Endrét elismerte a nemzet királyának, Péter azonban nem akart és nem tudott a mellőzésbe beletörődni s fegyveres erővel próbálta hatalmát visszaszerezni. Először Székesfehérvárra menekült, de itt nem kaphatott segítséget, mert a lázadás ide is eljutott. Ezért Mosonynak vette útját, hogy Németországba sietve Henriktől segítséget kérjen. Mielőtt ezt tehette volna, már utolérte Endre követe, aki azt az üzenetet hozta számára, hogy maradjon az országban, ne csináljon belviszályt, mert a király hajlandó vele megbékülni. Péter hitelt adott a követ csábításainak s visszafelé indult. De mikor már jó utat megtett észrevette, hogy a követ kelepcébe csalja, mert a lázadók kezébe került. Mégsem adta meg magát. Zámor (ma Zámoly) helységbe húzta meg magát embereivel és ott három napon át védekezett kétségbeesett elszántsággal. Emberei fogytával végre a sors őt is utolérte. A magyarok elfogták és kiszúrták a szemeit. Hátralevő pár esztendejét Székesfehérvárott tengette. Holttestét az általa alapított pécsi templomban helyezték örök nyugalomra. Egy másik adat szerint, melyet a külföldi krónikások őriztek meg, nőül vette Bretiszláv herceg nővérét, Juditot s számos évig boldog házasságban élt vele.

Péter halála után a pogány lázadás helyenként kissé lecsöndesedett. Érdeme volt ebben Endrének is, aki öccsével ellentétben, nem rokonszenvezett a pogány vallással. Öccse, Levente viszont hirtelen meghalt s így nem volt alkalma, hogy a pogány lázadás tüzét erősebben élessze. Endre eleinte nem volt tisztában az országban uralkodó állapotokkal. Lassan tudott csak tájékozódni a pártviszonyok felől s mikor látta, hogy a lakosság nagyobb része a keresztény vallás híve, ezekkel szövetkezve leverte a Vata által vezérelt pogány lázadást és a törvényes állapotot aránylag elég gyorsan és elég sikerrel helyreállította.

Trónja és az ország nyugalma érdekében még csak Henrik német királlyal kellett rendeznie ügyét. Tudta, hogy Henrik Péter elűzéséért elégtételt fog követelni. Hogy tehát a nagyobb veszedelmeket elhárítsa, követeket küldött Henrikhez a béke érdekében. A követek azonban eredmény nélkül tértek vissza s Endrének készülnie kellett a háborúra. Betegeskedése és a hadban való járatlansága arra ösztönözték, hogy Lengyelországban tartózkodó öccsét, Béla herceget hívja az országba. Az ország harmadrészét és halála után a királyi koronát helyezte számára kilátásba, ha a vezérletet elfogadja. Béla örömmel vette a meghívást s feleségével és két gyermekével, Gézával és Lászlóval az országba jött.

A csatározások német részről indultak meg. Először Adalbert osztrák herceg, aztán pedig Gebhard regensburgi püspök pusztította a határokat. Endre, hogy a kölcsönt némileg visszaadja, Bajorország dúlására maga is hadat küldött, közben pedig sürgősen folytatta a készülődéseket a hadjáratra. Henrik három nagy hadosztályban vezette seregeit az országba. A Duna balpartján menetelő két hadosztályt Bretiszláv cseh és Welf karantáni hercegek vezényelték, míg ő maga a jobbparton vezette seregét. Az eleséget és az ostromszereket a Dunán egy hajóhad szállította, melynek Gebhard püspök volt a parancsnoka.

Vata, a lázadó pogány vezér és Endre találkozása. A pogány lázadás vezérei csak akkor akartak az Oroszországból visszatérő Endre mellé állni, ha megengedi a pogányság visszaállítását. Levente herceg éppen rábeszéli erre bátyját, aki habozva áll a kérelmezők előtt.

A magyar had sem ült tétlenül, mialatt Henrik előnyomult az országba. Béla herceg kitűnően vezette, a védelmet. Henrik hadai előtt mindent felégetett, a lakosságot pedig az erdőkbe rejtette el.

I. Endre király

Öccsének Béla hercegnek a segítségével megverte III. Henrik német császár seregeit s így helyreállította az ország függetlenségét. Uralkodásának végét Béla herceggel való viszálya zavarta meg. A testvérharcban Béla győzött. Endre király halálos sebet kapott a harctéren.

Henrik kétségbeesve tapasztalta, hogy nem tudja seregét etetni eleséggel, minélfogva a Duna elérésére törekedett, hogy az élelemszállító hajókból lássa el csapatait. Béla íjászai azonban itt is nyomában voltak. Komoly csatába nem elegyedtek, de annál inkább nyugtalanították és fárasztották a német sereget s tervszerűen akadályozták előrehatolásában.

Béla ügyessége azonban ennél is jóval nagyobb kárt, úgyszólván döntő csapást okozott Henriknek. Gebhard püspök ugyanis nagy nehezen levezette Győrig a német hajóhadat. De elveszítvén Henrik seregével az összeköttetést, futárt küldött felkeresésére és további parancsára nézve, hogy a hajóhaddal hol várja be őt. A futár a magyarok kezébe került, kik azt egyenesen Béla elé vezették. Béla Miklós püspök segítségével megfejtette Gebhard levelét, amely nagy örömet okozott neki. Már a levél tolmácsolása közben tisztában volt tervével. Először is egy német embert kerestetett, majd mikor a németet, aki mellékesen magyarországi származású volt, elébe vezették, szigorúan meghagyta neki, hogy az általa küldött levelet vigye el Gebhard táborába és azzal az üzenettel adja át, hogy a német császár küldi azt neki.

A levélben aztán Béla a császár nevében meghagyta Gebhardnak, hogy hajóhadával tüstént vonuljon vissza és közölje ilyen értelemben a császári parancsot a másik két hadosztály vezetőivel is. A visszavonulás okául azt említette, hogy a német birodalomban hirtelen válság tört ki, mely jelenlétét múlhatatlanul szükségessé teszi.

A levéllel útnak indított német kitűnően eljárt megbízatásában, Gebhard a német hajóhadat visszafordította és a balparti sereget is visszavonulásra utasította, mely ekkor már a Garamnál járt. Henrik a maga seregével teljesen magára maradt. Mikor az éhség elől menekülve, nagy erőfeszítések között végre a Dunához ért, újabb katasztrófa várta, mert az eleségszállító hajóknak hűlt helyét sem találta. Gebhard püspök azóta valahol Bécs körül hajókázott, míg Henrik serege az éhségtől és kimerültségtől elgyötörve kénytelen volt visszamenetelre szánni magát.

Béla ezt a pillanatot találta legalkalmasabbnak a Henrikkel való leszámolásra. Friss csapataival villámgyorsan megtámadta a Vértes-hegységnél az éhségtől alig támolygó németeket, akik kétségbeesetten menekültek előle. A német vértesek vértjeiket is elhányták, hogy könnyebben menekülhessenek, de hiába futottak. A folyamátjáróknál, az utak mentén a magyar íjászok lovasok és készen várták őket s olyan véresen verték vissza a német hadat, hogy az csak nagynehezen, tetemes veszteséggel tudott Hainburgba menekülni.

Henrik nem tudta elfeledni magyarországi kudarcát. Másfelől hatalmi súlyának is sokat ártott, hogy a magyarok, kiket hűbéreseivé akart tenni, olyan csúfosan elverték. Az 1052. évben tehát megújította a hadjáratot s okulva a múlt évi tapasztalatokon, seregét a Duna jobb és balpartján vezette, miközben hajóhada nagy eleségkészlettel, ostromszerekkel a Dunán indult lefelé. Hetekig tartott a készülődés, mert Henrik Pozsony vára megvételét tűzte ki céljául. Az ostrom már megkezdődött, mikor a várból éjnek idején egy Zothmund nevű búvár indult el azzal a feladattal, hogy a Dunán horgonyzó hajókat elsüllyessze.

Zothmund nevezetes volt arról, hogy az úszásban és a víz alatti tartózkodásban senki sem versenyezhetett vele. A vett parancs értelmében, mikor az éjszaka beállott, szép csöndesen leúszott a Dunán és a császári hajókhoz érve azokat egymásután kifúrta, majd léket vágott mindeniken. Aztán, amilyen észrevétlenül jött, olyan észrevétlenül távozott. Mire a pozsonyi várba ért, a hajók nagyrésze már víz alá került. Odaveszett az összes eleség, az ostromló gépek, sőt a hajókban elszállásolt emberek nagyrésze is. Henrik megszégyenülve látta, hogy a magyarok megint kijátszották, nagy haraggal kénytelen volt másodszor is kivonulni az országból. A béketárgyalások fonalát most a pápa vette a kezébe. Csakhogy az a terve, hogy Endre elismerje Németország főhatóságát s évi adót fizessen, ezúttal sem sikerült.

Endre és Béla kereken kijelentették, hogy az ország függetlenségéről semmi körülmények között sem mondanak le. Szó sem lehetett tehát arról, hogy Magyarország maga fölött Németországot elismerje. A béke megkötését azonban késleltetni sem Endre, sem Béla nem akarták. Követeket küldöttek tehát Trierbe Henrikhez és közölték vele a feltételeket, melyek szerint Magyarország sem évi adót nem fizet, sem Németország főhatóságát nem ismeri el, ellenben az Aba Sámuel által átengedett Lajta és Szárhegy közötti terület birtoklásába beleegyeznek s emellett hajlandók a császárt háborúiban támogatni. Ezen az alapon létre is jött a béke, melynek zálogául más szerződést is kötöttek. Henrik ugyanis ajánlotta Judit nevű leányának Endre fiával, Salamonnal való eljegyzését. A magyar követek tudomásul vették a császár ajánlatát, sőt Endre is nagy örömmel karolta fel a dolgot, de hivatalosan csak később tartották meg az eljegyzést, mikor III. Henrik már nem volt életben s helyette IV. Henrik valósította meg előde akaratát. A hadjáratok, és a béke szerencsés befejezésére Endre 1055-ben a nagyhírű tihanyi apátságot alapította.

Amíg az ország a háború veszedelmeiben volt, Endre és Béla testvéri szeretetben éltek egymással. Endre elismerte Béla nagy érdemeit, a nemzet pedig rajongva vette körül a herceget, kit nagy sikerrel végbevitt hadjáratai a legnépszerűbb emberré tettek.

Csakhogy a szép egyetértés Endre és Béla között nem tartott sokáig. A változott viszonyok különösen Endrének az érzelmeit változtatták meg Béla iránt.

Mikor Endre király a háború idejében Bélát behívta az országba, azt az ígéretet tette neki, hogy halála után ő fogja a királyi koronát örökölni. Endrének ez az ígérete akkoriban teljesen őszinte volt. Ekkor ugyanis még nem volt gyermeke. Csakhogy időközben fia született s megbánta az öccsének tett ígéretet. A szerencse és öccsének nagylelkűsége azonban itt is segítségére jött.

Béla ugyanis az 1057-i országgyűlésen ünnepélyesen kijelentette, hogy Salamon javára lemond trónigényéről s ezen kijelentése alapján 1058-ban Salamont ünnepélyesen megkoronázták.

A koronázás után Endrét állandóan bujtogatták tanácsosai, közöttük Vid és Ernyei, hogy Béla a koronára törekszik s iparkodtak a különben is nyomott kedélyű királyt öccse ellen ingerelni.

Hasonlóképen cselekedtek Bélával az ő párthívei, úgyhogy a két testvér között mindinkább feszült és bizalmatlan viszony keletkezett s végül Endre, hitelt adva a gyanúsításoknak elhatározta öccsének kivégzését, ha a gyanú tényleg igazolást nyerne.

Korona vagy kard.

Endre király öcsét Béla herceget tette meg trónja örökösévé. Mikor a királynak fia született, Béla ünnepélyesen lemondott trónigényéről. A király azonban nem bízott a lemondás őszinteségében. Ezért maga elé hívatta öccsét s a királyi koronát és a vezéri kardot tette eléje, hogy szabadon választhat a kettő közül. Béla a kardot választotta, különben a testőrök megölték volna.

Hogy Béla titkos érzelmeit és vágyait megtudja, bizalmasainak tanácsára egy jelenetet rendezett, melynek színhelye Várkony volt, hol ekkor mind a ketten időztek. Udvari emberei és különösen a két főcselszövő, Ernyei és Vid, azt tanácsolták neki, hogy tegye próbára Bélát akképpen, hogy a királyi koronát, mint az uralkodói hatalom jelvényét s a kardot mint a vezérség jelképét helyezze Béla elé, hogy ő a kettő közül tetszése szerint válasszon. Ha a kardot fogja választani, nincs baj, a királynak nem kell aggódnia fia sorsáért, ámha Béla a koronához nyúl, akkor menten ölesse meg, mert ez azt jelenti, hogy Béla igényt tart még mindig a trónra és Salamon uralkodását veszély fenyegeti.

Endre belement tanácsosai tervébe s öccse érzelmeinek kipróbálására a várkonyi királyi lak közepén egy szőnyegre kitétette a koronát és a kardot. Azután hívatta Bélát, aki meg is jelent.

Abban a pillanatban azonban, mikor a terembe lépett, szerencséjére a palotások Miklós nevű vezetője az ajtóban oda súgta a hercegnek:

„Ha kedves az életed, válaszd a kardot!”

Béla nem értette, hogy mit akar mondani a palotások főembere a rejtélyes szavakkal, de már nem volt ideje sem a gondolkozásra, sem a kérdezősködésre, mert az ajtó feltárult előtte és ő a királyi teremben találta magát. Az itt látott dolgok még jobban felkeltették csodálkozását. A betegeskedő király egy pamlagon feküdt, előtte pedig egy szőnyeg volt leterítve, melyre a korona és a kard volt elhelyezve. Mihelyt Béla a terembe ért, Endre így szólt hozzá:

“Öcsém úr! Vezér! Én fiamat megkoronáztattam ugyan, de azért nincs megkötve a te akaratod sem. Elismerem, hogy jogod van a koronához: ám válassz tehát tetszésed szerint a korona vagy a kard között.”

Béla agyában most világosodott meg a palotás főnök szavainak az értelme. Minden habozás nélkül egyenesen a kardhoz nyúlt s tettének magyarázatául ezeket mondotta Endrének:

„Fiad már király, ám legyen övé a korona, én megelégszem a vezérséggel.”

Endre kitörő örömmel közeledett Béla felé s egészen boldog volt a kényes kérdés ezen megoldása miatt. De Bélát annál inkább elkedvetlenítette bátyjának méltatlan cselfogása és bizalmatlankodása. Nem érezte többé biztonságban magát az országban s fiaival együtt a lengyel királyhoz menekült. Endre érezte, hogy Bélával még egyszer számolnia kell, azért biztosítani akarta magát mindenféle eshetőségre s szövetségesek után nézett. Még ez évben szövetséget kötött IV. Henrikkel és eljegyeztette Salamon számára III. Henrik leányát. A cseh herceggel szintén szövetségre lépett.

Endre és Béla csatája.

A testvérháború döntő csatájában Endre király leesett lováról s menekülő hadai keresztül gázoltak rajta.

Endrét előérzete nem csalta meg. Béla meg akarta torolni a rajta elkövetett sérelmet s három lengyel csapat kíséretében betört az országba. A testvérháború, miként mindig történni szokott, pártokra szaggatta az országot. Endre hívei a Duna környékén gyülekeztek s ide húzódott a német segélysereg is. Ez kevésre becsülte Béla haderejét s az útban levő cseh hadakat sem várta be, harcba bocsátkozott Béla portyázó csapataival és a színleg hátráló sereget keményen üldözőbe vette s közben átkelt a Tiszán is.

De a helyzet egy pillanat alatt megváltozott, mihelyt Béla balparti serege kellő fedezékbe jutott és a németek csalogatását abbahagyta. A kelepce készen várta már a németeket. A Tisza balpartján Béla egy erős sereggel hirtelen Endre csapataira vetette magát s mikor ezek megfutamodtak, hogy az ország nyugati részéről érkező csehekkel egyesülhessenek, a hátuk mögé került lengyel csapat Béla vezetése alatt újból megtámadta s másodszor is megverte őket.

 I. Endre kereszttel jelzett sírja a tihanyi apátságban, melyet Endre alapított.

Az ütközetben Endre király is súlyos sebeket szenvedett. Futás közben leesett lováról, a menekülés kétségbeesett zavarában több lovas keresztülgázolt rajta. Halálos sebekkel vitték Zircbe, hol pár napi szenvedés után meghalt. Holttestét a tihanyi apátság templomában temették el. A gyermek Salamon királyt már jóval előbb, még a háború kezdete előtt Mölkbe vitték az osztrák herceghez s ide menekültek Endrének mindama párthívei, akiknek részük volt a Béla elleni intrikákban s most okuk volt tartani az új király bosszújától.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)