedetlen főurak és a királyné között keletkeztek.

A királynénak ez az illúziója azonban csak addig tartott, amíg Kis Károly Budára érkezett. Itt körülvéve magát hű embereitől, kezébe ragadta a hatalmat. Híveinek osztogatta a legfőbb állásokat s ezek segítségével Székesfehérvárott királlyá koronáztatta magát. Mária és Erzsébet királyné önkívületi állapotba estek, mikor a nemesek küldöttsége megjelent előttük és követelte lemondásukat azon indok alapján, hogy a nemzet nem hajlandó asszonyoknak engedelmeskedni. De Mária elég hamar magához tért s miután tartott attól, hogy még életük sincs biztonságban, csak arra kérte a követséget, hogy hagyják meg az ő és anyja életét s engedjék meg, hogy az országból távozhassanak. Erzsébet királyné azzal vált el a küldöttségtől, hogy személyesen akar Károllyal beszélni. Miután Erzsébet és Mária elsírták könnyeiket, az özvegy királyné hívatta Kis Károlyt, hogy beszéljen vele. Mikor Károly megjelent, egészen szárazon és röviden így szólott hozzá:

“A büszke és féktelen magyar nemzetet asszonyi kéz nem vezetheti. Vedd át őseid országát.”

A királyné nyilatkozata villámgyorsan elterjedt s az ellenzék emberei siettek külön is terjeszteni, hogy azt a látszatot adják a dolognak, mintha Károlyt egyenesen a királynők hívták volna be az országba és az ő kívánságukra fogadta el a magyar koronát. Hogy ez a látszat tökéletes legyen, a királynőknek kötelességükké tétetett a koronázáson való megjelenés. Ott is voltak mind a ketten s az egész ünnepély alatt egyre ömlött szemeikből a könnyek árja.

A királynők azonban nem tudtak belenyugodni letételükbe. Különösen Erzsébet nem, aki rövid uralkodása alatt annyira megszokta a hatalmat és annyira megkedvelte a korlátlan rendelkezést, hogy most nem tudta beletalálni magát új helyzetébe. Miután erőszakkal vették el tőle a koronát, úgy vélekedett, hogy ő is csak erőszakkal szerezheti vissza. Aztán tartania kellett attól is, hogy Kis Károly tán még el is fogatja őket, hogy útjából elhárítson minden akadályt.

Erzsébet királyné hű emberei tanácsát vette igénybe és ezek között is első sorban Garai Miklós nádorét, akit leghívebb kegyencének tartott. Mit határoztak, vagy miben állapodtak meg, egészen biztosan nem lehet tudni, legfeljebb abból az olasz krónikából, mely a Kis Károly elleni merénylet történetét megőrizte. Az olasz krónika szerint Kis Károly gyakran szokott látogatást tenni a királynőknél s ezek 1387 február 7-ére is magukhoz hívták. Ők tudták, hogy miért. Kis Károly kivégzése ekkor már el volt határozva.

A merénylet végrehajtásával Forgách Balázs nevű főúr, a királyné főpohárnokmestere volt megbízva. Február 7-én reggel kilenc órakor Mária és Erzsébet királyné a megbeszélés szerint hívatták Kis Károlyt, aki gyanútlanul megjelent a királynők udvarában s mintha valami igen fontos megbeszélni valójuk lett volna, visszavonultak vele a belső terembe. A királynők környezetében ott voltak: Garai Miklós, Forgách Balázs, Alsáni Bálint bíboros, Bebek György és Imre s mások, akik, mialatt Kis Károly a királynőkkel tanácskozott, a külső teremben tartózkodtak.

Tíz óra körül járhatott az idő, mikor Forgách Balázs belépett a belső terembe és egyenesen a királynők felé tartott, mintha rendkívül fontos közlendői lennének. Kis Károly zavartalanul folytatta tovább a beszélgetést, de közben Forgách egészen közelébe jutott. Bő köpönyege alól előkapta elrejtett fegyverét, egy akkor divatos rövid kardot és teljes erejével többször a királyra sújtott.

Az egyik vágás olyan erős volt, hogy Károly koponyáját egészen a balszeméig behasította. De ezenkívül még két vágás érte a királyt; egyik az arcán, másik a fején. Erzsébet és Mária királynők a vér láttára izgatottan menekültek és sikerült eltűnniük. A király és a királynők emberei azonban gyorsan berohantak a terembe és egymásra támadtak. Nagy dulakodás fejlődött ki közöttük és az összecsapásban többen megsebesültek. Forgách Balázs különösen olyan súlyos sebeket kapott, hogy még három hét múlva is élet-halál között lebegett.

Hogy a merényletet Erzsébet királyné és leghívebb embere, Garai Miklós készítették elő, senki előtt sem volt kétséges. Egy egykorú verstöredék, amely Kis Károly megöléséről fennmaradt, szintén Forgách Balázst tünteti fel a merénylet végrehajtójául és Erzsébet királynét fölbujtóul.

Forgách megfelelt megbízatásának, de amiként később kiderült, Kis Károlyt mégsem volt képes azonnal megölni, bárha igen súlyos sebeket ejtett rajta. Károly a sérülések folytán balszemét is elveszítette. Károlyt eszméletlen állapotban otthagyták éjszakáig a szobában s ekkor Erzsébet királyné Károlyt is, embereit is börtönbe vettette.

Miután a gyilkosság megtörtént, a királynők hívei az olaszokat megkergették s Garai Miklóssal élükön tüntetve járták be Buda utcáit, Mária királynőt éltetve. Ezalatt a Károly párthíveinek is tudomására jutott a merénylet s Csáktornyai István vajda és Horváti János horvát bán fegyveres csapataik kíséretében vonultak végig az uccákon és harsányan kiáltozták:

“Éljen Károly király! Halál a királynőkre!”

A február hetedikéről nyolcadikára virradó éjszakát fegyverben töltötték, de már reggel, mikor látták, hogy a királynak pártja megerősödött és Kis Károly nem nyerte vissza szabadságát, sietve menekültek Bosznia felé, hogy Tvartko lázadó fejedelemnél keressenek menedéket. Kis Károly az orvosok ápolása következtében lassanként annyira helyrejött, hogy képes volt kisebb sétákat végezni.

Ezután Károly azt az engedelmet kérte a királynőktől, hogy Visegrádra mehessen, és ott gyógyíthassa magát. Még Erzsébet királyné is elkísérte ide és orvosokat rendelt számára, akik olyan gyógyszerekkel kezelték, hogy napokon át, amit evett, mindent kihányt. Végre február 24-én, a merénylet után tizenkét nap múlva, nagy szenvedések között megszűnt élni.

Halála okául a krónikák több verziót emlegetnek. Egyik szerint Károlyt méreggel vesztették el, mások szerint a börtönben megölték. Bármelyik is igaz lehet, de az bizonyos, hogy a Forgách Balázs által ejtett sebek olyan súlyosak voltak, hogyha a mérgezés vagy az újabb merénylet közbe nem jön, napok múlva szintén előidézték volna halálát.

Károllyal még halála után is mostohán bántak el ellenségei. Miután VI. Orbán pápa 1385-ben egyházi átokkal sújtotta őt, most, hogy nem volt életben, alkalmazták rajta az egyházi átokkal sújtottak büntetését s holttestét a börtönben temetetlenül hagyták. Csak 1390-ben, IX. Bonifác pápa engedelméből adták meg hamvainak a végtisztességet s egyházi szertartás mellett ekkor temették el egyik visegrádi kolostor kriptájában.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

A nápolyi hadjáratok befejezésével Lajos a litvánokkal és tatárokkal folytatott kisebb jelentőségű harcokat, de eközben komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy megnősül, miután első felesége meghalt. Udvarában akkor két hercegnő tartózkodott: Anna és Erzsébet hercegnő. Az utóbbi István boszniai fejedelem leánya volt. Annát IV. Károly császár vezette oltárhoz Budán, Erzsébetet pedig Lajos vette nőül.

A házasság Budán ment végbe nagy ünnepélyességek között. Károly császár és Lajos király ekkor szerződést kötöttek egymással, melyben arra kötelezték magukat, hogy gyermekeiket, amennyiben fiú vagy leányutódaik lesznek, egymással fogják összeházasítani. Károly császár Zsigmond nevű fia így lett aztán később férjévé Lajos Mária nevű leányának.

Házassága első hónapjait is alig tölthette nyugalomban Lajos, mert a genovai követek azzal a kérelemmel jelentek meg nála, hogy szövetkezzék velük Velence ellen. Lajos a háború elhalasztását attól tette függővé, ha Velence lemond Zára birtokáról, de a Károly császár közbenjárására végül abban állapodott meg, hogy a Velencével kötött fegyverszünet tartama alatt nem folytat hadjáratot. Tette ezt azért is, mert Kázmér lengyel király megsegítésére újból hadat kellett vezetnie a litvánok és tatárok ellen, kiket legyőzött, illetőleg a litvánokat megverte, a békéért esengő tatároknak pedig azon feltétel alatt, hogy a keresztény vallásra térnek, kegyelmet adott. Csakhogy a béke nem sokáig tartott.

A következő évben, 1355-ben a litvánok újból háborgatták Lengyelországot, Kázmér király pedig újból Lajos segítségéért folyamodott. Lajos el lévén foglalva, segítséget csak arra az esetre ígérhetett, ha seregeire feltétlenül szükség lesz. Hogy azonban a háború nehézségeit legalább az anyagiakban könnyítse, nagylelkűen elengedte Kázmérnak azt a százezer aranyat, mellyel a lengyel király Holicsért és Lodomériáért tartozott neki.

Kázmért ez a nagylelkűség annyira meghatotta, hogy maga is viszonozni akarván Lajos jóindulatát, országa rendeleteivel egyetemben megerősítette azokat a régebbi szerződéseket, melyek halála esetére az örökösödést Lajos számára biztosítják. Sőt ezt az engedményt azzal is tetézte, hogy az örökösödést nemcsak Lajos személyére, hanem utódaira is kiterjesztette.

Időközben Lajosnak Dusán szerb fejedelem ellen is kellett háborút viselnie, mivel Dusán nem akarta a magyar korona felsőbbségi jogait elismerni. Dusán, hogy Lajos fegyvereit ellensúlyozza, sietett szövetségre lépni Velencével és a pápa segítségét is kikérte azzal az ígérettel, hogy egész népével a római katolikus vallásra fog áttérni. Ez az ígéret azonban puszta szemfényvesztés volt, de nem is lett Dusánnak haszna belőle.

Lajos Zágrábban ütötte fel táborát és keresztes hadat gyűjtött Dusán ellen. Tábora napról-napra nőtt, a pápa buzgósága elismeréséül az egyház zászlótartójának nevezte el s rajta volt maga is, hogy Lajos vállalata minél fényesebben sikerüljön.

A hadjárat lefolyásáról adatok nem maradtak fenn, de kétségtelen, hogy 1356-ban Lajos király a háborút megindította Szerbia ellen s az sem valószínűtlen, hogy Dusán fölött diadalt aratott.

A szerb háborút azonban csakhamar követte egy másik, a Velence elleni hadjárat, mely már évek óta kikerülhetetlennek látszott. Lajos király 1348-ban Velencével nyolcéves fegyverszünetre lépett s mindent elkövetett arra nézve, hogy a békét állandósítsa. De Velence ravasz magatartásán legjobb szándékai megtörtek.

Mikor Johanna ellen nápolyi hadjáratait vezette, hajlandónak mutatkozott jelentékenyebb engedmények tételére is, ha Velence hajókat bocsát rendelkezésére, melyekkel seregét Olaszországba szállíthatja. Velence azonban kétszínűen viselkedett. Arra hivatkozott, hogy hajói a saját hadserege számára sem elégségesek, miközben titokban szövetségre lépett Johannával s ennek követelésére tagadta meg Lajostól hajóit.

Később Lajos értesült a Velence és Johanna között lévő szövetségről s már azon a ponton volt, hogy hajlandónak mutatkozott Genovával szövetkezve Velence ellen fellépni, midőn Károly császár közbenjárására, mint előbb említettük, arra határozta el magát, hogy a fegyverszünet leteltéig semmiféle küzdelembe nem avatkozik. Lajos még ezután is hajlandó lett volna a békére, de Dusán elleni hadjárata alatt arról értesül, hogy Velence Szerbiával szövetségre lépett ellene. Nem habozott többé, hanem egyenesen Dalmáciába vezette hadait és megkezdte Velence ellen a háborút. Két évig folyt a küzdelem, míg végre Velence kénytelen volt békéért könyörögni, nehogy Lajos győzelmei újabb veszteségekkel sújtsák a köztársaságot.

A béke értelmében Dalmáciát és a tengerpartot a magyar birodalomhoz csatolták (1358.). A velencei hadjárat befejeztével Lajos Szerbiában termett, hogy az 1356-ban félbemaradt háborút befejezze. Fegyvereit itt is siker kísérte s habár a szerbek erélyes ellenállást fejtettek ki, végül Uros vezérükkel, Dusán utódával mégis hűségére tértek. Sokkal nehezebben sikerült Lajosnak az, hogy a keresztény vallás felvételére bírja őket. A szerbek és bosnyákok megígérték ugyan a római hitre való áttérést, de mihelyt Lajos kivonta seregeit, visszatértek régi vallásukhoz s Tvartko is, kit Lajos csak az imént nevezett ki Bosznia bánjává, a régi vallás megerősítésén buzgólkodott.

A római vallás iránt azonban nemcsak a szerbek és a bosnyákok, hanem hazai románok sem mutattak valami nagy lelkesedést. A mármarosi románok ilyen okokból a szerb háború idején kiköltöztek Moldovába s mikor Lajos követeket küldött hozzájuk, nagyobb részük visszatért ugyan, de ugyanekkor Mármarosba és néhány szomszéd megyébe ruthéneket telepített le, kiknek élére Koriatovich Tódor orosz herceget rendelte.

Mialatt Lajosnak a szerbekkel, majd a románokkal folytak háborúi, Károly császár, aki eddig a legszívesebb barátságot mutatta iránta, olyan viselkedést tanúsított, mely szinte kikerülhetetlenné tette a küzdelmet. Károly német császár Lajos sikereit ellenséges szemmel nézte, különösen azóta, mióta azt vette fejébe, hogy Lajos az ő koronájára törekszik. Lehet, hogy ezen gyanújának erősítésére papjainak az a hódoló és lelkes magatartása vezette, mellyel Lajos személye iránt viseltettek, de az kétségtelen, hogy Lajos semmiféle ilyen tervet nem forgatott elméjében s nem is akart Károly ellen fellépni.

Ennek ellenére Károly császárt képzelt gyanúja mindinkább elragadta és mindinkább bizalmatlanná tette Lajos iránt, úgyhogy egy ízben ingerültségében annyira ment, hogy Lajos anyját, Erzsébet királynét a legsértőbb szavakkal illette a magyar követek jelenlétében. Az iszákos hajlandóságú császár később megbánta durva kifakadásait s iparkodott szavait kimagyarázni, de sem a követek, sem Lajos nem voltak hajlandók a sértést szómagyarázatokkal elintézettnek tekinteni.

Küszöbön volt tehát a háború s Lajos a legkomolyabban megtette az előkészületeket Károly császár támadására. Szövetkezett Kázmér lengyel királlyal, Rudolf, Albert és Lipót osztrák hercegekkel s 1362-ben hadseregét a morva határ irányában útnak indította. Károly császár, mikor látta, hogy mit eredményeztek goromba elszólásai, rendkívül megijedt s mindenáron azon volt, hogy Lajost kiengesztelje és a háború abbahagyására bírja. Igénybe vette a pápa közbenjárását, majd Kázmér és Rudolf pártfogását, kiknek közreműködésével 1364-ben végre létrejött az egyezség.

A feltételek értelmében Károly és Lajos Brünnben találkoznak s ekkor Károly császár ünnepélyesen visszavonja Erzsébet királynéról mondott sértéseit és Lajostól bocsánatot kér. A találkozás a feltételek szerint végbement s Károly nemcsak bocsánatot kért, hanem kijelentette, hogy sértő szavait elragadt indulatból, de minden alap nélkül, meggondolatlanságból tette. A béke megerősítéseképpen a fejedelmek aztán szerződést kötöttek, melyben a luxemburgi és az osztrák uralkodóház kihalása esetére az örökösödés rendje iránt intézkedtek.

Lajos uralkodásának egyik nevezetes eseménye, mely később évszázadokon át nagy befolyással volt a magyar történelem alakulására, ebbe az időbe esik, nevezetesen a törökök feltűnése. A tizennegyedik század közepéig a törököknek Európa politikai életében kevés szerep jutott. A keletrómai, illetőleg görög császárság folytonos hanyatlása azonban utat nyitott a birodalomba a törökök azon törzsének, melyet főnökük után ozmán-törököknek szokás nevezni.

Ozmán szultán, miután a görögökön több diadalt nyert hatalma alá vonta az Olimposz-hegység körül húzódó görög tartományt. Az utána jövő szultánok még inkább kiterjesztették hatalmukat s felhasználva a görög császárok viszálykodásait, hódításaikat egyre kijjebb tolták, úgyhogy Murad szultán 1361-ben a görög birodalom nagy részét meghódoltatta és Drinápoly várát is birtokába vette. Két-három esztendő múlva a harcias török nép már a bolgár határokat is bolygatni kezdte, ami Lajost arra indította, hogy sorompót vessen a törökség folytonos terjeszkedésének.

Mihelyt Brünnben Károly császárral a békét megkötötte, az Al-Dunára irányozta figyelmét azzal a gondolattal, hogy Bolgárországot elfoglalja. Ez volt a tulajdonképpeni célja a hadjáratnak, de nehogy tervei idő előtt kiderüljenek, azt hirdette, hogy a hűtlen Vlajko román vajda megfékezésére készül. Vlajko meghódolása után Lajos átkelt seregével a Dunán és Bodon, másként Viddin ostromához fogott. Kemény küzdelem után nemcsak a várat, hanem Bolgárország nagy részét is sikerült elfoglalnia.

Alighogy Bolgárországból visszatért, máris jelentkeztek udvarában Paleologosz János görög császár követei a török ellen való segítségkérés ügyében. A görög császár a pápa támogatásáért is folyamodott s a pápa helyeselte azt a tervet, hogy a pogány törökök ellen egy európai keresztes hadjárat vezettessék. Lajos király lett volna ennek a hatalmas keresztes hadnak a vezére, de más országos és háborús ügyekkel lévén elfoglalva, nem szentelhette idejét a keresztes hadak szervezésének, holott szinte kétségtelennek látszik, hogy az esetben, ha ekkor nagy erővel ráveti magát a törökökre, sikeresen tudott volna elbánni velük s elejét vehette volna az akkor persze még előre nem látott katasztrófáknak, melyeket a török hódítás zúdított pár évszázadon át Magyarországra. A máriacelli és az aacheni templomok diadalmi emlékei azonban tanúsítják, hogy a magyar sereg már Lajos alatt pár ízben megütközött a törökökkel és diadalt aratott felettük.

Lajos uralkodása második felének van még két nagyjelentőségű eseménye és pedig a Velence elleni háborúk, továbbá a lengyel korona megszerzése. Húsz évig békességben élt Velence Lajossal, de 1378-ban mindenféle fondorlatokkal arra törekedett, hogy a magyar királyság hatalmát Dalmáciában meggyöngítse.

Lajos király felhasználván más olasz tartományoknak Velence elleni gyűlöletét, 1378-ban hadat üzent Velencének. Közel három esztendeig tartott a hadjárat. Lajos győzelmesen harcolt, de Velence minden erejét összeszedve, óriási erőfeszítéssel szétverte a genovai hajóhadat. A hadjárat ezzel be is fejeződött és 1381-ben létrejött a torinói béke, melyben Velencének ismét le kellett mondania Dalmáciáról s azonkívül százezer arany fizetésére kötelezte magát.

Jóval előbb, szinte tíz évvel a harmadik velencei háború kitörése előtt, Nagy Lajos már megszerezte a lengyel koronát is. Kázmér lengyel király 1370-ben meghalt s a lengyel rendek Lajost hívták meg Lengyelország trónjára és őt ünnepélyesen megkoronázták. Ezáltal Magyarország és Lengyelország közös uralkodó alatt egyesültek. Lajost országos gondjai visszatartották attól, hogy személyesen vezesse Lengyelország kormányzását, azért anyját, a lengyel származású Erzsébet királynét küldte maga helyett az országba, de a torzsalkodásokat, a főurak hatalmaskodását Erzsébet nem tudta megszüntetni.

Szerencsére komolyabb következményei nem lettek a villongásoknak s Lajos annyira meg tudta nyerni a lengyel rendeket, hogy mikor 1382-ben tanácskozásra Zólyomba összehívta őket, az örökösödést korábbi határozatukhoz képest leányára, Máriára is fenntartották s a Mária férjének, Zsigmondnak is készséggel meghódoltak. A zólyomi gyűlés után Lajos még csak két hónapig élt. Ezt a két hónapot is betegeskedésben töltötte s 1382-ben halt meg Nagyszombatban.

A kegyelet legőszintébb érzésével állotta körül nagy királyának ravatalát a nemzet, mert Lajos egyike volt azoknak az uralkodóknak, kik a magyar történelemben felejthetetlen emléket hagytak maguk után. Soha Magyarország határai és hódításai olyan messzire nem nyúltak, mint ő alatta. Kelet-Európában Nagy Lajos alatt magyar királyság volt a leghatalmasabb impérium, melynek tekintélyét az összes uralkodóházak elismerték.

Belügyi kérdésekben is több jelentős alkotás fűződik Lajos uralkodásához. Az 1351-iki országgyűlés az ő javaslatára alkotta meg az ősiségre vonatkozó törvényt. Az ősiség azt jelentette, hogy a nemességnek nem volt szabad birtokait elidegeníteni, hanem a férfiág mindaddig, míg a családban egyetlen férfiutód volt, örökölte az elődeitől rámaradt birtokot. Körülbelül a hitbizományok rendszerének felelt meg az ősiség intézménye, melynek életbeléptetésével Lajosnak az volt a célja, hogy a nemességet az elidegeníthetetlen birtok által megóvja az eladósodástól és elszegényedéstől, hogy ezáltal katonai kötelezettségeinek is hatékonyabban legyen képes megfelelni.

Kortörténeti szempontból érdekes, hogy Lajos a zsidók elleni kihágások megakadályozására szigorú rendeleteket bocsátott ki, de másfelől az országban való letelepedésüket ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a keresztény vallást vegyék fel. Akik alávetették magukat a király rendeletének, békességben maradhattak az országban s utódaik már részesültek mindama jogokban, melyek a keresztény magyar állampolgárokat megillették, a rendelet ellenszegülői azonban kénytelenek voltak az országot elhagyni. A magyarországi zsidóság egyrésze ekkor Lengyelországba költözött.

A nevezetes 1351-iki országgyűlésen hozta be Lajos a kilenced törvényt, ami a jobbágyokra vonatkozott. Ezen törvény által biztosította a jobbágy szabad költözködési jogát s a jobbágy igazságszolgáltatást is javította, de ezek ellenében az a kötelezettség hárult reájuk, hogy földesuraiknak terményeikből kilencedet tartoztak fizetni. Az ősiség intézményéből, majd a jobbágyság rendszeréből folyt, hogy az állam oszlopai gyanánt álló hatalmi rendek Lajos korában már szervesen kialakultak és mivel az ország katonai védelmét is ők látták el, nemcsak befolyásra tettek szert, hanem alkotórészeivé váltak annak a fogalomnak, mely a magyar szent koronában jutott kifejezésre.

A szent korona közjogi tartalmának jelképezője és kifejezője a király, de csakis az a király, akit a szent koronával az ország rendjei az alkotmányos szokások szerint megkoronáztak. Minden jognak és hatalomnak ő a forrása s általa részesedik ezen jogokban és hatalomban a három országos rend, úgymint: a főpapság, főnemesség és köznemesség. Ezeknek együttes jelenlétében, az országgyűlések alatt lehetséges egyedül a törvények hozása vagy hatályon kívül való helyezése, nélkülük a király sem új törvényeket nem hozhat, sem régieket nem semmisíthet meg. Vagyis a rendiség alapjai, melyek innen kezdve öt századon át fennállottak, Nagy Lajos alatt kezdtek határozottabb formában kialakulni. Alatta szilárdult meg az a közjogi állapot, melyen a magyar alkotmány rendszere 1848-ig nyugodott. Nagy Lajos uralkodásának tehát politikai és társadalmi szempontból is nagy volt a jelentősége. Az Anjou-háznak a magyar trónon ő volt legkiválóbb tagja, aki a virágzás és a hatalom olyan magas fokára emelte az országot, aminőn azelőtt sohasem volt.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Az averzai merénylet után nem sokkal Magyarországba is eljutott Endre király meggyilkolásának borzasztó híre. Durazzai Károly herceg, hogy tüntessen Endre iránt való részvétével és Lajos iránti hódolatával, követek útján közölte Lajossal a fájdalmas hírt, aki a visegrádi udvarban időzött, mikor öccse meggyilkolásáról értesült. Visegrádon mélyen megrendítő hatást tett a szörnyű hír. Erzsébet királynét a kiállott izgalmak ágyba döntötték. Lajos király és öccse, István herceg napokon át nem tudtak a nagy fájdalomtól magukhoz térni. Lajos azonban bosszút esküdött s meg is tette a lépéseket bosszújának végrehajtására.

Szövetkezett Lajos a német császárral és Albert herceggel s hogy a szövetségnek nagyobb ereje legyen, a német császár leányát, Margitot öccse, István herceg számára eljegyezte. Emellett az összes európai udvarokhoz követeket küldött, bejelentette Endre kegyetlen kivégezését s tiltakozásukat kérte a merénylet ellen. Az európai udvarok ezt készséggel teljesítették, megvetésüket fejezvén ki a gaz merénylet tervezői és végrehajtói ellen.

De a pápával szemben is erélyesen tudott Lajos király fellépni. Nem vádolta ugyan őt a gyilkosságban való részességgel, de a koronázási engedelem szándékos halogatásának tudta be, hogy a bérencgyilkosok Endre megölésére vetemedhettek. Emiatt aztán azt követelte a pápától, hogy azonnal indítson a merénylet ügyében vizsgálatot, Johannát pedig, mint bűnrészest fossza meg trónjától s időközben, Endre halála után született fiának, Martell Károlynak nagykorúságáig, kit Lajos Endre törvényes gyermekének elismert, a nápolyi kormány vezetését István hercegre bízza.

A pápa Lajos erélyes fellépésére a gyilkosság részeseit egyházi átok alá vetette, levelében pedig mentegetni próbálta eljárását, hogy ő nem szándékosan, hanem a körülmények kényszerítése folytán volt kénytelen a koronázást késleltetni. Tudatta továbbá, hogy szigorú vizsgálatot fog indítani, de Johanna törvényesen megkoronázott királyné, ellene mindaddig semmit sem tehet, míg a vádak beigazolva nincsenek.

Ez a levél és a benne foglalt ígéretek még ideiglenesen sem tudták Lajost megnyugtatni, mivel tudta volt, hogy a gyilkosság kiderítésére vezetett vizsgálat főképpen arra irányult, hogy mindazok, akik terhelőleg vallhattak volna Johanna ellen, eltétessenek láb alól.

Lajos király mindezekből belátta, hogy a pápától hiába vár elégtételt s más mód nincs öccse halálának megbosszulására, mint a fegyveres támadás. Ennélfogva elhatározta, hogy Nápoly ellen hadjáratot indít, még pedig a szárazföldi oldalról, miután hajókat nem tudott szerezni, melyek seregeit Olaszországba szállították volna. Johanna kétségbeesve hallotta Lajos király készülődéseit s nehogy embereit elriassza magától, mindenkinek a legnagyobb kitüntetéseket adományozta. Durazzói Károlyt megtette kalábriai herceggé, amire ő már régtől fogva vágyott. Durazzói Károly nemsokára Akvilea ostromára vezette seregét, mert a város polgársága Lajos királynak esküdött hűséget. Pár napi csatározás után azonban vissza kellett vonulnia, mert Lajos király seregének előhada már rohamosan közeledett Akvilea alá.

Aközben a fősereggel Lajos is megindult. Kíséretében ott voltak az ország legfőbb méltóságait viselő főurak s más nemesek. Amerre a királyi sereg elhaladt, a városok mindenütt meghódoltak Lajosnak s nagy részvéttel nézték a kibontott fekete zászlókat, melyekre Endre királyfi arca volt festve. Johanna és férje érezték a veszedelmet s Provenceba menekültek. Lajos azonban folytatta feltartózhatatlanul útját egészen Averzáig, hol ugyanabban a kastélyban szállt meg, hol öccsét kivégezték.

Útközben, Fulignóban a pápai követ, Bertrand kardinális jelentkezett előtte a pápa azon üzenetével, hogy kímélje meg Nápolyt támadásaitól, mert mindazok, akik Nápoly ellen támadnak, egyházi átok alá vettetnek. Nápolyt ugyanis a szentszék a maga hűbéres tartományának tekintette, ezért iparkodott a támadást róla elhárítani. Lajost nem ingatták meg elhatározásában a pápa üzenetei. A kardinálisnak röviden kijelentette, hogy az egyház érdekeit szem előtt fogja tartani, de egyébként semmire sem kötelezi magát, mert belátta, hogy elégtételt csakis saját fegyvereitől remélhet.

Állítólag ugyanekkor történt, hogy a pápai kardinális Johannának egy levelét is átadta Lajosnak s ebben a levélben Johanna védekezik a gyilkosság gyanúja ellen s egyben csodálkozásának ad kifejezést, hogy éppen őt képesek ilyen rágalommal illetni, aki mindig „olyan nagyon szerette Endrét.” Lajos király Johanna levelére ezt felelte: „Szemtelen életed, melyet régóta folytatsz, az ország bitorlása, a bosszú elmulasztása, a második férj s mentegetőzéseid bizonyítják, hogy bűnös vagy férjed halálában, de él még az Isten, a gonoszok bosszulója.”

Averzába való érkezésekor Durazzói Károly, Tarentói Fülöp s más főurak hódolatra mentek Lajos elébe. Lajos úgy tett, mintha örülne a hercegek alázkodásának s szívélyesen szóba elegyedett velük. Majd a kastélyba ment s miután elbeszéltette magának Endre megöletése részleteit s megmutattatta a helyeket, hol a küzdelem és a gyilkosság végbement, így szólott a hercegekhez:

„És a többi hercegek miért nem jöttek el?”

Durazzói Károly a következő felvilágosítást adta:

„Nápolyban készítik elő felséged fogadtatását.”

Lajos azt az óhaját nyilvánította, hogy szeretné őket együtt látni. De Durazzói Károly egyik testvére, Lajos félt a következményektől, vonakodott megjelenni s a többi hercegeket is rábírta, hogy ne jelentkezzenek Lajos előtt. Nemsokára azonban jött az újabb üzenet:

„A király látni akarja a hercegeket, jöjjenek azonnal!”

Még ekkor is vonakodtak s csak akkor indultak Averzába, mikor megkapták Durazzói Károly levelét, amelyben biztosította őket, hogy a király igen jóindulattal viseltetik a hercegek iránt. Lajosnak sikerült eközben elfojtani igazi érzelmeit s nem árulta el, hogy mindent tud a hercegek szerepléséről. És nem árulta el azt a szándékát sem, hogy a hercegeken akarja megbosszulni Endre halálát.

Este a király és társasága lakomához ültek s egy darabig vidáman folyt a beszélgetés. Éjfél után Lajos király többé nem türtőztette magát, hanem egyenesen Durazzói Károlyhoz fordult és szigorúan rátámadt.

„Gonosz herceg – kiáltotta Lajos magából egészen kikelve. Tudd meg, hogy meg kell halnod áruló tetteid miatt. De mielőtt meghalnál, valld be árulásaidat. Miért halasztattad Endre testvérünk koronázását, ami fő oka lett halálának?”

Ezen bevezetés után szemére vetette Durazzói Károlynak, hogy Mária hercegnőt megszöktette, Akvilát ostromolta, közben pedig állandóan azzal a ravaszsággal járt el, hogy Lajos azt higgye, mintha neki a legjobb embere volna. Durazzói Károly próbálta magát tisztázni, de még csak jobban belekeveredett a gyanúba. Próbált kegyelmet is kérni Lajostól, de a király hajthatatlan maradt. Másnap a királyi tanács is halálra ítélte Durazzói Károlyt, ki fölött az ítéletet nyomban végrehajtották ugyanazon a helyen, ahol Endrét gyilkosai megölték s holttestét is az erkély alatt levő kertbe dobták. A többi herceget elfogták és Visegrádra szállították.

Lajos nem sokáig maradt ezután Olaszországban. Miután az ország nagy részét elfoglalta, követelte a pápától Johanna letételét és a nápolyi kormánynak a kiskorú Martell Károly felnőttéig reá való ruházását. A pápa azonban addig húzta-halasztotta a dolgot, míg Lajos beleunt a halogatásba s mivel kitört a pestis is, elhagyta Nápolyt.

A tartomány megszállására hátrahagyta seregének egy részét, ő maga pedig Dalmáciába sietett. De alighogy kitette lábát Nápolyból, Johanna és férje, Tarentói Lajos visszatértek és sereggel akarták trónjukat visszafoglalni. Az olaszoknak azonban nem kedvezett a szerencse, a magyar csapatok mindenütt diadallal állták meg helyüket s csak akkor támadt némi gyöngeség a magyar seregben, mikor az idegen zsoldosok átpártoltak és István vajda ellen merényletet akartak elkövetni.

Fegyverszünet vetett véget egyidőre a viaskodásoknak, mialatt a pápa és Lajos diplomáciája egyaránt rajta volt, hogy a viszályt, ha lehet, szépszerével szüntessek meg. Közben a kis Martell Károly meghalt, de változás ezután sem állott be az ügyekben, minthogy a pápa vonakodott Johannát a királygyilkosságban bűnösnek kimondani s emellett azt sem akarta, hogy Nápoly Lajos kezére szálljon. A vitás helyzetnek Lajos azzal vetett véget, hogy 1350-ben megindította a második nápolyi hadjáratot. Ezúttal a tengeren vezette hadait s május havában Manfredoniánál szállott partra. Három oszlopban indította el seregét s miután a közbeeső városok egymásután meghódoltak, egyenesen Nápolynak tartott. Útközben kapta kézhez Johanna férjének levelét, melyben ez arra hívta őt fel, hogy párviadalban mérkőzzenek meg Párizsban, Avignonban vagy Nápolyban. Lajosnak nem volt kifogása a párbaj ellen, csupán a megjelölt helyek iránt nem volt bizalommal. Válaszában kijelentette tehát, hogy szívesen elfogadja az ajánlatot, csakhogy neki is vannak kikötései a párbaj színhelyére nézve.

„Ha valóban tetszik a párbaj – írta – legyen az a német császár előtt, aki hatalmas úr, vagy az angol király előtt, aki közös barát vagy az akvileai pátriárka előtt, aki közönyös. Ha e helyek nem tetszenek, s azt hiszitek, hogy csak nem akarás miatt említtettek, rövid idő alatt nálatok leszünk hadainkkal és azok előtt megvívhatunk.”

Tarentói Lajosnak úgy látszik elment a kedve a viaskodástól, mert sem most, sem később nem sietett a párbajt megvívni. Lajos folytatta útját Serra felé. Itt történt, hogy mikor a Pó-folyót vizsgálta, vajjon alkalmas-e arra, hogy seregével átgázolhasson rajta, egy Szeredai nevű magyar közvitézt, aki éppen a lovát itatta, felszólított, hogy vizsgálja meg a víz mélységét.

„Menj be fiú, a vízbe – szólott Lajos a közvitézhez – hadd lássam a folyam mélységét.”

Szeredai egy ideig vonakodott, majd aggodalmának adott kifejezést:

„Félek, uram király, hogy elragad az örvény.”

Lajos megmaradt előbbi parancsa mellett:

„Ne félj semmit, csak menj be!”

A közvitéz többé nem szabadkozhatott, kénytelen volt engedelmeskedni a király parancsának. Bevetette magát a vízbe, de alig tudta egy percig fenntartani az egyensúlyt, mert az ár magával ragadta és lovával együtt elsodorta. Lajos, mihelyt észrevette katonájának veszélyes helyzetét, egy pillanatig sem gondolkozott többé, hanem utána vetette magát. Az örvény sodra olyan erős volt, hogy a királyt is elragadta és egészen kiemelte a nyeregből. Csak bő köpönyegének köszönhette, hogy a víz felszínén maradt. Lajos előtt azonban legfontosabb volt a fuldokló katona megmentése, azért hirtelen utánakapott és erősen megragadván üstökét a partra úszott vele.

Ez a kis epizód érdekesen jellemzi Lajos király egyéniségét. A sereg ezután folytatta tovább előnyomulását s miután kisebb-nagyobb küzdelem mellett az útjába eső városokat bevette, Averzát, majd legvégül Nápolyt foglalta el.

A pápa már előbb, mikor Lajos Melfi alatt táborozott, egyházi átokkal sújtotta, most pedig azzal a feladattal küldte követeit Lajoshoz, hogy iparkodjanak őt a hadjárat folytatásáról lebeszélni. Lajos azonban csak akkor engedett a pápa óhajának, mikor Averzát és Nápolyt elfoglalta és maga is belátta, hogy az olasz nép megbízhatatlansága, másfelől a pápa és a nápolyi dinasztia ellenállása csak hadierejét köti le, ennélfogva a pápa ajánlatára fegyverszünetet kötött.

De ezúttal is követelte a pápától a Johanna elleni vizsgálat megindítását azzal a feltétellel, hogyha Johanna bűnrészessége megállapítást nyer, a szicíliai királyság az ő birtokába szálljon. Ezzel szemben ő is kötelezte magát, hogy Johanna ártatlansága esetén az elfoglalt városokat visszaadja és hadait az országból kivezeti. A fegyverszünet már letelt, mikor a pápa még mindég nem ítélkezett Johanna ügyében. Midőn Lajos látta, hogy a pápával nem megy semmire és hogy nápolyi hadjáratai csak hiába emésztik fel hadierejét, teljesítette a fegyverszünet reá vonatkozó részét, vagyis a birtokában levő olasz várakat és városokat visszaadta és az Endre elleni gyilkosság elintézését is a pápa kezébe tette le.

A pápa 1351-ben végre meghozta Johanna ügyében az ítéletet. Ez az ítélet úgy hangzott, hogy Johanna a neki tulajdonított bűncselekmény elkövetésében ártatlan. Látszólag ugyan, ellene szól a gyilkosság előtt és különösen a gyilkosság alatt tanúsított viselkedése, midőn nem sietett férje védelmére, sőt még csak kísérletet sem tett Endre megmentésére, de a kitűnő pápai szakértő Johannának ezt a becstelen és aljas viselkedését azzal magyarázta, hogy a királynő nem tehetett másképpen, mert nem volt elhatározási szabadsága birtokában. Johanna kimentésére a pápa azt a képtelen mesét találta ki, hogy a rémülettől meg volt bűvölve és ez a bűvös erő szegezte őt férje legválságosabb pillanatai között ágyához s ez fosztotta meg őt cselekvési képességétől.

A pápa ítélete még azt is tartalmazta, hogy Johanna köteles Lajosnak a nápolyi hadjáratok kárpótlásául háromszázezer aranyat fizetni. Lajos azonban nem fogadta el az összeget, nehogy lelkiismeretét azzal a váddal terhelje, hogy ezt az összeget vérdíj fejében, Endre megbosszulásának lemondásáért kapta.

Állítólag a pápa felajánlotta később Lajosnak a nápolyi koronát, de ő nem fogadta el s maga helyett Durazzói Károly herceget, az Averzában kivégzett Durazzói Károly Lajos nevű testvérének fiát küldte Nápolyba, aki a hagyomány szerint bosszút állott aztán Johannán. Orgyilkosokat fogadott állítólag ellene és azokkal megfojtatta.

Ezzel meg is szűnt aztán a négy évig tartó nápolyi hadjárat, mely tulajdonképpen semmi hasznot nem eredményezett Lajosnak.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

A gyilkosság tervszerűen volt előkészítve. Endrét nem szívelte senki a nápolyi udvarban, mert mindenki útjában találta a maga ravasz spekulációinak. Megölését azonban olyan botrányok előzték meg a nápolyi udvarban, melyek magukban is elegendők lettek volna arra, hogy a világ figyelmét az itt folyó aljasságokra felhívják. Durazzói Károly, mint már említettük, anyja, Ágnes hercegnő közbenjárásával megszöktette Johanna húgát, Mária hercegnőt és vele titokban, vagyis a botrány jóvátehetetlen kényszere alatt megesküdött.

Durazzói Károlyt ebben a házasságban az a számítás vezette, hogy Mária révén elnyerheti a nápolyi trónt. Valois Katalin viszont kijátszva érezte magát, mert hiszen ő is meg akarta nyerni egyik fia számára Mária kezét, úgy állott tehát bosszút az ekkor megbetegedett Ágnes hercegnőn, hogy mindenütt azt a hírt terjesztette róla, hogy a már nem éppen fiatal hercegnő törvénytelen úton áldott állapotba jutott. Hitelt adott ezen rágalmaknak Durazzói Károly is, aki nem törődött többé anyjával, úgyhogy Katalin hercegnő a bosszú művét végrehajthatta rajta. Az Ágnes hercegnő köréhez tartozó nőket ugyanis megvesztegette, mire ezek a beteg asszonyt méreggel megölték.

Hanem mindez csak előjáték volt ahhoz a szörnyű és embertelen merénylethez képest, melynek Endre esett áldozatául. A merénylet kieszelésében és a gyilkosok felbujtásában Valois Katalin, Johanna, Artus Károly gróf, ennek Bertrand nevű fia és bizalmasaik voltak a főrészesek. Eleinte az volt a tervük, hogy Nápolyban fogják a gyilkosságot végrehajtani, de itt nem érezték magukat biztonságban, azért Averzát jelölték ki a gyilkos merénylet színhelyéül.

Endrével szemben, hogy feltűnést ne keltsenek, egészen megváltoztatták ismét modorukat. Kedvében jártak, színlelt nyájasságokkal halmozták el, minden óhaját teljesítették és olyan nagy figyelmet tanúsítottak irányában, hogy Endre jóleső érzéssel látta az udvar eddigi ellenséges magatartásának megváltozását.

Különösen Johanna, aki ekkor Artus Károly gróf fiával, Bertranddal volt feltűnő jó barátságban, mutatott kedvességet Endre iránt, akit egészen megtévesztettek ezek a nyájaskodások. Készséggel vállalkozott rá, hogy részt vesz a vadászaton, amelyet az ő tiszteletére rendeztek Averza környékén. A vadászat egész nap tartott és késő estére járt az idő, mikor Averzában megpihentek. A királyi pár és kísérete a város mellett levő Szent Péter-klastromban szállottak meg. A klastrom egyik szárnyában volt kijelölve a királyi pár szállása. A vadásztársaság előbb vacsorához ült. Nagy vígság között ment végbe a vacsora, Johanna valósággal tombolt az örömtől. A jókedv átragadt Endrére is és vidám poharazás mellett gyorsan röpült az idő.

Tizenegy óra felé azonban Johanna álmosságról panaszkodott. Endre, mint mindenben, most is Johanna kedvére cselekedett s csakhamar asztalt bontottak. A víg társaság elbúcsúzott a királyi pártól, Endre és Johanna pedig a szomszéd terembe vonultak, hol a megvetett ágy készen várta őket. Tizenegy óra után a kastélyban minden elcsöndesedett. A királyi pár nyugovóra tért és Endre rövid idő múlva mély álomba szenderült. Johanna és a merénylők azonban ébren voltak. Megbeszélés szerint a merénylők éjfél után egy órakor jelentek meg a kastélyban, hogy végrehajtsák a szerencsétlen magyar királyfi felett szörnyű ítéletüket. Johanna szívdobogva várta a rettenetes perc közeledését.

Mialatt Endre nyugodtan aludt ágyában, az állati lelkű asszony mozdulatlanul feküdt, de lelkét a legnagyobb izgalmak járták át. Szeretett volna túl lenni minél gyorsabban a merényleten s izgatottságát a lassan telő percek egyre magasabbra csigázták. Végre egy órakor a koromsötét éjszakában halk suttogás és léptek zaja hallatszott. A merénylők voltak. Már korábban gyülekeztek a templom mögött levő téren s mikor az óra egy felé járt, egyenként lopóztak be a király hálószobája melletti terembe. Akadályra sehol sem találtak, hiszen a kastély őrei is be voltak avatva a merényletbe. Ekkor az egyik őr által felébresztették Endrét.

Az őr kopogott ugyanis az ajtón és valami fontos ügy említésével Endrét szólította. A király az ismerős hangra minden gyanú nélkül kilépett ágyából s csupán rövid zekét öltve magára, megjelent a teremben. A merénylők között az a babona volt elterjedve, hogy a királyt az anyjától kapott gyűrűje minden fegyver vagy méreg ellen megvédelmezi, ennélfogva nem fegyverrel, hanem puszta kézzel rohantak reá, hogy előbb ártalmatlanná tegyék, és azután megfojtsák.

Emberfeletti küzdelem fejlődött ki a királyfi és támadói között. Endre meglehetősen erős ifjú lévén, kétségbeesetten védte magát s egy ideig sikerült támadóit magáról leráznia. De ez a győzelem csak pillanatig tartott, mert a merénylők kegyetlen dühvel újból rárohantak. Nem tudtak azonban bírni vele még ekkor sem. Endre újból kiszabadította magát és megtépett hajjal, véres arccal és véresre vert testével hálószobája ajtaja felé menekült, hogy fegyvert vegyen magához. Itt érte utol végzete. Miközben a legvégső kétségbeeséssel segítségért kiáltozott, egyik embere, aki az összeesküvőkkel tartott, elzárta a hálószoba ajtaját. Endre kétségbeesésében ekkor a terem másik ajtaja felé rohant és a halálra szánt ember kétségbeesett kiáltozásával próbált segítséget kapni. De hiába volt minden. Hűséges dajkáján, Izoldán kívül, aki még Magyarországból jött vele, senki sem mozdult.

Izolda, mihelyt hallotta Endre kiáltásait, kiugrott ágyából, felszakította szobája ablakait és segítség után kiáltozott. Borzasztó hatása volt azoknak a rémes sikolyoknak és halálos ordítozásoknak, melyek Izolda és Endre ajkairól elhangzottak, de segítség helyett azt eredményezték, hogy a gyilkosok siettek munkájukkal. Mikor Izolda jajveszékelései és Endre sírással egybevegyült kiáltozásai legmagasabbra törtek, Johanna barátja, Bertrand gróf rárohant Endrére és hajánál fogva végighurcolta a termen.

Mikor a merénylők látták, hogy Endre nem tud többé védekezni, ráestek és vértől patakzó testét az erkélyre nyíló egyik ablakhoz vonszolták s miután még élet volt benne, hurkot vetettek nyakába s az ablakfára kötötték fel. Így maradt Endre az ablakfára akasztva mindaddig, amíg lelkét kiadta. Ekkor a zsineget elmetszették és a holttestet az erkély alatt elterülő kertbe dobták le. Hatalmas zuhanással esett alá a mélybe Endre holtteste s a merénylők nem törődtek már többé vele.

Johanna egész idő alatt semmi életjelt nem adott magáról. Úgy tett, mintha aludnék. Pedig lehetetlenség volt nem hallania azt az óriási és kétségbeesett dulakodást, melyet Endre orgyilkosaival közvetlenül a hálószoba közelében folytatott. Csak akkor értesült a tragédiáról, mikor Endre dajkája, Izolda felverte őt és tudatta vele az éjszakai eseményeket. Johanna elvetemültsége teljesen méltó volt azokhoz a merénylőkhöz, akik a gyilkosságot végrehajtották.

Ekkor Izolda, miután a szomszédban lakó szerzeteseket és a kastély cselédségét felverte, mécset vett kezébe és az emberekkel felkutatta a kastély összes termeit, hogy Endre királyfi holttestét fellelje. A királyi hálószoba melletti teremben nagy vértócsák és véres foltok jelezték azt a kegyetlen munkát, mellyel Endrét kivégezték. Miután ura holttestét itt sem találta, lement a kertbe, hol az erkély alatt aztán szemeibe ötlött az ütésektől és karmolásoktól eltorzított ifjú holtteste. A hurok a nyakán volt ekkor is, de az élet kiköltözött a testből. Izolda mindenekelőtt megtisztította a holttestet és a kastély templomába vitette, hol a szerzetesek reggelig imádkozás között virrasztottak mellette.

Izolda virradatkor elsősorban Johannának jelentette az esetet, aki zavarában nem tudta, hogy mit csináljon. Eleinte nem szólott tehát semmit, majd csak kétségbeesést szinlelt a történtek felett, mikor pedig a nápolyi nép, mely korán, már a reggeli órákban értesült a gyilkosságról, a merénylők megbüntetése végett megjelent, nem érezvén magát biztonságban, elhagyta Averzát és Nápolyba ment anélkül, hogy Endre holttestét megtekintette volna.

A gyilkosság híre úgy Nápolyban, mint Averza környékén roppant izgalmat keltett. Durazzói Károly és a tarentói hercegek s több főúr gyorsan Averzába siettek, hol könnyek törtek elő szemeikből, mikor a királyfi eléktelenített holttestét megpillantották. Szánalom és iszonyat volt nézni a szerencsétlen királyfi összerugdalt, véresre karmolt, kék foltokkal telt arcát és hajzatától több helyen megfosztott koponyáját. A holttestet Durazzói Károly Nápolyba vitette, hol két nap múlva díszesen eltemették. A nápolyi udvarban gyorsan elfelejtették volna az egész ügyet, ha Lajos magyar király nem avatkozik a dologba és szigorú vizsgálatot nem kér a bűnösök megbüntetésére.

A pápa kénytelen volt elrendelni a vizsgálatot, mely igen csúnya dolgokat derített fel. Endre király egyik híve, Beaux Bertrand országbíró, mihelyt értesült a vizsgálat elrendeléséről, a Johannával ellenséges viszonyban álló Durazzói Károlyhoz ment és tudatta vele, hogy alapos gyanúja van arra nézve, hogy Tamás és Miklós, az előbbi kamarás, utóbbi ajtónálló és jegyző Endre alatt, részesek a gyilkosságban.

Durazzói Károly rögtön elrendelte elfogatásukat s mivel szépszerével vallani nem akartak, kínpadra húzatta őket, ahol csakhamar be kellett ismerniük gaztettüket. Egész Nápoly jelenlétében ment végbe a vallatás, melyen jelen volt a gyilkosság egyik főszereplője, Terlizzi gróf is, akinek nagy oka volt tartani attól, hogy különösen Tamás vallomásai felettébb kompromittálók lesznek ránézve. Úgy akadályozta meg tehát Tamás vallomását, hogy egy szomszédos kunyhóba erőszakkal magával vitte és a nyelvét kivágatta. De nem ért célt vele, mert Tamás helyett Miklós ajtónálló vallott most s leleplezte az egész merényletet.

Az ő előadása alapján megállapították, hogy a gyilkosság értelmi szerzője Terlizzi gróf, Johanna főlovászmestere volt, a főgyilkos Bertrand gróf, Artus Károly fia, részt vettek még benne a királynő társalkodónője és a mesternője, Sancha és Filippa asszonyok s rajtuk kívül még több férfi. Miklós azzal védekezett, hogy ő és társa kényszer alatt cselekedtek. Egyedül voltak a kastélyban, mikor a merénylők betörtek s őket is kényszerítették a gyilkosságban való részvételre.

A törvényszék nem fogadta el védekezésüket, s mindkettőt kötél által való halálra ítélte, melyet azonnal végrehajtottak rajtuk.

Ezután a Durazzói Károly által elfogott Terlizzi gróf, Sancha és Filippa asszonyok kihallgatására került a sor. Mindhárman a Durazzói Károly gályáján őriztettek, hogy vallatásuk annál szabadabban történhessék. Johanna, mihelyt értesült udvari embereinek elfogatásáról, Catanai Raymundot és De Cabanis Róbertet a durazzói herceghez küldötte azzal a üzenettel, hogy embereit bocsássa azonnal szabadon, mert ellenkező esetben a legszigorúbban fog fellépni ellene. Válasz helyett Durazzói Károly a követeket is elfogatta és a gályára szállíttatta. Raymund, mikor az árbocra kifeszítették és kínvallatását megindították, töredelmes vallomást tett mindenről. De másnap, mikor a törvényszéki tárgyalásra elővezették őket, titokzatos módon mindkét követ megszökött, ami annyira felbőszítette a nápolyi népet, hogy Durazzói Károly és Róbert tarentói herceg vezetése alatt megtámadta Johanna kastélyát s mindaddig garázdálkodott, amíg a gyilkosokat ki nem adták. Másnap aztán úgy ők, mint Terlizzi gróf kegyetlen kínzások között megégettettek. Sancha asszonyon, mivel ekkor viselős állapotban volt, az ítéletet nem hajtották végre, de gyermeke születése után ő is a kínpadon fejezte be életét.

Miután a gyilkosok összefogdosásában Durazzói Károly fejtette ki a legnagyobb erélyt, főképpen azért, hogy egyrészt ellenségeit eltegye láb alól, másrészt, hogy Lajos magyar király pártfogását magának biztosítsa s mivel Valois Katalin fia, Lajos herceg félt az anyjára és saját személyére bekövetkezhető kellemetlenségektől, arra törekedett, hogy Durazzói Károlyt elveszítse. Különben is régi gyűlölségben volt vele, mert Mária hercegnőt elütötte kezéről. Titokban tehát embereket fogadott azzal a szándékkal, hogy Durazzói Károlyt elfogatja, ártalmatlanná teszi s vele együtt néhány befolyásosabb emberét is megsemmisíti. A tervet azonban valaki elárulta, úgyhogy Durazzói Károly készen várta a merénylőket s a maga emberei által valamennyit felkoncoltatta.

A királygyilkosság két főembere, Artus Károly gróf és ennek fia, Bertrand azonban még szabadon voltak. Pedig a vizsgálatnak legnagyobb érdekében volt e két főszereplő elfogatása, mert az ő vallomásaik teljes világításba helyezhették volna nemcsak a gyilkosság keletkezését, hanem Valois Katalin és Johanna királynő bűnrészességét is. Valois Katalin azonban tudta, hogy mihelyt Artus Károly és fia fogva vannak, ő is elveszett. Artus Károly, amellett, hogy kompromittálhatta volna őt, nagy vagyon fölött is rendelkezett s mióta Endre meggyilkoltatása kitudódott, Sant-Agata nevű várában húzódott meg azzal a tervvel, hogy élet-halálharcot fog folytatni mindenki ellen, ha szabadságában háborgatni merészelik. Katalin, mint jóbarát közeledett a grófhoz s ügyesen kieszelt ravaszsággal bejutott embereivel a várba, hol első dolga volt Artus Károlyt és fiát elfogatni.

Endre gyilkosait, ha nem is a törvény, de a sors elég keményen sújtotta gaztettükért. Artus Károly elfogatása után nemsokára melankóliába esett és meghalt, fia pedig megtébolyodott. Valois Katalin most elérte célját. Johannához a királyi udvarba költözött és cselszövéseit már csak arra irányította, hogy idősebb fiának a nápolyi trónt biztosítsa Johannával való házassága által. Johanna azonban inkább vonzódott ekkor az ifjabb tarentoi herceghez, Lajoshoz, akivel viszonyt is szőtt, úgyhogy mialatt az idősebb tarentoi herceg szeretője volt, az ifjabbikkal is kacérkodott.

Valois Katalin politikája azonban némileg mégis megerősítette Johanna helyzetét Endre meggyilkolása után. A gyilkosságban terheltek részére adott bűnbocsánat, a különböző kitüntetések és adományozások Johanna ellenségeit és főképpen a vele elégedetlen hercegeket kibékítették s olyan rendezett állapotok léptek fel egy ideig az udvarban, hogy a pápa megengedte Johannának az idősebb tarentói herceggel, való házasságát. Ez a házasság természetesen csöppet sem változtatott Johanna eddigi jellemén. Viszonyát Lajos herceggel ezután sem szakította meg. Johanna ezután a megunt Róberttel is röviden végzett. Egyszerűen kizárta őt cselédeivel és minden hozzátartozóival egyetemben az udvarból és Lajos herceg karjaiba vetette magát.

Ezek történtek Nápolyban, mialatt Lajost országának gondjai tartották elfoglalva. Horvátországban és Dalmáciában Róbert Károly alatt már kezdett a rend felbomolni és a tengerparti városok Velencéhez hajoltak. Azok a horvátországi és dalmáciai főurak pedig, kik az egyes tartományrészeket elfoglalták, megtagadták az engedelmességet a magyar korona iránt, s hogy Lajos király hatalma ellen védve legyenek, Velencénél kerestek támogatást. Lajos hadat küldött a lázadók megfékezésére, de a személyes közbelépést kénytelen volt elhalasztani, mert nemsokára, 1345 elején a litvánok ellen kellett hadjáratot folytatnia, mint a lengyel király szövetségesének. Majd mikor a cseh király viszályba keveredett Kázmér lengyel királlyal és ennek országába betört, segélyhadakat küldött Kázmérnak és kiverte onnan a cseheket.

Csak ezután vállalkozhatott Lajos arra, hogy a horvátországi ügyeket rendezze és a tengerparti városok visszafoglalására Velence ellen hadjáratot indítson. Húszezer főből álló hadsereggel indult tehát Horvátországba és Bihácsnál ütötte fel táborát. Megjelenésének olyan hatása volt, hogy a lázadók csakhamar meghódoltak és a dalmát városok is bemutatták előtte hódolatukat. Sőt Zára azt is tudatta Lajossal, hogy kész bármikor elszakadni Velencétől, ha megfelelő támogatásban részesül. Zára ellen emiatt Velence hadat is indított, de a város nem adta meg magát s bízva Lajos támogatásában, erélyesen védte a tengerpartot a velencei hajóhad ellen.

Endre meggyilkoltatása és más országos ügyek Lajost megakadályozták abban, hogy 1345-ben Velence ellen hadjáratot indítson, de a következő év nyarán, mikor Zára követsége a visegrádi udvarban ismét megjelent a segítség sürgetésére, Lajos személyesen jelent meg Zárában s megkezdte annak felmentését. De az ostromszerek hiánya és a velenceiek túlereje folytán egyelőre nem volt szerencséje. Így Zára visszavételét jobb időkre halasztván, a hadjáratot egyelőre beszüntette.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Az Anjou-házból származó magyar királyok alatt a magyar nemzet hatalmas léptekkel haladt előre. Róbert Károly uralkodásának egyetlen foltja Zách Felicián családján való kegyetlen bosszúállás. Róbert Károly uralkodásának másnemű tényeivel azonban rajta volt, hogy ezt az igaztalan eljárását az utókorral feledtesse. Alatta a magyar nemzeti állam megerősödve és szinte újjászületve bontakozott ki az előbbi időszakok zavaraiból s mikor meghalt, olyan örökös kezében hagyta az országot, kinek dicsősége évszázadokon keresztül beragyogta a magyar történelmet.

Alighogy Róbert Károly elhunyt és temetése országos gyász keretében végbement, pár nap múlva idősebb fiát, a tizenhat esztendős Lajos herceget a rendek ünnepélyesen megkoronázták. Egyike lett Lajos király a legkiválóbb magyar uralkodóknak, kik valaha az ország trónján ültek. A nemzet elismerésül a „Nagy” melléknevet adta neki, melyet ő mindenképpen megérdemelt. Mint embert a legkiválóbb tulajdonságok jellemezték. Szívén viselte az ország érdekeit s azon volt, hogy az államrendet megerősítse s a kultúra terén is felvirágoztassa országát.

Szent László királyt választotta mintaképül, kinek követésére mindjárt uralkodása elején fogadalmat tett az elhunyt király hamvainál, hogy elhatározását ott a királyi hamvak közelében is megerősítse. A nemzet rokonszenvét nyerte meg ezen tettével s országszerte a legnagyobb bizalommal és szeretettel voltak eltelve személye iránt.

Növelte Lajos népszerűségét ugyanekkor az az intézkedése is, mellyel az ország pénzügyeinek és a törvényeknek rendezéséhez fogott. Még trónra lépésének évében történt, hogy az erdélyi szászok, kiket az erdélyi vajda olyan adóra akart kényszeríteni, melynek fizetésére kiváltságleveleik őket nem kötelezték, fellázadtak. A mozgalom nem ölthetett azonban nagyobb arányokat, mert Lajos király gyorsan Erdélyben termett és anélkül, hogy fegyveres erőszakot alkalmazott volna, a szászokat a béke útjára térítette.

Lajos királyt nemsokára a nápolyi ügyek vették igénybe, melyek több ízben provokálták az ő beavatkozását. A nápolyi király, Károly abban egyezett meg Róbert Károllyal, hogy halála esetén a nápolyi királyság leányára, Johannára és Róbert Károly fiára, Endrére száll. Róbert Károly ennél fogva eljegyeztette fiát Johannával és a nápolyi udvarban hagyta, hogy megismerkedjék leendő országa viszonyaival.  Azonban Károly király a végrendeletét környezetének befolyása alatt nemsokára megváltoztatta s mivel mind Endre, mind Johanna ekkor meg csak tizenhat évesek voltak, úgy intézkedett, hogy a kormányt csak huszonkét éves korukban vehessék át, addig pedig az özvegy királyné és a melléje rendelt tanácsosok kormányozzanak.

Ámde a király halála után a nápolyi udvar mindenképpen arra törekedett, hogy Endre és Johanna között viszályt teremtsen és Endre királyi jogait megsemmisítse. Ezt a célt nem is volt nehéz elérni azokkal az eszközökkel, melyeket az erélytelen Endre ellen alkalmaztak. Úgy látszik különben, hogy Endre és Johanna között mélyebb szerelmi viszony nem volt, mert Johanna csakhamar olyan buja életre adta magát, hogy emiatt Endre több ízben szemrehányásokat tett neki.

De Johanna viselkedésén ezek a szemrehányások semmit sem változtattak. Mellette egy hatalmas párt állott, mely a pápa segítségére is támaszkodva kivitte, hogy őt nem sokkal Károly király halála után megkoronázták. De csakis őt, Endre nélkül, kinek a helyzete a nápolyi udvarban egyre elviselhetetlenebbé vált.

Az udvar kegyencei és különösen Valois Katalin tarentói hercegnő, kinek kezeiben az intrikák összes szálai egybefutottak, minden eszközzel arra törekedtek, hogy Johannát, aki vére szilajságánál fogva is minden erőszakosságra hajlamos volt, egészen elidegenítsék Endrétől. A tehetetlen és védelem nélkül álló Endre aztán csakhamar olyan helyzetbe jutott, hogy rosszabb dolga volt a nápolyi udvarban, mint a legutolsó cselédnek. A krónikások szerint még arra sem volt joga, hogy ruhát csináltasson magának, ha előbb Johanna engedelmét nem kérte.

A nápolyi intrikáknak hírére Lajos király édesanyját, az özvegy Erzsébet királynét küldte Nápolyba a viszályok elintézésére. Erzsébet fényes kísérettel érkezett meg Nápolyba s pár heti ott időzés után maga is tapasztalta, hogy az udvari cselszövényekről elterjedt hírek csöppet sem túlzottak. Endrét olyan mellőzött helyzetben találta, hogy rögtön elhatározta Magyarországba való visszahozatalát. A nápolyi udvar nagyon megrémült Erzsébet ezen tervétől. Tudták jól, hogy Endre hazavitele súlyos következményekkel fog járni, mert Lajos király nem hagyja bosszulatlanul az öccsén esett méltatlanságot, ennélfogva taktikát változtattak és a legnagyobb nyájasságokkal és hízelgésekkel vették körül Erzsébetet, csakhogy elhatározása megmásítására bírják. Nem csak Johanna, hanem különösen Valois Katalin is minden eszközt felhasznált arra, hogy Erzsébetet kitűzött céljától eltántorítsák.

Valois Katalinnak, akit konstantinápolyi császárnőnek neveztek, két fia volt: Tarentói Fülöp és Lajos herceg, kiket koronához szeretett volna juttatni, hogy nagyravágyó céljait általuk elérje. Miután a nápolyi királyság elnyerésében Endre volt az akadály, őt igyekezett Johanna által megutáltatni, hogy házasságuk felbontása által Johannát fiával, Fülöp herceggel vétesse el. Másik fiával, Lajossal pedig az volt a terve, hogy vele Johanna húgát, Máriát véteti el s ezáltal a kalábriai hercegséghez juttatja. Ezen tervek azonban egyszerre romba dőltek volna, ha Erzsébet Endrét magával viszi, és ezzel felhívja Lajos király figyelmét azokra a botrányos állapotokra, melyek a nápolyi udvarban folynak.

Johanna most egészen megváltozottnak mutatta magát Endre iránt. Színésznői alakoskodással szenvelegte a szerelmet, nagy odaadást tanúsított s különösen Erzsébet királynénak a kegyeit kereste. Ugyanígy tettek szövetséges társai is. A célt aztán rövid idő alatt elérték. Erzsébet lemondott Endre hazaviteléről s egyelőre a Magyarországba való utazásról is. Miután a pápa jogot formált Nápoly trónjához, Erzsébet mindenekelőtt a pápához küldötte követeit Avignonba azzal a kéréssel, hogy egyezzék bele Endre megkoronáztatásába. Nagyon nehezen ment a dolog. VI. Kelemen pápa egy ideig különféle kifogásokat tett s csak akkor mutatott engedékenységet, mikor a követség negyvennégyezer girát ígért adományokra. A pápa Endrét végül felruházta a királyi címmel s tudatta vele, hogy bizonyos feltételek teljesítése ellenében koronázása elé sem gördít akadályokat.

Erzsébet bízva a pápa ígéretében és a Johanna megváltozásában, miután Endre királyi jogait biztosítva látta, visszatért Magyarországba. Endre ismét egyedül maradt a nápolyi udvarban, hol anyja távozása után egyszerre a régi kerékvágásba zökkent minden. Johanna éppen olyan rideg és szívtelen lett iránta, mint azelőtt. Valois Katalin pedig egyre szőtte az intrikákat ellene, miközben őt is az a kellemetlen kiábrándulás érte, hogy Mária hercegnőt, akit titokban Lajos fiának szánt, Durazzoi Károly megszöktette s nemsokára a pápa beleegyezésével házasságra is lépett vele.

Ezalatt Erzsébet királyné és Lajos király egyre várták a koronázási rendelet kibocsátását. A pápa azonban folytonosan halasztotta, hiszen a nápolyi udvar összes számottevő tagja, élükön Johanna királynővel, mind abban mesterkedtek, hogy a koronázási rendelet minél később jusson el Endre kezeihez. Nyilvánvaló volt, hogy az udvar minden törekvése Endre koronáztatásának meghiúsítására irányult, másodsorban pedig Endre gyötrésére. Johanna az udvari méltóságokat Endre leghalálosabb ellenségeivel töltötte be, a hitvesi hűséggel pedig annyira nem törődött, hogy ezúttal Valois Katalin ifjabbik fiával, Lajos herceggel udvaroltatott magának. Sem Johanna, sem környezete nem ismerték többé az erkölcsi korlátokat. Olyan féktelen élet tombolt Johanna kastélyában, hogy a királyi udvarról a legrosszabb hírek jártak szerte a nép között.

Endrével szemben most már minden tartózkodásukat félretették. Gúnyolták, sértegették, ármánykodtak ellene s még az a híve is, aki úgy mutatta, hogy az ő pártján áll s akit Endre éppen emiatt a legjobban szeretett, Durazzói Károly is titokban egyre azon működött, hogy a pápa minél később adja ki az Endre megkoronázására vonatkozó dekrétumot. Endre azonban bizalmas értesítést kapott, hogy nemsokára a koronázási engedélyt meg fogja nyerni s efölötti örömében felhagyott eddigi tartózkodó magaviseletével és egy tornajátékra állítólag olyan zászlót vitt magával, melyre bárd és hurok volt festve. Ez a célzás rendkívül megfélemlítette Endre ellenségeit s nehogy magukat bosszújának kiszolgáltassák, elhatározták, hogy elteszik láb alól.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

A dunántúli főurak segítségével Róbert Károly már 1300-ban megkoronáztatta magát, de mikor 1308-ban Ottó távozásával vetélytárs nélkül maradt, a magyar korona nem volt az ő birtokában. Fenyegetésekkel, majd szép szavakkal sikerült végül is rábírnia László vajdát az Ottótól elvett korona kiadására, mellyel aztán Székesfehérvárott 1310-ben újból megkoronáztatta magát.

Az új királynak elsősorban azokat a bajokat kellett megszüntetnie, amelyek az utolsó Árpád-házi királyok súlyos örökségeként maradtak fenn, s amelyek a pártkirályok versengése idején még súlyosabbakká váltak. A pénzügyek, az igazságszolgáltatás, a közigazgatás, mind a lehető legelhanyagoltabb állapotban voltak. A főurak az ország dolgaival csak annyiban törődtek, amennyire az hasznos volt az ő érdekeiknek, egyébként kiskirályok módjára éltek, fittyet hánytak a törvénynek, sőt annak fölébe kerekedtek, mihelyt a király ellenük akart valamit cselekedni. Már pedig békés kormányzásra mind addig nem lehetett remény, amíg voltak olyan elemek, amelyek mindig készek voltak az engedelmességet megtagadni. Róbert Károly tehát kénytelen volt ezek ellen a harcot felvenni. Eddig a főurak Gentilis bíboros közbenjárására és általában a pápa felhívására melléje állottak ugyan, de kezdtek ellenszegülni rendeleteinek, mihelyt látták, hogy a király a maga hatalmának erősítését az ő jogaik megszorításával akarja elérni. Szembeszállottak tehát vele és megtagadták tőle hűségüket.

Ezek között volt a Felföld egyik leghatalmasabb ura, Csák Máté, aki az ország egyharmad részét bírta, s mint valami fejedelem, főméltóságokkal, miniszterekkel vétette körül magát és korlátlanul élt azon a földön, melyet a nép a hatalmas úr birtokai után „Mátyusföld”-nek nevezett. Csák Máté nem tudott megbarátkozni sokáig azzal a gondolattal, hogy alá kell vetnie magát a király hatalmának s csakhamar megtagadta a hűséget, mire Róbert Károly 1312-ben hadat vezetett ellene és Kassa mellett a rozgonyi csatában legyőzte. Teljesen még ekkor sem hódolt meg Csák Máté a királynak, bár hatalma meg volt törve, úgyszintén a többi főuraké is, kikkel szemben Károly erélyesen lépett fel mindannyiszor és a maga hű emberei segítségével, kiket kiváltságokban részesített és előkelő állásokba juttatott, megfékezte őket, úgyhogy ezek kénytelenek voltak visszaéléseiket legalább a királyi hatalommal szemben megszüntetni.

Róbert Károlynak tehát aránylag elég rövid idő alatt sikerült rendet teremtenie az országban és a törvények iránt engedelmességre kényszerítenie az urakat. A régi anarchiát csakhamar rend váltotta fel, az ország anyagilag és erkölcsileg a virágzás útjára jutott s belső szervezete Károly későbbi reformjai folytán egyre jobban megerősödött. A királyi udvar központja Visegrád volt. Eddig Temesvárott székelt a királyi udvar, de Csak Máté legyőzetése után Károly Visegrádra helyezte át udvartartását. Itt emelkedtek a királyi család palotái és itt építkeztek az udvar közelében élő főurak, kik a királyi palota fényében és pompájában megtalálták mindazt a kielégülést, melyre nagyravágyó lelkük állandóan vágyott.

Károly udvartartásának fénye elhatott a messze külföldre is és nem egyszer megtörtént, hogy hatalmas külföldi fejedelmek látogattak el a visegrádi várba, melynek ünnepi zajától ilyenkor napokon át hangos volt az egész vidék. Károly meghonosította a lovagjátékokat, azokat a lovagi viadalokat, melyeknek mindig igen sok nézője volt.

A visegrádi udvari életre csupán egy esemény vet véres és szomorú foltot. Egy borzasztó tragédia játszódott le ugyanis a királyi udvarban. Ez a tragédia a királyné egyik udvarhölgyének, a szeplőtelen jellemű és legszebb női erényekkel ékeskedő Zách Klárának, Zách Felicián gyönyörű szép leányának meggyalázásával kezdődött. A király hatalmának tetőpontján állt már, amikor Zách Felicián, egykor Csák Máté egyik főembere, a rozgonyi csata óta a király híve, véres merényletet követett el a király személye ellen.

Zách, kinek szabad bejárása volt az udvarhoz, egy alkalommal a király ebédlőjébe ment, hol a királyi család éppen ebédelt. Zách ekkor dühösen kirántotta a kardját és azzal a király felé sújtott. A király fejét nyomban kettéhasította volna a kard, ha a királyné védőleg oda nem tartja a király feje elé a jobbkarját. A vágás ilyenformán a király fejéről a királyné jobb kezére esett, kinek négy ujját Zách kardja leszelte.

Az udvari emberek, mihelyt észrevették a merényletet, az ebédlőbe törtek s felkoncolták a dühöngő főnemest. Ezután testét szétdarabolták és különböző városokba küldték elrettentő például való kifüggesztés végett. De még borzasztóbb sorsa lett Zách gyermekeinek és családtagjainak.

A Visegrádon összegyűlt vérbíróság a Zách-család harmadíziglen való kiirtását rendelte el s ezt a borzasztóan szigorú és igazságtalan ítéletet végre is hajtották. Zách fiát ló farkához kötve hurcoltatták végig a városon, amíg kiadta lelkét és darabonként szakadt le a hús testéről. Zách Klárával még sokkal kegyetlenebbül bántak. Levágták az orrát, mindkét kezéről négy-négy ujját, felső és alsó ajkait lemetszették, úgyhogy fehér fogai egészen kilátszottak s azután egy rossz gebére ültették és városról várósra vezették, arra kényszerítve, hogy mindenütt kiáltsa:

„Így jár, aki hűtelen királyához.”

Később pedig, miután így kipellengérezték, őt is kivégezték.

A magyar krónikák csak ennyit tudnak a Zách-féle tragédiáról. Még maga az ítéletlevél is mélységesen hallgat a merénylet okáról. Két külföldi krónikás azonban, Müncheni Henrik és egy névtelen olasz krónikás elmondják, hogy a király harmadik felesége, aki Lokietek Ulászló lengyel király leánya volt, alkalmat adott öccsének, Kázmér lengyel hercegnek arra, hogy Zách Klárát elcsábítsa. Zách Felicián a leányán esett sérelem megbosszulása miatt emelt kardot a királyra.

Zách Klára tragédiáját így beszéli el Istvánffy Miklós, magyar történetíró is a magyar hagyományok alapján. Szerinte Zách Klára esetéről az egykorú magyar hegedűsök is énekeltek és a hagyomány, illetőleg a köztudat számára ők tartották fenn a visegrádi merénylet történetét. Istvánffy közlései alapján dolgozta föl Arany János is Zách Klára tragédiáját egyik szép balladájában.

Zách Felicián merénylete után egy hét múlva hozták meg az ítéletet a Zách-család ellen, melynél kegyetlenebbet a magyar történelem egyetlenegyet sem ismer. Ebben a tragédiában mindenki ártatlan volt a királyné és Kázmér herceg kivételével és mégis olyan büntetéssel sújtották a Záchokat, hogy még azoknak is, akiknek semmi közük sem volt a dologhoz, halállal kellett lakolniuk a király és a királyné bosszúszomja miatt. Az ítélet ugyanis nemcsak a férfi, hanem a leányágra is kiterjedt harmadíziglen, tehát a nagyon távoli rokonokat is halállal sújtotta, a harmadízen túl levő rokonokat pedig jószágaik elvesztésére és örökös szolgaságra kárhoztatta, úgyhogy a királyné gonosz tettéért három-négyszáz olyan embernek kellett bűnhődnie, akiknek semmi közük nem volt a dologhoz. Még a legelfajultabb istenítéleti próbáknál is kegyetlenebb, durvább és embertelenebb volt a Záchok ellen hozott ítélet, mely páratlan az egész magyar történelemben.

A krónikák azonban úgy fogják fel Róbert Károlynak Zách Felicián és családja elleni ítéletét, hogy az reá is nagy szerencsétlenséget hozott. Az Isten nem hagyta bosszulatlanul a Zách-család ártatlan kivégeztetését s midőn Károly Bazarád román vajda ellen a Havasalföldre 1330-ban hadjáratot vezetett, olyan kelepcébe került, melyben seregének nagy része odaveszett és ő maga is csak úgy tudta életét megmenteni, hogy ruhát cserélt Széchi Dezső nevű bajnokával. A románok Széchit nézték a királynak s addig lődözték, míg nyilaik zápora alatt életét veszítette. Ezalatt pedig Róbertnek álutakon sikerült elmenekülnie. A román vajda elleni háborún kívül Károly még a szerbek ellen is hadakozott, kiktől 1319-ben a macsói bánságot foglalta vissza, majd Dalmáciába vezetett sereget, melyet Boszniával együtt hűbére alá helyezett.

Évei előrehaladtával Károly főképpen arra törekedett, hogy fiait egyes országok élén helyezze el. Régi vágya volt többek között a nápolyi koronának Endre fia számára való megszerzése s midőn Nápoly királya, Károly betegeskedni kezdett, Róbert Károly felkereste őt és az örökösödést Endre fia számára biztosította olyanformán, hogy a fiát Károly nápolyi király Johanna nevű leányával jegyezte el.

Azután a lengyel korona megszerzésére fordította gondját, s azt is elérte, hogy másik fiát, Lajos herceget a lengyel rendek Lengyelország trónörökösének ismerték el.

Róbert Károly uralkodása alatt Magyarország virágzó állapotba jutott. Az előbbi uralkodók alatt felszaporodott zavarok lassanként megszűntek és az ország pénzügyei is rendbejöttek. Károly rajta volt, hogy az ország erejét mindenféle reformokkal növelje. Legnevezetesebbek voltak ezek között a honvédelem, pénzügy és igazságszolgáltatás terén alkotott reformjai. Mivel a régi honvédelmi rendszer tarthatatlanságát már IV. Béla is belátta, Károly most arra törekedett, hogy a védelmi rendszert szervezze. Miként már IV. Béla kezdte, ő is a hűbéri rendszert vette mintául és kötelezte a főpapokat és főurakat, hogy birtokaikon bandériumokat alakítsanak jobbágyaikból. A bandérium átlag négyszáz emberből állott, melyet zászlósurak, főpapok és más főnemesek vezettek. Amelyik főúr vagy főpap egymaga ötven vitézt állított ki, joga volt saját zászlója alatt vezetnie a harcba katonáit.

A pénzügyek terén Károly azt a reformot létesítette, hogy behozta a telekadót, melynek értelmében minden telkes jobbágy a maga portája után 18 dénárnyi adót volt köteles fizetni. Azonkívül jó pénzt veretett, a pénznemeket szabályozta és megállapította, hogy milyen arányban kell a pénzek ércanyagát vegyíteni. Róbert Károly hozta be először florenci mintára a forint pénznemet, mely akkor arany pénznem volt s egyik lapján liliommal volt ellátva, aminek olasz neve fiorino volt, ebből a szóból származik a forint elnevezés. A legkisebb értékű pénz volt az ő uralkodása idejében a dénár, mely körülbelül nyolc-tíz krajcár értéket képviselt. Legnagyobb pénznem volt a gira mely megfelelt négy aranyforintnak. Volt még a garas, mely hat dénár értéknek felelt meg. N

Nevezetes újítása volt Róbert Károlynak az igazságszolgáltatás terén az istenítéletek eltörlése. Tudjuk, hogy ezek az ítéletek nemcsak igazságtalanok, hanem kegyetlenek is voltak. Az elítéltet például forró vízbe mártották vagy tüzes vason járatták s ha sebe bizonyos időn belül begyógyult, akkor megnyerte pörét, ha nem akkor elvesztette. Róbert Károly ezek helyett a rendes peres eljárást léptette életbe. Általában az ő uralkodása szerencsés volt a nemzetre. Züllő állapotban levő országot vett át elődétől és egy virágzó, fejlődésnek induló államot hagyott hátra. Visegrádon halt meg ötvennégy éves korában.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)