Vata lázadása.
Szár László fiai, Endre, Béla és Levente, midőn Szent István figyelmeztette őket az ellenük tornyosuló veszedelmekre, előbb Cseh, majd Lengyelországba menekültek. Bélát vitézsége csakhamar előkelő tisztségbe juttatta. Lengyelországban Miciszláv fejedelem oldalán a pomeránok ellen harcolván, azoknak fejedelmét párviadalban megölte, miáltal az ütközet sikerét is biztosította. Miciszláv hálából Rikhesza nevű leányát adta neki egy tartománnyal, hol Béla nyugodtan éldegélt, amíg Miciszláv halála után az ő tartományában is ki nem törtek a zavarok. Endre és Levente egy ideig Béla udvarában tartózkodtak, innen Lodomériába, majd a kunokhoz s végre Oroszországba költöztek, hol Jaroszláv fejedelem igen szívesen fogadta őket. Sőt Endréhez leányát, Anasztáziát nőül is adta.
Az elégedetlen magyarok követsége itt találta meg Endrét, midőn a Péter létételére szövetkezett urak megbízásából őt felkereste. Endre szívesen fogadta a küldöttséget, örömmel vette ajánlatukat, de előbb ő is meg akart győződni az ügyek állásáról s evégből egyik hűséges emberét Magyarországba küldötte, aki csakhamar visszatért s mindenben megerősítette a küldöttség állításait. Endre tehát Levente kíséretében egy orosz csapattal megindult Magyarországba. Abaújvárnál a főrendek, mint magyar királyt fogadták.
A Péter elleni forradalommal párhuzamosan egy másik forradalom is folyt az országban, mely egyenesen Szent István nagy művének megsemmisítésére tört. A magyarság tömegében Péter uralkodása idején az elégedetlenség elemei többféle forrásból táplálkoztak. Az úri rend gyűlölte Péterben a zsarnok uralkodót, ki a maga hatalmi céljaiért az ország függetlenségét, vagyis a kiváltságos osztályok előnyös helyzetét is feláldozta a német királynak. A nép gyűlöletének okai azonban másféle forrásból eredtek.
Szent István halála óta mindaz, ami Péter és Aba Sámuel kormányzása alatt történt, a nép szemében úgy tűnt fel, mint az új rendszer tűrhetetlen és igazságtalan önkénye.
Szent István tudott erélyes, sőt erőszakos is lenni az állami érdekek megvédésében, de másfelől rajta volt, hogy a kereszténység behozatala által érezzék az emberek, hogy ez az újítás több védelmet, biztonságot és igazságot szolgáltat nekik, mint a barbár rendszerben való életük.
Péternek és Aba Sámuelnek, mint keresztény uralkodóknak az lett volna tehát kötelességük, hogy kormányzásuk humánus módja által meggyőzzék a tömeget a kereszténység nélkülözhetetlenségéről. De mind a ketten, különösen Péter éppen az ellenkezőjét cselekedték. Mialatt a papok az egész országban prédikálták a jámborságot, alázatosságot, az embertársak szeretetét, a gyöngék és elhagyatottak támogatását, a királyi udvar a legcsúnyább kicsapongásokba merült, egyik törvénytelenséget a másik után követte el s zsarolta a népet. Azonkívül a Szent István óta meglevő dézsma fizetése és egyéb szolgáltatások is izgatták a tömegeket. A nép úgy vélte, hogy ezek ellenében az új rendszertől cserébe semmit sem kapott, azt azonban láthatta, hogy az idegen könnyebben boldogul, mint ő, az állások nagyrészét velük töltötték be, az adományozások az ő számukra történnek s ráadásul, minél jobban meggyökeresedik az idegen az országban, annál pöffeszkedőbb lesz, s annál inkább éreztetik kiváltságos helyzetét a magyarsággal.
A forradalmi erők kitörésével aztán valóságos dúlások színhelyévé válik az ország. A régi állapotokért sóvárgó magyarság megtámadja az idegeneket, a papokat, a püspököket, katonákat, dézsmaszedőket és mindenkit, akit a gyűlölt új rendszer fenntartójának és hívének tart. A pogány lázadás mind nagyobb erővel harapózott el s mikor Endre és Levente Pest környékére érkeztek, a nép már nyíltan követelte, hogy Endre törölje el az új vallást. Levente állítólag szintén a pogánysággal rokonszenvezett, Endre pedig az általános közóhajjal találván szemben magát, ha akarta volna, sem lett volna képes reá, hogy a túlerővel szemben a keresztény érdekeket védelmezze. Hagyta tehát, hogy a nép támadjon a templomokra, égesse fel a kolostorokat és űzze el a papokat. És hagyta azt is, hogy gyilkolják az idegeneket, mert a népszenvedély elemi erővel tört ki ellenük, akikben a magyarság megrontóit látták.
Vata lázadása.
Péter király nemzetietlen uralma és a keresztény vallás ellen Vata borsodmegyei főúr vezetése alatt forradalom tört ki.A feldühödött nép a pogány vallás visszaállítását követelte, s halomra gyilkolta a papokat és a keresztényeket. A templomokat kifosztották, a kereszteket ledöntötték, s a helyükbe emelt pogány oltárokon táltosok mutattak b áldozatokat Hadúrnak.
A pogány mozgalom vezére Vata nevű belusi várúr volt, aki a krónika szerint a pogányság visszaállításában maga járt elől jó példával. Haját pogány módon lenyíratta, csupán három csombokot hagyott lelógni fejéről. Ugyanezt tétette népével is. Azután ősi szokás szerint lovakat áldoztak isteneiknek s áldozat után táltosaik körében nagy lakmározásokat csaptak. A szent életű Gellért püspök ekkor Székesfehérvárott tartózkodott s megrémülve értesült a magyarok lázadásáról. Hogy a pogányság további terjedését megakadályozza, elhatározta, hogy személyesen fogja Endrét és Leventét felkeresni, minélfogva három püspöktársával s más hívőkkel Pest felé sietett.
Útközben azonban egy lázadó csapat Buda környékén őt is, kíséretét is megtámadta. Gellért püspöktársait agyonverték a pogány magyarok. De nem kegyelmeztek a lázadók Gellértnek sem. Miután kocsijáról levonszolták, a Kelenhegy egyik magas pontjára vitték és onnan letaszították a mélységbe. Előbb azonban mellét lándzsával átszúrták, fejét kövekkel zúzták be s még, élt mikor a magas hegyről alágurították a mélységbe.
A hagyomány szerint azóta nevezik ezt a hegyet, mely a budai oldalon húzódik, Gellért megölésének emlékére Gellérthegynek.
