E kétféle elmélet, mely a nyelvre vonatkozó egyezések és hasonlóságok figyelembevételével iparkodik megállapítani a faji származás vitáját, egymással való ellentétessége ellenére annyit mégis kétségtelenül megállapít, hogy a magyar nyelvben finnugor és török elemek nagy számmal mutathatók ki s hogy a magyarság ezen népekkel nyelvi rokonságban áll. A nyelvi rokonságot érthetjük kétféleképpen is. Először olyanformán, hogy a magyar nyelv valamely nyelvcsaládnak olyan ága, melynek eredete egy közös alapnyelvre vezethető vissza. A magyarországi szászok vagy svábok nyelve például, habár sok tekintetben eltér a német nyelvtől, mégis magán viseli a közös német nyelvből való eredetet. De keletkezhetik nyelvrokonság olyan alapon is, hogy valamely nép a vele vagy körülötte lakó más nép nyelvének hatását olyan mértékben átveszi, hogy agáét időközben elfelejti vagy csak gyéren tartja fenn. Ilyenkor a nyelvi rokonság nem jelenti a faji származás közösségét is.

Nyelvi tudomány mai eredményei alapján mindenesetre annyit megállapíthatunk, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvcsoporttal mutat legtöbb rokonságot. De ezen tény megállapításával egyelőre aztán be is kell érnünk, mert olyan bizonysággal, mely minden kétséget kizáró módon igazolhatná akár a származás, akár az őshaza kérdését egyáltalán nem rendelkezünk. A hagyományok és a történelemi kutatások számos néppel hozzák rokonságba, melyekkel nomád korszakában közeli kapcsolatban állott. Ilyenek a hunok, kazárok, másként akicirok, szaragurok, ugorok, unugorok, szávirok, bolgárok, kunok, úzok, jászok, kuturgurok, utrigurok, örmények, besenyők és baskirok, ez utóbbiak egyébként egyes tudósok magyaroknak tartják. Az itt csak nagyjából felsorolt néptörzsek viszonyának a magyarhoz való megállapítása szintén nem világosítaná meg jobban az ősszármazás kérdését.

Az összehasonlító nyelvtudomány eddigi eredményei tehát csak azt állapítják meg, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvcsalád vogul és osztják népének nyelvéhez áll legközelebb, de általában török és ugor nyelvelemekkel van keverve, mikor a magyar nép a nemzetek versenyében megjelenik a világtörténet színpadán. A nyelvi rokonság azonban korántsem dönti el a faji származás kérdését. Hogy példát idézzünk, hivatkozhatunk olyan jelenségekre, melyek a szemünk előtt mennek végbe s azt bizonyíthatják, hogy az azonos nyelv ellett faji származására nézve mégsem tekintetők egyes népek közös eredetűnek. Magyarországon például az örménység az a faj, mely nyelvében, életviszonyaiban és szokásaiban tökéletesen elmagyarosodott. A magyarországi örmény a saját anyanyelvét már nem igen érti, és nem beszéli s mégis jellegzetes faji vonásai ma is fennmaradtak

A magyarság származásának kérdését is sokban tisztázhatnák az embertan idevágó megfigyeléseinek eredményei. Csakhogy a mai magyarság a honfoglalás korabeli és azt megelőző idők magyarságával összehasonlítva, fajilag tisztának nem tekinthető. A keveredés évszázadok folyamán olyan nagy volt, hogy azt a típust, melyre biztossággal el lehetne mondani, hogy a magyarság jellegzetes tulajdonságait egyesíti magában, talán sehol sem találjuk fel. Hogy milyennek képzeli és képzelte a magyar a maga fajtáját, arra nézve egyik népdalunknak szűkszavú utalásai adják meg a legjobb felvilágosítást:

Se nem szőke, se nem barna

Az igazi magyar fajta.

Körülbelül igaza is van a népdalnak, sem a szőke germánokkal, s szlávokkal, sem a barna vagy fekete arcszínű ázsiai népekkel nem egyezik igazi típusában a magyar. Az embertan és az etnográfia kutatásai nem tisztázták a faji származás kérdését. A mai magyar típusokra nézve leginkább két fajtát különböztetnek meg: törökös fajta és az ugaros fajta magyart. E két fajtának aprólékos megfigyelése alapján összegyűjtött eredmények sem vezetnek tehát tovább, mint a nyelvtudományi vizsgálódások. Legfeljebb a két fajta részletesebb jellemzését kapjuk meg, amennyiben egymástól eltérő tulajdonságokat mutatnak. Így a törökös fajta magyar jellemében ma is a hódító vonás a túlnyomó. Főképen a Duna – Tisza közét, a nagy magyar Alföldet lakja a törökös fajta magyar, melyet magas termet, nyílt tekintet, szilaj vérmérséklet jellemeznek. Főfoglalkozása a földművelés és az állattenyésztés. Az ugaros fajta magyar ellenben leginkább a vizek, hegyes vidékek mentén található, s halászattal, földműveléssel, iparral foglalkozik, egy szóval nem a hódító, hanem a hódítottnak a tulajdonságai konzerválódtak a jellemében, mely kifejezésre jut alacsonyabb termetében és arcvonásainak jellegzetesebb, a törököstől eltérő sajátságaiban.

A tudomány számára a származás ezen kérdései valószínűleg mindenkor problémák fognak maradni. Az idő messzesége és az írott emlékek hiánya, továbbá a kétségbevonhatatlan adatoknak, tényeknek és emlékeknek gyér volta a teljes megismerés lehetőségét egyre nehezebbé teszi. Nyomok azonban, melyeknek segítségével legalább némileg közelébe férhetünk az ősi magyarság eredetének, egykori őshazájának és történelmi szereplésének, nemcsak vannak, hanem szerencsés felfedezések által ezután is lehetnek. Az érdeklődőknek be kell érniük tehát a tudomány által rendkívüli nagy fáradsággal és szívóssággal kijelölt nyomokkal, melyek legalább nagy körvonalaiban jelzik azokat a vitás kérdéseket, melyek minden nép eredetét és őshazáját körülfonják.

A magyar krónikák, mikor a magyarok őshazájáról beszélnek, mint már említettük, Szkithiát jelölik meg az ősmagyarok eredeti hazájának. Szkithia lakói a szittyák és országuk állítólag a mai Oroszország azon részén terült el, mely a Don és az Alduna között levő déloroszországi nagy pusztaságot fogalja magában. Itt laktak volna és az ezzel szomszédos területen a szittyák különböző törzsei a hagyományok szerint. Hogy honnan eredtek a magyarok, vagyis arra a kérdésre, melyre a tudomány kielégítő feleletet adni nem képes, könnyedén megfelelnek a krónikák, melyek összefüggően beszélik el az ősmagyarok életét a magyarok eredetétől kezdve hazájukba való beköltözésükig.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)