A magyar keresztény egyház megalakulásának, ha nem is szerves részét, de történeti szempontból előzményeit alkotják azok a törekvések, melyek Magyarország területén abban az időben mentek végbe, mikor ezt a földet magyarok még nem lakták. Érdekes és tanulságos dolog tudni, hogy miként indult meg ezen a területen a kereszténység térfoglalása és minő okok hatása következtében szakadt meg a tizedik század folyamán. Röviden átpillantjuk ezt a jelentőséges kultúrmozgalmat, hogy átmenetet adjunk a tizedik századbeli magyarországi eseményekhez.

A kereszténység első nyomait Magyarország mai területén a nyolcadik században találjuk az avaroknál. Midőn Nagy Károly az avar birodalmat megsemmisítette, Tudun avar kán ígéretet tett a keresztény vallás felvételére, mellyel azonban népe nem nagyon sietett, habár ő felvette a keresztséget. Az avar birodalom ellen folytatott harcok roppant néptelenné tették az ország akkori területét, úgyhogy Nagy Károly a Bajorországhoz csatolt Pannoniába kénytelen volt németeket és szlávokat telepíteni. Felső-Pannonia ezen részének a Duna, Rába és Dráva közé eső területét a salzburgi érsek a maga egyházi hatósága alá helyezte s innen kezdve, vagyis 797 óta kezdett a keresztény vallás ezen népek között lassanként tért foglalni.

Különösen azon a területen, melyet közönségesen avarok földjének neveztek, a Haimburgtól Szombathelyig elnyúló térségen fakadt fel elevenebben az egyházi élet. Amennyiben hinni lehet Piligrim passaui püspök okleveleinek, Lajos német-frank király 836-ban és pár évvel később ezen a területen adományozott birtokokat több német püspöknek s húsznál többre ment azon lelkészségek száma, melyek a vidéken voltak. Csakhogy ezen Piligrim-féle oklevelek adatai nem látszanak megbízhatóknak s az a vélemény róluk, hogy Piligrim azokat a saját érdekeinek előmozdítására hamisította.

Morvaországban a kereszténység terjedése Privina morva-szláv fejedelem megtérésével kezdődik, ki, miután a keresztséget felvette, Nyitrán egyházat alapított, mely elég szépen virágzott. Német papok járják be ekkor az országot és buzgón folytatják a térítést, mivel a német királyok azt hitték, hogy a kereszténység által a népet nagyobb fegyelemben fogják tartani. Privina is hasonló szempontból támogatta a német térítők munkáját. Nemsokára elűzték ugyan innen, de Alsó-Pannonia szlávjainak fejedelmévé lett. Itt alapította, a Zala-folyó torkolatánál Mozaburg várát s ugyanitt templomot is emelt, melyet salzburgi érsek szentelt fel. Privina alatt Alsó-Pannoniában a kereszténység annyira megerősödött, hogy a templomok száma a harminchatot is meghaladta.

Uralkodása azonban 861-ben megöletésével véget ért. De fia, Kocel hű maradt atyja hagyományaihoz s iparkodott a kereszténységet virágzásban tartani. Morvaországban, miután Privina elűzetett, Moimir fejedelem lépett helyébe, kit 846-ban unokaöccse, Ratiszláv váltott fel. Ez több ízben tett kísérletet arra, hogy magát és népét a német-frank király hűbéruralma alól kivonja. Hogy egyházilag is függetlenítse tartományát a német befolyástól, III. Mihály görög császárhoz követeket küldött s olyan papokat kért tőle, akik a tartományában lakó szláv népet anyanyelvén volnának képesek a keresztény hitágazatokra tanítani. Mihály császár meghallgatta Moimir kérését és két térítőt, Methodiuszt és Cirillt küldte Morvaországba.

A térítők azonban belátták, hogy igazi sikert csak akkor érhetnek el, ha a szertartásokat is szláv nyelven végzik. Evégből lefordították az evangéliumokat szláv nyelvre és az egyházi szertartásokra is ezt a nyelvet alkalmazták. A német főpapoknak azonban nem tetszett az egyházi liturgia elszlávosítása, ennélfogva Cirill és Methodiuszt feljelentették a pápánál, kiket I. Miklós pápa a feljelentés alapján magához idézett. Alsó-Pannoniában vette a két térítő a pápa halála hírét, minélfogva útjukat megszakították és a szláv evangéliumokat, valamint már a Morvaországban elterjesztett szláv írásmódot az itt lakó népekkel is megkedveltették.

II. Adrián volt már a pápa, mikor a két térítő Rómába érkezett. Itt azonban nem volt semmi bántódásuk, sőt a pápa helyeselte munkájukat s nemcsak eddigi működésüket hagyta helyben, hanem azt is megengedte, hogy az isteni tisztelet szláv nyelven tartassék. Cirill és Methodiusz egy ideig Rómában maradtak, hol az előbbi, miután szerzetes lett, nemsokára meghalt. Nemsokára aztán megérkeztek az alsópannoniai szláv fejedelem követei a pápához azzal a kérelemmel, hogy az egyházi tanok terjesztése céljából küldje Methodiuszt hozzájuk.

Methodiusz Alsó-Pannoniában nagy eredményeket ért el a keresztény egyház gyarapításával, de sikereivel egyidejűleg a német papok, különösen a salzburgi érsek és a passaui püspök féltékenységét is felkeltette. Feljelentették tehát újból a pápánál az isteni tisztelet elszlávosítása miatt és sikerült azt is kivinniök, hogy működése helyét kénytelen volt elhagyni. Csak Adrián pápa utóda, VIII. János alatt térhetett vissza újból alsópannoniai egyházmegyéjébe. De még nagyobb lett ezután a hatalma, mikor Kocel halála után Alsó-Pannonia keleti részét egészen a Dráváig Szvatopluk morva fejedelem foglalta el. Methodiusz most a Nagy-Morvaország egyházi életének vezetője lett, ami a német papság gyűlöletét csak fokozott mértékben növelte iránta. Megint feljelentették a pápánál, de panaszukban ezúttal külön vádat is emeltek ellene s azzal gyanúsították, hogy eretnek tanokat hirdet.

A pápa hitelt adott a vádaknak és Methodiuszt magához idézte. Kihallgatta őt s azzal bocsátotta el magától, hogy addigi intézkedéseit, néhány lényegtelen külsőség leszámításával helybenhagyta. Methodiusz 885-ig, haláláig vezette ezután egyháza ügyeit, de halála után alkotása csakhamar semmivé lett. Utóda, Wikling nyitrai püspök, azelőtt passaumegyebeli pap lett, aki, miután magát érsekké neveztette ki, sorban megsemmisítette Methodiusz újításait.

A szláv liturgia híveit elkergette, a latin szertartást visszaállította s nem tűrt egyházmegyéjében csak olyan papot, aki a latin rítus szerint végezte az istentiszteletet. Az elűzött szláv papok Horvát és Bolgárországba, a mai Szerbiába menekültek. Methodiusz egyháza pedig rövid fennállás után megszűnt azon a területen, mely más név alatt, de a mai Magyarország jókora részét alkotta.

Szvatopluk halála után Nagy-Morvaország darabokra bomlott. Az imént még virágzó egyházi élet is elsorvadt s különösen a magyaroknak az ország területén való megjelenésével egészen megszűnt, úgyhogy 899-ben a bajor püspökök, midőn a magyarországi szlávokról beszélnek, „álkeresztényeknek” nevezik őket s úgy tüntetik fel, mint akik a magyar szokások hatása alá kerülvén régi hitüket egészen elhagyták. A magyarokkal együtt raboltak és dúltak mindenfelé s külsőleg is iparkodtak hozzájuk hasonlítani. Hajukat éppen úgy nyírták, mint a magyarok s ha templom akadt útjukba, éppen úgy felégették, mintha ők is pogány magyarok lettek volna.

A honfoglalás alatt nem is maradt meg egyetlen templom sem épségben az országban s majdnem egy századon keresztül, míg Géza térítési munkája meg nem kezdődött, papok, püspökök vagy más egyházi személyek nincsenek Magyarországon s a szláv ajkú lakosság, ha nem is felejtette el teljesen vallását, de annyira összekeverte babonákkal és előbbi pogány vallása emlékeivel, hogy keresztény vallásnak azt semmiesetre sem lehetett tekinteni.

A honfoglalás a szlávok között erősödésnek induló kereszténységet teljesen tönkretette s csak akkor kezdődik igazában a szlávoknak is a megtérése, mikor a magyarság a keresztény eszmék befogadására kezd hajlani. Az a szláv nemzedék ugyanis, mely a honfoglalás óta nőtt fel, a vallási élet szükségletei iránt éppen úgy nem bírt érzékkel, mint a pogány erkölcsű magyarok. Hallott ugyan valamit apáitól a keresztény tanokról, de primitív elméje nem volt képes azt sem megérteni, sem átérezni, ennélfogva neki is várnia kellett azt az időt, mikor, mint a magyarokat, az uralkodó politikája őket is a keresztény hit felvételére utalja.

A Magyarország területén élő horvátok, szerbek, bolgárok között a keresztény vallás elég gyorsan terjedt el. A térítésben János spalatói érsek járt elől, aki Dalmáciában és Szlavoniában templomokat építtetett, püspökségeket alapított s gyorsan terjesztette a kereszténységet.

A magyarok között a keresztény hitéletnek még a nyomát is alig találjuk a tizedik század második feléig. Etelközi érintkezéseik folyamán mindenesetre tudomással bírtak a keresztény vallás létezéséről azonkívül a kazároknál járt Cirill és Methodiusz atyák térítéseinek híre folytán, de őket teljesen érintetlenül hagyta ez a mozgalom. A honfoglalás idején pedig nemcsak hogy nem siettek a kereszténység felvételével, hanem a már addig alkotott magyarországi egyházi szervezetüket is megsemmisítették.

Nem kell azonban azt hinni, hogy a kereszténység ezen megsemmisítését a magyarok ellentétes vallási elvei okozták. Számos bizonyság szól amellett, hogy a magyarság sohasem volt türelmetlen a vele egy területen élő fajok vallása iránt. A hódítással kapcsolatos harcoknak s a külföldi kalandozásoknak sok templom esett ugyan áldozatul, egyébként éppen a külföldi kalandozások igazolják és ezek között is főképpen a szent-galleni táborozás, hogy a keresztény vallással szemben türelmesek, sőt közönyösök voltak. A templomokat nem vallási fanatizmusból dúlták fel, hanem a remélt gazdag zsákmány kedvéért. Őket nem a vallás és nem a hitágazatok, hanem a préda érdekelte elsősorban.

A későbbi térítéseknek aránylag gyors és sima lefolyását is azzal magyarázhatjuk meg, hogy valamely különösebb vallási bigotság a régi magyarok között nem élt s ha itt-ott voltak is ellenkezések vagy küzdelmek az új vallás behozatala alkalmával közöttük, ennek okai inkább politikai, gazdasági és társadalmi természetűek, mintsem vallásiak. Árpád és Zsolt uralkodása alatt a magyarság körébe a kereszténység még elszigetelve sem hatolt be, sőt még Taksony uralkodása alatt sem. Az augsburgi ütközetnek kellett elkövetkeznie és ezen ütközet tanulságainak fokozatosan kellett a köztudatban gyökeret vernie, hogy Géza levonhassa belőlük a magyarság számára azt a következtetést, mely a kereszténység felvételét a lét vagy nem lét kérdése alakjában állította a nemzet vezető osztályai elé. És ennél a pontnál kezdődik a magyarság történelmi jelentősége Európában.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)