III. Endre halálával a királyválasztás joga visszaszállt a nemzetre, mely az Árpád-ház férfiágának megszűntével a női ágban iparkodott uralkodót keresni. Trónkövetelő kettő van Endre halála után: a cseh Vencel és a nápolyi Róbert Károly. Az előbbit az északnyugati vármegyék, utóbbit Horvátország és a Dunántúl támogatták. Róbert Károly, mint V. István, magyar király nővérének, Mária nápolyi királynénak az unokája követelte magának a magyar trónt s a pápák, mint a nápolyi királyság hűbérurai hathatósan támogatták törekvését. Vencel az Árpádokkal szintén rokonságban állott, IV. Béla királynak dédunokája volt, tehát nem illetéktelenül formált jogot a trónhoz.

Fiatal gyermek volt Vencel, mikor a magyar trónra kombinációba jött. Vencelt pártolta a felső részek egyik leghatalmasabb ura, Csák Máté is, aki egymaga olyan erővel rendelkezett, hogy szava döntő súllyal esett volna a mérlegre bármely párt jelöltje mellett.

Vencelt hasonlónevű atyja egy cseh sereg kíséretében tizenhárom éves korában Magyarországba küldte, hol a főurak egy része elismerte őt királyul. Miután a koronázás is megtörtént, Vencel megkezdte az uralkodást, de nem sok eredménnyel.

Az ország nagy része Róbert Károly pártján volt, aki hadat is vezetett Vencel ellen. De sikertelenül, mert a budai polgárok visszaverték az ostromokat és Károlyt is megszalasztották. Emiatt aztán VIII. Bonifác pápa Vencellel együtt a budaiakat is egyházi átok alá vetette. A budai polgárság azonban híven kitartott Vencel mellett.

Mindezek ellenére Vencel uralkodásának napjai meg voltak számlálva. Egy királyválasztás minden időben sok költséggel járt, hát még olyankor mikor több jelölt is versengett a trónért. Mihelyt Vencel érezte aranyai fogyását, egyúttal azt is tapasztalta, hogy a közlelkesedés személye iránt mindinkább lelohad. Ő maga különben is iszákos, könnyelmű ifjú volt, úgyhogy mindinkább kiábrándította magából híveit.

Mikor az idősebb Vencel, a cseh király látta fia népszerűségének hanyatlását, Magyarországba jött és Vencelt a királyi koronával és jelvényekkel együtt magával vitte. Csak később adta át a koronát Ottó bajor hercegnek, aki Vencelt követte a magyar trónon.

Ottó leányágon vérszerinti rokonságban volt az Árpád-házzal. Ő ugyanis IV. Béla Erzsébet nevű leányától származott s a Németujvári grófok és társaik ezen a réven szemelték ki őt a királyi méltóságra.

Ottónak mindenekelőtt a királyi koronát kellett megszereznie, hogy magát megkoronáztathassa. Érintkezésbe lépett magával Vencellel és elég nagy váltságdíj fejében visszaszerezte tőle a koronát, mellyel Székesfehérvárott megkoronáztatta magát. Szerencsésebb azonban ő sem volt Vencelnél. A pápa ellenezte megválasztatását, sőt egyházi átokkal is sújtotta őt, aki ekkor Erdélybe indult, állítólag azért, hogy a hatalmas erdélyi vajda leányát megkérje, s ezáltal a vajdát a maga számára megnyerje. László erdélyi vajda azonban elfogta őt és a koronát elvette tőle.

Ottónak éppen elég volt ez a nem várt fogadtatás arra, hogy elvegye kedvét örökre a magyar koronától. Sikerült megszöknie Erdélyből s vissza sem tért többé az országba. Megválasztatásáról azonban nem mondott le ezután sem s 1312-ben bekövetkezett haláláig megtartotta a magyar királyi címet.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Kun László halálakor már csak egyetlenegy Árpád-sarj volt életben, III. Endre, aki II. Endre királynak Beatrixszel való házasságából származott István herceg fia volt. Eddig külföldön, főként Velencében tartózkodott s ott is kötött frigyet egy olasz főúr leányával. Az Árpád házi királyok sorában ő volt a huszonharmadik és egyúttal utolsó magyar fejedelem, vele az Árpádok férfisarjadéka aztán ki is halt.

Endre még Kun László életében érvényesíteni akarta királyi jogait, de nem talált elég pártolásra. Így aztán Bécsbe ment Albert herceghez, Rudolf fiához, hogy tőle kérjen segítséget. Mihelyt értesült László haláláról, az országba sietett, hogy megkoronáztassa magát, de ekkor az a kellemetlensége támadt, hogy a németújvári grófok, elfogták, nyilván, azért, hogy szabadabban zsarnokoskodhassanak az országban. Csak nehezen tudott fogságából menekülni s a hatalmas Németujváry-család ezután is sok akadályt gördített megkoronázása elé. De Endrének sikerült végül legyőznie az akadályokat és magyar királlyá koronáztatnia magát.

Az igazi nehézségek azonban csak most vártak reá, mikor a kormánypálca kezében volt. Egyfelől az ország válságos gazdasági és politikai állapota, melyet Kun László szerencsétlen uralkodása idézett, fel másfelől pedig az újonnan jelentkező trónkövetelők okoztak neki sok bajt, kik el akarták ragadni tőle a királyi pálcát. Endre mindenekelőtt országgyűlést hirdetett és itt a bajok orvoslására számos törvényt hozott, melyek a nemzet helyeslésével találkoztak. Az országgyűlés után az volt a főfeladata, hogy trónját megszilárdítsa, mert egyszerre három trónkövetelő is támadt ellene.

Ezek egyikét, az ál-Endrét, aki azt állította hogy ő az igazi III. Endre, rövid idő alatt kiűzte az országból. Következett ezután a második, Albert osztrák herceg, kit apja, Rudolf császár bujtogatott fel a magyar korona megszerzésére. Rudolf ugyanis Magyarországot minden teketória nélkül fiának adományozta. Alapította pedig ezen önkényes cselekedetét arra, hogy IV. Béla, midőn a tatárjárás után elmenekült, hűbérül ajánlotta föl az országot a német császárnak. A történelmi nevezetességű Habsburg-hálátlanság itt nyilatkozik meg először és pedig mindjárt Rudolfnál, aki a magyaroknak azt az áldozatkészségét, hogy őt Ottokárral szemben megvédelmezték és a Habsburg-dinasztia megalapításában segítették, azzal akarta viszonozni, hogy az országot a Habsburgok tartományai közé óhajtotta volna beolvasztani.

Endre radikálisan végzett az osztrák herceggel. Egyenesen Bécs ellen vezette hadait és véres harcokat vívott Alberttel, aki, miután közben apja is meghalt, lemondott Magyarországra való igényéről és kibékült Endrével. A béke nagyobb zálogául a hadjárat befejezése után Endre nőül vette Albert Ágnes nevű leányát. De hátra volt még a harmadik trónkövetelő Martell Károly, aki azon a címen formált jogot a magyar koronához, hogy ő Kun László nővérének, Máriának Anjou Károllyal való házasságából származott törvényes fia. Martell Károlyt Nápolyban meg is koronázták és a római szentszék is olyan erős támasza volt az olasz trónkövetelőnek, hogy az esztergomi érsek egyházi átokkal fenyegette azokat a magyar püspököket, akik Endrét támogatni merészelik.

I. Miklós pápa halálával Martell Károly leghathatósabb támogatóját veszítette el az Endre elleni küzdelemben, úgyhogy célját nem is tudta megvalósítani s mikor ő maga is meghalt, Endre egyelőre vetélytársak nélkül maradt egy ideig a trónon.

Miután az ország ügyei a legnagyobb rendetlenségben voltak a békét Endre arra használta fel, hogy a belügyekben valami rendet teremtsen. Szüksége volt erre azért is, mert az állampénztár üresen állott, a királyi jövedelmek megszűntek s a királyi hatalmat az a veszély fenyegette, hogy teljesen a hatalmas összeköttetésekkel bíró és nagyvagyonú főurak játékszerévé válik. Endre tehát mindenekelőtt a királyi jövedelmek helyreállítását vette programjába. Evégett vizsgálat alá vétette az eladományozott királyi javakat, hogy megállapítsa, vajon törvényes úton jutottak-e azok birtokosaik tulajdonába.

Azokat, akik a törvényes tulajdonjogot kimutatni nem tudták és ilyenek számosan voltak – felhívta bitorolt javaik visszaadására. A kapzsi főuraknak egyéb sem kellett. Mihelyt azt látták, hogy a király az ő érdekeik ellen tör, nem törődtek többé semmivel, hanem csak a bosszúra gondoltak. El akarták űzni Endrét a trónról s Martell Károly fiát, Róbert Károlyt keresték fel, hogy őt tegyék meg magyar királlyá.

Endre politikáját a kapzsi főurak ellenállása egészen megbénította. Korán belátta, hogy hova fog vezetni, ha követelni fogja a jogtalanul eltulajdonított királyi javak visszaadását, éppen azért, nehogy forradalmat támasszon abbahagyta szigorú programját s iparkodott csöndességre bírni a lázongó főurakat. Közöttük a Brebiri grófok, a Németujváry grófok s az Ujlakyak voltak a leghatalmasabbak.

A pesti országgyűlésnek az a része, mely veszedelmet látott a főurak hatalmának gyarapodásában, vagyis a köznemesség, Endre utasítására meghozta ugyan a főurak hatalmának korlátozására irányuló törvényeket, de nem volt, aki azokat végrehajtsa, mert az arisztokrácia mindig meg tudta azokat akadályozni. A magyar főurak olyan ellenszenvvel voltak már eltelve Endre iránt, hogy 1300-ban Róbert Károlyt behozták az országba és Zágrábban királlyá koronáztatták.

Endre sokkal gyöngébb és betegesebb volt már ekkor, hogysem fegyveres erővel meg tudta volna akadályozni a főurak lázadását és Róbert Károly megkoronázását.

Levelet írt tehát a pápának, melyben felkérte, hogy jelentse ki tiltakozását Róbert Károly megkoronázása ellen. Endrét értesítette Rómába küldött követe, hogy a pápai udvar nem tulajdonít fontosságot Róbert Károly megkoronáztatásának. Nemsokára vége is szakadt Endre küzdelmes uralkodásának, mert 1301 január 14-én meghalt, állítólag mérgezés következtében. Felesége egyik svájci kolostorba vonult, leánya, Erzsébet pedig, akit Vencel cseh király fiával jegyeztek el, megutálta kicsapongó jegyesét s szintén a zárdában keresett menedéket.

III. Endrével megszűnt aztán az árpád házi királyok uralma. Ha nem számítjuk az Árpádtól Szent Istvánig tartó korszakot, Szent István óta éppen háromszáz esztendőt töltöttek az Árpádok a királyi trónon. Ez a háromszáz esztendő tel van hatalmas küzdelmekkel és belső viszályokkal és nagy kulturális mozgalmakkal is, melyek között legnevezetesebb a kereszténység behozatala és az államszervezetnek nyugati formák szerint való átalakítása. A királyok sorában Szent István, I. Béla, Szent László, Kálmán, III. Béla és IV. Béla tűnnek ki részben mint törvényhozók, részben mint hadvezérek és ország szervezők s az övék az érdem, hogy az 1300. esztendő végeztével a magyarság erkölcseiben, szokásaiban és életmódjában annyira átalakult, hogy a magyar állam méltóan illeszkedhetett be a keresztény Európa modern államai közé.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

I. Béla halála után fia István lépett a trónra. Székesfehérvárt nagy ünnepséggel koronázták meg. De már a koronázás alatt olyan dolgok történtek, melyek csupán idő kérdésévé tették a háború kitörését. Anna hercegnő ugyanis, István testvére, a családi kincsek nagyrészét, közöttük egy arany koronát is magához vett s azokkal Ottokár cseh királyhoz szökött.

Anna azt állította, hogy a magával vitt kincseket apja neki hagyományozta. István ellenben követelte azoknak visszaadását s miután Ottokár sem Anna hercegnőt, sem a családi kincseket nem szolgáltatta ki, István megindította ellene a háborút. Mikor a kölcsönös pusztításokat megelégelték, abban állapodtak meg, hogy Ottokár kiadja Istvánnak a kincseket és az udvarában tartózkodó pártütő urakat is elbocsátja. A cseh király azonban nem tartotta meg ígéretét, mire István újból megtámadta.

Iszonyú kegyetlenséggel folyt mindkét oldalon a hadjárat, a magyarok húszezer foglyot hoztak magukkal.

Ottokár, hogy vereségét kiköszörülje, nagy hadsereggel tört az országba és a Duna felső részénél kegyetlenül pusztított. Győzni azonban megint nem tudott s miután a magyarok Ausztriában és Morvaországban is pusztították birtokait, békét kötött. Nehogy azonban hatástalanokká váljanak ígéreteik, a békeszerződésben Ottokár is, István is beleegyeztek abba, hogy a béke megszegőjét saját püspöke egyházi átokkal sújtsa.

István ezután Szerbia ellen vezetett hadjáratot, hogy annak hűtlen fejedelmét, Urost, megbüntesse. Amíg a szerb háborúval volt elfoglalva, olyan esemény történt családjában, mely előidézője lett korai halálának. Istvánnak két fia volt, László és Endre. Mind a kettő kiskorú volt még s anyjuk, a kun Erzsébet felügyelete alatt nevelkedtek. A nagyravágyó és álnok királyné azonban titkon szövetkezett Pektári Joakhim tótországi bánnal s más főurakkal és László herceget az udvarból ellopatta.

A kis főherceg elrablása Erzsébet tudomásával és az ő közreműködésével történt, de hogy miért, annak okát ezideig még nem tudták kideríteni. László herceget a kapróncai várba akarták elrejteni, de még mielőtt idejutottak volna, István tudomást szerzett a gyermekrablásról és gyorsan otthagyta a tábort, hogy a rablókat utolérje. Ezek azonban elmenekültek a gyermekkel, Istvánt pedig a kiállott fáradalmak és az átélt izgalmak annyira megviselték, hogy súlyos beteg lett és így érkezett Csepel-szigetre, ahol nemsokára elhunyt.

Az Árpádházi magyar királyok életében folytonosan visszatérő esemény a koronáért folytatott versengés. Alig van olyan árpádházi király, aki ne akart volna még apja életében trónra jutni s alig van olyan lázadó vagy pártütő királyi sarj, akit uralkodása alatt ugyanez a sors utol nem ért volna gyermeke részéről. V. István is apja, IV. Béla ellen támasztott nagy pártütéseket, természetesen ő sem kerülhette el a maga sorsát. Tőle elrabolták a gyermekét, hogy annál könnyebben küzdhessenek ellene. Ilyen körülmények között Lászlóra sem várhatott valami nyugalmas és kényelmes jövő. A történelem őt a kunokkal való barátkozása és anyja révén való kun származása miatt Kun László néven szokta nevezni.

Mivel apja halálakor csak tízéves volt, helyette anyja és Pektári Joakhim kormányoztak. Ez a kormány ahelyett, hogy az ellentétek okos kiegyenlítésére törekedett volna, még csak jobban elmérgesítette az amúgy is meglevő válságot. Erzsébet királyné azzal kezdte a kormányzást, hogy a főurakat hivatalaiktól megfosztotta és helyükbe a maga embereit nevezte ki. Ez a bánásmód, a mellőzött urakat annyira felingerelte, hogy fegyveres erővel jelentek meg Székesfehérvárott és a királynét fiával együtt elfogták. A koronázást nem lehetett egy ideig tehát megtartani, de mikor Miklós erdélyi vajda, aki híveivel a király koronázására jött, beleavatkozott a dologba és a lázadó főurakat megtámadta, Erzsébet és fia visszanyerték szabadságukat. Csak ezek után történt meg a koronázás.

László uralkodása azonban nem hozott szerencsét az országra. Ő maga nem kapott olyan nevelést, hogy hivatását komolyan betölthette volna, anyja és kormányzótársa, Pektári Joakhim pedig nem törődtek a főurak megnyerésével, hanem folytatták tovább azt az erőszakos politikát, mely mindenfelől gyűlölséget keltett ellenük. A lázadó főurak ekkor ismét Ottokárhoz menekültek és felkérték őt a király elűzésére. Már előbb a magyarok is betörtek Ausztriába és Stájerországba, most tehát Ottokár is hadat indított s Pozsony, Győr, Sopron, Nyitra alatt heves tusák folytak. Miután több várat elfoglalt és az ország nyugati részét megszállotta, kivonult az országból, mert Ausztriában olyan dolgok történtek, melyek trónját a legközelebbről érdekelték. A német fejedelmek ugyanis megválasztották császárrá habsburgi Rudolfot, a mai Habsburg-dinasztia megalapítóját. A német császári koronára Ottokár régtől fogva vágyott s, a választófejedelmek ígéretet is tettek neki ebben az irányban, de cserbenhagyták. Ottokár másként nem tudta sem bosszúját, sem tiltakozását kifejezésre juttatni, minthogy Rudolf megválasztatását nem ismerte el s a magyarok támogatását kereste.

Eleinte úgy volt, hogy László király Ottokárral fog szövetkezni, de Pektári Joakhim felbontotta a szerződést és a magyaroknál segítséget kereső Rudolf pártjára állott. Kétségtelen volt már eleve, hogy ahova a magyarok állnak, ott lesz a győzelem, ezért óhajtotta mind a két hadviselő fél a maga számára biztosítani a magyarok szövetségét. Rudolfnak alig volt párezer főnyi serege, miután hűbéres szövetségesei elhagyták, a magyarok ellenben voltak vagy húszezren s mindvégig döntő szerepet vittek a hadjáratban. A Morva - mezőn találkozott a két sereg egymással 1278. augusztus 26-án. Rudolf a maga jelentéktelen hadával még pár órára sem tudta volna állani a küzdelmet, de ott voltak a magyarok, akik Ottokár seregét egymásután verték meg. Előbb a morvákat és cseheket, azután a lengyeleket. Dürnkrut és Stillfried környékén ment végbe a nagyjelentőségű csata, mely egyformán korszakossá vált mind Csehország, mind Magyarország későbbi történetének alakulására.

Miután a magyar sereg Ottokár hadát megverte, egy kisebb csapattal Ottokár utolsó kísérletet tett a siker visszaszerzésére. Annyira komolyan vette az ügyet, hogy mikor seregének minden oldalon való hátrálását látta, ő maga ottmaradt a harctéren és addig küzdött, amíg egy magyar harcos fegyvere az ő életét is kioltotta.

Rudolf elfoglalta így Ottokár tartományait s ekkor vetette meg a Habsburg-birodalom alapjait – a magyarok közreműködése által. Megérdemelték-e az osztrákok a magyaroktól ezt a nagy segítséget? Olyan kérdés, amelyre ma sokkal könnyebb megfelelni, mint hét és félszáz esztendő előtt, mikor ennek még senki sem láthatta következményeit. Tény az, a magyarságé az érdem, hogy a Habsburgok birodalma Rudolf alatt megalakulhatott, ha ugyan célszerű ezt érdemnek nevezni. Később Mária Terézia és Ferenc császár alatt, mikor a Habsburg-dinasztia fennmaradása megint a magyarság segítségén múlott, a magyar ontotta vérét s hozta a legnagyobb áldozatokat a császári ház érdekeiért, cserébe pedig mindannyiszor megkapta az osztrákoktól a hálátlanságot, a rosszindulatot és azt a soha meg nem szűnő törekvést, hogy önállóságától megfosszák.

Kun László az Ottokár elleni hadjárat végeztével megelégedett a Rudolf köszönetével, az Ottokár által elfoglalt magyar megyék visszacsatolásával, a hadizsákmánnyal és a csehektől elvett jelvényekkel, de azzal éppen nem törődött, hogy az elfoglalt tartományokból Magyarország számára is jusson valami. Folytatta előbbi életmódját, azaz kizárólag az élvezeteknek adta át magát. A szerencsétlen király a lehető legrosszabb nevelésben részesült. Komolyságra, önuralomra, szenvedélyei féken tartására nem nevelték, ellenben hagytak mindent a szeszélye szerint, hogy annál biztosabban zuhanjon romlásába.

Ebben az időben már olyan botrányos életet folytatott, hogy a nemesebb lelkületű hazafiak egészen kétségbe voltak esve az ország sorsa felett. Kedvesei között, a kunok társaságában töltötte miden idejét, a kormányzással nem törődött, az igazságot meg aszerint mérte, hogy kit milyen érdekek fűztek hozzá. Nagy visszatetszést keltett az is, hogy feleségét elűzte magától és kolostorba záratta, de még jobban növelte a felháborodást a kunokkal való barátkozása, kiket valósággal rászabadított a nemzetre. Ezek sanyargatták a népet, pusztították az országot, dúltak, raboltak mindenfelé, úgyhogy az ország főbbjei a romlás megakasztása végett kénytelenek voltak Lászlót elfogni és elzárni.

Nemsokára aztán szabadon bocsátották, mert töredelmes javulást ígért. De László ekkor sem változott meg. A kunok ellen hadat, vezetett ugyan és leverte őket, de a megrendszabályozásukra hozott törvényeket nem hajtotta végre. Ezek tovább zsarolták az országot s közben, miként az már történni szokott az Árpád-királyok alatt, fellépett az új trónkövetelő, Endre herceg. De Lászlót mindezek nem érdekelték. Annyira süllyedt már a züllésben, hogy az italon és a rossz asszonytársaságon kívül egyéb alig érdekelte. Pedig a háborgás kitört már mindenütt körülötte. A pápa kereszteshadat akart indíttatni a kunok ellen, az országgyűlés a királyt hivatalosan felszólította rendes élet folytatására. De László haladt következetesen a züllésben, úgyannyira, hogy egy éjjel a biharmegyei kőrösszegi várban, mikor kunjai és szeretői társaságában tivornyázott, a huszonnyolc éves királyt megölték. Meggyilkolását némelyek egyik kedvese bosszújának tartják. Vannak viszont olyan adatok, amelyek úgy tüntetik fel Kőn László halálát, mint ellenségeinek a bosszúját, akik várták az alkalmat, hogy a gyűlölt királlyal végezhessenek.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

A magyar királyok sorrendjében IV. Béla a huszadik, kit a nemzet Szent István koronájával királyává kent. Erős jellemű, kiváló tehetségű és élete virágjában levő ifjú volt, mikor az ország kormányát kézbe vette.

Huszonkilenc éves korában foglalta el IV. Béla atyja örökségét s mindjárt hozzá is látott az ország szervezés munkájához. A züllés útjáról kellett visszatérítenie az országot, ennélfogva erélyes kézzel kellett megragadnia a gyeplőt, nehogy a válság a végső romlásba taszítsa a nemzetet. A főurak megrendszabályozásával kezdte. Szigorú rendeleteket adott ki, melyekben feltétlenül követelte a királyi tekintély elismerését. Reformjai külsőségekre is kiterjedtek. Meghagyta például, hogy a király jelenlétében a nemeseknek ezentúl leülniük nem szabad s valahányszor a király beszél hozzájuk, mindig állva kell őt meghallgatniuk.

Újítása volt az is, amit különben már III. Béla próbált bevezetni, hogy a királlyal való ügyeiket nem élő szóval, hanem írásban intézzék el, vagyis mindenféle panaszaikat vagy kérelmeiket írásbeli úton terjesszék az uralkodó elé. Ezen rendszabályai, ha keltettek, is elégedetlenséget a főurak között, mégsem szolgáltak okul arra, hogy meggyűlöljék őt. Tűrhetetlen akkor kezdett lenni rájuk Béla kormánya, mikor látták, hogy a király nem elégszik meg a külsőségekkel, hanem egyenesen a hatalmuk ellen tör s kényszeríteni akarja őket arra, hogy az alkotmány parancsainak engedelmeskedjenek.

Béla ugyanis végrehajtotta azt a programot, melyet annak idején ő tűzött atyja elé, midőn az a szentföldi útjáról visszatért és az országot a legnagyobb romlásban találta. A bajok okát Béla ekkor a királyi javak elidegenítésében látta s ugyanez volt most is a legnagyobb baj. Elrendelte tehát, hogy az Endre által elajándékozott királyi javak a kincstárnak visszaadassanak. Majd szigorúan megbüntette atyja hűtlen tanácsosait, kik Endre alatt a belviszályok okozói voltak. Az önző főurak, kik előtt a maguk érdeke volt egyedül szent, ezt már nem tudták elviselni.

Lázadást szőttek ellene s elhatározták, hogy elűzik trónjáról. Rögtön szövetségbe is léptek Frigyes osztrák herceggel, aki a megígért királyi korona fejében nagyon is hajlandónak mutatkozott a pártütő magyar főurak támogatására. Csakhogy ezúttal nem a tehetetlen Endrével, hanem a vaskezű Bélával állottak szemközt, aki arra a hírre, hogy Frigyes a lázadó magyarokkal hadat indít ellene, maga is összegyűjtötte hadseregét. Gyors iramban Frigyesre csapott s kiverte őt az országból. A győzelem oly nagy volt, hogy Frigyes csak nagy hadisarc lefizetése árán tudott megmenekülni a tovább veszedelmektől. Ez uralkodásának második évében történt.

De nemcsak a világi főuraknak adományozott királyi birtokokat, hanem a papságnak adottakat is visszakövetelte Béla, úgyhogy ezek is ellene lázadtak és részt vettek abban a harcban, melyet a főurak Frigyes osztrák herceg segítségével vívtak Béla ellen. Az osztrák beavatkozásnak Magyarország sorsába itt nyilvánul meg az első jelentékenyebb históriai nyoma és az ok, mely ezt a beavatkozást létrehozta, láttuk, hogy milyen természetű.

A mindenféle kiváltságokkal bíró főurak, csakhogy kiváltságaikat megtarthassák, nem riadtak vissza még a hazaárulástól sem. Már ekkor a nemzet nyakára akarták volna hozni az osztrák uralkodóházat, mely később megtalálta az útját hozzánk a Béla korabeli főurakhoz hasonló „hazafiak” buzgó segítségével.

De a főurak rideg önzése és hazafiatlansága tudott módot találni rá, hogy akkor éreztesse gonosz haragját a királlyal, mikor az országnak egy megsemmisítő veszedelemmel szemben kellett védekeznie. A Frigyes felett aratott diadal után nemsokára, alig néhány év múlva jutott el az országba az a rémhír, hogy Ázsiából minthogy másfélmilliónyi mongol had árad Európa felé és végveszedelemmel fenyegeti mindenütt az útjába eső államokat. Éppen ezen rémhír után jelentkezett Kuthen kun vezér IV. Bélánál s azt kérte, engedné meg népének, mely körülbelül negyvenezer főt számlált, az országban való megtelepedést.

Béla szívesen fogadta a kunokat, mert abban bizakodott, hogy az ő segítségükben hatalmas támaszt fog találni ellenségei esetleges támadásai ellen, ennélfogva megengedte nekik, hogy a Duna és Tisza között megtelepedjenek. A vitéz és harcra termett kunok nagy segítségére lehettek volna valóban Bélának, ha a polgári élettel megbarátkoznak. De éppen az volt a baj, hogy a kunok nem a rend megszilárdítását segítették elő, hanem annak megbontását mozdították elő.

Rablásaikkal és kóborlásaikkal állandóan háborgatták a körülöttük élő magyarság nyugalmát, úgyhogy Béla is belátta végre, hogy nem sokat nyert letelepedésükkel. Hogy rablásaiknak elejét vegye, vezérüket Pesten telepítette le s elrendelte, hogy a kunok különböző vármegyékben arányos elosztás szerint telepedjenek le. Csakhogy a kunok és a magyarok között az összetűzés ezután sem szűnt meg s a főurak elhitették a néppel, hogy a király egyenesen az ő rovásukra pártolja a kunokat.

Bélának közben volt egy érdekes és nagyjelentőségű terve, mely megérdemli a figyelmet, mert a régi magyarság őshazájának felderítésére vonatkozott. Kétségtelen, hogy Bélának e terve nem csupán kíváncsiságon alapult, hanem az őshazában maradt magyaroknak az új hazába való letelepítése is megfordulhatott gondolatai között.

Az első, aki hírt adott az ázsiai magyarokról, egy Ottó nevű dominikánus szerzetes volt. A dominikánusok nemrég telepedtek meg Magyarországon, de már rövid itt tartózkodásuk alatt is olyan népszerűekké váltak, hogy a magyarok közül is többen felvetették magukat rendjükbe.

Szeretettel és érdeklődéssel olvasgatták ezek a szerzetesek a magyarok régi hazájára vonatkozó krónikákat s többen elhatározták, hogy fel fogják keresni az ősmagyar hazát s az ott lakó magyarokat megtérítik. Már Endre király alatt többen megindultak a nagy veszéllyel és sok fáradsággal járó útra s háromévi viszontagságos küzdelem után az egyik szerzetes, Ottó nevű, szerencsésen el is érkezett a magyarok földjére. Sokáig azonban nem időzhetett ott, hanem azzal a reménnyel tért vissza, hogy közelebbről ismét ellátogat majd az ősmagyar hazába. Mire azonban hazaért, a kiállott fáradalmak annyira megviselték, hogy nemsokára meghalt.

Szerzetestársai megtudták mégis tőle, hogy élnek magyarok Ázsiában s az ott lakó magyarok ugyanazt a nyelvet beszélik melyet az itthoniak. Ottó elbeszélései nyomán több szerzetes elhatározta ekkor, hogy ők is fel fogják keresni az ősmagyar hazát. Béla király támogatásával el is jutottak Konstantinápolyig, hol tengerre szálltak és harminchárom napi tengeri út után szárazföldre léptek. Különböző tartományok érintésével az alánok földjére jutottak. Ekkor azonban közülük kettő, mert összesen négyen voltak, céltalannak látta a bolyongást s visszatért Magyarországba.

A másik kettő, név szerint Bernát és Julián megmaradt állhatatosan szándéka mellett s nekivágtak az előttük teljesen ismeretlen országoknak. Végre harminchét napi pusztai utazás után ezer baj és nélkülözések között Veda nevű tartomány Bunda városába érkeztek. Bernátot a kiállott fáradalmak itt már annyira megviselték, hogy nem bírta útját tovább folytatni. Beteg lett s pár hét múlva meghalt. Most Julián szerzetes az ismeretlen népek között egészen egyedül maradt. De az ő szívós akaratát a nélkülözések nem tudták megtörni.

El volt arra tökélve, hogy mindaddig folytatja útját, amíg eléri célját. Mikor Bernát halála után egyedül maradt, egy szerecsen pap szolgálatába szegődött és ennek társaságában Nagy-Bolgárországba utazott. Egy alkalommal Nagy-Bolgárország egyik városában rendkívüli öröm érte Juliánt. Egy magyar asszonnyal találkozott, akivel egészen jól tudott beszélni. Ez az asszony az ősi magyar földről való volt.

A magyar asszony elmondta aztán Juliánnak, hogy kétnapi utat kell még csak megtennie s meg fogja találni a magyarok őshazáját. Julián az asszony által adott utasítás szerint folytatta útját s az Etil folyam mellett megtalálta aztán végre, akiket keresett. Itt laktak a magyarok elég nagy számmal s jöttének hírére annyira megörvendeztek, hogy csoportosan jártak mindenütt utána, elvitték házaikba és falvaikba s igen nagy érdeklődéssel kérdezősködtek a keresztény magyarok országáról és királyáról. Julián őket s ők Juliánt nagyon jól megértették.

Julián úgy tapasztalta, hogy rendkívül harcias és bátor, nyíltszívű és vendégszerető nép az Ázsiában maradt magyarság. Szívesen hallgatták őt, mikor nekik a kereszténységről beszélt, de a kereszténységet nem ismerték. Teljesen pogányok voltak, kik ekkor is abban az állapotban éltek, amiben a honfoglalás idején volt a magyarság. Földműveléssel nem igen foglalkoztak, inkább a vadászatot és halászatot kedvelték.

Táplálékuk ló, farkas és más állatok húsából állott és lótejet ittak. Szomszédságukban a tatárok éltek, kiket több harcban legyőztek s most szövetségeseikké tettek. A tatároktól tudta meg aztán Julián, hogy az ő országukon túl lakik egy idomtalan fejű és magastermetű nép, mely most indult nyugatnak és több országot akar meghódítani.

Julián hazatérése után részletes jelentést tett Bélának útja eredményéről s ő jelentette először a mongol hadak elindulását.

Béla Bolgárországgal volt éppen elfoglalva, midőn Julián tudósítását az Európába özönlő mongol hadakról megkapta. A szomszédos országok követei is, megerősítették, hogy a mongolok útban vannak Magyarország felé. Batu kán ötszázezer főnyi seregével, miután a Volga körüli népeket leigázta, Oroszország ellen támadt s rövid küzdelem után ezt is legyőzte.

Béla megtette hirtelenében mindazokat az előkészületeket, melyek ilyen esetekben múlhatatlanul szükségesek. Az ország északkeleti részén két várat építtetett, 1240-ben a nádort a határszélre küldte egy sereggel, egyúttal kihirdette a felkelést. Régi szokás szerint véres kardot hordoztak körül az országban, ami az ellenség jövetelét, illetőleg a háború kitörését jelentette.

A főurak azonban nem akartak hitelt adni a híreszteléseknek. Ők ezzel szemben azt a hírt terjesztették, hogy az egész tatárjárás csak mese és voltaképpen ürügyül szolgál arra, hogy elleplezze azt az igazi veszedelmet, mely a kunok betörésével vár az országra, akik csak azért jöttek Magyarországba és azért tanulták meg a magyar nyelvet, hogy megismerjék a földet és az itteni viszonyokat s az oroszok szövetségében annál könnyebben foglalhassák el az országot.

Általában a főurak csak nagyon gyéren gyülekeztek a táborba, holott a hírek hovatovább mind rémesebbek lettek a tatárok jöveteléről. Béla 1241-ben szükségesnek látta a teendők megbeszélése végett Budára összehívni a rendeket, kik még ekkor is mindig a kunokban keresték a veszedelem forrását. De csakhamar meggyőződtek róla, hogy a tatárokról elterjedt hírek nem mesék s védekezniük kell, hacsak prédául nem akarják nekik odadobni az országot

A határszélen őrködő Dénes nádor már kora tavasszal jelentette Bélának, hogy a tatárok hada a Vereckei-szoroson betört az országba és seregének nagy részét levágták. Béla hirtelenében összeszedett annyi segítséget, amennyit tudott, de a főnemesség egy része nem nagyon sietett segítségére. Hagyták, hogy a bajba került király törje magát a sereg előteremtésén s gúnyosan így nyilatkoztak:

„Menjen harcolni a király kedves kunjaival, kik között földjeinket felosztotta.”

És nem is erőltették nagyon magukat a táborba váló gyülekezéssel. A táborba gyűlt urak pedig nem sok reményt nyújtottak a sikeres ellenállásra, mert nem bírtak azokkal a harci erényekkel, melyek a sikert még nagyobb számú ellenség ellenében is biztosítani szokták.

Az egykorú krónikás feljegyzései között egyébként rendkívül érdekes korképet találunk a IV. Béla korabeli főrendű osztályok erkölcsi hanyatlásáról.

„A hosszú évek alatt a fegyverfogástól elszokva – írja a krónikás – kicsapongásokba, buja kéjekbe merültek, gyávákká lettenek. A föld gazdagsága okává lett fiai elkorcsosulásának. Mert mi egyéb volt ekkoron a magyar fiatalság törekvése, mint magunkat asszonyi módra cicomázni. Napjaik válogatott lakmározásokban, puha kéjekben s játékokban folytak le, az éjjeli álmot alig szakasztotta félbe a nap harmadik órája. Életüket nyaranta árnyas erdőkben, kies mezőkön töltötték asszonyaikkal s gondolni sem akartak a harcok zajára ők, kik ekként nem komoly dolgokkal, hanem merő mulatságokkal foglalkodának.”

A tatárok ellen azért mégis készülődni kellett, mert a tatárok első csapatai már Pest alatt is megjelentek. Béla itt vonta össze hadának azt a részét, mellyel a tatárok feltartóztatását akarta végrehajtani. A tatárok több ponton törtek be az országba, de mindegyik betörési pont irányául Pest volt megjelölve, hol a királyi sereg táborozott. Útközben mindent feldúltak és felégettek s így érkezett az első csapatuk Pest alá, hol Ugrin kalocsai érsek a király ellenzése ellenére egy tatár csapatot megtámadott.

A tatárok meg is futottak, de futásuk színleges volt, mert csupán azt akarták elérni, hogy a püspök dandárát a közeli mocsarak közé csalják; ami sikerült is nekik úgyhogy Ugrin püspök serege odaveszett. A mocsárba kergetett és benne mindjobban süppedő magyarokra hatalmas nyílzáport löveltek a tatárok s mikor látták, hogy a lovak súlya és a páncélos lovasok nehézsége miatt sem ló, sem ember nem képes mozdulni, körbefogták és levágták őket. Az érsek csak néhány harcossal menekült vissza a király táborába.

Nagy szerencsétlenségnek volt előidézője Frigyes osztrák herceg is, aki véletlenül a tatárok közül egy kun harcost megsebesített és a táborba hozott. A kun lovas láttára a tábor rögtön felzúdult Béla és a kunok ellen. Pedig egész véletlenség volt, hogy Frigyes éppen ezt a szerencsétlen embert fogta el, aki nem a magyarországi kunok közül való volt, hanem még az ázsiai harcok alatt jutott a tatárok fogságába.

A főurak és az általuk izgatott nemesség azonban régi gyanújának igazolását látta az esetben, azt, hogy a kunok nem mellettünk, hanem ellenünk harcolnak és a magyar táborban csak azért vannak, hogy adandó alkalommal az ellenséghez pártoljanak és velük az országot meghódítsák. A táborban egyszerre vad erővel tört ki a kunok elleni gyűlölet. A vérengzéseket nem lehetett megakadályozni többé s Kuthen kunjainak nagy része áldozatául esett magával a kun vezérrel együtt a magyarok dühének.

De nemcsak ezek, hanem az útban lévő kun csapatok sem jártak másképpen. A magyarok ezeket is megtámadták, akik aztán védték magukat és elkeseredésükben kétségbeesett dühvel támadtak a magyarokra. Így történt, hogy mikor a tábornak közös erővel kellett volna készülődnie a tatárok ellen, a legválságosabb pillanatokban saját szövetségeseit űzte el magától.

Közben a tatár seregnek azok a részei is folytatták előnyomulásukat és pusztították az útjukba eső falvakat, melyek a Vereckei szoroson jöttek be. Itt-ott a magyarok arattak ugyan jelentéktelenebb diadalokat fölöttük, de ezek a győzelmek lényeges szerepet nem játszottak a hadjárat sorsában.

A fősereg Béla vezérlete alatt Pesten táborozott még ekkor, de a kunok felkoncolása után a harci párt azt ajánlotta, hogy miután a tiszavidéki csapatokat úgyis hiába várják, induljon a király haladéktalanul a tatár fősereg ellen. Béla tehát megindította hatvanöt-hetvenezer főből álló hadát Eger irányába, miközben Batu kán a Sajó, Hernád és Tisza között húzódó erdők fedezékében vonta össze csapatait.

Kisebb tatár csoportok azonban állandóan foglalkoztatták a királyi sereget. Ezeknek az volt a feladata, hogy színleges támadásaikkal s hátrálásaikkal abba az irányba csalják a magyar sereget, hol a tatár had zöme tartózkodott.

Béla serege a tatárok cselvető támadása folytán a Sajó folyóhoz érkezett és az úgynevezett mohi pusztán, Ónod és Papi községek között ütött tábort. Hogy a rendkívül mozgékony ellenség meg ne lephesse őket, a magyar csapatok egy tömegbe csoportosultak. A sátrak egymás mellett álltak s a tábort szekérvár vette körül. Olyan szűk volt azonban ez a tábor, hogy mikor Batu kán a magyar sereg elhelyezkedését egy emelkedettebb pontról figyelte, a szűk tábor láttára állítólag így kiáltott fel:

„Sokan vannak bár, de nem menekülnek meg kezeimből, mert nyájként ólba zárkóztak.”

A tábor elrendezése után a király személyesen vizsgálta meg a csapatokat s mindenütt buzdító szavakat intézett harcosaihoz. De a főurak között még ekkor is voltak olyanok, akik nem átallottak így szólani:

„Bárcsak szenvedne vereséget a király, legalább jobban keresné a főrendek kedvét.”

A tatár táborból átszökött egyik orosz harcos elbeszélése alapján a magyarok megtudták, hogy Batu kán még az éj folyamán meg akarja támadni a királyi sereget. Ennek megakadályozására Kálmán herceg, Béla öccse és Ugrin kalocsai érsek a Sajó-hídhoz vonultak, de mire odaértek, nagy meglepetéssel tapasztalták, hogy a tatár seregnek egy része már átkelt rajta.

A hídon átkelt tatár csapatot, mely ekkor még nem volt nagy számerejű, a magyarok megkergették és többet levágtak közülük, de azalatt a tatárok a gázlókon keltek át s virradatkor már minden oldalról körülfogták a magyar tábort, s irtózatos nyílzáport zúdítottak rá.

A tatárok gyorsan felismerték a magyar had gyöngeségét és készületlenségét s óriási csataordítások között rávetették magukat a körülkerített táborra. A magyar táborban irtózatos zavar keletkezett. Szó sem volt már hadirendről, rendes ütközetről, csak kisebb csapatok próbálták meg visszaszorítani vagy áttörni a mongol gyűrűt. Mikor a tatárok tüzet vetettek a szekértáborra, mely csakhamar hatalmas lángok között elkezdett égni, a fejetlenség általános lett. Kálmán herceg és Ugrin érsek csapatai hősiesen harcoltak, a templomosok egy szálig elestek, de nem használt már ekkor semmit az egyesek bátorsága.

A szűnni nem akaró nyílzápor s a szekértábor hatalmas lángjai fogták közre a pusztulásra ítélt magyar sereget, mely ekkor, az általános zavarodásban nem is gondolt már többé arra, hogy védelmezze magát. A kétségbeesés olyan nagy volt a táborban, hogy a rend teljesen felbomlott, a vezetés megszűnt s mindenki csak arra gondolt, hogy életét menthesse. De éppen mivel a védekezésben semmiféle rendszer nem nyilvánult, ez sem történhetett meg eredménnyel.

Mikor a tatárok látták, hogy a magyar tábor, mivel mást nem tehet, a menekülésbe veti már minden reményét, széles kaput nyitottak előttük és hagyták őket egy darabig futni.

Taktikájuk az volt, hogy a tábor kigomolyodását gyorsítsák, és ezáltal könnyebben elbánhassanak a menekülő magyarokkal. Tervük be is vált, mert a magyarok nyitott utat találva maguk előtt, csoportonként törtek ki, de az irgalmat nem ismerő, erélyes üldözés aztán teljessé tette a magyar sereg romlását. A spalatói esperes, aki erről a szomorú emlékű hadjáratról érdekes feljegyzéseket hagyott hátra, Béla seregének pusztulását ezekkel a szavakkal ecseteli:

„Jobbról és balról őszi levelek módjára hullottak el szegények s az egész utat testeik fedték és vérök pirosította. . .”

A nagy szerencsétlenségben egyedüli szerencsének tekinthető, hogy a királyt nem tudták a tatárok kézrekeríteni, bármennyire számítottak elfogatására. Mikor a király látta, hogy a magyar sereg a tatárok által számukra nyitott utakat nem arra használja fel, hogy az ellenséget megtámadja, hanem vakon rohan minden cél és terv nélkül előre, ő sem tehetett már egyebet, minthogy menekülésre szánta el magát. A krónika szerint egy erdőbe futott és ott rejtőzött el, míg a tatárok elvonultak.

Egy másik verzió szerint a királyt menekülő útjában több főúr követte s az ő önfeláldozásuknak volt köszönhető, hogy Béla nagy veszedelmek között bár, de megmenekült.

Mikor lova már annyira letört, hogy nem bírta a királyt többé vinni, Huntpázmán András adta a király alá a maga lovát, később a főlovászmester és más főurak, úgyhogy a tatárok végre is abbahagyták az üldözést és a király szerencsésen megmenekülhetett.

Hasonlóképpen megmenekült Kálmán herceg is, aki előbb Pestre, majd Tótországba sietett, de nemsokára a harctéren szerzett sebei következtében meghalt. A püspökök és főurak közül is többen megmenekültek, de a sereg odaveszett. Könnyeket fakasztott az emberek szemeiből a mohi pusztán végbement katasztrófa látványa. Kétnapi járóföldön mindenütt halottak borították az utakat és mezőket, „mint a kőbányákban az építésre felhalmozott kövek.”

A tatárok a döntő csata után szertekalandoztak az országban és a legborzasztóbb kegyetlenkedés között irtottak mindent, ami útjukba esett, kezükbe jutott a királyi pecsét is s a fogoly papokkal hamis leveleket írattak s küldözgettek szét az országban. Ezekben arra intették a népet a király nevében, hogy maradjon nyugodtan, ne távozzon el falvaiból, mert nemsokára újabb sereggel fogja megtámadni az ellenséget.

A tudatlan, nép, de még az előkelőbbek is léprementek, tatárok hamis leveleit Béla király parancsának tartották s nem is hagyták el falvaikat. Az erdőkbe menekültek visszatértek lakóhelyeikre és várták a király jövetelét, aki helyett azonban a tatárok jöttek. Midőn eleségeikből és lovaik számára szükséges takarmányból kifogytak, a népet a földművelésére kényszerítették. Mikor pedig a nép munkájára nem volt többé szükségük olyan kegyetlenséggel fizettek, ami a világtörténelem legvéresebb és legszégyenletesebb lapjaira emlékeztet.

Spalatói Tamás főesperes, a mohi katasztrófa krónikása borzasztó dolgokat beszél azokról az iszonyúságokról, melyeket a tatárok a lakosságon elkövettek. Valahány várost vagy falut megszálltak, első dolguk volt a rablás s miután mindent magukhoz ragadtak, hogy a végnyomorba döntött embereknek semmijük se maradjon, házaikat mind felgyújtották.

Azután az embereket kivétel nélkül, akár öregek, akár fiatalok, nők vagy gyermekek voltak, hosszú sorokban állították fel s a legvadabb kegyetlenségek között végezték ki. Anyáknak végig kellett szemlélniük gyermekeik megölését, gyermekeknek szülőik halálgyötrelmeit, férjeknek nejeik megbecstelenítését, miközben a vad csorda durva röhejek között szemlélte a szerencsétlenek kimúlását. Százan és százan voltak, kiket ezek a rettenetes órák megőrjítettek. Külön borzalmak vártak azután az egészen kis gyermekekre. Csoportonként sorba állították ezeket az ártatlanokat és a bunkós botokkal felszerelt tatár gyermekeket rájuk szabadították. Így szoktatták rá csemetéiket a legborzalmasabb embertelenségek elkövetésére.

Béla király, miután a mohi ütközetből nagy veszedelmek között megmenekült állítólag Turócba, némelyek szerint Nógrádon és Nyitrán át Pozsonyba menekült s innen Frigyes osztrák herceg tartományába futott, hogy nála menedéket találjon. Az osztrák herceg embertelen lelkületét mi sem jellemzi jobban, minthogy Béla védtelen helyzetét arra használta fel, hogy őt mindenéből kirabolta és nemcsak drágaságaitól fosztotta meg, hanem az ország három vármegyéjének az átadását is kierőszakolta tőle.

Béla, miután már élete sem volt biztonságban zsaroló házigazdájától, mindent megígért és bánatos szívvel Horvátországba, majd Dalmáciába ment, hogy itt várja be a tatárok elvonulását.

Hiába könyörgött a keresztény világ két nagyhatalmasságához, a pápához és a német császárhoz, hogy mentsék meg országát a „vadállatok módjára dühöngő tatároktól.” II. Frigyes császár és IX. Gergely pápa éppen halálos küzdelemben álltak egymással. Az Olaszországban hadakozó császár elfogadta ugyan Béla ajánlatát, hogy hűbérese lesz,ha megvédi az országot, de csak annyit tett, hogy fiát, Konrádot megbízta, hogy gyűjtsön hadat a tatárok ellen.

A vad csorda ezalatt feldúlta az egész országot. A bibliai átok teljesedett be ekkor a magyar nemzeten. Kő kövön nem maradt az országban. Télen, mivel befagyott a Duna, a tatár hordák betörtek a Dunántúlra is. Egész Dalmáciáig nyomultak s főképp a királyt szerették volna elfogni.

Erdélyben, a Dunántúl, a Tisza és Duna között, ahová vad hordák elértek, mindenütt a legsivárabb nyomor és pusztulás képe tárult a szem elé. Pár helyen, mint Komáromnál, Fehérvárott és Pannonhalmán kudarccal végződött ugyan a tatárok támadása, de ezek vajmi kevés vigasztalást adhattak azért az általános romlásért, mely az országot úgyszólván egészen megsemmisítette.

A tatárok az egész telet és nyarat is Magyarországban töltötték s csak másfél esztendő múlva, mikor híre jött a tatárok főkánja, Oktái halálának, vezette ki Batu kán seregeit az országból, miután kegyetlenségét még azzal is betetőzte, hogy a magával vitt foglyok nagy részét az ország határán túl leölette.

A tatárok kivonulása után Béla néhány hívével visszatért az országba. A látvány, mely szemei elé tárult, megrendítette a hatalmas férfiút. Nem tudta könnyeit visszafojtani, de nem is akarta. Keservesen, mint az olyan ember, aki a legdrágábbat veszítette el, amit az életben becsesnek tartott – sírásra fakadt. És a könnyek nem tudtak kiapadni szeméből még napok múlva sem.

Nem élő, hanem halott ország volt az, melynek vidékeit most járta. A pusztulás irtózatos volt. A városok és falvak romokban hevertek, a földeket nem művelte senki, csontvázakra, temetetlen hullákra lehetett találni mindenütt.

Az alföldi pusztaságon napokon át egyetlen élő embert nem látott a király. A fű embermagasságnyira nőtt a földek mentén, az utakat is belepte a burján és a moha, ember azonban nem mutatkozott sehol sem. Pedig Béla király hívta őket szeretettel, atyai jóindulattal, de az erdőkben és barlangokban rejtőzködő nép nem mert hinni szavának.

Azt gondolták, hogy csak cselfogás az egész, melyet a tatárok azért eszeltek ki, hogy újra rájuk törjenek, és ismét halomra gyilkolhassák őket. Lassan, nagyon lassan tért vissza a nép bátorsága s miután meggyőződött a tatárok kivonulásáról, félve hagyogatta el rejtekhelyeit. Béla király lelkét egészen megszállta a keserűség szegény magyar nép láttára. Inkább hasonlítottak a vadakhoz ezek a szerencsétlenek, mint emberekhez. Hajuk, szakálluk a rejtőzködés alatt megnőtt testük lesorvadt, szemeik mély üregükből fénytelenül pislogtak, mintha egyenesen a túlvilágról jöttek volna.

Ennyi szerencsétlenség és nyomor láttára nem volt képes a király könnyeit visszatartani. Együtt sírt, együtt zokogott népével, de ezek a könnyek nem a kislelkű, a lemondó ember könnyei voltak, hanem a csapások alatt megedződött férfié, aki ugyanakkor, mikor körüljáratta tekintetét a sivatagszerű pusztaságon, már elhatározta magában, hogy újjá fogja teremteni az országot és minden erejét annak szenteli, hogy a romok helyén új élet, az előbbinél termékenyebb és virágzóbb világ fakadjon.

A tatárjárás, mely még évszázadok múlva is megmaradt a magyar nép emlékezetében, valóban a végső züllésbe döntötte az országot. Amit a honfoglalás óta a magyarság szorgalma és kultúrája két és fél század alatt alkotott, a tatárdúlás másfél esztendő lefolyása alatt teljesen megsemmisítette. De a király a rombolás ezen szörnyű jelenetei között sem veszítette el bizalmát. Mint egy második honalapító, hozzáfogott a szervező munkához és a maga életkedvét igyekezett a nép lelkébe is átönteni.

A legnagyobb szükség mindenekelőtt az volt, hogy a nép el legyen látva élelemmel. Nagy költséggel külföldről gabonát hozatott, a vetéshez szükséges magvakat, igavonó állatokat, földművelési eszközöket és azokat a nép között kiosztatta. Aztán hozzáfogott a rombadőlt városok és falvak s a megsemmisített várak felépítéséhez. A főpapságnak és a főrendeknek kötelességévé tette, hogy birtokaikon várakat építsenek s minden olyan szolgálatot, melyet a főnemesség és a nemesség az ország érdekében tett, kiváltságokkal és elismeréssel jutalmazott.

A közös szerencsétlenség összeforrasztotta a királyt és a kiváltságos osztályokat. Béla sokkal elnézőbb lett most irányukban, mint a tatárdúlás előtt, ezek viszont készségesebben engedelmeskedtek neki. A várak, városok és falvak építésével egyidejűleg a tetemesen megfogyatkozott lakosságot idegenből jött telepesekkel pótolta, kiknek nagyrésze Németországból jött s magával hozta különböző iparágak ismeretét is.

Okulva az ország korábbi állapotán és a tatárjárás alatt szenvedett vereségen, az ország védelméről is megfelelő módon gondoskodott. Szaporította a várjobbágyok számát s a városok által lovascsapatokat állíttatott ki. Most már volt hely a kunok számára is. Béla visszahívta őket Bolgárországból s a Tisza mindkét partján jelölt ki számukra helyet. A János-lovagrendet pedig a határok védelmére megfelelő adományokkal a szörényi bánságban telepítette le.

Ezen alkotásai közben híre jött megint a tatárok indulásának, mire Béla, hogy országának külföldi segélyt is biztosítson, István fiát a kun király, Kötöny leányával, Erzsébettel házasította össze. Két leányát pedig a lengyel és az orosz fejedelmekhez adta nőül s ezenközben a haderő teljes szervezését is megkezdette, nehogy második betörésük esetére a tatárok készületlenül találják az országot.

A Szent István által szervezett honvédelmi rendszer a tatárjárás alatt megsemmisült. Gondoskodni kellett tehát a pótlásáról, hogy a külső ellenség ellen az ország képes legyen magát védelmezni. Az új honvédelmi rendszer azonban magával vonta az alkotmány olyan változását, mely a hűbériség elvében jutott kifejezésre. Vagyis Magyarországon is megalakult a hűbéri rendszer, ami azt jelentette, hogy egyes főurak, lovagok, testületek, nemesek birtokokat kaptak a királytól, de ennek fejében hűség-bérrel tartoztak, vagyis kötelesek voltak katonai szolgálatot teljesíteni és háború esetén az országot védelmezni.

Ezzel az újítással járt az a változás, hogy a nagybirtokok felett rendelkező uraknak külön rendje alakult ki, mely hatalomban és tekintélyben a király erejével nem egyszer vetekedett. A várépítés jogának megnyerésével a nagybirtokos világi és egyházi főurak hasonlók lettek a nyugateurópai hűbérurakhoz s néhány évtized múlva felbukkannak a királyi hatalommal is dacoló hatalmas főúri családok s örökre végét vetik az Árpádok uralmának.

A tatárjárás utáni honalapítási mű mindenesetre igen nagy, korszakos jelentőségű dolog volt IV. Béla életében, de Eldorádóvá azért nem tette az országot. Az emberek visszatérhettek falvaikba, hozzáfoghattak a romok eltakarításához, de aki szolga volt, éppen úgy felvette a jármot nyakába, mint a tatárjárás előtt s éppen úgy mostoha jövőnek nézett elébe, mint régen. Béla a tatárjárás után elkövette még azt a politikai hibát, hogy megalapította az ifjabb királyság rendszerét, István fiát megkoronáztatta s társul vette maga mellé.

Az állandó viszályoknak eddig is az volt a forrása, hogy a király mellett annak testvérei vagy fiai az ország harmada fölött rendelkeztek. Ezáltal szinte állandó lett a főhatalom elnyeréséért a versengés, s ha valamelyik párt nem talált támogatást a maga – igen sokszor törvénytelen – törekvései számára a királynál, a királyi hercegek támogatását kereste és nyíltan szembeszállott az uralkodóval. Ezekből a versengésekből az következett, hogy a lelketlen bujtogatók a legnagyobb válságokba kergették bele az országot, csakhogy maguknak minél több jövedelmet biztosítsanak. Szüntelenül izgatták az apát a fiú ellen és megfordítva, s ha nem jövedelmezett eléggé az izgatásuk az egyik párton, átmentek minden lelkifurdalás nélkül a másikra, hol dúsabb kárpótlást remélhettek. Béla és fia István között szintén voltak ilyen versengések melyek jóidőre megakasztották az ország fejlődését.

A Béla és István közötti versengések előzményei a Frigyes elleni harcokból keletkeztek. A tatárok kivonulása után Béla ugyanis elhatározta, hogy bosszút áll a lelketlen osztrák hercegen, aki az ő szorult helyzetét arra használta fel, hogy kincseitől megfosztotta és három vármegyéről lemondatta. Meg is támadta Frigyest és a Lajta mellett olyan diadalt aratott fölötte, hogy az osztrák herceg is odaveszett.

Ez a háború csakhamar a cseh Ottokárral keverte Bélát viszályba, melyet Frigyes tartományainak birtoklása okozott. Végre úgy egyeztek meg, hogy Stájerországot Béla, Ausztriát pedig Ottokár kapja. Béla ekkor István herceget nevezte ki Stájerország helytartójává, csakhogy a stájer rendek elégedetlenek voltak vele és elűzték őt, minek folytán most a Stájerországra vágyó Ottokárral kellett Bélának megküzdenie. A háború meg is indult és Béla vereségével végződött, aki lemondott Stájerországról azért is, mert a pártos főurak biztatására István herceg felhasználta apja szorongatott helyzetét s éppen a háború idején ütött lázadást ellene.

Éveken át dúlt a viszálykodás apa és fiú között. István haddal támadt apjára és több ízben megverte, úgyhogy Béla idegen segítséget is kénytelen volt igénybevenni fia ellen. Végül a főpapoknak sikerült a békét létrehozniuk s Béla országgyűlést is tartott ekkor, melyen az aranybullát újból megerősítette.

Béla, az Istvánnal való kibékülés után nem sokáig élt. Miután unokáját, Kunigundát, már korábban Ottokárhoz adta s másodszülött fiát, Béla herceget, Ottokár unokahúgával házasította össze, a Nyulak szigetére (mai Margitsziget) húzódott és sok betegeskedés után az itteni apácák klastromában halt meg. Ebben a kolostorban volt apáca egyik leánya is, Margit, akit szent élete miatt halála után az egyház a szentek sorába iktatott.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

A legnagyobb zavarok közepette foglalta el Endre a trónt, melynek bírásáért már Imre király életében annyit küzdött. Az ember azt hinné ezen szüntelenül tartó viaskodások láttára, hogy a tehetség nagyobb ereje, a rátermettség parancsoló kényszere vagy az ország ügyeinek nemesebb átérzése sarkalja és dühíti egymás ellen a versengő királyi sarjakat, holott mindez nagyon is távol áll tőlük s ha mégis élethalálharcot folytatnak a korona bírásáért, szinte kizárólag hatalomvágyból teszik.

Endre sem akart okulni eddigi politikáján, hanem folytatta a kormányzást úgy, ahogyan érdekei és különösen nejének, Gertrúdnak szertelen önzése diktálták. Mindjárt trónralépése után pazar kézzel szórta adományait. Megjutalmazta régi párthíveit, de adományozott mindenkinek, érdemesnek, érdemtelennek, mert azt tartotta: „A király bőkezűségének ne legyen határa.” A királyi kancellária már nem tudta számon tartani az esztelen pazarlást s nem egyszer megtörtént, hogy a már egyszer eladományozott birtokot, másodszor is eladományozta. „Hiszen fölülmúlja az emberi tehetséget – mondta ilyenkor a király isteni naivsággal – hogy mindenre emlékezzék, ami az országban történt.” Endre királyt a krónikák csöndes jellemű, pazarló, de inkább jóra hajló uralkodónak rajzolják, aki nem annyira a saját hibái, mint inkább feleségének a befolyása által vált elviselhetetlenné az országra.

Uralkodásával egészen elhatalmasodott Magyarországon az idegen uralom. Az adományokból első sorban a király rokonai kaptak. Pedig a nemzet forrongásának egyik legfőbb és legállandóbb okát már Szent István óta azok a sérelmek alkották, hogy az uralkodók mindig idegenekkel vétették körül magukat és azokat a magyarok hátrányára mindenféle kiváltságokban és kitüntetésben részesítették. Endre feleségének idegen pereputtya valósággal elözönlötte az országot. Ők voltak az úgynevezett merániak, kiknek átkos emlékezetét századok hosszú ideje sem tudta kiirtani a nemzetből. Gertrúd testvérei, Berthold és Eckbert mindjárt uralkodása elején az országba költöztek és pusztították, zsarolták a szerencsétlen népet idegen jövevénytársaikkal egyetemben.

A magyar történelemnek ezt a szomorú időszakát és Endre király uralkodásának sokféle siralmát az egykorú tudósításoknál is jóval közvetlenebbül és jellemzőbben örökítette meg egy halhatatlan költői mű, a Bánk bán című tragédia, melynek írója, Katona József ezzel a tragédiával megalkotta egyúttal a mindmáig legtökéletesebb magyar történelmi tragédiát. Katona csodálatos, mondhatni megrázó erővel tudta visszaadni Endre korának siralmas társadalmi állapotát, különösen a nép nyomorát és azt az elégedetlenséget, melyet az idegenek uralma, vagyis a merániak garázdálkodása fakasztott a nemzet minden rétégében. A tragédiában egy Tiborc nevű magyar paraszt által van megszemélyesítve a nép elégedetlensége és Tiborc szavain keresztül látunk be abba az óriási korrupcióba, mely Endre alatt elárasztotta az országot. Katona tragédiájában megrázó erővel van elénk állítva az ország szerencsétlensége, mikor a közös bajban a főúr és a paraszt is összetalálkozik.

Endre nem volt az az ember, aki feleségének befolyását és az idegen élősdiek hadát korlátok között tudta volna tartani. Mintegy nyolc évig feleségének és az idegeneknek önkénye szerint kormányozta az országot, 1213-ban pedig Galícia és Lodoméria ellen vezetett hadjáratot. Távolléte idején a főrendek csakhamar összeesküvést szőttek, hogy miként lehetne a gyűlölt idegenektől megszabadítani az országot. Az elégedetlenek leglármásabbika, Petúr csanádi főispán társaival együtt belép az összeesküvők közé s az a tervük, hogy annak fejéül az ország nádorát, Bánk bánt nyerjék meg.

Az elégületlenség már annyira növekedett, hogy a nádor is meg van győződve róla, hogy az állapotok így nem maradhatnak.

A tragédia szerint azonban Bánk bán mindaddig nem lépett az összeesküvők közé, amíg saját becsületének nagy sérelme nem kényszerítette őt véres megtorlásra. De amidőn megtudja, hogy a királyné közreműködésével ennek egyik rokona erkölcstelen merényletet követett el a felesége ellen, az összeesküvők élére áll és számadásra vonja a királynét. Szemtől-szembe adja elő a vádjait és mikor a düh egészen elborítja elméjét, kirántja kardját és leszúrja Gertrúdot.

Más adatok szerint a merénylet a pilisi erdőkben történt, hol a sátrában időző királynét Petúr főispán és Simon bán, Bánk bán veje, ölték meg. A király a gyilkosság hírére visszafordult, Petúrt kivégeztette, Bánk bánt megfosztotta nádori méltóságától, de az összeesküvés részeseit nem igen kutatta.

A mozgalom a királyné megölése után egyidőre még nem csöndesedett le. A lázadó főurak Endre fiát, Bélát akarták királlyá koronázni s csak akkor hagytak fel akciójukkal, mikor Endre a pápához folyamodott segítségért, másfelől pedig hajlandónak mutatta magát a főurak követeléseinek teljesítésére.

Endrének Gertrúddal való házasságából öt gyermeke született, közöttük Erzsébet hercegnő, kit a történelem Árpádházi Szent Erzsébet néven emleget. Erzsébetet már gyermekkorában, egy évvel anyja halála előtt eljegyezték Lajos türingiai herceggel, kivel később házasságra is lépett. Gertrúd megöletése után Endre még egyszer megnősült, Henrik latin császár egyik rokonának leányát, Jolántát vette el. A Galícia hadjárat eredményeképpen fiát, Kálmánt Galícia királyává koronáztatta.

Endre 1217-ben elhatározta végre, hogy beváltja az atyja által reáhagyott megbízatást és kereszteshadat vezet a Szentföldre. Gondoskodott róla, hogy távolléte alatt az ország ne maradjon kormány nélkül s helyetteséül János esztergomi érseket nevezte ki. Arra az esetre pedig, ha meghalna, úgy intézkedett, hogy Magyarország trónját Béla, Galíciáét pedig Kálmán foglalja el.

Miután a szentföldi expedíció mindenekelőtt sok pénzbe került, amivel Endre nem rendelkezett, első dolga volt vállalata számára pénzforrásokat nyitni. Még pedig olyan módon és olyan eszközökkel, ahogyan lehetett. Elkobozta a templomok kincseit, eladta az állami jövedelmeket, pénzt veretett, mely a réginél értéktelenebb volt, de értéke mégis a régiben volt megszabva. Aztán szövetkezett uzsorásokkal, pénzemberekkel, rászabadította őket a népre s olyan zsarolást idézett elő, melyet még évek múlva is nyögtek a szerencsétlen páriák. Ezen előkészületek után meglehetős viszontagságok között indult tízezer emberével a Szentföldre. De mindjárt a tengeren való átszállásnál baj volt s Zárát kénytelen volt örökre eladni Velencének, hogy útját folytathassa. Csak egy évig tartózkodott Endre a Szentföldön. Hadi babérokra a király nem igen vágyott. Jámbor zarándoklásokkal töltötte az időt. Egyetlen nagyobb hadi vállalata a Tábor hegyén lévő török vár megvívása sem sikerült. A magyarországi zavarok visszatérésre kényszerítették Endrét.

Távolléte alatt a főpapok és főurak rendkívül elhatalmasodtak az országban. A szegény népet, a Tiborcokat most már nem az idegenek, hanem a saját vérei nyúzták és a főurak, valamint a főpapok visszaélései nem ismertek határt. Ezek csak a maguk önző érdekeivel törődtek, iparkodtak magukat kivonni mindenféle állami kötelezettség alól. Egymással is folyton civakodtak s bajok közé juttatták az országot.

János esztergomi érseket, a király helytartóját az urak, „a sátán csatlósai” kikergették az országból. Most már minden szabad volt és a közbiztonság megszűnt. Endre, mikor visszatért az országba, tényleg felfordult állapotokat talált itt mindenütt. Hozzájárult a belső válság növeléséhez Endrének a nemrég elszakadt Galícia ellen indított újabb hadjárata, mely alkalommal megint csak törvénytelen eszközök segítségével tudott pénzhez jutni. Kálmánt azonban visszajuttatta trónjához. De mikor a magyar had hazatért, Galícia újból fellázadt. Kálmánt fogságba vetették a kunok s csak azon feltétel alatt voltak hajlandók szabadon bocsátani, ha Endre nem érvényesíti Galíciában fia javára az uralkodói jogot.

A főurak és az uzsorások martaléka volt az ország. A királyi kincstárba Endre távolléte alatt semmi sem folyt be, mert noha az adókat pontosan beszedték, de el is sikkasztották ugyanolyan pontossággal. Lopott, rabolt mindenki, ideértve elsősorban a főpapokat és a főurakat, de olyanformán, ahogyan szegény Tiborc panaszolta: aki százezreket összerabolt, bírája lett azoknak az apró tolvajoknak, kiket a végszükség apró garasok tolvajlására kényszerített. Endre pedig megint bőkezűen folytatta adományozásait s megint újabb s folyton rosszabb pénzt veretett.

Béla herceg tartózkodóan viselkedett, habár látta az ország folytonos romlását. S mivel a bajok fő okát abban találta, hogy a királyi javak eladományoztattak, néha egész vármegyék, azt tanácsolta atyjának, hogy ezen adományozásokat az ország pénzügye érdekében haladéktalanul vissza kell vonni. Béla körül csoportosult a köznemesség és a papságnak az a része, mely felismerte az ország válságos helyzetét s szívén viselte az állam egyetemes érdekeit. A főrendek közül azok, kiket Béla fellépése eddig összeharácsolt anyagi javaikban sértett volna, iparkodtak mindenáron viszályt támasztani Endre és Béla között, hogy az utóbbi ne valósíthassa meg rendszabályait. S már majdnem el is érték céljaikat, mert az atya és fiú olyan ádáz haraggal állottak szemben egymással, hogy háborúra kerül okvetetlenül közöttük a dolog, ha a mérsékeltebb főpapok közbe nem vetik magukat és létre nem hozzák azt az egyezséget, mely némileg az állapotok rendezésére, főképpen pedig az aranybulla néven ismert oklevélre vezetett, mely a király és a nemzet törvényes jogait foglalta magában s a rendi alkotmány alapjává lett. Aranybullának azért nevezték, mert a hitelességét jelképező királyi pecsét aranytokba foglalva csüngött le róla.

A harmincegy pontból álló oklevél főbb pontjai a következőket tartalmazzák:

1. A király Szent István ünnepén minden évben törvénynapot tart, melyen az állam minden polgára megjelenhet.
2. Törvényes ítélet nélkül nemes embereket elfogni nem lehet.
3. A nemes emberek semmiféle adót nem fizetnek.
4. A nemes ember halála esetén, ha fiúörökös nem maradt, birtoka negyedét leánya örökli, a többi felett tetszése szerint rendelkezhetik.
5. Nemes emberek jószágain megyei ispánok csak dézsma és pénzügyekben tarthatnak törvényt.
6. „A népek eskü által ne nevezhessenek tolvajt,” vagyis eltörlése annak a korábbi törvénynek, mely szerint, ha egy falu valamelyik emberre rámondta a tolvajt, az illetőt istenítélet alá lehetett vetni.
7. Az országon kívül folyó hadjáratokban a nemesek nem kötelesek saját költségükön kísérni a királyt.
8. A nádor az állam összes polgárainak törvényes ügyeiben ítélkezik, kivéve a nemesek fej vagy jószágvesztésére vonatkozó ügyeit, mert ebben az esetben köteles a királlyal együtt hozni meg az ítéletet.
9. Az országbíró csak akkor ítélhet, ha a királyi udvarban tartózkodik.
10. Ha valamely méltóságot viselő főúr a háborúban elesik, fia vagy testvére megfelelő adományban részesül.
11. Jövevények, vagyis idegenek, kik az országban letelepedtek, az ország tanácsa nélkül nem nyerhetnek méltóságot.
12. Halálraítéltek özvegyei birtokaiktól meg nem foszthatók.
13. Az urak oly módon kötelesek az udvart követni utazások alkalmával, hogy a szegénységnek semmi kárt ne okozzanak.
14. Az ispán, aki méltatlanná lett méltóságára, az ország színe előtt csúfosan megfoszttatik hivatalától.
15. Lovászok, solymárok s más udvari embereknek nemes emberek jószágán megszállaniuk tilos.
16. Ispánságokat, méltóságokat a hozzájuk tartozó birtokokkal és jószágokkal ezentúl a király nem adományozhat.
17. Ha valaki igaz szolgálatért nyerte birtokát, attól őt megfosztani nem szabad.
18. Az olyan nemeseket, akik törvény alatt állanak, nem szabad másik birtokán befogadni, amíg törvényes ügyük el nem dőlt.
19. A várjobbágyok Szent Istvántól nyert jogaikban megtartandók.
20. A dézsmát ne váltsák meg pénzben, hanem úgy fizessék, ahogy a föld gabonát és bort termett.
21. A püspökök ne adjanak a király lovai részére dézsmát a nemes emberek jószágairól és népeik ne legyenek kötelesek dézsmájukat a királyi jószágokra elvinni.
22. Az udvar sertései a nemesek földjein csak azok engedelmével legelhetnek.
23. Az új pénz egy évig marad forgalomban. A dénárok olyanok legyenek, mint Béla király idejében.
24. A kamara ispánjai, a pénzváltók, sóárulók és adószedők csak nemesek legyenek.
25. Sót a birodalom közepében ne tartsanak, csupán Szalacson, Szegeden és a végeken.
26. Külföldiek az országban birtokadományt nem kaphatnak, amennyiben pedig eddig kaptak volna, a belföldieknek joguk van azokat visszavásárolni.
27. A menyét-adó (vadászati adó) Kálmán király meghatározása szerint fizetendő.
28. Ha valakit törvényesen elítéltek, nem szabad a hatalmasoknak őt védelmükbe fogadniok.
29. Az ispánok csak azt élvezzék, ami őket ispánságuk után törvényesen megilleti. Ami a királyé: a csöbrök (a szőlő adója), az adók, az ökrök, a várjövedelmek kétharmada, azt a király kapja.
30. Csak ez a négy főúr a nádor, a bán, a király és a királyné udvarbírája viselhessen két hivatalt.
31. A király kijelenti, hogy ezen bullát két példányban kiadta, hogy a „magunk és utódaink korában mindenkor érvényes legyen.”

Végül a törvénykönyv záradékában olvassuk azt a nevezetes passzust, mely a nemességnek örök időre biztosította jogát arra nézve, hogy kiváltságait a királlyal szemben is megvédhesse. A záradéknak ez a része szóról szóra így hangzik:

„Megállapítjuk azt is, hogy azon esetben, ha mi magunk vagy valamely utódunk valaha meg akarná szegni ezt a rendelkezést ezeknek erejénél fogva szabad legyen úgy a püspököknek, mint birodalmunk más jobbágyainak és nemeseinek, mindnyájuknak vagy egyenként, a mostaniaknak és a későbbieknek, mindenkor ellenállani és ellenmondani nekünk és utódainknak.”

Ez az aranybullának az a híres záradéka, mely a rendi kiváltságot nemcsak törvénybe iktatta, hanem annak hatalmi jogait az egyesekre és az összességre nézve elismerte. Innen kezdve a nemesség uralkodóival szemben mindannyiszor élt ellenállási jogával, valahányszor úgy látta, hogy kiváltságai veszedelemben forognak. Lipót császár uralkodásáig az aranybullának ez a biztosítása érvényben maradt, ekkor azonban, 1686-ban a nemesség a császár pressziója folytán lemondott róla s ezzel el is veszítette azt a jogát, hogy uralkodójával szemben törvényes alapon feltámadhasson.

Nagy ünnepségek között ment végbe az aranybulla kihirdetése. A főpapság, az ország rendei és zászlós urai jelenlétében Endre előbb felolvastatta a törvényszakaszokat és miután záradékkal ellátta, esküt tett reá, hogy a törvényt elsősorban maga fogja megtartani.

Az aranybulla azonban nem felelt meg a hozzáfűzött várakozásoknak, mert nem állította vissza az országban a rendet. A főurak mindenféle eszközzel iparkodtak megakadályozni az aranybulla érvényét s el is érték nemsokára, hogy maga Endre volt az, aki eltávolította maga köréből a bulla értelmi szerzőit, magát a bullát pedig figyelembe sem vette.

A főurak különösen fia, Béla iránt izgatták őt, mint aki szigorú kézzel akarta a törvényeket végrehajtani, hogy az erőszakoskodó főurak hatalmát megtörje, a királyi hatalmat pedig megerősítse.

Ebbeli szándékai miatt azonban komoly összeütközése támadt apjával. Béla kénytelen volt végül Leopold osztrák főherceg udvarába menekülni. Azonban a pápa közbenjárása folytán nemsokára visszatérhetett, kibékült atyjával s visszakapta régi hercegségét: Horvátországot és Dalmáciát.

Endre a béke helyreálltával kísérletet tett ugyan az erélyes kormányzásra, ámde a fegyelmetlenség a főurak között ekkor már annyira elharapózott, hogy nem tűrték a király rendszabályait. Összeesküvést terveztek ellene, majd meg akarták ölni s az volt a tervük, hogy Frigyes császárt fogják trónra ültetni helyébe. Végül is Endre az aranybullát lényeges módosításokkal újból megerősítette. Mindez azonban nem sokat változtatott már az ország züllő állapotán. A viszonyok nem akartak, javulni ezután sem. Most különösen a főpapok panaszkodtak, hogy a király lépten-nyomon megsérti a térvényeket s engedi, hogy világiak adót vessenek a papokra s birtokaikból kiforgassák őket. Az esztergomi érsek, Róbert most a legvégső eszközhöz nyúlt. Az egész országot egyházi átok alá vetette. Főpásztori levelében a kiátkozást az esztergomi érsek ezen szavakkal rendeli el:

„Mi tehát, miután Endre király úr általunk többször megintetett s mégsem gátolta meg a kihágásokat, a pápa parancsára egész Magyarországot egyházi tilalom alá vetjük.”

Ez az egyházi átok azt jelentette, hogy 1232-ben minden templomot bezártak az országban. A harangok elnémultak. A papok egyházi kötelességeiket nem teljesítették s egész Európában a legnagyobb megdöbbenést keltette Magyarország kiátkozásának híre. Legjobban szívére vette az egyházi átkot Endre király, aki több ízben felszólíttatta az esztergomi érseket az átok visszavonására. De eredmény nélkül, mert az érsek a pápa parancsára hivatkozott s nem akart engedni.

Endre ekkor a pápa megengesztelésére követeket küldött Rómába s hosszas könyörgésére a pápa végre beleegyezett abba, hogy az esztergomi érsek Magyarországot a megszégyenítő egyházi átok alól feloldja.

A kegyelemnek azonban az volt a feltétele, hogy Endre rendet teremt az országban, a törvényeket szigorúan betartja, és mindenekfelett gondoskodik az egyház és a papság érdekeinek megvédéséről.

Endre, csakhogy a kellemetlen helyzettől meneküljön, megígért mindent, de nem tartott meg semmit. A zavarok uralkodása végső napjáig állandóak maradtak az országban s nem segíthetett volna az állapotokon már az sem, ha a pápa ismételten egyházi átok alá veti az országot. Második felesége halála után, harmadszor is megházasodott Endre, aki egészen öregember volt, mikor Beatrix olasz hercegnőt nőül vette. Csupán családi életében jelent változást ez a házassága, mert az ország kormányzásában minden úgy maradt, ahogyan régen volt. A változásokra kilátás csak akkor lehetett, mikor Endre 1235-ben meghalt és Béla lépett helyébe, kinek erélyes jellemét már a korábbi időkből ismerte a nemzet és azt a szándékát is, hogy a folytonosan lázongó, kapzsi főurakkal szemben a királyi hatalmat minden eszközzel megerősíteni törekszik.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)          

Szent István halála óta az országos bajok legnagyobb része majd minden uralkodó alatt abból a forrásból fakad, hogy ki nyerje el a királyi koronát. A trónviszályok emésztették a nemzet erejét, alkalmat adtak a külső beavatkozásokra és a béke állandósulásának legnagyobb akadályai voltak.

III. Béla halála előtt úgy rendelkezett, hogy a koronát Imre herceg örökölje, Endre pedig a Szentföldre zarándokoljon. Mihelyt azonban Imre koronázása Béla eltemetése után megtörtént – ezúttal a második koronázás, mert Imrét atyja életében is megkoronázták – Endre a kereszteshad szervezésére reáhagyott pénzen embereket fogadott, de más célból, mint atyja rendelte.

Seregét nem a Szentföldre, hanem Imre ellen vezette, kit egy ütközetben meg is vert. Imre, ekkor a pápához fordult segítségért s arra kérte őt hogy vegye rá öccsét a szentföldi hadjáratra. III. Ince pápa, ki nemrég foglalta el trónját, eleget tett Imre kérésének. Egyházi átok fenyegetésével akarta kényszeríteni a herceget feladatának teljesítésére, de Endre nem sokat hajlott a pápa szavára, hanem tovább folytatta fegyverkezéseit s elfoglalta Horvátországot és Dalmáciát.

Imre erélytelensége folytán nem tudta megakadályozni Endre terjeszkedését, de még a pártoskodás, megszűnését sem. Az egész országban züllött állapotok uralkodtak. Az egyházi és világi főurak vetélkedve buzgólkodtak abban, hogy egymás rovására az állami törvényeket lábbal tapossák.

A pártoskodások és engedetlenségek jellemzéséül álljon itt a következő eset. A váci püspököt papjai és hívei bizonyos törvénytelenségek miatt följelentették. Mivel Imre nem találta otthon a püspököt, egyenesen a templomba ment s nem tekintve, hogy a püspök éppen misézik követelte tőle, hogy adja át a templom kulcsait és távozzék azonnal a templomból.

A püspök nem engedelmeskedett. Szembeszállott a királlyal is, illetőleg úgy védekezett ellene, hogy az oltár mögé menekült. De ezzel még jobban felingerelte a királyt, aki nem törődve a hely szent voltával, agyba-főbe verte a püspököt, az oltár lépcsőin letaszította s erőhatalommal vitette ki a templomból. A püspök eltávolítása után, ami kincset a templomban és a püspöki épületben talált, lefoglaltatta, később pedig számára a papi tized fizetését is betiltotta.

Imrének ezen erőszakos fellépése állítólag amiatt történt, mert a váci püspök Endre párthívei közé tartozott s részt vett azokban a lázadásokban, melyeket Endre az ő megbuktatására rendezett.

Imre és Endre között az ellenségeskedések sokáig nem szültek meg, sőt mikor Imrének sikerült öccse felett diadalt aratnia, ez Leopold osztrák herceghez menekült, kinek birtokait, miután vonakodott Endrét kiadni, Imre heteken át pusztíttatta. Nemsokára ezután Endre Horvátországban is helyreállította a rendet.

Ince pápa közbenjárására azonban egy év múlva, 1200-ban megbékültek egymással a testvérek s ezen alkalommal mind a ketten felvették a keresztet. Imre azonban a Szentföld helyett Szerbia ellen vezetett hadjáratot. A szerb fejedelmet elűzte s magát tette meg uralkodónak és az eretnekség helyett a katolikus vallást hozta be. Legjobban örvendett Imre sikereinek III. Ince pápa, aki felhívta, hogy folytassa hadjáratát Bosznia és Bolgárország ellen is, hol szintén az eretnek tanok uralkodtak a lakosság között. Imre Szerbia elfoglalása után Bolgárország egy részét is meghódoltatta s akkor a szerb és bolgár királyi címet is felvette.

A Szentföld ellen vezetendő kereszteshadjáratot Imre és Endre mindeddig azonban elmulasztották, ami arra indította a pápát, hogy ígéretük beváltására figyelmeztesse őket. Imre azonban most sem tehetett eleget a pápa kívánságának, mert a Velencéből induló kereszteshadak betörtek Dalmáciába s elfoglalták Zárát. Tartott eközben attól is, hogy távolléte alatt lázadás törne ki az országban vagy Endre újból megkísérelné a trón elfoglalását úgyhogy nem volt hajlandó útrakelni még abban az esetben sem, ha Endre vele együtt menne.

Viszont arra meg Endre nem volt rávehető, hogy egyedül menjen a Szentföldre, mert ő meg attól tartott, hogy távolléte alatt Imre kiskorú fiát megkoronáztatja s ezzel végleg elütné őt a koronától. A viszályok tehát nemhogy szűntek volna a testvérek között, hanem még jobban elmérgesedtek. A béke, mely a pápa közvetítésével jött létre közöttük, csak látszólagos volt és úgy látszik, csupán fegyverszüneti jelleggel bírt. Endre mellett ott volt aztán felesége, merániai Gertrúd, ez a nagyravágyó erőszakos jellemű asszony, aki minden befolyását arra használta, hogy Endre számára szerezze meg bármi úton-módon a magyar koronát. Így aztán ugyanazok a pártoskodások, melyek Imre uralkodása elején dúlták az országot, uralkodása második szakában is szüntelenül veszélyeztették a nemzet nyugalmát.

Imre részt vett a Fülöp és Ottó német ellenkirályok közötti háborúban, mint az utóbbinak a szövetségese. A pápa felhívására adta meg Ottónak a segítséget, de mialatt külföldön volt elfoglalva serege, itthon Endre újra felhasználta az alkalmat az ellene való fellázadásra. Mihelyt értesült Imre az állapotokról és arról, hogy nemcsak Imre, hanem a bolgár Ivanics fejedelem részéről is veszedelem fenyegeti, nyomban sereget gyűjtött s megindult Endre ellen.

A főurak közül igen sokan, mikor látták Endre erejét, elárulták Imrét és titokban öccséhez pártoltak. Imre ilyenformán szinte sereg nélkül maradt, de elhatározta, hogy a legvégsőt is megkísérli.

A Dráva körül állott ekkor a két sereg.

Imre parancsot adott csekély számú híveinek, hogy ne kövessék őt s ezután még a fegyverét is eldobta s csupán egy vesszőt vett a kezébe, mellyel egyenesen öccse táborába indult. És amikor odaért, bátor hangon, parancsoló méltósággal mondta a körülállóknak:

„Meglátom, ki merészeli kezét felemelni felkent királya ellen!”

A meglepett Endre-pártiakat annyira lenyűgözte ez a jelenet, hogy nem mert senki sem a király ellen támadni, maga Endre sem, kit a király kézen fogott s kivezetett a táborból. Aztán átadta embereinek, hogy Keve várába szállítsák. Endre feleségét Gertrúdot pedig Németországba száműzte. Endre elfogatása után a monda szerint a sereg megadta magát a királynak és hűséget esküdött neki. Nem valószínű, hogy ez a jelenet megtörtént vagy éppen így történt volna meg, de a hagyományban annyira belegyökerezte magát, hogy még a legkomolyabb és leghitelesebb történeti művek is hivatkoznak reá.

Imre most Ivanics bolgár fejedelem ellen vezette hadait, aki még a Fülöp elleni háború alkalmával fellázadt ellene. A pápa közbenjárására azonban abbahagyta a hadjáratot, de viszonzásul ő is igénybevette a pápa szívességét, nevezetesen arra nézve, hogy egyezzék bele fiának, Lászlónak megkoronázásába. A pápa készséggel teljesítette Imre óhaját s 1204-ben László Magyarország királyává koronáztatott. Imre ekkoriban sokat betegeskedett már és egészen eltöltötte lelkét a halál után bekövetkezhető válságok gondja. Tudta jól, hogy Endre nem fogja nyugodtan tűrni László királyságát, azért, hogy fia számára az uralkodást biztosítsa, Endrét kibocsátotta fogságából és a kiskorú László gyámjává és az ország kormányzójává nevezte ki. Ezen intézkedése után nemsokára meghalt.

A koronázási ünnepély alatt a kiskorú László király képviseletében Imre király tette le a fogadalmat az ország törvényeinek megtartására és arra, hogy a római szentszék és a magyar egyház érdekeit mindig szívén fogja viselni. A pápa viszont rajta volt, hogy Endre a király végakaratának megfelelően kormányozza az országot és a kiskorú király jogait tiszteletben tartsa. Egy ideig a pápa ezen érdeklődése az ország ügyei iránt Endrét a törvényes úton tartotta, de mihelyt felesége, Gertrúd is visszaérkezett Németországból, az állapotok megváltoztak.

A nagyravágyó és összeférhetetlen Gertrúd ugyanis Imre feleségével, Konstanciával kezdte éreztetni hatalmát és Endrét is egyre izgatta ellene. Konstancia csakhamar belátta, hogy sem ő, sem a királyfi nincs biztonságban a mindinkább Gertrúd befolyása alá kerülő Endre erőszakosságai miatt, ennélfogva László királlyal az osztrák Leopold herceghez menekült Bécsbe. Már úgy volt, hogy háború tör ki Leopold támogatása mellett László és Endre között, midőn a kiskorú király alig félévi uralkodás után meghalt. A háború oka váratlan halálával megszűnt s László holttestét a székesfehérvári sírboltba szállították és nagy ünnepség között temették el. Anyja nem tért többé vissza az országba, három év múlva nőül ment II. Frigyes császárhoz.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

A trónviszályok III. István halálával éppen úgy felzavarták az ország nyugalmát, mint évekkel előbb trónralépésekor. A nemzet egyik része, különösen a főpapság nem bízott eléggé Bélában s helyette öccsét, Gézát akarta megválasztani az anyakirályné is. A többség azonban célszerűbbnek találta Béla megválasztatását, ennélfogva mellette döntött. Mikor Béla Konstantinápolyból Magyarországba indult, Mánuel, akinek ekkor már gyermeke született, ígéretét vette, hogy ellene nem fog háborút viselni.

Béla mindenekelőtt a maga pártjára óhajtotta megnyerni a nemzetet, ami sikerült is neki. Anyját és Géza öccsét, akik a külföldi segítségben bíztak, elfogta. Anyját Görögországba száműzte, öccsét pedig fogva tartotta. Azt az ígéretét, hogy Mánuel ellen nem visel háborút, míg a görög császár életben volt, megtartotta. Mihelyt azonban Mánuel meghalt, feloldva érezte magát adott szava alól s a Szerémség, valamint Dalmácia visszavételére hadat indított. Dalmácia különben is rosszul érezte magát a görög uralom alatt, örömmel látta a magyar hadak jövetelét, melyek azt visszacsatolták a magyar koronához. Hasonló sikerrel járt Bélának a Szerémség visszavételére indított hadjárata, úgyhogy aránylag nagyon rövid idő alatt sikerült a nemrég még nagyon is veszélyes görög befolyást az egész vonalon megtörnie.

Miután Béla első felesége, a görög származású Anna elhalálozott Béla másodszor is megnősült. Ezúttal Fülöp francia király Margit nevű leányát vette el. Házasságából két fia, Imre és Endre származtak. Imre volt a trónörökös, kit még életében megkoronáztatott, Endre fiának pedig az időközben megszerzett Galiciát adta, mely később, úgy látszik, visszaszállt az orosz fejedelem kezére, ellenben Béla fönnhatóságát elismerte. Béla még Velencével is viselt háborút Dalmácia birtokáért. Az olaszoknak nem sikerült őt legyőzniük s kénytelenek voltak a háborút abbahagyni, mire Béla, hogy még erősebb kapcsokkal vonja Horvát és Dalmát országot Magyarországhoz, Imre fiát itt is megkoronáztatta.

Uralkodásának második felébe esik a kereszteshadak átvonulása Magyarországon, midőn a harmadik kereszteshadjárat megvívására az európai keresztény fejedelmek seregeiket újból a Szentföldre vezették. Ez alkalommal Barbarossa Frigyes császárral és fiával, Frigyessel jutott közelebbi érintkezésbe. A német császárnak és fiának készséggel megengedte ugyanis az országon való átvonulást, sőt annyi figyelmességet tanúsított irányukban, hogy ennek viszonzásául a császár neki ajándékozta mindazokat a hajókat, melyek seregét Regensburgtól Zimonyig szállították s amellett a legnagyobb rendben vezette át hadát az országon. Ez alkalommal történt az is, hogy a császár Margit királyné közbenjárására öccsét, Géza herceget szabadon bocsátotta és kétezer fegyveressel őt is a Szentföldre küldte.

Béla király azonban nemcsak az ütközetekben, hanem a kormányzás terén is kiváló uralkodónak bizonyult. Törvényei írásban nem maradtak ugyan fenn, mint a Kálmánéi, Lászlóéi vagy a Szent Istváné, holott kétségtelen, hogy ő az ország felvirágoztatására több újítást léptetett életbe. Eleinte a papság idegenkedéssel fogadta, mert attól tartott hogy a király a görög egyház érdekeit fogja szolgálni. De csakhamar kellemesen csalódott ebben. Béla alapította többek között a szebeni és szepesi prépostságokat s ő telepítette le az országba a francia eredetű cisztercitákat, kiknek a pilisi, bakonyi, szentgotthárdi és más monostorokban adott otthont.

Megalapította azonkívül az udvari kancelláriát, gondoskodott iskolák építéséről s a hagyomány szerint ő léptette életbe a törvénykezésben az írásbeliséget, vagyis azt a szokást, hogy a pörös felek panaszaikat írásban közöljék az illetékes bíróságokkal. Mindazt, ami III és IV. István és II. László zavaros uralkodása alatt az ország elveszített, diadalmas hadjáratok során gyorsan visszahódította s az eddigiek mellé Magyarország hatalmát Galiciára is kiterjesztette.

Mikor életének vége felé járt, ő is tervbe vette egy kereszteshadnak a Szentföldre való vezetését. Fogadalmának végrehajtásában azonban állandóan akadályozva volt, annak teljesítését ifjabbik fiára, Endre hercegre bízta s ennek keresztülvitelére nagyobb összeget is hagyományozott számára. Halála 1196-ban következett be s az ő holttestét is a székesfehérvári királyi sírboltban helyezték örök nyugalomra.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Az ország nyugalma Géza halála után egyszerre megváltozott. Hogy kié legyen a korona, ezért tört ki a háborúskodás. Ezt az ürügyet használta fel Mánuel görög császár is az ország dolgaiba való beavatkozásra.

Az ország rendei Géza fiát, Istvánt választották meg királyukká, aki III. István néven uralkodott. Mánuel azonban tiltakozott a választás ellen s követei által megüzente a rendeknek, hogy szokás szerint a király halála után nem fiának, hanem testvérének kell őt a trónon követnie.

A magyarok visszaüzenték, hogy ilyen törvény létezéséről ők semmit sem tudnak, István herceget, pedig, aki elveszítette népszerűségét Magyarországon, nem hajlandók királyul elismerni. Mánuel feleletképpen megindította seregét Magyarország ellen s fegyveres fellépésének meg is lett az a hatása, hogy a készületlen és ellenállásra igen gyöngén álló főurak, miután III. Istvánt anyja Pozsonyba vitte, kijelentették Mánuelnek, hogy feltételeit részben elfogadják, és hogy hajlandók László herceget megkoronázni, Istvánt azonban nem ismerik el.

Mánuel a válságot és a testvérek között keletkezhető viszályokat azzal vélte megoldhatni, hogy István számára az Úr címet biztosította, amivel az ország harmadrésze járt. Tehát Lászlót megkoronázták, a már megkoronázott III. István király pedig Pozsonyban húzódott meg párthíveivel.

II. László elérte végre, amire éveken át olyan kitartással és hévvel vágyott – a koronát, de nem volt sok szerencséje vele. Uralkodását különben sem tölthette volna nyugalomban, mert mellette ott volt még a megkoronázott király III. István, ellene pedig ott állott István herceg, aki szintén vágyott a koronára s nem lehetett tudni, hogy mikor és kikkel fog szövetkezni ellene.

László nem sokáig élvezhette a hatalmat, mert egy év múlva, anélkül, hogy valami maradandót alkotott volna, fiatalon meghalt.

IV. István csak nagy küzdelem árán, László halála után egy hónap múlva tudta fejére tétetni a királyi koronát. Ámde az általános bizonytalanság és pártvillongások, melyeket a korona körül való harcok okoztak, az ő számára sem tették jobbá a helyzetet. Ő zsarnoksággal próbálta magát a trónon megerősíteni, de éppen ez okozta a bukását. Rendkívüli szigorral lépett fel III. István hívei ellen. Birtokaikat lefoglaltatta, a főbb embereket kivégeztette és zsarnoki rendszerrel próbálta megerősíteni magát a trónon.

De az ellenkezőjét érte el. A főrendek nem voltak hajlandók tűrni erőszakoskodásait s idővel mindinkább ellene fordultak. István körül minden ingadozott. Hogy a főurak mozgalmát leverje, Mánueltől kért segítséget, aki küldött is egy sereget unokaöccse vezérlete alatt az országba. A görög csapatok megjelenésének volt némi hatása, mely főképpen abban nyilvánult meg, hogy az elégületlenek nem mertek nyíltan fellépni, de ez csak addig tartott, amíg a sereg kivonult az országból.

Az István, elleni elégedetlenséget újabban az is tetézte, hogy István a kapott segítség fejében Zimonyt és a Szerémséget a görög császár birtokába adta. Ez oly nagy mértékben ellene ingerelte a főurakat, hogy a görög had kivonulása után Istvánt megtámadták és híveivel együtt kiűzték az országból. István egyenesen Mánuelhez futott, aki megígérte támogatását, de mikor a nemzet ellenséges hangulatát tapasztalta, előbb diplomatikus módon iparkodott az ellentéteket elsimítani, úgy azonban, hogy a maga céljait érvényesíthesse.

Miután tapasztalta az István elleni gyűlöletes hangulatot, azzal a tervvel állott elő, hogy a nemzet válassza meg Béla herceget királyául, III. István öccsét, kihez ő Mária leányát fogja nőül adni. A magyarok elfogadták a császár ajánlatát. Béla herceget elküldték Konstantinápolyba s átadták neki atyai örökségét, a Szerémséget. De mikor észrevették, hogy Mánuel ezen ürügy alatt a Szerémséget akarja magának megkaparítani, tiltakoztak követelései ellen, ami újra előidézte a válságot. Mánuel ismét betört az országba IV. Istvánnal, de most már a nemzet is fegyverkezett és III. István csapataival készült a Mánuel elleni támadásra. Mivel III. István nem volt elég erős arra, hogy Mánuellel egymaga szembeszálljon, a cseh királlyal szövetkezett és az ő segítségével nagy erőfeszítés mellett visszafoglalta a Szerémséget Mánueltől. De az erre következő hadjáratban, amely pár hónap híján négy esztendeig tartott, végeredményében Mánuel lett a győztes, aki nemcsak a Szerémségnek, hanem Dalmáciának is a birtokába jutott.

IV. István eközben, állítólag Zimony ostrománál mérgezés folytán meghalt. De a hadakozások még mindig folytak s III. István király mindent megtett arra nézve, hogy Mánuel ellen az országot megvédelmezze. Habár nemes törekvését nem koronázta siker, de a nehéz és válságos viszonyok között mindent megtett az ország védelmének biztosítására.

A háborút csak III. Istvánnak hirtelen halála szüntette meg. Állítólag ő is mérgezés folytán hunyt el.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Tizenegy esztendejét töltötte be a gyermekifjú Géza, mikor a nemzet őt Székesfehérvárott, atyja temetése után három hónap múlva megkoronázta. Kormányzóul anyai nagybátyját, Belust rendelték mellé, aki mindenekelőtt arra törekedett, hogy Géza számára a trónt biztosítsa. Elsősorban tehát családi és egyéb összeköttetéseket keresett számára azon fejedelmeknél, ahol Borics esetleg sikerrel dolgozhatott volna Géza ellen. Ilyen volt többek között a kijevi orosz nagyfejedelem, kit Belus azzal kötelezett le Géza iránt, hogy az ekkor még csak tizenöt éves, de már három év óta uralkodó magyar király számára eljegyezte a kijevi fejedelem Eufrozina nevű leányát. László herceget pedig a lengyel udvarból házasította meg.

Borics mindenütt szerencsét próbált, de sem az orosz, se a lengyel pártfogást nem tudta elnyerni. A görög császár, Komnenosz Mánuel sokkal inkább el volt foglalva a maga háborúival, hogysem olyan kalandokba bocsátkozhatott volna, melyre Borics őt megnyerni kívánta.

Végre Konrád német császárnál talált pártfogásra Borics.

Konrád azonban el volt foglalva a Welfekkel, akik Bajorországra tartottak igényt, úgyhogy Konrád kénytelen volt saját birodalmát védeni, nemhogy Géza ellen fordulhatott volna. De ha maga nem is tehetett semmit, Henrik osztrák herceget bírta rá Borics támogatására. Henrik és Borics annyit elértek, hogy Pozsonyt csellel bevették, de mihelyt Géza nagyobb haddal indult az osztrákok ellen, Pozsony ismét hatalmába jutott. S nemsokára ezután, hogy Henriknek Magyarországba való betörését megakadályozza, maga lépte át az osztrák határt és hetvenezerfőnyi seregével a Lajta mellett nagy győzelmet aratott Henrik hadai fölött.

Boricstól egyelőre nem volt mit tartania. De a keresztes hadak melyek Magyarországon keresztülvonultak a Szentföldre, óvatosságra kényszerítették Gézát, különösen Konrád császár iránt, aki hatalmas sereg élén indult szentföldi útjára. Géza csak úgy engedte meg Konrád seregének az átvonulást, ha a császár a legnagyobb fegyelmet gyakorolja katonái felett, amit Konrád megígért ugyan, de azért katonái mégis több helyen dúlták a vidéket.

A németek után VII. Lajos francia király vezetése alatt a franciák vonultak a Szentföldre. Ez a sereg a legnagyobb mértékben fegyelmezett volt s Gézának nem is volt semmi kellemetlensége vele. Sőt a két uralkodó annyira megbarátkozott egymással, hogy a francia király elvállalta Géza éppen ekkor született gyermekének keresztapaságát, viszont Géza egészen a határig elkísérte őt és gazdag ajándékokkal látta el, mikor az ország határát átlépte.

Mielőtt azonban a francia sereg a határon átlépett volna, Gézának tudomására adták, hogy Borics is a franciák között lappang. Géza szóba hozta a francia király előtt a dolgot s Borics kiadatását követelte. Csakhogy Lajos sem sérthette meg a vendégjogot s állítólag úgy oldotta meg a kényes vitát, hogy Boricsot még az éj folyamán menekülni hagyta.

A kereszteshadjáratoknak Géza csak annyiban látta hasznát, hogy a hagyományok szerint ekkor jöttek be Magyarországba a szászok és flamandok s engedelmet kértek a megtelepülésre. Géza szívesen fogadta őket s egy részüket az ekkor jobbára lakatlan Szepességen és Erdély délkeleti vidékén telepítette le. Géza egyúttal különféle kiváltságokban részesítette a szorgalmas népet, mely csakhamar virágzó városokat alapított és az ipar, kereskedelem terén élénk tevékenységet fejtett ki.

Géza is beleavatkozott az orosz fejedelmek folytonos harcaiba. Feleségének bátyját, Izaszláv kijevi fejedelmet a holicsi fejedelem ugyanis állandóan zaklatta birtokában. Izaszláv Gézához folyamodott segítségért, Géza 1152-ben nagyobb hadat vett maga mellé, megverte a holicsiakat s hadisarc fizetésére és a béke megkötésére kényszerítette őket.

Alighogy vége lett aztán az orosz háborúnak, a görög császár ellen kellett Gézának fegyverkeznie. Viszályra az szolgáltatott okot, hogy a szerb fejedelem Belus biztatására kivonta magát a görög császár főhatósága alól és a magyar főhatóság alá helyezkedett. Más körülmények között ez az átpártolás talán egészen simán végbemehetett volna, de most nem, mert Komnenosz Mánuel személyében olyan császár ült a görög trónon, aki nemcsak az uralkodásban, hanem a politikai cselszövésben is egyik legnagyobb embere volt a hanyatlásnak induló görög birodalomnak.

Mánuel a szerb fejedelmet elpártolása miatt megtámadta legyőzte s egyben azt is elhatározta, hogy Magyarországra is kiterjeszti hatalmát. E célból Boricscsal is szövetkezett s mivel ekkor Géza az orosz hadjáratban volt elfoglalva a szerbeket újólag megtámadta, sőt Magyarországba is betört, de a csatározások fegyverszünettel végződtek.

Azonban a hozzá menekült István herceg bíztatására és rokonának, Andronikusznak a lázadására, aki a magyar király támogatásával akarta megszerezni a császári koronát, megint kitört a háború Mánuel és Géza között. Komolyabb háborúra azonban nem került a dolog, mert Mánuel elfogadta a magyar király által felajánlott békét, de abban a reményben, hogy majd szövetségesével, Barbarossa Frigyes német császárral együtt támadja meg majd Magyarországot.

István menekülése után nemsokára László herceg is a görög udvarban keresett menedéket. Hogy a hercegek pártütésének mi volt az oka, biztosan nem lehet tudni. Mánuel azonban, noha közömbösséget mutatott, titokban örült a magyar hercegek jövetelének, sőt egyik unokahúgát Istvánhoz nőül is adta. Abban bízott ugyanis, hogy kedvező alkalom esetén az ő segítségükkel Gézán esetleg diadalt nyerhet. Most azonban az idő nem látszott alkalmasnak arra, hogy ellene fellépjen, ennélfogva István herceg el is távozott udvarából és Frigyes német császárhoz folyamodott segítségért.

Frigyes István ügyében felvilágosítást kért követei által Gézától, aki erre tudtára adta, hogy Istvánt álnoksága miatt volt kénytelen elűzni, mert, jólehet megosztotta vele az ország kormányát, István mégis a bujtogatók tanácsára hallgatott és fellázadt ellene. Frigyes a felvilágosítás, továbbá a Gézától küldött ajándék hatása alatt nem avatkozott többé István ügyeibe. Tette ezt azért is, mert Gézát szövetségesévé akarta megnyerni abban a viszályban, mely közötte és IV. Hadrián pápa között folyt.

Hadrián halála után Frigyes ugyanis Oktáviánusz kardinálist akarta pápának, a bíborosok testülete azonban Rolandot választotta, aki III. Sándor néven uralkodott. Frigyes nem ismerte el Sándort, minélfogva a bíborosok új választásra gyűltek és a császár kényszerítésére IV. Viktor néven megválasztották Oktáviánuszt. Két pápája volt ilyenformán az egyháznak s ez a viszály már-már általános európai háborúval fenyegetett. Géza eleinte a Frigyessel való barátság miatt Viktor pápa mellett volt, de később papjaival egyetemben Sándor pártjára állott s végig őt támogatta. A pápák között kitört válság, mely egyúttal a német császárságnak az európai fejedelmek fölé való kerekedését célozta, még javában tartott, mikor Géza 1162-ben elhunyt. Mindössze harminckét éves múlt, mikor elhalálozott.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Istvánról azt jegyezte fel a történelem, hogy a kunok és besenyők egy csapatának letelepítésével szerzett magának legnagyobb érdemeket. Hozzátehetjük még, hogy Vak Béla iránt tanúsított jóindulatával is kedvező emléket hagyott maga után. Béla irányában való jóindulata annyira ment, hogy feleséget is szerzett számára, Uroz szerb vajda leányát, a szép és erélyes Ilonát, aki tehetetlen férjének valóságos jobbkeze lett az uralkodásban. Szüksége is volt erre a szerencsétlen királynak, mert vaksága folytán teljesen támasz nélkül állott volna.

Vak Béla trónralépése a nemzetet és a pártokat nagy elégedetlenségben találta. De legjobban elégedetlenkedett Ilona királyné, aki nem tudta elfelejteni azt a nagy kegyetlenséget, mellyel Kálmán király Álmost és fiát megvakítatta. Mivel pedig köztudomású volt, hogy Kálmánt Álmos és Béla ellen több főúr bujtogatta föl s hogy az Álmos pártján levő urak s általában mindazok, kik István alatt sérelmeket szenvedtek, most csak az alkalomra várnak, hogy bosszújukat kielégítsék, Ilona elhatározta, hogy országgyűlést hirdet, melyen le fog számolni ellenségeivel.

Nagy titokban előkészítette bosszútervét. Híveivel apróra megvitatta a teendőket s mikor a fődolgokra nézve tisztában voltak, Béla által a Torontál megyei Aradra országgyűlést hirdettetett, még pedig valószínűén azért, mivel ez az Arad közel lévén a szerb hátárhoz, a királyné váratlan meglepetés esetén rokonaival rögtön rendelkezhetett volna. A főurak és más hivatalos személyiségek gyanútlanul jöttek az aradi országgyűlésre, melyet a szabad ég alatt vert sátrak között tartottak.

A gyűlés kezdetével Ilona a világtalan Bélát felvezette a trónszékre. A szerencsétlen király láttára az urak szívében nagy szánalom ébredt fel, melyet Ilona még jobban fokozott és egészen a bosszú érzéséig hevített, midőn így szólt hozzájuk:

„Hű nép, urak és nemesek, vének és ifjak, gazdagok és szegények, halljátok! Az Isten valamennyieteknek adott szemet, hogy lássatok. Mi az oka, hogy egyedül urunk-királyunk van megfosztva szeme világától? Kiknek tanácsából érte őt e csapás? És a bűnösök el fogják-e kerülni bosszútokat?”

Leírhatatlan zaj tört ki a királyné szavaira. A kardok kiröppentek hüvelyeikből s Ilona fegyveres párthívei hatvannyolc urat ott a helyszínén felkoncoltak azok közül, kiknek Béla megvakíttatásában részük volt, akik pedig a gyanúsítottak közül nem voltak jelen, azokat száműzték. A forróvérű és felejteni nem tudó királyné így fizetett meg Béla megvakíttatásáért ellenségeinek.

A véres gyűlés után Bélának tartania lehetett attól, hogy ellenségei Boricsot, Kálmán király második feleségétől származott, törvénytelen fiát fogják az országba behozni ellene, ennélfogva gyorsan talpra állította seregét. A készülődéseket Borics mozgolódásai nemsokára igazolták. Borics, miután a lengyel király szövetségét megnyerte, a pártján lévő lázadó magyar urakkal betörni készült az országba. De közben Béla párthíveinek tudomására jutott, hogy a király táborában is vannak árulók. Azért, hogy színvallásra bírják őket még egyszer az aradihoz hasonló jelenetet rögtönöztek.

A Sajó mellett táborozott ekkor a király serege, mikor ez a jelenet történt. A gyanúsítottak közé tartoztak Lambert főispán Miklós fiával, Majnold, Tódor, Sámson, Bolkus és más urak. Az országtanácsban hívei javaslata szerint egy napon azt a kérdést intézte Béla a gyűléshez, hogy mit tartanak Boricsról, törvényes, avagy törvénytelen fia-e Kálmánnak.

A gyűlés habozás nélkül kijelentette, hogy törvénytelen. Ámde Borics párthívei egy pillanatig ingadoztak. Ez éppen elég volt arra, hogy a feldühödött királypártiak bosszúja utolérje őket. Valamennyiüket felkoncolták, csupán Sámson és Tódor tudtak elmenekülni. Béla közben szövetséget kötött Szobieszláv cseh herceggel és Albert osztrák herceggel és várta Boricsot, aki Boleszláv királlyal meg is érkezett Magyarországba. A magyar had azonban szétverte a lengyel sereget. Borics többé nem is mert aztán trónigényeivel előállani.

Bélának Ilonával való házasságából hat gyermeke született: Géza, László, István és Álmos s két leánya is volt: Zsófia és Gertrúd. Az ő környezetükben és jövőjük biztosításával töltötte a király hátralévő éveit. Öreg korában a krónikások szerint előszeretettel hódolt a boritalnak.

Halála 1141-ben következett be és holttestét a székesfehérvári királyi sírboltba helyezték atyja mellé.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)