A gyilkosság tervszerűen volt előkészítve. Endrét nem szívelte senki a nápolyi udvarban, mert mindenki útjában találta a maga ravasz spekulációinak. Megölését azonban olyan botrányok előzték meg a nápolyi udvarban, melyek magukban is elegendők lettek volna arra, hogy a világ figyelmét az itt folyó aljasságokra felhívják. Durazzói Károly, mint már említettük, anyja, Ágnes hercegnő közbenjárásával megszöktette Johanna húgát, Mária hercegnőt és vele titokban, vagyis a botrány jóvátehetetlen kényszere alatt megesküdött.

Durazzói Károlyt ebben a házasságban az a számítás vezette, hogy Mária révén elnyerheti a nápolyi trónt. Valois Katalin viszont kijátszva érezte magát, mert hiszen ő is meg akarta nyerni egyik fia számára Mária kezét, úgy állott tehát bosszút az ekkor megbetegedett Ágnes hercegnőn, hogy mindenütt azt a hírt terjesztette róla, hogy a már nem éppen fiatal hercegnő törvénytelen úton áldott állapotba jutott. Hitelt adott ezen rágalmaknak Durazzói Károly is, aki nem törődött többé anyjával, úgyhogy Katalin hercegnő a bosszú művét végrehajthatta rajta. Az Ágnes hercegnő köréhez tartozó nőket ugyanis megvesztegette, mire ezek a beteg asszonyt méreggel megölték.

Hanem mindez csak előjáték volt ahhoz a szörnyű és embertelen merénylethez képest, melynek Endre esett áldozatául. A merénylet kieszelésében és a gyilkosok felbujtásában Valois Katalin, Johanna, Artus Károly gróf, ennek Bertrand nevű fia és bizalmasaik voltak a főrészesek. Eleinte az volt a tervük, hogy Nápolyban fogják a gyilkosságot végrehajtani, de itt nem érezték magukat biztonságban, azért Averzát jelölték ki a gyilkos merénylet színhelyéül.

Endrével szemben, hogy feltűnést ne keltsenek, egészen megváltoztatták ismét modorukat. Kedvében jártak, színlelt nyájasságokkal halmozták el, minden óhaját teljesítették és olyan nagy figyelmet tanúsítottak irányában, hogy Endre jóleső érzéssel látta az udvar eddigi ellenséges magatartásának megváltozását.

Különösen Johanna, aki ekkor Artus Károly gróf fiával, Bertranddal volt feltűnő jó barátságban, mutatott kedvességet Endre iránt, akit egészen megtévesztettek ezek a nyájaskodások. Készséggel vállalkozott rá, hogy részt vesz a vadászaton, amelyet az ő tiszteletére rendeztek Averza környékén. A vadászat egész nap tartott és késő estére járt az idő, mikor Averzában megpihentek. A királyi pár és kísérete a város mellett levő Szent Péter-klastromban szállottak meg. A klastrom egyik szárnyában volt kijelölve a királyi pár szállása. A vadásztársaság előbb vacsorához ült. Nagy vígság között ment végbe a vacsora, Johanna valósággal tombolt az örömtől. A jókedv átragadt Endrére is és vidám poharazás mellett gyorsan röpült az idő.

Tizenegy óra felé azonban Johanna álmosságról panaszkodott. Endre, mint mindenben, most is Johanna kedvére cselekedett s csakhamar asztalt bontottak. A víg társaság elbúcsúzott a királyi pártól, Endre és Johanna pedig a szomszéd terembe vonultak, hol a megvetett ágy készen várta őket. Tizenegy óra után a kastélyban minden elcsöndesedett. A királyi pár nyugovóra tért és Endre rövid idő múlva mély álomba szenderült. Johanna és a merénylők azonban ébren voltak. Megbeszélés szerint a merénylők éjfél után egy órakor jelentek meg a kastélyban, hogy végrehajtsák a szerencsétlen magyar királyfi felett szörnyű ítéletüket. Johanna szívdobogva várta a rettenetes perc közeledését.

Mialatt Endre nyugodtan aludt ágyában, az állati lelkű asszony mozdulatlanul feküdt, de lelkét a legnagyobb izgalmak járták át. Szeretett volna túl lenni minél gyorsabban a merényleten s izgatottságát a lassan telő percek egyre magasabbra csigázták. Végre egy órakor a koromsötét éjszakában halk suttogás és léptek zaja hallatszott. A merénylők voltak. Már korábban gyülekeztek a templom mögött levő téren s mikor az óra egy felé járt, egyenként lopóztak be a király hálószobája melletti terembe. Akadályra sehol sem találtak, hiszen a kastély őrei is be voltak avatva a merényletbe. Ekkor az egyik őr által felébresztették Endrét.

Az őr kopogott ugyanis az ajtón és valami fontos ügy említésével Endrét szólította. A király az ismerős hangra minden gyanú nélkül kilépett ágyából s csupán rövid zekét öltve magára, megjelent a teremben. A merénylők között az a babona volt elterjedve, hogy a királyt az anyjától kapott gyűrűje minden fegyver vagy méreg ellen megvédelmezi, ennélfogva nem fegyverrel, hanem puszta kézzel rohantak reá, hogy előbb ártalmatlanná tegyék, és azután megfojtsák.

Emberfeletti küzdelem fejlődött ki a királyfi és támadói között. Endre meglehetősen erős ifjú lévén, kétségbeesetten védte magát s egy ideig sikerült támadóit magáról leráznia. De ez a győzelem csak pillanatig tartott, mert a merénylők kegyetlen dühvel újból rárohantak. Nem tudtak azonban bírni vele még ekkor sem. Endre újból kiszabadította magát és megtépett hajjal, véres arccal és véresre vert testével hálószobája ajtaja felé menekült, hogy fegyvert vegyen magához. Itt érte utol végzete. Miközben a legvégső kétségbeeséssel segítségért kiáltozott, egyik embere, aki az összeesküvőkkel tartott, elzárta a hálószoba ajtaját. Endre kétségbeesésében ekkor a terem másik ajtaja felé rohant és a halálra szánt ember kétségbeesett kiáltozásával próbált segítséget kapni. De hiába volt minden. Hűséges dajkáján, Izoldán kívül, aki még Magyarországból jött vele, senki sem mozdult.

Izolda, mihelyt hallotta Endre kiáltásait, kiugrott ágyából, felszakította szobája ablakait és segítség után kiáltozott. Borzasztó hatása volt azoknak a rémes sikolyoknak és halálos ordítozásoknak, melyek Izolda és Endre ajkairól elhangzottak, de segítség helyett azt eredményezték, hogy a gyilkosok siettek munkájukkal. Mikor Izolda jajveszékelései és Endre sírással egybevegyült kiáltozásai legmagasabbra törtek, Johanna barátja, Bertrand gróf rárohant Endrére és hajánál fogva végighurcolta a termen.

Mikor a merénylők látták, hogy Endre nem tud többé védekezni, ráestek és vértől patakzó testét az erkélyre nyíló egyik ablakhoz vonszolták s miután még élet volt benne, hurkot vetettek nyakába s az ablakfára kötötték fel. Így maradt Endre az ablakfára akasztva mindaddig, amíg lelkét kiadta. Ekkor a zsineget elmetszették és a holttestet az erkély alatt elterülő kertbe dobták le. Hatalmas zuhanással esett alá a mélybe Endre holtteste s a merénylők nem törődtek már többé vele.

Johanna egész idő alatt semmi életjelt nem adott magáról. Úgy tett, mintha aludnék. Pedig lehetetlenség volt nem hallania azt az óriási és kétségbeesett dulakodást, melyet Endre orgyilkosaival közvetlenül a hálószoba közelében folytatott. Csak akkor értesült a tragédiáról, mikor Endre dajkája, Izolda felverte őt és tudatta vele az éjszakai eseményeket. Johanna elvetemültsége teljesen méltó volt azokhoz a merénylőkhöz, akik a gyilkosságot végrehajtották.

Ekkor Izolda, miután a szomszédban lakó szerzeteseket és a kastély cselédségét felverte, mécset vett kezébe és az emberekkel felkutatta a kastély összes termeit, hogy Endre királyfi holttestét fellelje. A királyi hálószoba melletti teremben nagy vértócsák és véres foltok jelezték azt a kegyetlen munkát, mellyel Endrét kivégezték. Miután ura holttestét itt sem találta, lement a kertbe, hol az erkély alatt aztán szemeibe ötlött az ütésektől és karmolásoktól eltorzított ifjú holtteste. A hurok a nyakán volt ekkor is, de az élet kiköltözött a testből. Izolda mindenekelőtt megtisztította a holttestet és a kastély templomába vitette, hol a szerzetesek reggelig imádkozás között virrasztottak mellette.

Izolda virradatkor elsősorban Johannának jelentette az esetet, aki zavarában nem tudta, hogy mit csináljon. Eleinte nem szólott tehát semmit, majd csak kétségbeesést szinlelt a történtek felett, mikor pedig a nápolyi nép, mely korán, már a reggeli órákban értesült a gyilkosságról, a merénylők megbüntetése végett megjelent, nem érezvén magát biztonságban, elhagyta Averzát és Nápolyba ment anélkül, hogy Endre holttestét megtekintette volna.

A gyilkosság híre úgy Nápolyban, mint Averza környékén roppant izgalmat keltett. Durazzói Károly és a tarentói hercegek s több főúr gyorsan Averzába siettek, hol könnyek törtek elő szemeikből, mikor a királyfi eléktelenített holttestét megpillantották. Szánalom és iszonyat volt nézni a szerencsétlen királyfi összerugdalt, véresre karmolt, kék foltokkal telt arcát és hajzatától több helyen megfosztott koponyáját. A holttestet Durazzói Károly Nápolyba vitette, hol két nap múlva díszesen eltemették. A nápolyi udvarban gyorsan elfelejtették volna az egész ügyet, ha Lajos magyar király nem avatkozik a dologba és szigorú vizsgálatot nem kér a bűnösök megbüntetésére.

A pápa kénytelen volt elrendelni a vizsgálatot, mely igen csúnya dolgokat derített fel. Endre király egyik híve, Beaux Bertrand országbíró, mihelyt értesült a vizsgálat elrendeléséről, a Johannával ellenséges viszonyban álló Durazzói Károlyhoz ment és tudatta vele, hogy alapos gyanúja van arra nézve, hogy Tamás és Miklós, az előbbi kamarás, utóbbi ajtónálló és jegyző Endre alatt, részesek a gyilkosságban.

Durazzói Károly rögtön elrendelte elfogatásukat s mivel szépszerével vallani nem akartak, kínpadra húzatta őket, ahol csakhamar be kellett ismerniük gaztettüket. Egész Nápoly jelenlétében ment végbe a vallatás, melyen jelen volt a gyilkosság egyik főszereplője, Terlizzi gróf is, akinek nagy oka volt tartani attól, hogy különösen Tamás vallomásai felettébb kompromittálók lesznek ránézve. Úgy akadályozta meg tehát Tamás vallomását, hogy egy szomszédos kunyhóba erőszakkal magával vitte és a nyelvét kivágatta. De nem ért célt vele, mert Tamás helyett Miklós ajtónálló vallott most s leleplezte az egész merényletet.

Az ő előadása alapján megállapították, hogy a gyilkosság értelmi szerzője Terlizzi gróf, Johanna főlovászmestere volt, a főgyilkos Bertrand gróf, Artus Károly fia, részt vettek még benne a királynő társalkodónője és a mesternője, Sancha és Filippa asszonyok s rajtuk kívül még több férfi. Miklós azzal védekezett, hogy ő és társa kényszer alatt cselekedtek. Egyedül voltak a kastélyban, mikor a merénylők betörtek s őket is kényszerítették a gyilkosságban való részvételre.

A törvényszék nem fogadta el védekezésüket, s mindkettőt kötél által való halálra ítélte, melyet azonnal végrehajtottak rajtuk.

Ezután a Durazzói Károly által elfogott Terlizzi gróf, Sancha és Filippa asszonyok kihallgatására került a sor. Mindhárman a Durazzói Károly gályáján őriztettek, hogy vallatásuk annál szabadabban történhessék. Johanna, mihelyt értesült udvari embereinek elfogatásáról, Catanai Raymundot és De Cabanis Róbertet a durazzói herceghez küldötte azzal a üzenettel, hogy embereit bocsássa azonnal szabadon, mert ellenkező esetben a legszigorúbban fog fellépni ellene. Válasz helyett Durazzói Károly a követeket is elfogatta és a gályára szállíttatta. Raymund, mikor az árbocra kifeszítették és kínvallatását megindították, töredelmes vallomást tett mindenről. De másnap, mikor a törvényszéki tárgyalásra elővezették őket, titokzatos módon mindkét követ megszökött, ami annyira felbőszítette a nápolyi népet, hogy Durazzói Károly és Róbert tarentói herceg vezetése alatt megtámadta Johanna kastélyát s mindaddig garázdálkodott, amíg a gyilkosokat ki nem adták. Másnap aztán úgy ők, mint Terlizzi gróf kegyetlen kínzások között megégettettek. Sancha asszonyon, mivel ekkor viselős állapotban volt, az ítéletet nem hajtották végre, de gyermeke születése után ő is a kínpadon fejezte be életét.

Miután a gyilkosok összefogdosásában Durazzói Károly fejtette ki a legnagyobb erélyt, főképpen azért, hogy egyrészt ellenségeit eltegye láb alól, másrészt, hogy Lajos magyar király pártfogását magának biztosítsa s mivel Valois Katalin fia, Lajos herceg félt az anyjára és saját személyére bekövetkezhető kellemetlenségektől, arra törekedett, hogy Durazzói Károlyt elveszítse. Különben is régi gyűlölségben volt vele, mert Mária hercegnőt elütötte kezéről. Titokban tehát embereket fogadott azzal a szándékkal, hogy Durazzói Károlyt elfogatja, ártalmatlanná teszi s vele együtt néhány befolyásosabb emberét is megsemmisíti. A tervet azonban valaki elárulta, úgyhogy Durazzói Károly készen várta a merénylőket s a maga emberei által valamennyit felkoncoltatta.

A királygyilkosság két főembere, Artus Károly gróf és ennek fia, Bertrand azonban még szabadon voltak. Pedig a vizsgálatnak legnagyobb érdekében volt e két főszereplő elfogatása, mert az ő vallomásaik teljes világításba helyezhették volna nemcsak a gyilkosság keletkezését, hanem Valois Katalin és Johanna királynő bűnrészességét is. Valois Katalin azonban tudta, hogy mihelyt Artus Károly és fia fogva vannak, ő is elveszett. Artus Károly, amellett, hogy kompromittálhatta volna őt, nagy vagyon fölött is rendelkezett s mióta Endre meggyilkoltatása kitudódott, Sant-Agata nevű várában húzódott meg azzal a tervvel, hogy élet-halálharcot fog folytatni mindenki ellen, ha szabadságában háborgatni merészelik. Katalin, mint jóbarát közeledett a grófhoz s ügyesen kieszelt ravaszsággal bejutott embereivel a várba, hol első dolga volt Artus Károlyt és fiát elfogatni.

Endre gyilkosait, ha nem is a törvény, de a sors elég keményen sújtotta gaztettükért. Artus Károly elfogatása után nemsokára melankóliába esett és meghalt, fia pedig megtébolyodott. Valois Katalin most elérte célját. Johannához a királyi udvarba költözött és cselszövéseit már csak arra irányította, hogy idősebb fiának a nápolyi trónt biztosítsa Johannával való házassága által. Johanna azonban inkább vonzódott ekkor az ifjabb tarentoi herceghez, Lajoshoz, akivel viszonyt is szőtt, úgyhogy mialatt az idősebb tarentoi herceg szeretője volt, az ifjabbikkal is kacérkodott.

Valois Katalin politikája azonban némileg mégis megerősítette Johanna helyzetét Endre meggyilkolása után. A gyilkosságban terheltek részére adott bűnbocsánat, a különböző kitüntetések és adományozások Johanna ellenségeit és főképpen a vele elégedetlen hercegeket kibékítették s olyan rendezett állapotok léptek fel egy ideig az udvarban, hogy a pápa megengedte Johannának az idősebb tarentói herceggel, való házasságát. Ez a házasság természetesen csöppet sem változtatott Johanna eddigi jellemén. Viszonyát Lajos herceggel ezután sem szakította meg. Johanna ezután a megunt Róberttel is röviden végzett. Egyszerűen kizárta őt cselédeivel és minden hozzátartozóival egyetemben az udvarból és Lajos herceg karjaiba vetette magát.

Ezek történtek Nápolyban, mialatt Lajost országának gondjai tartották elfoglalva. Horvátországban és Dalmáciában Róbert Károly alatt már kezdett a rend felbomolni és a tengerparti városok Velencéhez hajoltak. Azok a horvátországi és dalmáciai főurak pedig, kik az egyes tartományrészeket elfoglalták, megtagadták az engedelmességet a magyar korona iránt, s hogy Lajos király hatalma ellen védve legyenek, Velencénél kerestek támogatást. Lajos hadat küldött a lázadók megfékezésére, de a személyes közbelépést kénytelen volt elhalasztani, mert nemsokára, 1345 elején a litvánok ellen kellett hadjáratot folytatnia, mint a lengyel király szövetségesének. Majd mikor a cseh király viszályba keveredett Kázmér lengyel királlyal és ennek országába betört, segélyhadakat küldött Kázmérnak és kiverte onnan a cseheket.

Csak ezután vállalkozhatott Lajos arra, hogy a horvátországi ügyeket rendezze és a tengerparti városok visszafoglalására Velence ellen hadjáratot indítson. Húszezer főből álló hadsereggel indult tehát Horvátországba és Bihácsnál ütötte fel táborát. Megjelenésének olyan hatása volt, hogy a lázadók csakhamar meghódoltak és a dalmát városok is bemutatták előtte hódolatukat. Sőt Zára azt is tudatta Lajossal, hogy kész bármikor elszakadni Velencétől, ha megfelelő támogatásban részesül. Zára ellen emiatt Velence hadat is indított, de a város nem adta meg magát s bízva Lajos támogatásában, erélyesen védte a tengerpartot a velencei hajóhad ellen.

Endre meggyilkoltatása és más országos ügyek Lajost megakadályozták abban, hogy 1345-ben Velence ellen hadjáratot indítson, de a következő év nyarán, mikor Zára követsége a visegrádi udvarban ismét megjelent a segítség sürgetésére, Lajos személyesen jelent meg Zárában s megkezdte annak felmentését. De az ostromszerek hiánya és a velenceiek túlereje folytán egyelőre nem volt szerencséje. Így Zára visszavételét jobb időkre halasztván, a hadjáratot egyelőre beszüntette.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)