Lajos király halála óta öt esztendő telt el és ennek az öt esztendőnek szinte minden hónapja tele volt a legváltozatosabb, nem egyszer a leghajmeresztőbb eseményekkel. Az Anjou-uralkodóház utolsó évei a magyar trónon belefulladtak a legszenvedélyesebb küzdelmekbe, melyeket kétségtelenül Erzsébet királyné növelt nagyra. Az ő kapkodó, szeszélyes, a hatalomért mindent feláldozó gyarló politikája eredményezte azokat az áldatlan pártoskodásokat, melyek sohasem támadtak volna, ha a kormányt erőskezű és igazságszerető férfiuralkodó tartja kezeiben.

A diakovári események után Máriát és Erzsébetet a lázadók Gomnech várába zárták, majd innen Novigrádba kísérték és szigorú őrizet alatt tartották. Az volt most a legfőbb teendő, így ítélte meg a helyzetet a nemzet tanácsa is, hogy a királynők fogságukból kiszabadítassanak. De Zsigmond is értesült Erzsébet és Mária elfogatásáról s hadat gyűjtött, hogy feleségét és anyósát kiszabadítsa. Zsigmond jövetelének hírére Horváti János attól tartott, hogy Erzsébet királyné, kit ő és a lázadók halálosan gyűlöltek, megszabadul bosszújuktól, ennél fogva siettette a vele való leszámolást.

Ha követett el valaha bűnt Erzsébet bárki ellen, most százszorosan megvezekelt érte. A börtönben sanyargatták, kínozták Erzsébetet s tették mindezt Mária jelenlétében, aki csoda, hogy elméjét el nem veszítette a kiállott félelmek és rettegések között. Az ő királynői vállára is nehéz keresztet rakott a sors. Egész fiatalon, úgyszólván gyermeksorban olyan eseményeket élt át s olyan dolgokat kellett tapasztalnia, amelyek a kegyetlenségekhez hozzászokott férfi idegzetét is próbára tették volna.

A legnagyobb próba azonban még ezután várt reájuk. Horváti János naponként megjelent börtönükben és mindannyiszor a legmegalázóbb és leggyötrőbb jelenetek között éreztette hatalmát a kezei között levő Erzsébettel. Mária ilyenkor folytonosan sírt és ugyanezt tette Erzsébet is, kinek erejét a börtön lassanként egészen felemésztette. Várták egyre a szabadulást s minél tovább telt az idő, annál kevésbé tudták hogy mi lesz velük. Horváti János kegyetlenkedései nem akartak megszűnni. Végre megtörtént aztán a katasztrófa is.

Horváti János felbérelt emberei behatoltak a királynők börtönébe és Erzsébetet a Mária szemeláttára megfojtották (1387.). Pár hét múlva vitték el a holttestet Zárába, hol minden pompa nélkül, titokban egy monostor kriptájába temették. Tehát Kis Károly megöletéséért szörnyű módon megbűnhődött Erzsébet. Élete utolsó hónapjait a legnagyobb gyötrelmek között töltötte, végül pedig kivégezték.

Zsigmond kísérletet tett ugyan Erzsébet és Mária kiszabadítására s meg is indult seregével Horvátország ellen, de kénytelen volt visszatérni, mert a lázadók túlerejével nem vehette fel egyelőre a küzdelmet. Ilyen körülmények között érkezett Zsigmond Budára, hol a rendek éppen azon tanácskoztak, hogy mi módon lehetne véget vetni a lázadásnak és az ország fejetlenségének. A tanácskozás folyamán az a nézet vált általánossá, hogy amíg törvényesen választott királya nincs az országnak, sem Mária kiszabadítását, sem az anarchia megszüntetését nem lehet remélni. Miután Zsigmond megegyezésre jutott az urakkal, hogy az ország törvényeit megőrzi és az urak kiváltságait tiszteletben tartja, a rendek elhatározták, hogy Mária mellett egyenjogú királynak ismerik el. A királyválasztás 1387. március 31-én, virágvasárnap ünnepén ment végbe az országos rendek jelenlétében. Az esztergomi prímási szék ekkor betöltetlen lévén, a veszprémi püspök vezette a koronázási szertartást és ő tette Zsigmond fejére az állami hatalom legfőbb jelvényét, a szent koronát.

Zsigmond kiváló tehetségű és jóindulatú férfi volt, de sokféle gyarlóság halmozódott össze jellemében. A magyarok eleinte könnyelmű életmódja és erőszakos természete miatt nem szerették, ő pedig nem iparkodott magát velük megkedveltetni. Az anyakirálynéval, Erzsébettel is olyan rossz viszonyban élt, hogy Máriával való házasságát Erzsébet mindenáron meg akarta akadályozni, ami azt eredményezte, hogy Zsigmond nem maradhatott a királynők udvarában.

Mihelyst a királyi koronát elnyerte, első dolga volt a királynők kiszabadítására és a lázadók leverésére az előkészületeket megtenni. Még ekkor semmit sem tudott Erzsébet megöletéséről s értesülései mindössze abban állottak, hogy Mária életben van s valószínűleg az özvegy királyné is vele együtt sínylik a börtönben.

Zsigmond tehát nagy haddal megindult a lázadók ellen s miután a temesi bánságban, majd a Szerémségben ütközetet nyert s Pozsega várát is elfoglalta, Barbadico János velencei kapitány szövetségében Novigrád ostromára ment, hogy a királynőket kiszabadítsa. Ekkor tudta meg, hogy Erzsébet királyné már hetek óta nincs életben. A lázadók hajlandóknak mutatkoztak a várat szabad elvonulás biztosítása ellenében feladni s az olasz származású Barbadico kapitánynak kapituláltak. Barbadico azonnal gondoskodott Mária biztonságba való helyezéséről. Előbb Nonába, innen pedig Zenggbe szállíttatta. Mária a hála és a köszönet szavaitól áradó levélben köszönte meg a velencei hercegnek azt a támogatást, melyben Velence részesítette és kiszabadulását előmozdította.

Nyolc hónapot töltött Mária a börtönben s ez a nyolc hónap az életének huszonegyedik évébe lépő ifjú királynőt rendkívül megviselte.

Kiszabadulása után Mária nemsokára találkozott Zsigmonddal és az ő oltalma alatt élvezte szabadságát. A lázadás azért korántsem volt még leverve, mert a Horvátiak kezében több város maradt még s Tvartko bosnyák fejedelemtől állandó segítésben részesültek. Két esztendő is háborúban telt el s habár Zsigmond több ízben győzött, de a Tvartko elleni hadjáratban Zára kivételével egész Dalmáciát elveszítette. Közben az elpártolt Mircse román vajda ellen vezetett Moldovába hadjáratot, melynek szerencsés befejezésével ismét készülődnie kellett az eddigieknél jóval nehezebb és veszedelmesebb hadjáratra.

A törökök hódítása az utóbbi évtizedek alatt már annyira előre haladt, hogy 1390-ben Bolgárország nagy részét leigázták, úgyhogy ezáltal szabad lett az útjuk Magyarország déli széleire és tartományaiba. Ezideig csak Nagy Lajos alatt, 1366 körül volt a magyarságnak összetűzése a törökkel, de ez a háborúskodás is inkább csetepaté jelleggel bírt. Azonban 1390-ben már egy nagyobb török had csapott be szerb földre és a szörényi bánság határaira, de Perényi Miklós elűzte őket. A következő évben a törökök ismét háborgatták a magyar határokat, de most sem volt nagyobb szerencséjük, mert a magyar vezérek, mielőtt még nagyobb kárt tehettek volna, megszalasztották őket.

Ezek a kisebb győzelmek azonban nem tették Zsigmondot elbizakodottá, mert tudta, hogy a törököknek ez a portyázó beütése csak előjáték a későbbi nagy harcokhoz. A megkezdett seregszervezést tehát nagy kitartással tovább folytatta.

Ezzel egyidejűleg figyelemmel kísérte azokat a mozgalmakat, melyeket a lázadók szítottak ellene Horvátországban és Boszniában. Ezek annyira el voltak vakulva pártos szenvedélyeiktől, hogy készek lettek volna még az ördöggel is szövetkezni, csakhogy a hatalmat kezükbe ragadják. S valóban az ördögével majdnem egyenlő értékű volt az a szövetség, melyet Tvartkóval, Lázár szerb vajdával, nápolyi Lászlóval és végül a törökkel kötöttek hazájuk ellen.

A lázadás erejét azonban nagyban alászállította, hogy a mozgalom egyik szellemi vezére, Palisnai János, továbbá anyagi támogatója, Tvartko fejedelem ezekben az időkben meghaltak. A felkelők most tehát új támogató után néztek s meg is találták az új embert Nápolyi László személyében, aki az ő segítségük révén szerette volna a magyar koronát elnyerni. Nápolyi László és a lázadók között tevékeny együttműködés indult meg, amiről Zsigmond király is tudomást szerzett s mivel az Alvidéken összegyűjtött hadait nem kellett a törökök ellen készen tartania, mert Bajazid seregei Konstantinápoly ostromával voltak elfoglalva, elhatározta, hogy a lázadók ellen veti minden erejét és leszámol velük.

A lázadók Osztrovica és Dobor környékén húzták meg magukat s innen intézték kicsapásaikat. Zsigmond tehát itt kereste fel őket és Dobor nevű várukat vette ostrom alá. A lázadók egyrésze megszökött még az ostrom előtt s velük szökött a lázadás egyik legfőbb részese és vezére, Horváti János is. De nem használt semmit a szökés, mert Horváti és társai is kézre kerültek, a vár pedig rövid ellenállás után megadta magát.

Zsigmond kegyetlen bosszút állott ellenségein. Horváti Jánost vastrónusra ültette és tüzes fogókkal csipdestette. Mikor aztán betelt kínzásával, lófarkára köttette és úgy hurcoltatta meg Pécs utcáin. Halála után testét négy darabra vágták és a város kapuira tűzték ki. A lázadók elfogásánál jóval nagyobb eredménye volt a hadjáratnak Dalmácia és Horvátország visszaszerzése. A nemrég elhunyt Tvartko fejedelem utóda, Dabisza a lázadókkal szintén szövetségben állott, de mikor értesült Dobor ostromáról és a lázadás leveréséről, kegyelmet könyörgött Zsigmondtól. A kegyelem ellenében hajlandónak mutatkozott Dalmáciát a magyar korona alá visszabocsátani, de egyik bánja, alkalmasint az ő biztatására, vonakodott a tartományt átadni, minek következtében Zsigmond Garai Miklóst, az elhunyt nádor hasonló nevű fiát küldte ellene, aki megverte az ellenséget, és Horvátországot és Dalmáciát a magyar korona hűségére hódoltatta.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)