István király alatt nagyjában tehát végbement a régi Magyarország politikai és társadalmi életének átalakulása. A főbb pontokon megtörtént az új rend diadala, melyet aztán védett az elégedetlenek robbantó munkája ellen a királyi hatalom ereje. Ámde, miként már több ízben kellett kiemelnünk, úgy most is hangsúlyoznunk kell, hogy a kereszténység felvétele korántsem jelentette a szíveknek és elméknek keresztény szellem szerint való átalakulását. A hatalom ereje meghódolásra, elégedetlenségének visszafojtására kényszerítette az új rendszerben igazságtalan önkényuralmat látó népet, a királyi kormány pedig ezalatt folytatta tovább programja kiépítését.

Az évek múlásával István egyre öregebb és betegesebb lett s hogy megkezdett művét méltó kezekbe adhassa, a trónutódlás kérdését akarta még rendezni. Életének utolsó éveiben ez a kérdés okozott legtöbb gondot és aggodalmat lelkének. Imre királyfi, a trónörökös már korábban, állítólag 1031 szeptember 2-án meghalt, még pedig a krónikák szerint vadászat közben egy vadkan agyara által.

Pedig legendák jellemzései alapján nehéz elképzelni a királyfit merész vadász alakjában. Szent életű, kegyes, imádságokban és ájtatos lelki gyakorlatok között élő ifjúnak festik, aki Gellért magasztos példáin lelkesedve mindenben mesterének nyomdokain iparkodott haladni. Szigorúan tartotta a böjtöket, megvetette a földi örömöket és az volt a legnagyobb boldogsága, mikor imáiba merülve túlvilági szellemekkel társalkodhatott.

Szent Imre herceg. 

A krónikák szerint vadászat közben egy vadkan agyara oltotta ki életét az első magyar király egyetlen fiának.

A legendák ilyen jámbor, kegyes és lemondó ifjúnak festik őt s alig tudjuk megtalálni az összefüggést Imre királyfi ezen aszkéta alakja és a medvékre és vadkanokra vadászó ifjú herceg között, aki végre egy felbőszült vadkan agyarának esik áldozatul. Miután ez az utóbbi adat hitelesnek látszik s a történetírók nagy része is annak tartja, megállapíthatjuk belőle, hogy Imre királyfi valószínűleg erőteljes, egészséges, vidám életkedvű ifjú volt, aki nem volt közönyös ugyan a vallás iránt, de az élet sokféle örömei elől sem zárta el lelkét. Atyja megható intelmek alakjában intézte hozzá tanácsait, hogy a kormányzás helyes elveit megismertesse vele. Az apa reménysége és a királyi korona örököse, valamint a kereszténység ifjú támasza azonban egyszerre megsemmisültek Imre váratlan halálával.

Miután Istvánnak más fia nem volt, sem testvérei nem éltek, ennél fogva rokonai között kellett keresnie a trónörököst. Így esett választása atyja öccsének, Mihálynak a nemzetségére. Mihálynak két fia volt: Vazul és Szár László. Vazulnak viszont három gyermeke: Endre, Béla és Levente. Vazult kicsapongó élete és valószínűleg pogány hajlamai miatt nem kedvelte, ezért a nyitrai zoborhegyi klastromba záratta. A többiek iránt szintén nem volt bizalommal. Gizella királyné még csak élesztette az ellenszenvet benne az Árpád-fiak iránt, hogy a maga kegyeltjét, István nővérének, Ottó velencei herceggel való házasságából származott fiát, a tizenöt éves Urzeolo Péter herceget juttassa a trónra. Péter herceg és családja a királyi udvarba jött, hogy a trónutódlás eldöntését jelenlétükkel még inkább befolyásolják. De a király lelkében Gizella cselszövényei ellenére betegeskedése alatt mégis a jobb érzés és a törvénytisztelet kerekedett felül és Vazult jelölte ki utódául, bízva abban, hogy a kolostori élet pogány erkölcseit megszelídítette.

Gizella királyné és pártja azonban meghiúsította a király akaratát. Mire István követe Zoborhegyre ért, a királyné bérencei már végre is hajtották Vazul ellen kegyetlen merényletüket. Szemeit kiszúrták és füleibe forró ólmot öntöttek. A Vazul elleni merénylet természetesen életkérdéssé tette a három Árpád-sarjadéknak, Endrének, Bélának és Leventének az országból való menekülést, nehogy ők is hasonló sorsra jussanak. István királyt szíve mélyéig meghatotta a szerencsétlen Árpád-sarj tragédiája, de már sokkal tehetetlenebb volt, hogysem a rút árulást képes lett volna megtorolni.

István király már nem tudta pártját fogni a többi Árpád-sarjaknak sem, ezért csak azt ajánlotta nekik, hogy meneküljenek. Napról-napra betegebbé vált s minden órájával egyre közeledett a sírhoz.

Szent István menekülésre inti a három Árpád-házi herceget, Endrét, Bélát, és Leventét, nehogy ők is a megvakított Vazul szomorú sorsára jussanak.

Utolsó napjait egy összeesküvés zavarta meg, melyet udvarának néhány előkelő embere rendezett. Az összeesküvőknek az volt a szándékuk, hogy a beteges királyt elteszik láb alól. Egyik napon, estefelé egy felbérelt merénylő beosont az alvó király hálószobájába. Köntöse alatt meztelen kardot rejtegetett, mellyel Istvánt ki akarta végezni. A gondviselés azonban nem engedte ilyen gonosz kezektől elveszni a királyt. A merénylő ugyanis, mikor a király ágyához ért, tettének merészségétől és ocsmányságától állítólag megiszonyodva leejtette a kardot. A zajra a király felébredt, de a merénylő ugyanakkor térdre roskadt előtte. Bevallotta neki szándékát s bűnbánóan kegyelméért esedezett.

Szent István és az orgyilkos.

A király nagylelkűen megbocsátott neki, de három cinkostársát mindjárt másnap szigorúan megbüntette, hogy példát adjon arra, hogy mi a sorsa az olyan embereknek, kik az igazak megrontására törnek. Mind a három összeesküvő szemeit kiszúratta és kezeiket levágatta. Ezen merénylet után István király állítólag nem sokáig élt. Hosszas betegeskedés után 1038. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján halt meg. A hagyomány szerint a népet mélyen megrendítette királyának halála. Halála hírére nagy tömegben gyűltek össze mindenféle rendbeliek Székesfehérvárra, hol a Szent Szűz tiszteletére emelt és csak most felszentelt templomban, királyi koronával ékesített, fehér márványkoporsóban temették el. Félszázad múlva a római egyház őt is, fiát, Imre királyfit is, mint a kereszténység buzgó bajnokait a szentek sorába iktatta. Jobb kezét pedig, mint drága ereklyét, ma is őrzi a nemzet a budavári templomban.

Nincsenek megbízható forrásaink arról, hogy az István korabeli magyarság egyeteme milyen érzéssel fogadta királyának halálát és ítélte meg egyéniségét. De az már kétségtelen, hogy évtizedek és évszázadok multával a magyar nép lelkében olyan általános Szent István-kultusz virágzott ki, mellyel egyetlen magyar királynak az emléke sem vetekedhetik. Kifejezésre jut ez a szívek mélyén gyökerező kegyelet azokban a régi egyházi énekekben is, melyek Szent Istvánra vonatkoznak. Az egyik ilyen régi, XV. századbeli egyházi ének például ezt mondja:

Dicsőséges szent jobbkéz,

Melyet magyar óhajtva néz,

Nagy öröme népünknek,

Drága kincse szívünknek.

A másik, melyből szintén kiárad a magyarság kegyelete első királyának emléke iránt, azokban a századokban keletkezett, mikor az idők viharos járása nehezült a szerencsétlen magyarra, és mint védő atyát idézi Szent Istvánt:

Hol vagy István király,

Téged magyar kíván,

Gyászos öltözetben

Te utánad sírván.

A krónikák szintén nagy részvéttel emlékeznek meg István haláláról. Tudósításaik szerint a magyar nép „jajgatással” siratta szent királyát, az ifjak pedig három évig nem táncoltak és ünnepi ruhát nem öltöttek magukra gyászuk jeléül. A legenda aztán tovább szőtte a varázst a szent király alakja körül s azt hirdette róla, hogy csodatételek mennek végbe sírja körül. A betegek és nyavalyások, kik sírjánál imádkoznak, meggyógyulnak bajaikból. Voltak olyanok, akik állították, hogy sírján angyalok szoktak énekelni és a legfinomabb illat tölti el a levegőt sírja körül. Ezeknek a legendáknak mind több hívője és terjesztője támadt, kik a meglevőket újakkal egészítették ki, úgyhogy pár évtized alatt egész legendakör virult István alakja körül, hirdetve a nagy király egyéniségének kiváló voltát.

A Szent István-kultusz Magyarországon a XI. század végén, Szent István szentté avatása után kezdődött. A XII. században Szent István napján az Árpádházi királyok sarjai összegyülekeztek Székesfehérvárra nemzeti ünnepség tartására, a XIII. században pedig II. Endre 1222-i aranybullájában a nemzettel együtt törvénycikkbe foglalja, Szent István kötelező ünnepét s az ünnep helyéül Székesfehérvárt jelöli meg, hol ezen a napon a magyar király egyúttal Országos Törvényszéket is köteles volt tartani.

IV. Béla és Zsigmond királyok megerősítették Endre határozatát és minden év május 30-án, a Szent Jobb feltalálása napján (Szent István épen maradt jobb kezét a hagyomány szerint IV. Béla a tatárjáráskor Dalmáciába vitette) országos ünnepélyt rendeltek, habár a tizenhatodik századig a szentté avatott ereklye nem Budán, hanem a biharmegyei Szent Jobb-apátság templomában őriztetett.

A tizenhatodik századi török harcokban az ereklye csodálatos módon eltűnt s ez időtől kezdve az ünnepségek is elmaradtak. Török katonák elrabolták ugyanis a szent-jobbi apátság drága ereklyéjét s eladták raguzai kereskedőknek, kik viszont a Raguzában működő dominikánusoknak adták át őrizetre. I. Lipót uralkodásáig Raguzában őrizték tehát a Szent Jobbot, ekkor azonban tervbe volt véve Budára való hozatala, de Lipót halálával a tárgyalások abba maradtak Mária Terézia uralkodásáig, mikor 1771-ben a raguzai küldöttek Bécsbe hozták és hivatalosan átadták az udvarnak. Aztán Budára hozták, hol ünnepélyes közszemlére tették ki.

Ebben az időben több Szent István-ünnep volt Magyarországon s az augusztus 20-i nap, melyet közel másfél század óta ünnepel a magyarság, ekkor még nem volt általános és nem volt törvénybe iktatva. Végre 1774-ben Mária Terézia az augusztus 20-i napot rendelte el kötelező országos ünnepnek.

A tizennyolcadik századi Szent István-ünnepélyek azonban ezzel a rendelettel még mindig nem váltak egységessé, sőt sok tekintetben általánossá sem. Egykorú krónikások adatai szerint ezek az ünnepségek ekkor főképpen egyházi jellegűek voltak. Ferenc császár azonban 1819-ben még egyszer felújította Mária Terézia rendeletét az augusztus 20-i dátum kötelező ünneplésére.

A nép érzésvilágában mindig megkülönböztetett kegyelettel élt e nagy napnak a jelentősége s szeretettel ápolta lelkében az első királyára emlékeztető hagyományokat.

Ezrével zarándokolnak az ország minden részéből e napon a magyar fővárosba ma is. A Szent Jobbot a budavári királyi palota templomában őrzik s évenként egyszer, Szent István napján ünnepélyes körmenetben szokták körülhordozni Budán.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)