Zsigmond nem volt népszerű uralkodó a nemzet előtt s ez okozta, hogy Mária halála után mindjárt kitörtek a villongások s az egyik párt Hedvig lengyel királynőt, a másik Nápolyi Lászlót akarta volna Magyarország trónjára ültetni. A törökkel kezdődő újabb háború azonban lecsöndesítette a pártoskodókat, mert Zsigmond letételénél sokkal nagyobb érdek volt a török veszedelem elhárítása.

A háború pedig kikerülhetetlenné vált, mert az 1395-ben Zsigmond által elfoglalt várakat a török Zsigmond távollétében visszavette. Egész Európa érdeklődött a török elleni hadjárat iránt s kisebb kereszteshad is csatlakozott a magyar sereghez, úgyhogy 1396-ban nyolcvanezer főnyi sereg indult a török ellen s ebben a seregben a magyaron kívül franciák, spanyolok, németek, burgundok, olaszok, görögök is részt vettek. Nikápoly alatt vívta a keresztény és a török sereg a döntő ütközetet. Nikápoly vára már erős ostrom alatt állt, mikor Bajazid szultán kétszer akkora sereggel a támadókra rohant és hosszú küzdelem után megszalasztotta őket.

Nagy veszteséget szenvedtek különösen a franciák, akik közül a legkiválóbbak estek el a csatatéren. A magyar sereg körülbelül húszezer embert veszített összesen, de jóval meghaladta ezt a számot a törökök vesztesége, kik hatvanezer ember halála árán tudták csak kivívni a győzelmet.

Zsigmond is csak úgy szabadult meg, hogy hű emberei hajóra szállították és a Fekete-tenger felé hajóztatták.

A török győzelemnek olyan nagy hatása volt, hogy Zsigmond nem látta egyelőre tanácsosnak visszamenni a különben is elégedetlen országba. Megszabadulva a törökök üldözésétől, néhány híve kíséretében Konstantinápolyba utazott. Távollétét ellenfelei természetesen iparkodtak az ő hátrányára felhasználni. Elhíresztelték halálát s miután Zsigmond hetek múlva sem mutatkozott, sokan elhitték, hogy a török hadjáratban ő is ott veszítette életét.

A királyi szék betöltésére vonatkozó mozgalmak újból megkezdődtek s habár Nápolyi László egyelőre nem jöhetett az országba, megbízottait felhatalmazta a tárgyalások vezetésére, részben az ügyek intézésére. A pártok követelték a királyválasztó országgyűlés egybehívását s követelésüket azzal támogatták, hogy Zsigmond király nincs az élők sorában. Javában folytak ellene az agitációk, mikor Zsigmond 1396. december 21-én Raguzába, pár hét múlva pedig Spalatóba érkezett.

Bizalmasai értésére adták, hogy távollétét ellenségei felhasználták s Nápolyi Lászlóval és Hedvig királynővel kezdtek tárgyalásokba bocsátkozni. Zsigmond zsarnoki természetéhez híven ezúttal is erőszakosan akart fellépni, de hívei figyelmeztették, hogy ennek nemcsak igen rossz hatása lenne, de a saját pozícióját is gyöngítené, mert a török hadjárat elveszítése miatt nagy elkeseredés nyilvánul ellene országszerte.

Zsigmond tehát taktikát változtatott s hogy a lázongó pártoskodókat lehűtse, Temesvárra 1397. szeptember 29-ére országgyűlést hirdetett. A rendek nagy számmal jelentek meg a gyűlésen és minden törekvésük odairányult, hogy a király túlkapásai ellen a nemzet jogait biztosítsák. Zsigmond készséggel belement az aranybulla és Nagy Lajos idevonatkozó törvényeinek megerősítésébe s abba is beleegyezett, hogy ezentúl idegeneket nem tart udvarában és országos méltóságokat nem fog reájuk ruházni.

Az országgyűlés határozott még azon adományozásokról, melyeket Zsigmond érdemtelenül olyanoknak juttatott, kiket a maga pártjára óhajtott megnyerni, vagy félelemből tett, hogy ártalmasabb ellenségeit lefegyverezze. Az ilyen adományoknak azonnal való visszavételét rendelte el az országgyűlés. Határozatok történtek még a honvédelemre nézve, de mivel a dalmát városok akadályoztatásuk miatt nem jelentek meg az országgyűlésen, még Temesvárról szétküldte Zsigmond meghívóit s 1397. november 25-ére Zenggbe rendelte az országgyűlés megtartását.

A következő év elején pedig a tót és horvátországi rendeket is összehívta tanácskozásra, mely alkalommal igen szép, nyájas szavakkal azon ellenségeit is az országgyűlésre csábította, kikről tudta, hogy az ő megbuktatásán és Nápolyi László behozatalán fáradoznak. Ezek voltak többek között Nápolyi László bizalmasai: Laczkovics és Simontornyai. Zsigmond hitlevelet adott ki részükre, melyben a saját keze írásával és saját pecsétjével biztosította a levél birtokosait, hogy bántódásuk nem lesz s mégis ő volt az, aki adott királyi szavát az első alkalommal megszegte, csakhogy ellenségein bosszút állhasson.

Az ellenzék főemberei gyanútlanul jelentek meg az országgyűlésen és Zsigmond a legnagyobb nyájasságot színlelte irántuk, de egy napon elfogatta és felkoncoltatta őket. Mikor embereik segítségükre akartak menni és a tanácsterem ajtaját ostrom alá vették, belülről közéjük dobták a felkoncolt vezérek hulláit, melyek láttára rémülten szétfutottak és Boszniában kerestek menedéket.

Zsigmond ellen ilyenformán évről-évre gyűltek a komoly panaszok. Több volt már az ellensége, mint a barátja, de azért nem akarta belátni, hogy mikor ő mások fölött ítélkezik, a nemzetnek is joga van az ő tettei fölött, amennyiben azok méltatlanok egy uralkodóhoz, ítéletet mondani. Pedig Zsigmondnak ilyen tettei nagy számmal voltak. Kicsapongásait, esztelen költekezését, részegeskedését ezután sem hagyta abba és különösen botrányos szerelmi ügyei keltettek felháborodást ellene. A rendek végre megelégelték erőszakosságait s elhatározták a letételét.

Olyan nagy volt Zsigmond ellen ekkor a felháborodás, hogy még leghívebb emberei sem mertek a közhangulattal szembeszállani. A rendek 1401. április 28-án fegyveresen jelentek meg a budavári királyi palotában és maguk elébe idézték Zsigmondot. Remegve és az elfojtott izgalomtól egészen elsápadva jelent meg a király a fegyveres főurak előtt, kik elébe tartották azt a bűnlajstromot, amely az évek során hosszúra nyúlt.

A rendek kijelentették, hogy ezek után nem bíznak többé benne s miután elveszítette bizalmukat, nem méltó arra, hogy a királyi koronát viselje. De tudták jól, hogyha Zsigmondot szabadon bocsátják, addig mesterkedik, míg külföldről és itthon segítséget kap, leveri ellenségeit s újból csak azt folytatja, amit abbahagyott. Ennélfogva a megaláztatáson kívül fogságba vetették. Először Visegrád várába zárták majd mikor Garai Miklós fiait adta kezesekül arra, hogy királyt sem megszöktetni, sem a rámért büntetés alól feloldani nem fogja, a Garai tulajdonát alkotó Siklós várába vitték, ahol sokkal nyugodtabb napok vártak a királyra.

Az volt most a főkérdés, hogy ki legyen az új király. És Zsigmondnak abban volt a legnagyobb szerencséje, hogy a nemzet szíve nem húzott azon jelöltek felé sem, akiket most a magyar trónra kandidáltak. Hedvig királynő már két év előtt meghalt, azért egyes csoportok Ulászlót hozták szóba, mások Nápolyi Lászlót, Vilmos osztrák herceget és Jossa morva herceget. Eközben Garai Miklós tapintatosan úgy vezette az ügyeket, hogy iparkodott Zsigmond legádázabb ellenségeit is némi engedékenységre bírni, miközben kilátásba helyezte számukra viszont a király teljes jóindulatát.

A tárgyalásoknak lassanként meglett a sikerük. A főurak szigorúsága kissé engedett Zsigmond iránt, majd mikor szerződés szerint is megegyeztek Garai közvetítésével a jövőre nézve, a többség hajlandó volt Zsigmond szabadon bocsátásába beleegyezni. Mielőtt azonban szabadságát visszanyerte volna, meg kellett előbb ígérnie, hogy bosszút senkin sem fog állani, neheztelését ellenségeinek még utódain sem fogja éreztetni, az idegenek kezei között lévő várakat pedig visszaveszi.

Zsigmond hálával fogadta Garainak kiszabadítása érdekében kifejtett fáradozásait s hálája fejében azzal jutalmazta őt, hogy ezer arany évdíjat utalványoztatott számára, majd megtette nádornak. A fogságból való kiszabadulása után különben egyenesen Cillibe ment Zsigmond és eljegyezte Cillei Hermann, a dúsgazdag és nagyhatalmú stájer gróf Borbála nevű leányát, hogy ezzel elejét vegye azoknak a mendemondáknak, melyek szerelmi kalandjai felől országszerte elterjedtek.

Házassága által a Garaiakkal is közelebbi összeköttetésbe jutott, mert a Cillei idősebbik leánya, Anna az ifjú Garai jegyese volt.

Zsigmondra a börtön nem maradt minden hatás nélkül. Az emberi természet eredeti hajlandóságai azonban csak a legritkább esetekben szoktak gyökeresen megváltozni. Zsigmonddal sem történtek tehát csodák, de az átélt eseményekből és ezeknek tanulságaiból azt a tapasztalatot merítette, hogyha a trónon meg akar maradni, fékeznie kell eddigi erőszakosságait. Miután fogsága alatt a pártoskodások nagyon elhatalmasodtak az országban és a trónkövetelők veszélyeztették a trón biztonságát, ezeknek kiűzésére küldötte hadait. Majd testvére, Vencel római király segítségére sietett, aki Ruprecht királlyal állott ekkor háborúban.

A segítség feltételéül azt kötötte ki magának, hogy Csehországot, mint helyettes király kormányozhassa. Mikor Vencel ebbe beleegyezett, Zsigmondnak csakhamar megnőttek az igényei s nem elégedett meg Csehország kormányzásával, hanem arra gondolt, hogy a római királyságot magának fogja megszerezni. Szövetkezett Albert osztrák herceggel, kit azzal nyert meg, hogy halála esetére, ha fiúörökösei nem maradnának, utódává teszi, Vencelt elfogatta s 1402. szeptember 14-én pedig a rendekkel is elfogadtatta azt a szerződését, hogy fiúörökös nélkül való elhalása esetére a magyar korona Albertre szálljon.

Mivel ezek után Csehországba készült seregével, az ország kormányát helyettesként Albertre ruházta s seregét, Csehország felé indította.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)