Kálmán uralkodásának legnevezetesebb eseményét Dalmácia meghódítása alkotta, mert ezáltal Magyarország nemcsak területi nagyobbodáshoz, hanem tengerparthoz is jutott, ami kereskedelmének fellendítésére nagy befolyással volt, illetőleg lehetett volna. Velence, melyre nézve kereskedelmi szempontból életkérdés volt a dalmát partok bírása, szívósan harcolt Kálmán ellen, kinek nagyobb ereje előtt azonban végtére is meg kellett hátrálnia.

Kálmán halála Velencében újra aktuálissá tette a dalmát partok ügyét s midőn arról értesültek, hogy az erőskezű Kálmán helyett a zsarnoki hajlamú, szeszélyes és ekkor még gyermekifjú II. István áll velük szemben, nyomban megkísérelték a tengerparti városok és a dalmát partok visszafoglalását. A hadjárat kezdetben sikerrel járt, de a magyar seregnek sikerült a foglalások nagy részét hamarosan visszavennie, minek megtörténte után Magyarország és Velence öt évre békét kötött oly feltétellel, hogy Zárán és a szigeteken kívül egész Dalmácia a magyar király birtokában marad.

A következő év folyamán II. István a csehekkel, majd Leopold osztrák herceggel keveredett háborúba. Leopold hadaival több ízben betört az országba, míg végre pár év múlva egyezség jött létre közöttük, melyet Istvánnak Leopold unokahúgával, Adelhaiddal való házassága még inkább megerősített. A csehekkel való viszonya is bensőbbé lett, különösen mióta Szobieszláv lett Csehország ura, kivel szövetséget kötött. István 1127-ben újra háborús bonyodalmakba keveredett. Oroszországban ugyanis Wladimir és Ratiszlav fejedelmek háborút folytattak egymással a hatalom elnyeréséért. Wladimir Istvánhoz folyamodott segítségért, aki egy sereggel meg is indult támogatására.

A főbbeknek azonban nem tetszett, hogy István olyan hadikalandokra fecsérli az ország erejét, miből a nemzetre semmi haszon nem származik s emiatt kedvetlenül követték a királyt. Przemisl megvétele után István Kijev alá akarta vezetni a magyar sereget, de ez ellen már erélyesen tiltakoztak a vezetők, kiknek megbízásából a Pázmán nemzetségéből származó „Kozma úr” kijelentette, hogy a haszontalan kalandozásban nem hajlandók tovább részt venni.

István a lázadó urakkal szemben egyelőre semmit sem tehetett. Visszafordította seregét, de mihelyt hazaért, egymásután kivégeztette a lázadókat, kiknek szövetségeseit és rokonait annyira elkeserítette kegyetlenségeivel, hogy elhatározták letételét. De István a pártütők két vezérét, akik, úgy látszik, a koronára aspiráltak, elfogatta s az egyiket száműzte, a másikat lefejeztette.

Ez a lázadás Álmos személyére terelte a király figyelmét. Álmos ez időben Görögországba menekült, István tehát némi valószínűséggel következtethette, hogy a lázadásban az ő keze is benne volt. Követeit nyomban elküldte Görögországba és Álmos kiadatását követelte. Mikor pedig a görög császár nem teljesítette kívánságát, hadat indított ellene. A készületlen császárt 1128-ban megtámadta és országát Filippopolig feldúlta. A következő évben azonban a görög császár aratott győzelmet, de mikor serege a gazdag zsákmánnyal visszatért, a magyarok átkeltek a Dunán és Branizovát bevették. Álmos időközben bekövetkezett halála aztán megszüntette az ellenségeskedéseket. Sőt István miután betegsége elővette és mindegyre nagyobb mértékben elhatalmasodott rajta, felhagyott Álmos és fia, Béla iránt táplált gyűlöletével. Álmos, holttestét Magyarországba hozatta és Székesfehérváron temettette el, mikor pedig értesült Vak Béla életben létéről, nagy örömében, hogy a trón nem fog idegenek kezére szállani (neki nem voltak gyermekei), Tolnán fejedelmi udvart rendezett be számára és őt nevezte ki utódául.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Az Árpád-hercegek közül László halálakor ennek testvére Lambert és Gézának két fia: Kálmán és Álmos voltak életben. Közülük kellett örökölnie egyiknek a királyi koronát. De Lambert előrehaladott korára való tekintettel lemondott róla. Kálmánt László eleinte papnak nevelte s már ki is szemelte neki az egri püspökséget. Kálmán azonban nem érzett kedvet a papi pályához, úgyhogy ő lévén az idősebbik fiú, László őt nevezte ki utódává, miután Álmosnak Horvátország igazgatását adta.

Kálmán királyt a jobbára papi krónikások nem kedvelték, ennélfogva iparkodtak őt, ahol csak lehetett, nem nagyon rokonszenves vonásokkal jellemezni. Azt azonban egyik sem tagadhatta, hogy ritka eszű, nagytehetségű uralkodó volt, aki a tudományokban lelte legnagyobb örömét s ezért is nevezte őt a nép Könyves Kálmánnak. Miután tehetségét kénytelenek voltak elismerni, ártani akartak neki az utókor előtt külseje és jelleme eltorzításával. Úgy rajzolták őt, mint akinek lelkéből az emberies érzések hiányoznak. Kegyetlen, gonosz indulatúnak, kedélytelen jelleműnek festették, mely tulajdonságainak méltó kiegészítője külseje. „Borzas, szőrös, kancsal, púpos, sánta, hebegő” – írják róla a krónikások, vagyis valóságos monstrum, akitől mindenkinek irtóznia kell.

Ez a jellemzés, éppen azért, mivel tele van túlzásokkal, kevés hitelességre tarthat számot. Annyit elfogadhatunk belőle, hogy Kálmán király nem volt valami kiváló dalia, László királyhoz mérve éppen nem, de hogy olyan emberi szörnyeteg lett volna akár testi, akár lelki alkatában, amilyennek őt feltüntetni szeretnék, annak ellene mondanak alkotásai, melyek fennkölt szellemű embernek mutatják be őt. Megállapíthatjuk emellett azt is, hogy nem volt népszerű ember, de uralkodói hivatását ennek ellenére jelesen vitte.

Alig két év múlva trónralépte után Horvátország ellen viselt hadjáratot, miután Péter főúr az erélytelen Álmos herceg ellen lázadást támasztott, sőt azt elűzni iparkodott. Kálmán leverte a lázadást. Álmos öccsét pedig Horvátország helyett a Tiszántúllal kárpótolta. Hogy a dalmát tengerpartot s az itt lévő városokat a magyar koronának megszerezze, Velencével szövetkezett, majd mikor Velence hűségét ingadozni látta, Szicília urával, Rogerrel és később Elek görög császárral kötött szövetséget s hadjáratot indított a dalmát városok meghódítására.

Vállalatát siker koronázta. Elfoglalta Zárát, Traut, Spalatót és a körülöttük lévő szigeteket s miután a püspökök kiváltságait megerősítette, a lakosságot is iparkodott maga számára megnyerni. Ezért Dalmáciában királyi gyűlést tartott, melyen fogadalmat tett arra, hogy Dalmácia szabadságát megőrzi, de a tartományt megtartja Magyarország számára.

Nevezetes alkotásokat tartalmaznak a társadalmi rend megszilárdítására Kálmán királynak Tarcalon 1100 körül alkotott törvényei. Amíg László király törvényei a Szent Istvánéinak sok tekintetben pótlásai voltak, addig Kálmán egészen új csapáson indul. Szellemének fennköltsége, nemeslelkűsége, liberalizmusa, de egyben államférfiúi erélyessége egyformán megnyilatkoznak ezekben a törvényekben. Olyan külsőségektől és kicsinyességektől kezdve, hogy milyen ruhában szabad és milyenben nem szabad a papnak járnia, a papi nőtlenségre, a boszorkányságra vonatkozó intézkedésekig mindent felölelnek ezek a törvények.

A paptól megköveteli, hogy magaviseletében, öltözködésében és egész életében tiszteletet parancsoló s követendő jó példát adjon híveinek. Megtiltja a magyar nemzetbeli vagy Magyarországon született rabszolgák eladását. Az istenítéleteket is megszorítja.

A lopásra, melyet különösen Szent István, de még Szent László is olyan szigorúan bűntettek, Kálmán már nem alkalmaz olyan kegyetlen mértéket, mint elődei. Az embervédelem nála fontosabb s a gyilkosok ellen, bármilyen rendhez tartoznak is, szigorú eljárásokat foganatosíttat. Gondoskodik arról is, hogy az ártatlanul meghurcolt emberek, kiket ellenségeik rosszakarata a bírói szék elé állított, ártatlanságuk kiderülése esetén elégtételben részesüljenek olyanformán, hogy feljelentőik vagy elfogóik büntetést kapjanak. A régihez mérten, újítás Kálmánnak az az intézkedése is, hogy a falvakat nem veti istenítélet alá olyan esetekben, midőn valamely tolvaj ottlétének gyanúja forog fenn. A boszorkányokról pedig nyíltan hirdeti, hogy nincsenek, ennélfogva ne is kerestessenek. Törvényének ide vonatkozó része így hangzik:

„Boszorkányok ellen pedig, akik nincsenek, törvényes eljárás ne indítassék.”

A papok házasságára nézve Kálmán törvényei már közelednek a szigorúbb felfogás felé. Törvényei értelmében az olyan papok, akik mint nőtlenek szenteltettek fel, kötelesek életük egész folyamán megmaradni ebben az állapotban, a házas papok pedig feleségük halála után másodszor nem nősülhetnek. Szükségesnek tartja Kálmán kiemelni a részegség káros hatásait s a szeszesitaloktól különösen a papokat tiltja.

A családi élet szabályozására vonatkozó törvényei annyiban mutatnak haladásra, hogy a házasságtörő férjet sem menti fel a büntetés alól. Ezen törvényei így szólnak:

„Ha valaki rábizonyíthatja feleségére, hogy házasságtörő, ha akarja, más házasságra léphet. Ha a nő nemes, vezekel, és nem léphet új házasságra. Ha plebejus, örök szolgaságra eladatik. Ha azonban a férj nem bizonyíthatja be vádját, őt ugyanaz a büntetés éri és a nő új házasságra léphet.”

Hasonló büntetés éri azt a férfit, aki másnak feleségével vagy azt a nőt, aki másnak férjével vétkezik.

„Aki leányt rabol vagy erőszakot követ el, ha nemes, a kánonok szerint vezekel és bírságot fizet. Aki nem fizetheti, megnyiratik és eladatik. Más jegyesének erőszakos elrablója, ha nemes, az előbbi büntetésen felül nem léphet házasságra, ha pedig nem fizeti meg a bírságot, örök szolgaságra eladatik.”

Csupán szemelvények ezek a Kálmán törvényeiből, melyek azt bizonyítják, hogy a királyi hatalom szükségét érzi a vad szenvedélyek letörésének és általában mindama kinövések lefaragásának, melyek veszélyeztetik a társadalmi együttélés összhangját. Természetesen azonban ezek a törvények is olyanok, hogy a szegény sorsú, vagyontalan népet jobban sújtják, mint a gazdagot, sőt egyenesen arra irányulnak, hogy a magántulajdont minden körülmények között megóvják a vagyontalanok merényleteivel szemben.

A kereszteshadak útja, melyek a Szentföld felszabadítására indultak, Magyarországon vezetett keresztül. Kálmán Horvátországban tartózkodott, mikor értesült 1096-ban az első keresztescsapat jöveteléről, melyet Walter francia lovag vezetett. A király engedelmével elég rendben vonultak keresztül az országon. Amiensi Péter nevű szerzetes vezetése alatt vonult keresztül a második had, mintegy negyvenezernyi ember. Majd Volkmar és Gottschalk vezérlete alatt újabb két sereg jött az országba, de ezek már zsarolni és rabolni kezdték a népet, úgyhogy fegyverrel kellett őket leverni.

Féktelenkedő keresztesekből állott az a sereg is, amely Leiningeni Emikó és Meluni Vilmos vezérlete alatt indult Magyarországba. Ennek a garázda seregnek, mely mindenütt rabolt és pusztított, Kálmán megtagadta az átvonulást s Óvár és Mosony körül kemény csatákat vívott vele. Kálmán azonban leverte őket habár a győzelem nagy erőfeszítésébe került. Az utolsó hadat Bouillon Gottfried lotaringiai herceg vezette. Ez a sereg fegyelmezett, tisztességtudó csapatokból állott, éppen ezért Kálmán megengedte átvonulásukat, de okulva az eddigi példákon, tizenkét kezest követelt a rend biztosításáért, maga pedig mindenütt az oldalakban külön hadsereggel követte a kereszteseket, amíg azok az ország határát átlépték.

Ezután Dalmácia elfoglalását készítette elő s időközben viselt hadjáratot a kunok és az oroszok ellen is. Ezen gondjai és a Dalmácia elfoglalásával járó készülődései között azonban még Álmossal is kelletlensége támadt. Álmos ugyanis Horvátországból való visszahívását úgy fogta föl, mint a személye ellen irányuló merényletet, minélfogva hadsereggel akart támadni Kálmán ellen. Összetűzésre mégsem került a dolog, mert a nemzet főbbjeinek sikerült a békét létrehozniuk. De Álmos nem akart megnyugodni s újból fellázadt. Kálmán, noha fölényben volt Álmos felett s két ízben is lefegyverezte őt, megbocsátott ismét a hatalomra vágyó hercegnek, de nem bízott többé benne.

Óvatosságát a körülmények nemsokára igazolták. Álmos kiszökött az országból és V. Henrikhez menekült, kinek segélyhadaival visszatért az országba. Henriket viszont Szvatopluk cseh király támogatta s az egyesült hadak Pozsony és Trencsén körül kezdték meg támadásaikat. Kálmán a lengyelek szövetségében fogadta az ellenség támadását és sikerült ismét győzelmet aratnia. De Henrik közbenjárására Álmos hercegnek újra megbocsátott, aki bűnbánata jeléül nemsokára a Szentföldre zarándokolt. Álmos, midőn a Szentföldről visszajött, egészen megtértnek mutatta magát. De bűnbánata csak rövid ideig tartó volt. Újabb fondorlatokon törte a fejét, ami az ekkor már nagyon beteges és fülszaggatásai miatt rendkívül izgékony Kálmánt annyira felingerelte, hogy parancsot adott nemcsak Álmosnak, hanem ártatlan kiskorú fiának, Bélának a megvakíttatására is. Álmos a krónika szerint éppen a templomban tartózkodott, mikor a király emberei elfogták. Egyenesen az oltártól hurcolták el a vesztőhelyre, ahol szemeitől megfosztották.

Kegyetlen bosszúját később maga is megbánta, de már akkor nem lehetett a szerencsétlenséget jóvátennie. Kálmánnak különben a családi élete sem volt szerencsés. Első felesége a szicíliai normann Roger gróf leánya, Buzilla korán elhalt, második házassága az orosz Eufemiával (több histórikus Predzlavának nevezi) azonban annyira szerencsétlen volt, hogy az együttélésük idején született Boris herceget sem akarta törvényes gyermekéül elismerni. Mikor betegsége mindinkább elhatalmasodott rajta, első feleségétől származott fiát, II. Istvánt jelölte ki utódául s a kormányzástól egészen visszahúzódott. Hosszas szenvedés után 1116-ban halt meg. Az uralkodásban tizenhárom éves fia, II. István követte.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Az ország érdeke megkívánta, hogy a helyreállított rend állandósítására törvények alkottassanak, melyek az egyházi és társadalmi élet további fejlődését biztosítsák. László uralkodása idejéből két, némelyek szerint három törvénykönyv maradt fenn, melyek a tizenegyedik századbeli társadalom viszonyait markáns vonásokkal jellemzik. Amennyire a törvények rendelkezéseiből megállapítható, a büntetések célja az elrettentés s ezáltal a rend megszilárdítása.

László törvényei jóval szigorúabbak, mint Szent Istvánéi. A büntetések nemei között a pénzbírságon, szabadságvesztésen, kipellengérezésen kívül az akasztófa, testcsonkítások, a kéz, orr, fül levágása, megvakítás, fejvétel is szerepelnek. Még az olyan jelentéktelen bűnt is, mint például a tyúklopás, a kár megtérítésén kívül az egyik szem kiszúratásával sújtották. László törvényeinek szigorú, mondhatni kegyetlen rendelkezéseiből az tűnik ki, hogy az állam mindenekelőtt a magántulajdon szentségét akarta biztosítani. És evégből a lopásra vonatkozó intézkedései a legirgalmatlanabbak. Itt nincs kivétel úr és szolga között legfeljebb némely esetekben, de általában véve a bűnös egyforma szigorral bűnhődik.

Hogy az elnézés vagy visszaélés eleve ki legyen zárva, a törvény gondoskodik nemcsak a bűnösök, hanem a bírák büntetéséről is. Az olyan bírák például, kik a tolvajokat nem ítélték orrának levágására vagy kézcsonkításra, vagy nem akasztatták fel, vagyonuk elvesztése mellett rabszolga sorba helyeztettek.

Későbbi törvénykönyvében, mely 1092-ben kelt, művelődéstörténeti szempontból figyelemre méltó a pogány vallást követőkre vonatkozó pont, mely így szól:

„Aki a pogány szertartás szerint áldoz a kutaknál, vagy fáknál, forrásoknál és kőszálaknál hoz áldozatot, bűnét egy ökrön váltja meg.”

Úgy látszik, hogy ebben az időben a pogány kultusz már csak szórványosan jelentkezik a magyarságnál, éppen ezért már nem is volt szükség a legszigorúbb rendszabályokat alkalmazni a pogányok ellen. Művelődési szempontból figyelemreméltó a házasságtörés büntetése is. A törvényben arról egy szó említés sincs, hogyha a férfi követte el a házasságtörést, mi a büntetése érte. Nemcsak valószínű, hanem bizonyos, hogy a férfit megóvta a törvény minden következménytől, kivéve azt az esetet, mikor a férfi erőszakot követ el, mert akkor pénzbírságot köteles fizetni.

A házasságtörő nőt meg is ölheti a férj a törvénykönyv szerint.

A férjnek tehát jogában volt feleségét minden következmény nélkül megölni, sőt a törvény annyira védi a férj érdekeit, hogy abban az esetben, ha igazságtalanul ölte meg feleségét mindössze dorgatóriummal vagy pénzbírsággal sújtja. Intézkednek László törvényei a tizenegyedik század perditáinak, a bukott nőknek a helyzetéről is. A törvény őket a boszorkányokkal helyezi egy sorba, midőn így rendelkezik:

„Szabad személyek és boszorkányok fölött a püspök ítél”

Új dolog László törvényeiben az istenítéleti módszer alkalmazása, vagyis a bűnösöknek tűz és vízpróba alá való vetése, melyről a korábbi magyar törvények nem tudtak. A próba végrehajtására a törvény ezeket rendeli:

„A tűz vagy vízpróbánál legyen mindig jelen három esküdt tanú, hogy akár a vádlottnak ártatlanságát, akár pedig a bűnösnek vétkét be lehessen bizonyítani. A pap két pénzt kap a tűzpróba s egyet a vízpróba után.”

László törvényeiből tudjuk azt is, hogy Magyarországon a papok, házasságának kérdése ebben az időben már szabályozás alá került s azon az átmeneti ponton állt, mikor nemsokára kimondják a papok nőtlenségét. Nyugaton a papi nőtlenség már előbb megkezdődött. VII. Gergely pápa már 1074-ben egyházi átokkal sújtotta a házas papokat, de Magyarországon még a házas rendszer divatozott, csakhogy a törvény azt az állapotot követelte, ami ma a görög katolikusoknál van, hogy a papok csak hajadont vehettek el és az első házasság után, ha a nő meghalt, másodszor nem házasodhattak. Ha ellenben a pap megszegte a törvényt s özveggyel vagy női rabszolgával élt együtt, megbüntették és pedig az utóbbi esetben olyan módon, hogy a rabszolganőt eladták, az eladási ár pedig a püspök pénztárába folyt. A mai embert közelebbről érdeklő esetekre nézve ezeket tartalmazzák László törvényei. Leginkább kifejezésre jut bennük a tulajdonjog biztosításának elve és a királyi és egyházi hatalom megerősítése.

Lászlót uralkodásának utolsó éveiben azok a tervek foglalkoztatták, melyek a Szentföld megvétele érdekében intézett keresztes hadjáratok vezetésére irányultak. Magyarországon ekkoriban több ízben vonultak át keresztes hadak s midőn II. Orbán pápa a keresztény fejedelmeket felhívta az iszlám elleni keresztes hadjáratra, a nyugati fejedelmek egyértelemmel Lászlót választották meg vezérnek. László éppen a húsvéti ünnepeket töltötte bodrogi udvarában, mikor a követek közölték vele a nyugati fejedelmek határozatát. Nagy örömmel fogadta a megbízatást s komoly készülődéseket tett a hadjárat vezetésére, de kedvelt tervét, mellyel a kereszténység ügyének akart szolgálni, már nem valósíthatta meg. Ebben az időben már meglehetősen elöregedett a nagy király. Az öregkorral együtt járt természetesen a törődöttség és a gyakori betegeskedés. Végre aggasztó mértékben betegeskedni kezdett s 1095 július 29-én meghalt. Holttestét Nagyváradon temették el abban a székesegyházban, melyet ő alapított.

Szent László halálát egyetlen leánya, Piroska, Komnenosz János görög császár felesége siratta és a nemzet, mely három éven keresztül gyászolta a kiváló fejedelmet. Holttestéhez pedig Nagyváradra évek múlva is áhítatosan zarándokoltak. Az egyház nemsokára kiváló érdemeiért a szentek sorába iktatta. A hagyomány, a költészet és művészet pedig évszázadokon át olyan szeretettel fordult alakjához, hogy a magyar nép szívében ma is azzal az elevenséggel él, mint évszázadoknak előtte.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Béla halála után a nemzet a daliás László herceget választotta királyául. Benne találta fel a nemzet azt az uralkodót, kiben a nemzeti erények legtökéletesebben egyesültek. A krónikák már herceg korában való szereplését rendkívül rokonszenvvel adják elő. Minden tettét nagy szeretettel jegyezték fel s szívesen iktattak életébe csodálatos legendákat. László személyében megtalálta a nemzet végre a várva-várt királyt, aki mindenképpen az uralkodásra termett. A Bécsi Képes Krónika így jellemzi őt:

„Úgy tündöklött ő, miként a hajnali csillag a köd közepében, elűzvén a komor sötétséget és amint a hold ragyog holdtölte idején, vagy amiképpen a nap fénylik, akképpen fénylett ő népe között!”

A hagyományok szellemi és testi tulajdonságokra nézve egyformán kiválónak rajzolják őt. Hatalmas, erős és emellett daliás férfi, aki egy fővel magasabb társainál és harcokban a legvitézebb. Ilyen embert várt már évek óta a magyarság a királyi székre s László egyrészt legendás vitézségével és nemzeti politikájával, másrészt vallásos érzésével harmóniába hozta a kereszténységet a nemzeti törekvésekkel, úgyhogy az a hatalmas reform, melyet Szent István az ország átalakítására indított, alatta válik szilárddá és befejezetté.

A nemzet függetlenségét azonban a pápával szemben is biztosította. Mikor engedett a nemzet közóhajának és a trónt elfoglalta, mielőtt a pápa beleegyezését kérte volna, előbb megkoronáztatta magát. S csak a koronázás után jelentette, hogy készséggel akar a szentszéknek engedelmeskedni. A pápa azonban nem tartotta elég világosnak és határozottnak László ezen nyilatkozatát. Felszólította tehát őt, hogy fejezze ki magát érthetőbben, azaz mondja ki nyíltan, hogy elismeri a pápaság hűbéri jogát Magyarországra. De nem ért célt vele, mert László nem volt hajlandó nyilatkozatokat tenni, a pápa pedig később belátta, hogy Lászlóban a kereszténység legönzetlenebb támaszát bírja Magyarországon, ennél fogva nem követelte többé a hódolatot tőle.

Salamonnal való viszonyát úgy rendezte, hogy a bukott királynak holtig tartó királyi ellátást ígért. Salamon elfogadta az ajánlatot, de már egy év múlva megbánta beleegyezését s László megbuktatására törekedett. László most elfogatta és Visegrád várába záratta, hol 1083-ig maradt, mikor a Szent István és Szent Imre szentté avatásának ünnepén a főpapok befolyására egy napra szabadon bocsátotta.

VII. Gergely pápa ugyanis István királyt és fiát a szentek sorába vétette. Magyarországon ennek alkalmából nagy ünnepségek folytak. Ámde hiába akarták – mondja a legenda – a szent király sírkövét és koporsóját felnyitni semmi erővel nem bírtak hozzáférni, mit a papok arra magyaráztak, hogy amíg Salamon börtönben van, István koporsója nem fog felnyílni. László erre szabadon bocsátotta Salamont erre a napra, aki szintén részt vett az ünnepélyen. És csodálatos módon mihelyt Salamon börtönét elhagyta, Szent István koporsója is megnyílt.

A jelenvoltak úgy találták, hogy a szent király jobbkeze egészen ép állapotban maradt meg, minélfogva László óhajára kivették a koporsóból, s mint szent nemzeti ereklyét kegyelettel őrizték. Később a szent jobb tiszteletére László Bihar vármegyében a Szentjobb-apátságot alapította, melynek kötelessége volt a templomban a nemzeti ereklyére ügyelni.

Salamon nem tudott beletörődni ezután sem sorsába. IV. Henrikhez szökött s miután tőle segítséget nem nyert, a moldovai kunokhoz folyamodott támogatásért. Kutesk kun fejedelemnek megígérte, hogy leányát nőül veszi, Erdélyt pedig neki adja, ha segíti őt László ellen. A kunok be is törtek az országba, de úgy őket, mint később a besenyőket László keményen megverte, úgyhogy Salamon az események színteréről innen kezdve már egészen eltűnik. A krónikák szerint remeteségre adta magát s ezen állapotában egy alkalommal László udvarában is megjelent, de nyomban el is tűnt, mikor azt vélte, hogy felismerték. Állítólag Póla mellett, mint remete fejezte be életét. A krónikák és legendák szerint a nyugtalan király mint remete egy sziklabarlangban húzódott meg és hányatott életét teljes elhagyatottságban fejezte be.

László a kunokkal és besenyőkkel való harcok után Horvátország ellen vezette hadait, hogy testvére, Ilona hercegnő jogainak érvényt szerezzen. Ilona, Béla király leánya ugyanis férjhez ment Zvojnimir nevű horvát zsupánhoz. Ennek elhalálozása után a fejedelemnőt birtokában egy István nevű főúr háborgatta, aki a fejedelmi birtokok nagy részét is elfoglalta. Ilona segélykérésére László unokaöccsével, Álmos herceggel 1091-ben megjelent horvát földön és az országot egészen a dalmát tengerpartokig elfoglalta és a magyar koronához csatolta. Miután a magyar törvényeket itt is meghonosította s később a zágrábi püspökséget alapította, Álmost Horvátország vezérévé nevezte ki. Maga sietve visszatért Magyarországba, melyet a kunok újabb betörése ellen kellett megvédelmeznie. László a horvátországi hadjárat után sietve indult a kunok ellen. A Temesnél utolérte s megverte őket. Az életben maradottak kénytelenek voltak a keresztény vallást felvenni. Ezeket László a hagyományok szerint a mai Jászságban telepítette le. Csakhogy a Moldovában barangoló kunok az Aldunánál megint betörtek. De ezúttal is rosszul jártak, mert László sietve a Vaskapunál termett s egész seregüket szétverte. A véres csata hevében László párviadalban ölte meg Ákos kun vezért.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

A mogyoródi ütközet eldöntötte a királyság sorsát. Salamon bukott ember lett, aki legfeljebb egy nagy győzelem árán juthatott volna ismét a trónra. Ezt akarta tehát most megkísérelni, midőn sógorához, IV. Henrik német császárhoz fordult segítségért s az országot hűbérül ajánlotta fel neki támogatása fejében. Géza és László ezalatt Székesfehérvárra siettek, hogy onnan tegyenek rendelkezéseket a határ megerősítésére és a hadak szervezésére, mert tartani lehetett attól, hogy IV. Henrik szó nélkül nem fogja tűrni sógora elűzését.

Henrik már tavasszal be akart jönni az országba, de országa ügyei éppen akkor, mikor már útrakészen állt, visszatartották. Később aztán, úgy látszik, fontolóra vette a dolgot, de ekkor Salamon ajánlatai ösztökélték a megindulásra. A hercegek Henrik ellen azt a haditervet követték, melyet III. Henrik ellen Béla alkalmazott teljes sikerrel.

Mindent felégettek serege elől, ők maguk a Duna egyik szigetére húzódtak. Henrik így érkezett meg hadával a Vág vidékére, honnan Salamon három dandárral Nyitra megvételére indult, mert e vár harcosai okozták a mogyoródi ütközetben legtöbb kárt seregének. Bátor Opos, aki ide is elkísérte, hatalmas erejével több ízben kitűnt itt is, eredményt elérni azonban nem tudtak, úgyhogy Salamon győzelem nélkül tért vissza Henrik táborába. A németek között a hatalmas erejű Bátor Opos nagy csodálkozást keltett. Mikor Henrik elébe vezették, a német császár érdeklődéssel tudakolta:

„Van-e sok ilyen vitéze Gézának és Lászlónak?”

Salamon egész naivul bizonyos nemzeti büszkeséggel válaszolta:

„Van sok, van ennél még jobb is.”

Henrik császár erre így felelt:

„Ha így van, sógor, ilyen vitézek ellen nem is foglalod vissza többé az országot!”

Kijelentette aztán, hogy visszamegy, mert nincs célja a hadakozásnak. Különben is az eleséghiány és a táborában kitört ragály nagyon elsanyargatták seregét. Anélkül tehát, hogy valami dicső dolgot művelt volna, kivonta hadait az országból. Magával vitte Salamon feleségét, Juditot is, kinek a háborús viszonyok között nem volt biztonsága az országban.

Salamon elhagyatottságában a pápához fordult segítségért, de támogatás helyett VII. Gergely szigorúan megdorgálta, amiért hűbérül merte ajánlani Henriknek az országot. Csak ekkor és miután a pápa jóindulatát tapasztalta, határozta el magát Géza arra, hogy megkoronáztatja magát. A koronázás 1075-ben ment végbe, de a pápa ekkor feltételeket kötött elismeréséhez, nevezetesen azt, hogy ismerje el az országra a pápaság főhatóságát. Géza azonban nem akarta az országot semmiféle hatalomtól függési viszonyba hozni, nem tárgyalt többé a pápával, hanem a görög császárhoz, Dukász Mihályhoz fordult elismertetésért, kivel második felesége révén rokonságban állott.

A nyughatatlan Salamon, miután sehonnan sem kapott segítséget, most maga próbált szerencsét. Pozsony és Mosony környékén iparkodott az ellenállást szervezni. László azonban ostromzár alá fogta. Géza ekkor már kezdett azzal a gondolattal foglalkozni, hogy lemond a trónról vagy legalább is megbékül Salamonnal. A maga jószántából és az esztergomi érsek ajánlatára is kereste az összeköttetést Salamonnal, kivel meg is egyezett volna, ha a halál időközben, alig háromévi uralkodás után el nem ragadja.

A jóindulatú, nemes szándékú és lovagias jellemű királyt két fia, Kálmán és Álmos és egy leánya, Zsófia gyászolták a nemzet egyetemes részvételével. Vácon temették el a Szent Szűznek áltata emelt templomában
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

A trónválságot most Béla fiainak, Gézának, Lászlónak és Lambertnek méltányos magatartása, a trónról való lemondásuk szünette meg. Lehet az is, sőt ez a valószínű, hogy Béla fiai nem találtak elég fegyveres segítséget s ezért mondtak le a kétes küzdelem megindításáról.

Salamon most Henrik császár kíséretében akadály nélkül jött be az országba és egyenesen Székesfehérvárnak tartott, hol megkoronáztatta magát. A tizenegy esztendős király tanácsosai irányítása alatt megkezdte aztán a kormányzást. De úgy látszik, hogy Béla fiaival szemben nem teljesítette azoknak az ország harmadrészére vonatkozó igényét, mert a hercegek Lengyelországba menekültek, hogy jogaiknak fegyveres úton szerezzenek érvényt. Salamon erre Mosonyba menekült és Henrik támogatását sürgette. De időközben sikerült a békét helyreállítani olyan feltételek mellett, hogy Géza és testvérei megkapják az ország harmadrészét.

A békesség jeléül Salamon és a hercegek Győrben jöttek össze. Néhány hónap múlva pedig a húsvéti ünnepekre Pécsre látogattak, hol Géza ekkor személyesen tette Salamon fejére a koronát. Salamon és Géza egyideig békességben éltek, sőt az első hadi vállalatukat, mely Zolomér horvát zsupán (fejedelem) érdekében történt, közösen hajtották végre. Zolomér ugyanis Béla király leányát, Ilonát bírta nőül, ezáltal Salamonnal és a magyar hercegekkel közeli rokonságba jutott. Miután Leopold karintiai herceg megtámadta, a magyarokhoz fordult segítségért, kik meg is védték őt Leopold ellen. Mikor pedig a csehek egészen Trencsénig betörtek, Salamon Gézával és a hercegekkel ismét közösen indult hadjáratra Csehország ellen. Itt történt állítólag, hogy egy óriás cseh vitéz leszólta a magyarok bátorságát s vitézi tornára hívta ki őket. A cseh vitéz gúnyolódására előállott egy Bátor Opos nevű magyar, aki fényesen legyőzte a cseh vitézt.

Nagyobb jelentőségű volt azonban Salamonnak és a hercegeknek a kunok ellen folytatott hadjárata. A kunok Ozul vezérük alatt Erdélybe törtek és innen egészen a Nyírségig pusztították az országot. Már visszaindulóban voltak, midőn a magyar sereg Doboka vármegyébe vonult, hogy itt várja be a kunokat. Cserhalom környékén ütközött meg a két sereg egymással. A hegyet a kunok tartották megszállva és sűrű nyíllövésekkel iparkodtak a három oszlopban előretörő magyarok rohamát feltartani. Salamon, Géza és László vezették a magyar csapatokat s mindhárman merészen nyomultak előre. De leginkább a daliás László tüntette ki magát, aki egyszerre négy kunt levágott, majd egy ötödiket is, kitől azonban ő is sebet kapott.

A krónika itt már legendás elemeket kever a hadjárat elbeszélésébe, mert azt mondta, hogy László sebe nem volt veszélyes. Csodálatos módon abban a pillanatban meggyógyult. A kunok állása a feltörő magyar had rohamai nyomán mind világosabbá lett. Pláne, mikor a magyarok a hegy tetejére értek, nem bírták pozíciójukat tartani, mert a magyarok úgy vágták a kopaszra nyírt kun fejeket, mint „a nyers tököt.” Nagyrészük oda is veszett a csatában.

A cserhalmi ütközetnek különben egyik romantikus epizódja ragadta meg legjobban a krónikások képzeletét. Lászlót a legrokonszenvesebb lovagias tulajdonságában tünteti fel ez az eset, amint egy gyönge nő védelmére kel.

Az ütközet vége felé észrevette László, hogy egy kun harcos egy gyönyörű magyar nőt nyergébe emel és az ifjú hölgy jajveszékelése közepett tovaszáguld vele. László sarkantyúba kapta lovát s a kun rabló után vágtatott, de lova nagy kimerültsége miatt nem tudta azt utolérni. Nem akart mégsem belenyugodni abba, hogy a védtelen nő a kun harcos martalékává legyen, azért a nő felé kiáltott:

„Szép húgom! Kapaszkodjál a kun övébe és rántsd le őt magaddal a lóról.”

A nő engedelmeskedett László figyelmeztetésének, aki most utolérte a kunt és kemény viadal után leterítette, a remegő hölgyet pedig megszabadította. De ekkor derült ki, hogy a remegő hölgy nemcsak magamagáért, hanem a kun életéért is remegett s mikor László utolérte őt, kérve-kérte, hogy ne ölje meg a kun harcost. „Látnivaló – konstatálja ebből az alkalomból a krónikás – hogy az asszonyban nincs hűség, mert tán bujaságból akarta a kunt megszabadítani.” Kiderült azonban más is. László azt vélte, hogy a hölgy a nagyváradi püspök leánya, „de az a leány nem a püspök leánya volt.”

Salamon és bátyjai között az egyetértést ezideig nem sikerült a fondorkodóknak megbontaniuk, a király és a három testvér ennélfogva diadallal harcoltak ellenségeik ellen. Amikor Dukász Mihály görög császár és ennek helytartója bujtogatására a kunok és a besenyők az ország déli határán több ízben betörtek, Salamon a hercegekkel és a hadsereggel Nándorfejérvár ellen indult.

A magyar had hajókon kelt át a Dunán s megkezdte Nándorfejérvár körülzárolását. Nyolc fatornyot emeltek és azokból lődözték a várost faltörőgépek, tüzes nyilak segítségével. Két hónapja folyt már az ostrom, mikor egy éjjel egy fogoly magyar leány felgyujtotta a várost, miáltal a magyarok a várfalak résein bejuthattak oda. Niketász helytartó a fellegvárba vonult, de nemsokára szabad elvonulás mellett megadta magát.

Itt támadt az első komolyabb összeütközés Salamon és a hercegek között. A ravaszlelkű Vid főispán, a király tanácsosainak egyike rávette Salamont, hogy a zsákmányba Niketász őrségét is vegyék föl, amit Géza az adott szóra való hivatkozással nem engedett meg. Erre Vid rávette most Salamont arra, hogy a hercegeknek kevesebb zsákmányt adjon, ami miatt aztán összetűzés támadt Salamon és bátyjai között. A viszályt nemsokára még jobban fokozta Dukász Mihály görög császárnak az az ajándéka, melyet Gézának küldött a görög csapatok szabad elvonulásának biztosításáért. Az ajándék között a hagyomány szerint volt egy korona is, ami a fondorlelkű Vidnek jó ürügyül szolgált arra, hogy a befolyásolható Salamont izgathassa.

„Nem látod-e, királyom – mondta – hogy a külföld szemében nem te, hanem Géza a király? Őt tisztelik meg a követek a koronával.”

Mikor pedig látta Salamon ingadozását, azzal próbált hatni reá, hogy figyelmeztette a hercegek hatalmának növekedésére és az ebből származható viszályokra.

„Két éles szablya – mondotta – nem fér egy hüvelyben: két király nem lehet egy országban.”

Salamont addig környékezte Vid intrikáival, amíg az végre engedett a rágalmaknak és elhatározta, hogy megtöri bátyjai hatalmát. Újra hadjáratot indított Nis ellen és felszólította a hercegeket, hogy vonuljanak táborába. Ezek azonban értesültek Vid fondorlatairól s László nem jelent meg, hanem a Nyírség körül maradt seregével, Géza pedig csak egy kisebb csapattal jött. A hadjárat Nis elfoglalásával végződött s nemsokára Salamon és Géza hazatértek.

A bizalom azonban megszűnt közöttük s nemcsak a hercegek, hanem Salamon is szövetségesek után néztek. A háború nyílt kitörését csakis a püspökök közbenjárása akadályozta meg, kik rávették Salamont és Gézát a békére. Salamon Ernyeit és Videt küldte kezesekül Gézához, akiket Géza rövid idő múlva visszaküldött, mert nem bízott Salamon ígéretében. Pedig nem a tehetetlen Salamon, hanem környezete és különösen a gonosz Vid volt az okozója a viszálykodásnak. Vid például azalatt a rövid idő alatt is, míg Gézánál tartózkodott, ennek két kapitányát, Bikást és Petrudot rávette arra, hogy háború esetén Salamonhoz pártoljanak.

A háborút alig lehetett már elódázni. De nem Géza, hanem Salamon indította meg a harcot tanácsosai befolyására. Éppen akkor, mikor László és Lambert külföldi segítségszerzés végett távol voltak az országtól, megtámadta Gézát. Géza egyik hű emberének, Vilmos szegszárdi apátnak figyelmeztetéséből értesült az ellene készülő támadásról. Hirtelen összegyűjtötte csekély hadát s azzal a határszél felé törekedett, hogy a Morvaország felől segéllyel érkező Lászlóval egyesüljön. Szándékát azonban nem hajthatta végre, mert Salamon eléje került s csekély számú seregét megverte. A vereséget leginkább az okozta, hogy Bikás és Petrud, a két áruló megszegték esküjüket és átszöktek Salamon seregéhez. Amilyen volt az árulásuk, olyan volt a fizetésük is. A végzet utolérte őket. Salamon emberei ugyanis a szökevényeket is ellenségnek tekintették s őket is levágták.

Géza nehezen kiszabadult az ellenséges gyűrűből s Vác irányába sietett, hogy Lászlóval és Lamberttel gyorsabban egyesülhessen. Salamon eközben Vid tanácsára ahelyett, hogy békülni iparkodott volna a hercegekkel, újabb ütközetre szánta el magát. Értesült róla, hogy László megérkezett a segélyhaddal s Ottó morva herceg is vele van s Mogyoródnál ütöttek tábort. Géza és szövetségesei Cinkota tájékán táboroztak, nem messze Salamon seregétől, melyet az övéktől az a hegy választott el, mely Fóth és Mogyoród között húzódik.

A hagyomány szerint, mikor a hercegek tanácskozni kezdtek, László az égből egy angyalt látott leszállani koronával a kezében, melyet az Géza feje fölé tartott.

A hercegek hadrendje a következőképpen alakult. A balszárnyat László, a jobbszárnyat Ottó és a centrumot Géza vezette. A harcvonal mögött volt elhelyezve ezenkívül egy erős tartalék, mely több dandárból állott. László az ütközet előtt fogadalmat tett, hogy templomot épít Szent Márton tiszteletére, ha győzni fognak. Eközben a királyi sereg a hegyen lefelé vonult, hogy az ellenséges hadat megtámadja. A jóindulatú Ernyei, ki hasztalanul figyelmeztette Salamont a viszálykodások abbahagyására, mikor meglátta a szép rendben felállított sereget, aggodalommal mondta Vidnek:

„Ezek, látom, nem akarnak futni, hanem győzni vagy halni készülnek, különben nem álltak volna háttal a Dunának.”

Hogy Salamont félrevezessék, Géza és László az ütközet előtt öltözetet cseréltek, aminek meglett az az eredménye, hogy Salamon egyenesen a Gézának vélt Lászlót támadta meg, miután Gézát jóval gyöngébb hadvezérnek ismerték. Az első összecsapások után felismerte azonban, hogy László áll előtte s hogy meneküljön előle, a középhadra vetette magát, miáltal Lászlónak lehetővé tette, hogy oldalt és hátában támadja meg Salamont, kit ezalatt Géza is keményen szorított és Ottó a jobbszárnnyal majdnem egészen bekerített.

A mogyoródi csata, melyben Géza és László hercegek megverték Salamon király seregét.

Az ütközet rendkívül véres lefolyású volt. Salamon csak a Bátor Opos közbelépése folytán tudott menekülni, mert tanácsadói, Ernyei és Vid a csatatéren maradtak. A karintiai herceg és a cseh vezér súlyos sebekkel fogságba kerültek és a királyi sereg szétszaladt. Mint az „ökröket a mészárszéken,” úgy vágták Géza hadai a bekerített csapatokat. Köröskörül tele volt szórva halottakkal a csatatér s mikor László az ütközet után a szomorú helyet bejárta, a nagy veszteség láttára keserves sírásra fakadt.

„Tépte orcáját és haját, mint ahogy az anya sír fiai halálán” – mondja a krónika.

Az elesettek között ott találta Ernyei holttestét is. Nagy részvéttel nézte a jellemes magyar megmerevedett, néma arcát, aztán leszállván lováról, könnyes szemekkel megölelte, miközben mintegy magának beszélve, így szólott hozzá:

„Ernyei! Te békeszerető! Sajnálom vesztedet, mintha testvérem lettél volna, mert szíved, tanácsod a békére hajlott.”

De nem messze Ernyei holttestétől ott találta a fondor lelkületű Vid hulláját, melynek láttára folytatta monológját:

„Sajnállak téged is, Vid, bár örökös ellenségem voltál. Bárcsak élhetnél és megjavulnál, hogy ezentúl a békét hirdesd közöttünk.”

Meghagyta aztán, hogy Ernyeit Vácon illő végtisztességgel temessék el s Vid eltemettetéséről is gondoskodott, de a katonák dühükben felvágták mellét s teleszórták homokkal s a szemeit is

„Amíg éltél, kebled és szemeid sohasem teltek el fénnyel és javakkal – mondották dühükben – most tehát por töltse meg azokat.”
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Az a két erő, mely Géza, de különösen Szent István óta folytonosan küzd egymással, összecsap Béla uralkodása kezdetén is. A pogánysághoz szító konzervatív magyarságnak és a nyugati kultúrát pártoló haladóknak a harca, mihelyt forradalmi állapotok vannak az országban, nyomban kitör. Ezideig a pogány lázadások Szent István óta minden uralkodó alatt kitörtek.

A két világfelfogás összecsapott Béla alatt is, mert a konzervatív elemek, habár ekkor már kisebbségben voltak, nem mondtak le arról a reményről, hogy a régi állapot egykor még visszatérhet. Béla uralkodása elején a magyarságnak az a rétege, amely nem tudott megbarátkozni az új viszonyokkal és főként az új viszonyok között szerephez jutó lelkiismeretlen emberek visszaéléseivel, egyre visszasírja a régi időket s újabb kísérletet tesz az új rendszer megsemmisítésére.

Az uralkodó állapotokkal elégedetlen elemek az erdőkben, ligetekben, folyók partjai mentén húzódnak meg s megint pogány módon áldoznak isteneiknek, mialatt a nyugati magyar a templomot járja és a keresztény Isten és szentjei segítségéért fohászkodik.

Béla nem maradhatott közönyös ezen vallási küzdelmekkel szemben s miután a lakosság nagy része a kereszténységet vallotta, nem foglalhatott másként állást, minthogy a kereszténység mellé állott.

Az igazi uralkodó bölcsességével ítéli meg Béla a körülötte végbemenő eseményeket s mind a két hadakozó pártnak megtesz annyit, amennyit a közbékesség érdekében méltányosnak vél. Egyfelől általános kegyelmet hirdet mindenki számára, kik az utóbbi évek küzdelmeiben részt vettek és Endre és Salamon párthíveire is kiterjeszti uralkodói kegyelmét. Másfelől mindazokat a törvénytelenségeket, melyek Péter uralkodása óta, különösen a nép kizsákmányolására történtek, nevezetesen az adók egy részét megszünteti és a kormányt érdemes emberek kezére bízza. De ennél a pontnál aztán meg is áll.

A lázongó tömegek erőszakossága által nem engedi magát befolyásoltatni s midőn Székesfehérvárott, hova az ország ügyeinek rendezésére tanácskozást hirdetett, Vata fia, János a lázadók élén a pogány vallás elismertetését követeli, egy pillanatig sem habozik, hanem fegyveres erővel vereti szét a lázongókat.

Egyik krónika tudósítása szerint a nép vezérei „magas állványokról” bujtogattak az új vallás ellen, a nép pedig nagy tetszéssel jutalmazta beszédüket.

A lázadók, úgy látszik, népgyűléseket tartottak és az izgató beszédek, szónoklatok hatása alatt szervezték a népet, mely szívesen hallgatott rájuk, hiszen az ő bajait tolmácsolták. Küzdelmük azonban Béla alatt is kudarccal végződött, sőt ez volt az utolsó nagyobb lázadás a kereszténység ellen, mert a következő időkben, habár a pogányság hagyományai nem vesztek ki, szervezett mozgalmakkal már alig találkozunk.

A belső rend helyreállítása után az ország jólétének előmozdítására fordította Béla idejét. A vásárok napját rendezte, jó pénzt veretett, a mérlegeket szabályozta, úgyhogy a krónika feltűnően túlzó jelentése szerint valóságos eldorádói állapotokat teremtett az országban, hol a „szegények meggazdagodtak, a gazdagok pedig dúslakodtak.”

Nem valószínű az ilyen óriási arányú föllendülés egy-két rövid esztendő alatt. De nem is kell szó szerint venni a krónika tudósítását, melyben nem egy-egy részlet, hanem a lényeg a fontos. Ebből pedig azt következtetjük, hogy Béla tevékeny gazdasági politikát iparkodott kifejteni a nép anyagi felvirágoztatása érdekében. Ezen intézkedései közben tekintettel volt a Salamon királysága érdekében várható külső támadásokra is. Miután béketörekvéseinek nem lett sikere, szövetségesek után nézett s megtámadta az osztrák Ernő herceget, ki Salamon királyt a maga oltalma alá helyezte. Béla nem vett részt személyesen a háborúban s ennek lehet leginkább tulajdonítani, hogy vezérei a csatát a határon elveszítették s másodszor sem tudtak sikert aratni, mikor az osztrák herceg Magyarországba tört és elfoglalta Mosony várát. A háború azonban nem sokáig tartott, mert a hagyomány szerint, midőn a király Dömsödön az ország dolgairól tanácskozott, a ház beomlása, más adat szerint a trón összeomlása következtében súlyosan megsebesült s rövid idő múlva meghalt.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Endrét elismerte a nemzet királyának, Péter azonban nem akart és nem tudott a mellőzésbe beletörődni s fegyveres erővel próbálta hatalmát visszaszerezni. Először Székesfehérvárra menekült, de itt nem kaphatott segítséget, mert a lázadás ide is eljutott. Ezért Mosonynak vette útját, hogy Németországba sietve Henriktől segítséget kérjen. Mielőtt ezt tehette volna, már utolérte Endre követe, aki azt az üzenetet hozta számára, hogy maradjon az országban, ne csináljon belviszályt, mert a király hajlandó vele megbékülni. Péter hitelt adott a követ csábításainak s visszafelé indult. De mikor már jó utat megtett észrevette, hogy a követ kelepcébe csalja, mert a lázadók kezébe került. Mégsem adta meg magát. Zámor (ma Zámoly) helységbe húzta meg magát embereivel és ott három napon át védekezett kétségbeesett elszántsággal. Emberei fogytával végre a sors őt is utolérte. A magyarok elfogták és kiszúrták a szemeit. Hátralevő pár esztendejét Székesfehérvárott tengette. Holttestét az általa alapított pécsi templomban helyezték örök nyugalomra. Egy másik adat szerint, melyet a külföldi krónikások őriztek meg, nőül vette Bretiszláv herceg nővérét, Juditot s számos évig boldog házasságban élt vele.

Péter halála után a pogány lázadás helyenként kissé lecsöndesedett. Érdeme volt ebben Endrének is, aki öccsével ellentétben, nem rokonszenvezett a pogány vallással. Öccse, Levente viszont hirtelen meghalt s így nem volt alkalma, hogy a pogány lázadás tüzét erősebben élessze. Endre eleinte nem volt tisztában az országban uralkodó állapotokkal. Lassan tudott csak tájékozódni a pártviszonyok felől s mikor látta, hogy a lakosság nagyobb része a keresztény vallás híve, ezekkel szövetkezve leverte a Vata által vezérelt pogány lázadást és a törvényes állapotot aránylag elég gyorsan és elég sikerrel helyreállította.

Trónja és az ország nyugalma érdekében még csak Henrik német királlyal kellett rendeznie ügyét. Tudta, hogy Henrik Péter elűzéséért elégtételt fog követelni. Hogy tehát a nagyobb veszedelmeket elhárítsa, követeket küldött Henrikhez a béke érdekében. A követek azonban eredmény nélkül tértek vissza s Endrének készülnie kellett a háborúra. Betegeskedése és a hadban való járatlansága arra ösztönözték, hogy Lengyelországban tartózkodó öccsét, Béla herceget hívja az országba. Az ország harmadrészét és halála után a királyi koronát helyezte számára kilátásba, ha a vezérletet elfogadja. Béla örömmel vette a meghívást s feleségével és két gyermekével, Gézával és Lászlóval az országba jött.

A csatározások német részről indultak meg. Először Adalbert osztrák herceg, aztán pedig Gebhard regensburgi püspök pusztította a határokat. Endre, hogy a kölcsönt némileg visszaadja, Bajorország dúlására maga is hadat küldött, közben pedig sürgősen folytatta a készülődéseket a hadjáratra. Henrik három nagy hadosztályban vezette seregeit az országba. A Duna balpartján menetelő két hadosztályt Bretiszláv cseh és Welf karantáni hercegek vezényelték, míg ő maga a jobbparton vezette seregét. Az eleséget és az ostromszereket a Dunán egy hajóhad szállította, melynek Gebhard püspök volt a parancsnoka.

Vata, a lázadó pogány vezér és Endre találkozása. A pogány lázadás vezérei csak akkor akartak az Oroszországból visszatérő Endre mellé állni, ha megengedi a pogányság visszaállítását. Levente herceg éppen rábeszéli erre bátyját, aki habozva áll a kérelmezők előtt.

A magyar had sem ült tétlenül, mialatt Henrik előnyomult az országba. Béla herceg kitűnően vezette, a védelmet. Henrik hadai előtt mindent felégetett, a lakosságot pedig az erdőkbe rejtette el.

I. Endre király

Öccsének Béla hercegnek a segítségével megverte III. Henrik német császár seregeit s így helyreállította az ország függetlenségét. Uralkodásának végét Béla herceggel való viszálya zavarta meg. A testvérharcban Béla győzött. Endre király halálos sebet kapott a harctéren.

Henrik kétségbeesve tapasztalta, hogy nem tudja seregét etetni eleséggel, minélfogva a Duna elérésére törekedett, hogy az élelemszállító hajókból lássa el csapatait. Béla íjászai azonban itt is nyomában voltak. Komoly csatába nem elegyedtek, de annál inkább nyugtalanították és fárasztották a német sereget s tervszerűen akadályozták előrehatolásában.

Béla ügyessége azonban ennél is jóval nagyobb kárt, úgyszólván döntő csapást okozott Henriknek. Gebhard püspök ugyanis nagy nehezen levezette Győrig a német hajóhadat. De elveszítvén Henrik seregével az összeköttetést, futárt küldött felkeresésére és további parancsára nézve, hogy a hajóhaddal hol várja be őt. A futár a magyarok kezébe került, kik azt egyenesen Béla elé vezették. Béla Miklós püspök segítségével megfejtette Gebhard levelét, amely nagy örömet okozott neki. Már a levél tolmácsolása közben tisztában volt tervével. Először is egy német embert kerestetett, majd mikor a németet, aki mellékesen magyarországi származású volt, elébe vezették, szigorúan meghagyta neki, hogy az általa küldött levelet vigye el Gebhard táborába és azzal az üzenettel adja át, hogy a német császár küldi azt neki.

A levélben aztán Béla a császár nevében meghagyta Gebhardnak, hogy hajóhadával tüstént vonuljon vissza és közölje ilyen értelemben a császári parancsot a másik két hadosztály vezetőivel is. A visszavonulás okául azt említette, hogy a német birodalomban hirtelen válság tört ki, mely jelenlétét múlhatatlanul szükségessé teszi.

A levéllel útnak indított német kitűnően eljárt megbízatásában, Gebhard a német hajóhadat visszafordította és a balparti sereget is visszavonulásra utasította, mely ekkor már a Garamnál járt. Henrik a maga seregével teljesen magára maradt. Mikor az éhség elől menekülve, nagy erőfeszítések között végre a Dunához ért, újabb katasztrófa várta, mert az eleségszállító hajóknak hűlt helyét sem találta. Gebhard püspök azóta valahol Bécs körül hajókázott, míg Henrik serege az éhségtől és kimerültségtől elgyötörve kénytelen volt visszamenetelre szánni magát.

Béla ezt a pillanatot találta legalkalmasabbnak a Henrikkel való leszámolásra. Friss csapataival villámgyorsan megtámadta a Vértes-hegységnél az éhségtől alig támolygó németeket, akik kétségbeesetten menekültek előle. A német vértesek vértjeiket is elhányták, hogy könnyebben menekülhessenek, de hiába futottak. A folyamátjáróknál, az utak mentén a magyar íjászok lovasok és készen várták őket s olyan véresen verték vissza a német hadat, hogy az csak nagynehezen, tetemes veszteséggel tudott Hainburgba menekülni.

Henrik nem tudta elfeledni magyarországi kudarcát. Másfelől hatalmi súlyának is sokat ártott, hogy a magyarok, kiket hűbéreseivé akart tenni, olyan csúfosan elverték. Az 1052. évben tehát megújította a hadjáratot s okulva a múlt évi tapasztalatokon, seregét a Duna jobb és balpartján vezette, miközben hajóhada nagy eleségkészlettel, ostromszerekkel a Dunán indult lefelé. Hetekig tartott a készülődés, mert Henrik Pozsony vára megvételét tűzte ki céljául. Az ostrom már megkezdődött, mikor a várból éjnek idején egy Zothmund nevű búvár indult el azzal a feladattal, hogy a Dunán horgonyzó hajókat elsüllyessze.

Zothmund nevezetes volt arról, hogy az úszásban és a víz alatti tartózkodásban senki sem versenyezhetett vele. A vett parancs értelmében, mikor az éjszaka beállott, szép csöndesen leúszott a Dunán és a császári hajókhoz érve azokat egymásután kifúrta, majd léket vágott mindeniken. Aztán, amilyen észrevétlenül jött, olyan észrevétlenül távozott. Mire a pozsonyi várba ért, a hajók nagyrésze már víz alá került. Odaveszett az összes eleség, az ostromló gépek, sőt a hajókban elszállásolt emberek nagyrésze is. Henrik megszégyenülve látta, hogy a magyarok megint kijátszották, nagy haraggal kénytelen volt másodszor is kivonulni az országból. A béketárgyalások fonalát most a pápa vette a kezébe. Csakhogy az a terve, hogy Endre elismerje Németország főhatóságát s évi adót fizessen, ezúttal sem sikerült.

Endre és Béla kereken kijelentették, hogy az ország függetlenségéről semmi körülmények között sem mondanak le. Szó sem lehetett tehát arról, hogy Magyarország maga fölött Németországot elismerje. A béke megkötését azonban késleltetni sem Endre, sem Béla nem akarták. Követeket küldöttek tehát Trierbe Henrikhez és közölték vele a feltételeket, melyek szerint Magyarország sem évi adót nem fizet, sem Németország főhatóságát nem ismeri el, ellenben az Aba Sámuel által átengedett Lajta és Szárhegy közötti terület birtoklásába beleegyeznek s emellett hajlandók a császárt háborúiban támogatni. Ezen az alapon létre is jött a béke, melynek zálogául más szerződést is kötöttek. Henrik ugyanis ajánlotta Judit nevű leányának Endre fiával, Salamonnal való eljegyzését. A magyar követek tudomásul vették a császár ajánlatát, sőt Endre is nagy örömmel karolta fel a dolgot, de hivatalosan csak később tartották meg az eljegyzést, mikor III. Henrik már nem volt életben s helyette IV. Henrik valósította meg előde akaratát. A hadjáratok, és a béke szerencsés befejezésére Endre 1055-ben a nagyhírű tihanyi apátságot alapította.

Amíg az ország a háború veszedelmeiben volt, Endre és Béla testvéri szeretetben éltek egymással. Endre elismerte Béla nagy érdemeit, a nemzet pedig rajongva vette körül a herceget, kit nagy sikerrel végbevitt hadjáratai a legnépszerűbb emberré tettek.

Csakhogy a szép egyetértés Endre és Béla között nem tartott sokáig. A változott viszonyok különösen Endrének az érzelmeit változtatták meg Béla iránt.

Mikor Endre király a háború idejében Bélát behívta az országba, azt az ígéretet tette neki, hogy halála után ő fogja a királyi koronát örökölni. Endrének ez az ígérete akkoriban teljesen őszinte volt. Ekkor ugyanis még nem volt gyermeke. Csakhogy időközben fia született s megbánta az öccsének tett ígéretet. A szerencse és öccsének nagylelkűsége azonban itt is segítségére jött.

Béla ugyanis az 1057-i országgyűlésen ünnepélyesen kijelentette, hogy Salamon javára lemond trónigényéről s ezen kijelentése alapján 1058-ban Salamont ünnepélyesen megkoronázták.

A koronázás után Endrét állandóan bujtogatták tanácsosai, közöttük Vid és Ernyei, hogy Béla a koronára törekszik s iparkodtak a különben is nyomott kedélyű királyt öccse ellen ingerelni.

Hasonlóképen cselekedtek Bélával az ő párthívei, úgyhogy a két testvér között mindinkább feszült és bizalmatlan viszony keletkezett s végül Endre, hitelt adva a gyanúsításoknak elhatározta öccsének kivégzését, ha a gyanú tényleg igazolást nyerne.

Endre király öcsét Béla herceget tette meg trónja örökösévé. Mikor a királynak fia született, Béla ünnepélyesen lemondott trónigényéről. A király azonban nem bízott a lemondás őszinteségében. Ezért maga elé hívatta öccsét s a királyi koronát és a vezéri kardot tette eléje, hogy szabadon választhat a kettő közül. Béla a kardot választotta, különben a testőrök megölték volna.

Hogy Béla titkos érzelmeit és vágyait megtudja, bizalmasainak tanácsára egy jelenetet rendezett, melynek színhelye Várkony volt, hol ekkor mind a ketten időztek. Udvari emberei és különösen a két főcselszövő, Ernyei és Vid, azt tanácsolták neki, hogy tegye próbára Bélát akképpen, hogy a királyi koronát, mint az uralkodói hatalom jelvényét s a kardot mint a vezérség jelképét helyezze Béla elé, hogy ő a kettő közül tetszése szerint válasszon. Ha a kardot fogja választani, nincs baj, a királynak nem kell aggódnia fia sorsáért, ámha Béla a koronához nyúl, akkor menten ölesse meg, mert ez azt jelenti, hogy Béla igényt tart még mindig a trónra és Salamon uralkodását veszély fenyegeti.

Endre belement tanácsosai tervébe s öccse érzelmeinek kipróbálására a várkonyi királyi lak közepén egy szőnyegre kitétette a koronát és a kardot. Azután hívatta Bélát, aki meg is jelent.

Abban a pillanatban azonban, mikor a terembe lépett, szerencséjére a palotások Miklós nevű vezetője az ajtóban oda súgta a hercegnek:

„Ha kedves az életed, válaszd a kardot!”

Béla nem értette, hogy mit akar mondani a palotások főembere a rejtélyes szavakkal, de már nem volt ideje sem a gondolkozásra, sem a kérdezősködésre, mert az ajtó feltárult előtte és ő a királyi teremben találta magát. Az itt látott dolgok még jobban felkeltették csodálkozását. A betegeskedő király egy pamlagon feküdt, előtte pedig egy szőnyeg volt leterítve, melyre a korona és a kard volt elhelyezve. Mihelyt Béla a terembe ért, Endre így szólt hozzá:

“Öcsém úr! Vezér! Én fiamat megkoronáztattam ugyan, de azért nincs megkötve a te akaratod sem. Elismerem, hogy jogod van a koronához: ám válassz tehát tetszésed szerint a korona vagy a kard között.”

Béla agyában most világosodott meg a palotás főnök szavainak az értelme. Minden habozás nélkül egyenesen a kardhoz nyúlt s tettének magyarázatául ezeket mondotta Endrének:

„Fiad már király, ám legyen övé a korona, én megelégszem a vezérséggel.”

Endre kitörő örömmel közeledett Béla felé s egészen boldog volt a kényes kérdés ezen megoldása miatt. De Bélát annál inkább elkedvetlenítette bátyjának méltatlan cselfogása és bizalmatlankodása. Nem érezte többé biztonságban magát az országban s fiaival együtt a lengyel királyhoz menekült. Endre érezte, hogy Bélával még egyszer számolnia kell, azért biztosítani akarta magát mindenféle eshetőségre s szövetségesek után nézett. Még ez évben szövetséget kötött IV. Henrikkel és eljegyeztette Salamon számára III. Henrik leányát. A cseh herceggel szintén szövetségre lépett.

Endre és Béla csatája.

A testvérháború döntő csatájában Endre király leesett lováról s menekülő hadai keresztül gázoltak rajta.

Endrét előérzete nem csalta meg. Béla meg akarta torolni a rajta elkövetett sérelmet s három lengyel csapat kíséretében betört az országba. A testvérháború, miként mindig történni szokott, pártokra szaggatta az országot. Endre hívei a Duna környékén gyülekeztek s ide húzódott a német segélysereg is. Ez kevésre becsülte Béla haderejét s az útban levő cseh hadakat sem várta be, harcba bocsátkozott Béla portyázó csapataival és a színleg hátráló sereget keményen üldözőbe vette s közben átkelt a Tiszán is.

De a helyzet egy pillanat alatt megváltozott, mihelyt Béla balparti serege kellő fedezékbe jutott és a németek csalogatását abbahagyta. A kelepce készen várta már a németeket. A Tisza balpartján Béla egy erős sereggel hirtelen Endre csapataira vetette magát s mikor ezek megfutamodtak, hogy az ország nyugati részéről érkező csehekkel egyesülhessenek, a hátuk mögé került lengyel csapat Béla vezetése alatt újból megtámadta s másodszor is megverte őket.

 I. Endre kereszttel jelzett sírja a tihanyi apátságban, melyet Endre alapított.

Az ütközetben Endre király is súlyos sebeket szenvedett. Futás közben leesett lováról, a menekülés kétségbeesett zavarában több lovas keresztülgázolt rajta. Halálos sebekkel vitték Zircbe, hol pár napi szenvedés után meghalt. Holttestét a tihanyi apátság templomában temették el. A gyermek Salamon királyt már jóval előbb, még a háború kezdete előtt Mölkbe vitték az osztrák herceghez s ide menekültek Endrének mindama párthívei, akiknek részük volt a Béla elleni intrikákban s most okuk volt tartani az új király bosszújától.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Szár László fiai, Endre, Béla és Levente, midőn Szent István figyelmeztette őket az ellenük tornyosuló veszedelmekre, előbb Cseh, majd Lengyelországba menekültek. Bélát vitézsége csakhamar előkelő tisztségbe juttatta. Lengyelországban Miciszláv fejedelem oldalán a pomeránok ellen harcolván, azoknak fejedelmét párviadalban megölte, miáltal az ütközet sikerét is biztosította. Miciszláv hálából Rikhesza nevű leányát adta neki egy tartománnyal, hol Béla nyugodtan éldegélt, amíg Miciszláv halála után az ő tartományában is ki nem törtek a zavarok. Endre és Levente egy ideig Béla udvarában tartózkodtak, innen Lodomériába, majd a kunokhoz s végre Oroszországba költöztek, hol Jaroszláv fejedelem igen szívesen fogadta őket. Sőt Endréhez leányát, Anasztáziát nőül is adta.

Az elégedetlen magyarok követsége itt találta meg Endrét, midőn a Péter létételére szövetkezett urak megbízásából őt felkereste. Endre szívesen fogadta a küldöttséget, örömmel vette ajánlatukat, de előbb ő is meg akart győződni az ügyek állásáról s evégből egyik hűséges emberét Magyarországba küldötte, aki csakhamar visszatért s mindenben megerősítette a küldöttség állításait. Endre tehát Levente kíséretében egy orosz csapattal megindult Magyarországba. Abaújvárnál a főrendek, mint magyar királyt fogadták.

A Péter elleni forradalommal párhuzamosan egy másik forradalom is folyt az országban, mely egyenesen Szent István nagy művének megsemmisítésére tört. A magyarság tömegében Péter uralkodása idején az elégedetlenség elemei többféle forrásból táplálkoztak. Az úri rend gyűlölte Péterben a zsarnok uralkodót, ki a maga hatalmi céljaiért az ország függetlenségét, vagyis a kiváltságos osztályok előnyös helyzetét is feláldozta a német királynak. A nép gyűlöletének okai azonban másféle forrásból eredtek.

Szent István halála óta mindaz, ami Péter és Aba Sámuel kormányzása alatt történt, a nép szemében úgy tűnt fel, mint az új rendszer tűrhetetlen és igazságtalan önkénye.

Szent István tudott erélyes, sőt erőszakos is lenni az állami érdekek megvédésében, de másfelől rajta volt, hogy a kereszténység behozatala által érezzék az emberek, hogy ez az újítás több védelmet, biztonságot és igazságot szolgáltat nekik, mint a barbár rendszerben való életük.

Péternek és Aba Sámuelnek, mint keresztény uralkodóknak az lett volna tehát kötelességük, hogy kormányzásuk humánus módja által meggyőzzék a tömeget a kereszténység nélkülözhetetlenségéről. De mind a ketten, különösen Péter éppen az ellenkezőjét cselekedték. Mialatt a papok az egész országban prédikálták a jámborságot, alázatosságot, az embertársak szeretetét, a gyöngék és elhagyatottak támogatását, a királyi udvar a legcsúnyább kicsapongásokba merült, egyik törvénytelenséget a másik után követte el s zsarolta a népet. Azonkívül a Szent István óta meglevő dézsma fizetése és egyéb szolgáltatások is izgatták a tömegeket. A nép úgy vélte, hogy ezek ellenében az új rendszertől cserébe semmit sem kapott, azt azonban láthatta, hogy az idegen könnyebben boldogul, mint ő, az állások nagyrészét velük töltötték be, az adományozások az ő számukra történnek s ráadásul, minél jobban meggyökeresedik az idegen az országban, annál pöffeszkedőbb lesz, s annál inkább éreztetik kiváltságos helyzetét a magyarsággal.

Ezek a társadalmi, gazdasági és politikai jellegű visszaélések a nép szemében a keresztény vallás következményei gyanánt tűntek fel, ennélfogva a Péter elleni forradalom ezeket az indulatokat is felszabadította, úgyhogy egyszerre két irányban is feltörnek a forradalom hullámai. S mialatt a főrendűek a király elűzésén dolgoznak, azalatt a nép az új vallással összefüggő mindenféle újítás megsemmisítését és a pogányság visszaállítását veszi programjába.

A forradalmi erők kitörésével aztán valóságos dúlások színhelyévé válik az ország. A régi állapotokért sóvárgó magyarság megtámadja az idegeneket, a papokat, a püspököket, katonákat, dézsmaszedőket és mindenkit, akit a gyűlölt új rendszer fenntartójának és hívének tart. A pogány lázadás mind nagyobb erővel harapózott el s mikor Endre és Levente Pest környékére érkeztek, a nép már nyíltan követelte, hogy Endre törölje el az új vallást. Levente állítólag szintén a pogánysággal rokonszenvezett, Endre pedig az általános közóhajjal találván szemben magát, ha akarta volna, sem lett volna képes reá, hogy a túlerővel szemben a keresztény érdekeket védelmezze. Hagyta tehát, hogy a nép támadjon a templomokra, égesse fel a kolostorokat és űzze el a papokat. És hagyta azt is, hogy gyilkolják az idegeneket, mert a népszenvedély elemi erővel tört ki ellenük, akikben a magyarság megrontóit látták.

Vata lázadása.

Péter király nemzetietlen uralma és a keresztény vallás ellen Vata borsodmegyei főúr vezetése alatt forradalom tört ki.A feldühödött nép a pogány vallás visszaállítását követelte, s halomra gyilkolta a papokat és a keresztényeket. A templomokat kifosztották, a kereszteket ledöntötték, s a helyükbe emelt pogány oltárokon táltosok mutattak b áldozatokat Hadúrnak.

A pogány mozgalom vezére Vata nevű belusi várúr volt, aki a krónika szerint a pogányság visszaállításában maga járt elől jó példával. Haját pogány módon lenyíratta, csupán három csombokot hagyott lelógni fejéről. Ugyanezt tétette népével is. Azután ősi szokás szerint lovakat áldoztak isteneiknek s áldozat után táltosaik körében nagy lakmározásokat csaptak. A szent életű Gellért püspök ekkor Székesfehérvárott tartózkodott s megrémülve értesült a magyarok lázadásáról. Hogy a pogányság további terjedését megakadályozza, elhatározta, hogy személyesen fogja Endrét és Leventét felkeresni, minélfogva három püspöktársával s más hívőkkel Pest felé sietett.

Útközben azonban egy lázadó csapat Buda környékén őt is, kíséretét is megtámadta. Gellért püspöktársait agyonverték a pogány magyarok. De nem kegyelmeztek a lázadók Gellértnek sem. Miután kocsijáról levonszolták, a Kelenhegy egyik magas pontjára vitték és onnan letaszították a mélységbe. Előbb azonban mellét lándzsával átszúrták, fejét kövekkel zúzták be s még, élt mikor a magas hegyről alágurították a mélységbe.

A hagyomány szerint azóta nevezik ezt a hegyet, mely a budai oldalon húzódik, Gellért megölésének emlékére Gellérthegynek.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Szent István halálával Magyarország állami életének nyugodt fejlődése jó időre megszakad. Nem hiába aggódott a nagy király országa sorsáért, mert az események valóban igazolták aggodalmát. Az ő erős, céltudatos és program szerint előre törekvő politikája helyett halála után hebehurgya, meggondolatlan és erőszakos igazgatás lépett fel, mely nem törődött sem a nemzettel, sem az egyházi érdekekkel, csupán a maga hatalmi önzését tartotta szem előtt. Ennek a visszaeső és vészthozó új politikának a képviselője az olasz eredetű Péter, akit Gizella királyné pártfogása juttatott a trónhoz.

Péter uralkodása háborúval kezdődik és ádáz belső viszályokkal végződik. Alighogy trónra lépett, betört Németországba, melynek királya az imént meghalt Konrád helyett Henrik lett. Péter 1039-ben intézte hadjáratát a németek ellen Bretiszláv cseh herceg szövetségében. Vállalatának nagy sikere volt és gazdag zsákmánnyal tért vissza Magyarországba. Henrik a következő évben a cseh Bretiszláv ellen folytatta a háborút és egy év múlva végre legyőzte. De Péter ezekben a hadjáratokban már nem szerepel, mert már az első hadjárat idejében olyan elégedetlenség tört ki ellene, hogy trónja a legnagyobb veszedelemben forgott.

Péter ugyanis a reá bízott hatalmat nem a nemzet javára használta fel. Kegyetlen, gonosz, erőszakos módon lépett fel s hálátlanságát Gizella királynéval éreztette legelőször, kinek legtöbbet köszönhetett trónja megszerzése körül. Már Szent István meghagyta neki, hogy Gizellát, amíg életben marad, tiszteletben tartsa és birtokait biztosítsa számára. Esküvel erősített ígéretét meg is tartotta vagy egy évig, de annak elmúltával elrabolta Gizella özvegy királyné birtokait, elszedte minden kincsét, őt magát pedig egy városban úgy elzáratta, hogy senkivel sem érintkezhetett.

Három évig tartott az özvegy királyné keserves állapota, de a harmadik év múltával Gizella a főurak elé terjesztette sérelmeit s őket kérte fel, hogy védelmezzék meg Péter erőszakosságaival szemben. Mikor Péter a főurak figyelmeztetését sem vette komolyan, ezek még egyszer megintették és tudomására hozták, hogy elpártolnak tőle, ha meg nem változik. Péter azonban ezt a figyelmeztetést sem vette komolyan, mint az előbbieket. Rohant vakon, esztelenül, sőt lelketlenül végzete elé. Mert nem az volt az egyedüli vétke, hogy az özvegy királynét kifosztotta és sanyargatta. Nem bánt másképpen a nemzettel sem. Könnyelműen kezelte az állam javait, a várakat csupa idegenekre bízta s ő maga minden idejét kicsapongás között töltötte.

Péter magyar király

Ottó velencei dózsénak és Szent István nővérének a fia. Erőszakos és a nemzet érdekeit sértő uralkodása miatt elűzték a trónról. III. Henrik német császárhoz menekült, aki megverte Aba Sámuelt a ménfői csatában és Pétert visszahelyezte a trónra, mire ő az országot felajánlotta hűbérül a császárnak. Nem javult meg, mire másodszor is elűzték, elfogták és megvakították. 

Az előkelők tanácsot tartottak és felkérték Pétert, vessen véget fejedelemhez nem illő életmódjának, törvénytelen intézkedéseit pedig vonja vissza. De ő cinizmussal felelte vissza:

„Hacsak egy darab ideig is megmaradok a trónon, mind a bírákat, a jeleseket és tekinteteseket, csakúgy, mint a közönségeseket, a századosokat, tizedeseket és falusi bírákat, az egész Magyarország minden főemberét és hatóságát a németek közül nevezem ki, az egész földet megtöltöm gyarmatosokkal és a németek hatalmába hajtom."

Zsarnoki uralkodását Péter a többszöri óvások ellenére sem akarta abbahagyni. Az ellene támadt mozgalom tehát fokozatosan erősödött. A nemzet a visszaélések egyik okozóját a király tanácsosában, Budban látta, kit elfogtak és megöltek, fiait pedig megvakították. Szebuszt pedig, aki annakidején Vazul szemeit kiszúrta, nagy kegyetlenkedések között szintén kivégezték s vele együtt mindazokat, kik befolyásukat a király tanácsában nem a közjó előmozdítására, hanem a maguk kapzsi céljaira fordították. Pétert a főurak és a nemzet lázadása annyira megrémítette, hogy amikor látta bukása kikerülhetetlen voltát, nagy titokban, néhány hű emberével éjszaka idején Bajorországba szökött.

Rövid és dicstelen szerepléssel ért véget Péter uralkodása. Magyarországból való menekülése után Henrik királynál keresett menedéket, ki ellen uralkodása elején háborút folytatott. Kegyelmet kért tőle s felajánlotta neki Magyarországot hűbérül, ha visszasegíti őt trónjára. Ilyen körülmények között az ország sem maradhatott uralkodó nélkül, a nemzet tehát Aba Sámuelt választotta királlyá, aki a hagyományok szerint az Edu és Edumér honfoglaló vajdák nemzetségéből származott. Aba Sámuelt főképpen a nép szerette s a hagyomány Aba nevét is annak tulajdonította, hogy a nép iránt mutatott jóindulata és vonzalma miatt kapta az apa nevet, mely később Abává változott.

Aba Sámuel

Péter elűzése után választották királlyá. Rövid uralkodása a német császárral vívott harcokkal és belső villongásokkal teltek. A ménfői vereség után állítólag az iránta ellenséges érzülettel viseltető magyar főurak gyilkolták meg. 

Ő mindenekelőtt tisztába akart jönni vele, hogy Péternek minő céljai vannak Magyarország ellen, s hogy Henrik békés szándékkal van-e Magyarország iránt vagy háborút tervez ellene. Követeit ezek kipuhatolására küldötte Henrik udvarába, de nyílt és őszinte válasz helyett kétértelmű és inkább hetvenkedő feleletet kapott:

„Ha őrizkedik attól, hogy engem és enyéimet megbántson – üzente Henrik – én nem kezdem meg az ellenségeskedést. De ha ő kezdi, Isten segítségével majd megérzi, hogy meddig ér hatalmam.”

Aba Sámuel ebből az üzenetből azt olvasta ki, hogy Henrik rejtegeti szándékát előtte. Nehogy ideje legyen tehát a támadásra, gyorsan hadsereget gyűjtött össze és 1042-ben ő támadta meg Németországot. Három hadosztályban indította meg seregét. Egyikkel a Dráva környékét, a másik kettővel a Duna partvidékeit pusztította. A hadjáratnak azonban nem volt sikere, mert az ellenség a három hadosztályból kettőt súlyosan megvert. Csak az Aba Sámuel vezetése alatt álló hadsereg teljesítette sikerrel feladatát. Ez Tullnig elkalandozván, hirtelenül meglepte a gondtalanul farsangoló vagy még ágyban levő népet s nagy kaszabolások után gazdag zsákmánnyal tért haza.

Aba hadjárata Henriket is támadásra ösztönözte s most ő lépett fel Magyarország ellen. Még ez év nyarán Bretisztáv cseh herceg szövetségében megindította hadait Aba ellen s a Duna balpartján Pozsonyig, majd a Garamig hatolt előre, anélkül, hogy Aba fel tudta volna őt tartani A magyarok állítólag tudtára adták Henriknek, hogy Pétert semmi körülmények között nem hajlandók visszafogadni. Erre a német király egy más fejedelmet ajánlott, akit Henrik távozása után Aba kiűzött. Legvalószínűbb, hogy egyrészt Aba ajándékai, másrészt a tél beállta bírta Heniket az országból való kivonulásra.

A béke Henrik kivonulásával még nem volt biztosítva. Aba Sámuel tehát nemsokára követséget küldött a Paderbornban időző Henrikhez a béke megkötése végett. Kijelentette, hogy a Tulln környékéről elhozott német foglyokat minden díj nélkül hajlandó a béke ellenében átadni. De ajánlatának nem lett hatása s 1043-ban újra kitört a háború. A német hadsereg kitünően felszerelve ezúttal a Duna jobbpartján hatott le a Rábcáig. Aba Sámuel békére fogta ismét a dolgot s gazdag ajándék ígérete mellett, valamint a még Szent István alatt elfoglalt terület (a Bécsi erdőtől a Lajta-folyóig) lemondása fejében és Gizella királyné birtokainak visszaadásával sikerült is neki a békét megkötni.

A másik háborús veszedelem is szerencsésen elmúlt tehát, de Aba Sámuel a béke tudatában olyan végletekre ragadtatta magát, melyek különösen a főrendűek gyűlöletét keltették fel ellene. A krónika szerint ő valami kommunista-féle megoldást akart létesíteni. Azt akarta, hogy „minden közös legyen az urak és a szolgák között.”

Általában Aba Sámuelt a hagyományok úgy szerepeltetik, mint igen erős demokrata érzésű fejedelmet, ki az arisztokrácia helyett a népben kereste a maga támaszát s nemcsak politikából, hanem vonzalomból is a parasztokhoz húzott s az előkelőket megvetette. A főrendűek emiatt még jobban gyűlölködtek ellene s elhatározták, hogy ki fogják végezni. Az egyik összeesküvő azonban elárulta a tervbe vett merényletet, mire Aba az összeesküvés tagjait elfogatta és minden ítélet nélkül megölette.

Ellenségeinek elpusztítását úgy hajtotta végre, hogy tanácskozás ürügye alatt egy házba hívta őket. Vagy ötvenen megjelentek s mikor együtt voltak, az ajtókat bezáratta s mind az ötvennek levágatta a fejét. Kegyetlenségével csak azt érte el, hogy a főurak kezdtek megbarátkozni Péter visszajövetelének gondolatával, csakhogy őt elűzzék. Többen közülük Németországba mentek Péter visszahívására, aki viszont Henriket bujtogatta Aba ellen.

Ez és más előjelek arra mutattak, hogy Aba uralkodásának végórája közeledik. Állítólag ebben az évben történt volna, hogy midőn Csanádon a húsvéti ünnepekre megjelent, hogy királyi szokás szerint a templomban a koronát fejére tétesse, Gellért püspök az ötven főúr kivégeztetése miatt vonakodott eleget tenni parancsának, sőt a szószékről kemény beszédet intézett hozzája így dorgálván őt:

„Ha életembe kerül is – hiszen én kész vagyok vértanúságot szenvedni – szemed elé tartom, óh király, jövődnek tükrét. Tudd meg tehát, hogy nemsokára lesújt reád a bosszú fegyvere, mely téged meg fog fosztani az országnak jogtalanul szerzett birtokából.”

A tolmács nem merte közölni a királlyal a püspök szavait, de Gellért megparancsolta, hogy szó szerint, híven tolmácsolja a beszédet, melyet Aba komoran hallgatott végig a nép nagy csodálkozására, mely azt hitte, hogy a püspököt szigorúan meg fogja büntetni érte.

Péter és az itthoni főurak csábításaira Henrik újból elhatározta a hadjáratot Aba ellen. Ürügyet abban keresett, hogy Aba nem tartotta meg a békekötés alkalmával esküvel erősített ígéreteit, holott nem Aba, hanem éppen a németek szegték meg a békét, kik az Aba ellen elégedetlenkedő főurak által is egyre ösztönöztettek a hadjárat megkezdésére. Henrik király ilyen körülmények között a hódítás egyenes szándékával indult Magyarország ellen s Aba újabb békeajánlatairól már tárgyalni sem volt hajlandó.

Henrik a Duna jobbpartján vonult lefelé s mikor a Rábcához ért, visszabocsátotta Aba követeit s velük üzente meg, hogy harmadnapon támadni fog. Aba átkelt a Rábán s Győr irányában húzódott, hol a német sereg egyik csapata hátban támadta. De nem volt sikere a támadásnak, mert az Aba jobbára köznépből álló serege bátran küzdött és erélyesen visszaverte a németeket. Másnap, vagyis 1044. július 5-én Ménfő falu közelében, az úgynevezett ménfői síkon találkozott egymással a két sereg. A magyar hadban nagy volt a harcikedv, melyet Aba lelkesítő s a németeket gúnyoló szavai is erősen fokoztak. De alighogy megkezdődött az ütközet, a magyarokat különös szerencsétlenség érte. A legendás elemekkel kevert német krónika előadása szerint, mikor a két sereg feltűnt egymás előtt, „egy gyönge felhőcske jelent meg égi jel gyanánt” a magyarok előtt, kiket a pápa kiátkozott. Majd utána nagy forgószél kerekedett, mely a németek felől a magyarok szemébe fújta a port. A magyarokat egészen beburkolta a porfelleg és a szemeik is annyira tele voltak porral, hogy egymást sem voltak képesek látni. A német krónika szerint Henrik katonái Isten nevének kiáltásával támadtak a magyarokra, kik a németek csatakiáltását vad kurjantásokkal viszonozták. Eleinte keményen tartották magukat, de mikor látták veszteségeik nagyságát, rémülve otthagyták a csatateret és futásnak eredtek. A német sereg azonban mindenütt nyomukban volt és hat mérföldön keresztül üldözte őket.

A német krónikának ezen csodás elemekkel és magyarellenes elfogultsággal kevert tudósítása ellenében sokkal hitelesebbnek látszik a magyar tudósítás Aba és Henrik ezen ütközetéről. Eszerint a magyar sereg előtt felkerekedett hatalmas porfelleg egy ideig megbénította a csapatok harcképességét, de az ütközet sorsát nem döntötte el. A magyarok a porfelleg ellenére is tartották magukat s annak elvonulása után harci rendbe állva készültek az újabb támadásra. És ekkor állott be a katasztrófa.

Az Aba táborában levő előkelők és párthíveik, akik elejétől fogva gyűlölettel viseltettek a király iránt, most látták elérkezettnek a pillanatot, hogy bosszút álljanak rajta. Eddig nem mertek elmaradni a táborból, most azonban csoportonként pártoltak át az ellenséghez. Mihelyt a tábor az árulást észrevette, bomladozni kezdett és futásnak indult. Henrik előtt nem lévén többé ellenség, akadály nélkül bevette Győrt és a királynak ott levő feleségét és gyermekeit fogságba ejtette s dús martalékkal távozott. A sereg ezalatt szakadatlanul üldözte a magyarokat, kiknek nagyrészét szétverte, fogságba ejtette vagy levágta. A ménfői ütközet ezzel véget ért. A csatateret beláthatatlan távolságban az elesett harcosok hullái borították és az oszlásnak induló tetemek olyan iszonyú szagot terjesztettek, hogy még két hónap múlva is alig lehetett a csatateret megközelíteni.

De nemcsak a magyaroknak volt nagy vesztesége a ménfői ütközetben, hanem a németeknek is, kikről a krónika feljegyezte, hogy Aba harcosainak elpártolása előtt a magyar harcosok csapásai miatt sűrűn hullottak.

Aba életére a ménfői ütközet tragédiát hozott. Utolsó napjairól és bukásáról különböző tudósítások maradtak fenn, de valamennyi megegyezik abban, hogy a ménfői ütközet királyi hatalmát végleg megsemmisítette. A német évkönyvek szerint a csatából megfutván egy kunyhóba menekült, hogy az éj folyamán a vad erővel kitört vihar elől meghúzza magát. De nem volt szerencséje. A villámok lecsaptak a kunyhóba és Aba innen is kénytelen volt menekülni. Végre ellenségeinek kezeibe jutott, ezek pedig átadták őt Péternek, aki aztán lefejeztette.

A hazai elbeszélések egyes mozzanataiban másként adják elő Aba király halálát. A ménfői ütközetből ezek szerint a Tisza felé vette útját és éjjelre egy faluban húzódott meg. Régi ellenségei, azok a magyar urak, kiknek király korában legtöbbet ártott, itt megtalálták és „egy veremben” megölték. Miután így bosszút álltak rajta, gondoskodtak tisztességes eltemetéséről. Egy templom mellé temették el és sírja, valamint szemfedője, koporsója, ruházata azon ép állapotban volt még évek múlva is, mikor testét kiásták, hogy az általa alapított abasári monostorban eltemessék. Sőt a nép kegyeletes képzelete rokonszenvesen kiszínezte a király holttestének csodálatos megmaradását. Az a hír terjedt ugyanis el, hogy Aba királyt egészen ép állapotban találták meg sírjában és sebhelyei is, melyeket az ütközetben kapott, szépen be voltak hegedve.

Aba Sámuel uralkodása éppen olyan rövidéletű volt, mint Péteré. Eseményekben és hadjáratokban elég gazdagnak mutatkozott, de már ezen években, Szent István király halála után alig hat-hét évre kiderült, hogy azok az alkotások, melyeket a szent király hatalmas tehetsége és államférfiúi ereje létesítettek, veszendőben vannak és züllésre jutottak a hozzá nem méltó utódok könnyelmű és komolytalan kormányzása folytán. A bomlási folyamat fokozatosan halad előre s alig van kilátás rá, hogy egyhamar valaki feltartóztassa.

Aba Sámuel bukása visszaadta Péternek elveszett uralmát. Péter Henrik király segítségével elnyerte újra a magyar koronát, de cserében feláldozta az ország függetlenségét. A német évkönyvek úgy tudják, hogy a segítség fejében 1045 pünkösd vasárnapján Péter hűbér gyanánt ajánlotta fel Henriknek Magyarországot. A magyarok nem sokat nyertek ilyenformán Péter visszajövetelével. S ő, mintha semmi sem történt volna, mihelyt a hatalom gyeplőit kezébe vette, folytatta tovább kicsapongásait, zsarnokságát és különösen az Aba-párti magyarok üldözését

Zsarnoksága az urak és a nép körében egyaránt elégedetlenséget támasztott ellene. Megbuktatására mozgalmak keletkeztek s Péter úgy iparkodik kivágni magát kellemetlen helyzetéből, hogy újból Henrik támogatását veszi igénybe. Természetesen ennek a támogatásnak is a nemzet adta meg az árát, mert Péter, csakhogy a trónon megmaradhasson, jobbágyi hűségre adta az országot s ennek jeléül Székesfehérvárott aranylándzsát nyújtott át a német királynak évi adófizetés ígéretével.

Péter mindinkább gyűlöltté lett a magyarság előtt, mely a megbízhatatlan, jellemtelen, erőszakos és idegenekhez húzó király láttára elhatározta, hogy az Árpádok száműzött sarjaival, Szár László fiaival fog érintkezésbe lépni s a gyűlölt Pétert elűzik trónjáról. Péter tudomást szerzett az összeesküvésről s zsarnoki fellépéssel próbálta az elégedetleneket elrettenteni. Az összeesküvők közül sokat elfogatott s akasztás, megvakíttatás és más kegyetlenségek között végeztette ki őket. Csakhogy erőszakosságával még jobban felingerelte maga ellen a nemzetet, mely nem habozott többé. Csanádon kimondották Péter trónvesztését és az Árpád-házból való hercegek visszahívatását.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)