A trónválságot most Béla fiainak, Gézának, Lászlónak és Lambertnek méltányos magatartása, a trónról való lemondásuk szünette meg. Lehet az is, sőt ez a valószínű, hogy Béla fiai nem találtak elég fegyveres segítséget s ezért mondtak le a kétes küzdelem megindításáról.

Salamon most Henrik császár kíséretében akadály nélkül jött be az országba és egyenesen Székesfehérvárnak tartott, hol megkoronáztatta magát. A tizenegy esztendős király tanácsosai irányítása alatt megkezdte aztán a kormányzást. De úgy látszik, hogy Béla fiaival szemben nem teljesítette azoknak az ország harmadrészére vonatkozó igényét, mert a hercegek Lengyelországba menekültek, hogy jogaiknak fegyveres úton szerezzenek érvényt. Salamon erre Mosonyba menekült és Henrik támogatását sürgette. De időközben sikerült a békét helyreállítani olyan feltételek mellett, hogy Géza és testvérei megkapják az ország harmadrészét.

A békesség jeléül Salamon és a hercegek Győrben jöttek össze. Néhány hónap múlva pedig a húsvéti ünnepekre Pécsre látogattak, hol Géza ekkor személyesen tette Salamon fejére a koronát. Salamon és Géza egyideig békességben éltek, sőt az első hadi vállalatukat, mely Zolomér horvát zsupán (fejedelem) érdekében történt, közösen hajtották végre. Zolomér ugyanis Béla király leányát, Ilonát bírta nőül, ezáltal Salamonnal és a magyar hercegekkel közeli rokonságba jutott. Miután Leopold karintiai herceg megtámadta, a magyarokhoz fordult segítségért, kik meg is védték őt Leopold ellen. Mikor pedig a csehek egészen Trencsénig betörtek, Salamon Gézával és a hercegekkel ismét közösen indult hadjáratra Csehország ellen. Itt történt állítólag, hogy egy óriás cseh vitéz leszólta a magyarok bátorságát s vitézi tornára hívta ki őket. A cseh vitéz gúnyolódására előállott egy Bátor Opos nevű magyar, aki fényesen legyőzte a cseh vitézt.

Nagyobb jelentőségű volt azonban Salamonnak és a hercegeknek a kunok ellen folytatott hadjárata. A kunok Ozul vezérük alatt Erdélybe törtek és innen egészen a Nyírségig pusztították az országot. Már visszaindulóban voltak, midőn a magyar sereg Doboka vármegyébe vonult, hogy itt várja be a kunokat. Cserhalom környékén ütközött meg a két sereg egymással. A hegyet a kunok tartották megszállva és sűrű nyíllövésekkel iparkodtak a három oszlopban előretörő magyarok rohamát feltartani. Salamon, Géza és László vezették a magyar csapatokat s mindhárman merészen nyomultak előre. De leginkább a daliás László tüntette ki magát, aki egyszerre négy kunt levágott, majd egy ötödiket is, kitől azonban ő is sebet kapott.

A krónika itt már legendás elemeket kever a hadjárat elbeszélésébe, mert azt mondta, hogy László sebe nem volt veszélyes. Csodálatos módon abban a pillanatban meggyógyult. A kunok állása a feltörő magyar had rohamai nyomán mind világosabbá lett. Pláne, mikor a magyarok a hegy tetejére értek, nem bírták pozíciójukat tartani, mert a magyarok úgy vágták a kopaszra nyírt kun fejeket, mint „a nyers tököt.” Nagyrészük oda is veszett a csatában.

A cserhalmi ütközetnek különben egyik romantikus epizódja ragadta meg legjobban a krónikások képzeletét. Lászlót a legrokonszenvesebb lovagias tulajdonságában tünteti fel ez az eset, amint egy gyönge nő védelmére kel.

Az ütközet vége felé észrevette László, hogy egy kun harcos egy gyönyörű magyar nőt nyergébe emel és az ifjú hölgy jajveszékelése közepett tovaszáguld vele. László sarkantyúba kapta lovát s a kun rabló után vágtatott, de lova nagy kimerültsége miatt nem tudta azt utolérni. Nem akart mégsem belenyugodni abba, hogy a védtelen nő a kun harcos martalékává legyen, azért a nő felé kiáltott:

„Szép húgom! Kapaszkodjál a kun övébe és rántsd le őt magaddal a lóról.”

A nő engedelmeskedett László figyelmeztetésének, aki most utolérte a kunt és kemény viadal után leterítette, a remegő hölgyet pedig megszabadította. De ekkor derült ki, hogy a remegő hölgy nemcsak magamagáért, hanem a kun életéért is remegett s mikor László utolérte őt, kérve-kérte, hogy ne ölje meg a kun harcost. „Látnivaló – konstatálja ebből az alkalomból a krónikás – hogy az asszonyban nincs hűség, mert tán bujaságból akarta a kunt megszabadítani.” Kiderült azonban más is. László azt vélte, hogy a hölgy a nagyváradi püspök leánya, „de az a leány nem a püspök leánya volt.”

Salamon és bátyjai között az egyetértést ezideig nem sikerült a fondorkodóknak megbontaniuk, a király és a három testvér ennélfogva diadallal harcoltak ellenségeik ellen. Amikor Dukász Mihály görög császár és ennek helytartója bujtogatására a kunok és a besenyők az ország déli határán több ízben betörtek, Salamon a hercegekkel és a hadsereggel Nándorfejérvár ellen indult.

A magyar had hajókon kelt át a Dunán s megkezdte Nándorfejérvár körülzárolását. Nyolc fatornyot emeltek és azokból lődözték a várost faltörőgépek, tüzes nyilak segítségével. Két hónapja folyt már az ostrom, mikor egy éjjel egy fogoly magyar leány felgyujtotta a várost, miáltal a magyarok a várfalak résein bejuthattak oda. Niketász helytartó a fellegvárba vonult, de nemsokára szabad elvonulás mellett megadta magát.

Itt támadt az első komolyabb összeütközés Salamon és a hercegek között. A ravaszlelkű Vid főispán, a király tanácsosainak egyike rávette Salamont, hogy a zsákmányba Niketász őrségét is vegyék föl, amit Géza az adott szóra való hivatkozással nem engedett meg. Erre Vid rávette most Salamont arra, hogy a hercegeknek kevesebb zsákmányt adjon, ami miatt aztán összetűzés támadt Salamon és bátyjai között. A viszályt nemsokára még jobban fokozta Dukász Mihály görög császárnak az az ajándéka, melyet Gézának küldött a görög csapatok szabad elvonulásának biztosításáért. Az ajándék között a hagyomány szerint volt egy korona is, ami a fondorlelkű Vidnek jó ürügyül szolgált arra, hogy a befolyásolható Salamont izgathassa.

„Nem látod-e, királyom – mondta – hogy a külföld szemében nem te, hanem Géza a király? Őt tisztelik meg a követek a koronával.”

Mikor pedig látta Salamon ingadozását, azzal próbált hatni reá, hogy figyelmeztette a hercegek hatalmának növekedésére és az ebből származható viszályokra.

„Két éles szablya – mondotta – nem fér egy hüvelyben: két király nem lehet egy országban.”

Salamont addig környékezte Vid intrikáival, amíg az végre engedett a rágalmaknak és elhatározta, hogy megtöri bátyjai hatalmát. Újra hadjáratot indított Nis ellen és felszólította a hercegeket, hogy vonuljanak táborába. Ezek azonban értesültek Vid fondorlatairól s László nem jelent meg, hanem a Nyírség körül maradt seregével, Géza pedig csak egy kisebb csapattal jött. A hadjárat Nis elfoglalásával végződött s nemsokára Salamon és Géza hazatértek.

A bizalom azonban megszűnt közöttük s nemcsak a hercegek, hanem Salamon is szövetségesek után néztek. A háború nyílt kitörését csakis a püspökök közbenjárása akadályozta meg, kik rávették Salamont és Gézát a békére. Salamon Ernyeit és Videt küldte kezesekül Gézához, akiket Géza rövid idő múlva visszaküldött, mert nem bízott Salamon ígéretében. Pedig nem a tehetetlen Salamon, hanem környezete és különösen a gonosz Vid volt az okozója a viszálykodásnak. Vid például azalatt a rövid idő alatt is, míg Gézánál tartózkodott, ennek két kapitányát, Bikást és Petrudot rávette arra, hogy háború esetén Salamonhoz pártoljanak.

A háborút alig lehetett már elódázni. De nem Géza, hanem Salamon indította meg a harcot tanácsosai befolyására. Éppen akkor, mikor László és Lambert külföldi segítségszerzés végett távol voltak az országtól, megtámadta Gézát. Géza egyik hű emberének, Vilmos szegszárdi apátnak figyelmeztetéséből értesült az ellene készülő támadásról. Hirtelen összegyűjtötte csekély hadát s azzal a határszél felé törekedett, hogy a Morvaország felől segéllyel érkező Lászlóval egyesüljön. Szándékát azonban nem hajthatta végre, mert Salamon eléje került s csekély számú seregét megverte. A vereséget leginkább az okozta, hogy Bikás és Petrud, a két áruló megszegték esküjüket és átszöktek Salamon seregéhez. Amilyen volt az árulásuk, olyan volt a fizetésük is. A végzet utolérte őket. Salamon emberei ugyanis a szökevényeket is ellenségnek tekintették s őket is levágták.

Géza nehezen kiszabadult az ellenséges gyűrűből s Vác irányába sietett, hogy Lászlóval és Lamberttel gyorsabban egyesülhessen. Salamon eközben Vid tanácsára ahelyett, hogy békülni iparkodott volna a hercegekkel, újabb ütközetre szánta el magát. Értesült róla, hogy László megérkezett a segélyhaddal s Ottó morva herceg is vele van s Mogyoródnál ütöttek tábort. Géza és szövetségesei Cinkota tájékán táboroztak, nem messze Salamon seregétől, melyet az övéktől az a hegy választott el, mely Fóth és Mogyoród között húzódik.

A hagyomány szerint, mikor a hercegek tanácskozni kezdtek, László az égből egy angyalt látott leszállani koronával a kezében, melyet az Géza feje fölé tartott.

A hercegek hadrendje a következőképpen alakult. A balszárnyat László, a jobbszárnyat Ottó és a centrumot Géza vezette. A harcvonal mögött volt elhelyezve ezenkívül egy erős tartalék, mely több dandárból állott. László az ütközet előtt fogadalmat tett, hogy templomot épít Szent Márton tiszteletére, ha győzni fognak. Eközben a királyi sereg a hegyen lefelé vonult, hogy az ellenséges hadat megtámadja. A jóindulatú Ernyei, ki hasztalanul figyelmeztette Salamont a viszálykodások abbahagyására, mikor meglátta a szép rendben felállított sereget, aggodalommal mondta Vidnek:

„Ezek, látom, nem akarnak futni, hanem győzni vagy halni készülnek, különben nem álltak volna háttal a Dunának.”

Hogy Salamont félrevezessék, Géza és László az ütközet előtt öltözetet cseréltek, aminek meglett az az eredménye, hogy Salamon egyenesen a Gézának vélt Lászlót támadta meg, miután Gézát jóval gyöngébb hadvezérnek ismerték. Az első összecsapások után felismerte azonban, hogy László áll előtte s hogy meneküljön előle, a középhadra vetette magát, miáltal Lászlónak lehetővé tette, hogy oldalt és hátában támadja meg Salamont, kit ezalatt Géza is keményen szorított és Ottó a jobbszárnnyal majdnem egészen bekerített.

A mogyoródi csata, melyben Géza és László hercegek megverték Salamon király seregét.

Az ütközet rendkívül véres lefolyású volt. Salamon csak a Bátor Opos közbelépése folytán tudott menekülni, mert tanácsadói, Ernyei és Vid a csatatéren maradtak. A karintiai herceg és a cseh vezér súlyos sebekkel fogságba kerültek és a királyi sereg szétszaladt. Mint az „ökröket a mészárszéken,” úgy vágták Géza hadai a bekerített csapatokat. Köröskörül tele volt szórva halottakkal a csatatér s mikor László az ütközet után a szomorú helyet bejárta, a nagy veszteség láttára keserves sírásra fakadt.

„Tépte orcáját és haját, mint ahogy az anya sír fiai halálán” – mondja a krónika.

Az elesettek között ott találta Ernyei holttestét is. Nagy részvéttel nézte a jellemes magyar megmerevedett, néma arcát, aztán leszállván lováról, könnyes szemekkel megölelte, miközben mintegy magának beszélve, így szólott hozzá:

„Ernyei! Te békeszerető! Sajnálom vesztedet, mintha testvérem lettél volna, mert szíved, tanácsod a békére hajlott.”

De nem messze Ernyei holttestétől ott találta a fondor lelkületű Vid hulláját, melynek láttára folytatta monológját:

„Sajnállak téged is, Vid, bár örökös ellenségem voltál. Bárcsak élhetnél és megjavulnál, hogy ezentúl a békét hirdesd közöttünk.”

Meghagyta aztán, hogy Ernyeit Vácon illő végtisztességgel temessék el s Vid eltemettetéséről is gondoskodott, de a katonák dühükben felvágták mellét s teleszórták homokkal s a szemeit is

„Amíg éltél, kebled és szemeid sohasem teltek el fénnyel és javakkal – mondották dühükben – most tehát por töltse meg azokat.”
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)