A nápolyi hadjáratok befejezésével Lajos a litvánokkal és tatárokkal folytatott kisebb jelentőségű harcokat, de eközben komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy megnősül, miután első felesége meghalt. Udvarában akkor két hercegnő tartózkodott: Anna és Erzsébet hercegnő. Az utóbbi István boszniai fejedelem leánya volt. Annát IV. Károly császár vezette oltárhoz Budán, Erzsébetet pedig Lajos vette nőül.

A házasság Budán ment végbe nagy ünnepélyességek között. Károly császár és Lajos király ekkor szerződést kötöttek egymással, melyben arra kötelezték magukat, hogy gyermekeiket, amennyiben fiú vagy leányutódaik lesznek, egymással fogják összeházasítani. Károly császár Zsigmond nevű fia így lett aztán később férjévé Lajos Mária nevű leányának.

Házassága első hónapjait is alig tölthette nyugalomban Lajos, mert a genovai követek azzal a kérelemmel jelentek meg nála, hogy szövetkezzék velük Velence ellen. Lajos a háború elhalasztását attól tette függővé, ha Velence lemond Zára birtokáról, de a Károly császár közbenjárására végül abban állapodott meg, hogy a Velencével kötött fegyverszünet tartama alatt nem folytat hadjáratot. Tette ezt azért is, mert Kázmér lengyel király megsegítésére újból hadat kellett vezetnie a litvánok és tatárok ellen, kiket legyőzött, illetőleg a litvánokat megverte, a békéért esengő tatároknak pedig azon feltétel alatt, hogy a keresztény vallásra térnek, kegyelmet adott. Csakhogy a béke nem sokáig tartott.

A következő évben, 1355-ben a litvánok újból háborgatták Lengyelországot, Kázmér király pedig újból Lajos segítségéért folyamodott. Lajos el lévén foglalva, segítséget csak arra az esetre ígérhetett, ha seregeire feltétlenül szükség lesz. Hogy azonban a háború nehézségeit legalább az anyagiakban könnyítse, nagylelkűen elengedte Kázmérnak azt a százezer aranyat, mellyel a lengyel király Holicsért és Lodomériáért tartozott neki.

Kázmért ez a nagylelkűség annyira meghatotta, hogy maga is viszonozni akarván Lajos jóindulatát, országa rendeleteivel egyetemben megerősítette azokat a régebbi szerződéseket, melyek halála esetére az örökösödést Lajos számára biztosítják. Sőt ezt az engedményt azzal is tetézte, hogy az örökösödést nemcsak Lajos személyére, hanem utódaira is kiterjesztette.

Időközben Lajosnak Dusán szerb fejedelem ellen is kellett háborút viselnie, mivel Dusán nem akarta a magyar korona felsőbbségi jogait elismerni. Dusán, hogy Lajos fegyvereit ellensúlyozza, sietett szövetségre lépni Velencével és a pápa segítségét is kikérte azzal az ígérettel, hogy egész népével a római katolikus vallásra fog áttérni. Ez az ígéret azonban puszta szemfényvesztés volt, de nem is lett Dusánnak haszna belőle.

Lajos Zágrábban ütötte fel táborát és keresztes hadat gyűjtött Dusán ellen. Tábora napról-napra nőtt, a pápa buzgósága elismeréséül az egyház zászlótartójának nevezte el s rajta volt maga is, hogy Lajos vállalata minél fényesebben sikerüljön.

A hadjárat lefolyásáról adatok nem maradtak fenn, de kétségtelen, hogy 1356-ban Lajos király a háborút megindította Szerbia ellen s az sem valószínűtlen, hogy Dusán fölött diadalt aratott.

A szerb háborút azonban csakhamar követte egy másik, a Velence elleni hadjárat, mely már évek óta kikerülhetetlennek látszott. Lajos király 1348-ban Velencével nyolcéves fegyverszünetre lépett s mindent elkövetett arra nézve, hogy a békét állandósítsa. De Velence ravasz magatartásán legjobb szándékai megtörtek.

Mikor Johanna ellen nápolyi hadjáratait vezette, hajlandónak mutatkozott jelentékenyebb engedmények tételére is, ha Velence hajókat bocsát rendelkezésére, melyekkel seregét Olaszországba szállíthatja. Velence azonban kétszínűen viselkedett. Arra hivatkozott, hogy hajói a saját hadserege számára sem elégségesek, miközben titokban szövetségre lépett Johannával s ennek követelésére tagadta meg Lajostól hajóit.

Később Lajos értesült a Velence és Johanna között lévő szövetségről s már azon a ponton volt, hogy hajlandónak mutatkozott Genovával szövetkezve Velence ellen fellépni, midőn Károly császár közbenjárására, mint előbb említettük, arra határozta el magát, hogy a fegyverszünet leteltéig semmiféle küzdelembe nem avatkozik. Lajos még ezután is hajlandó lett volna a békére, de Dusán elleni hadjárata alatt arról értesül, hogy Velence Szerbiával szövetségre lépett ellene. Nem habozott többé, hanem egyenesen Dalmáciába vezette hadait és megkezdte Velence ellen a háborút. Két évig folyt a küzdelem, míg végre Velence kénytelen volt békéért könyörögni, nehogy Lajos győzelmei újabb veszteségekkel sújtsák a köztársaságot.

A béke értelmében Dalmáciát és a tengerpartot a magyar birodalomhoz csatolták (1358.). A velencei hadjárat befejeztével Lajos Szerbiában termett, hogy az 1356-ban félbemaradt háborút befejezze. Fegyvereit itt is siker kísérte s habár a szerbek erélyes ellenállást fejtettek ki, végül Uros vezérükkel, Dusán utódával mégis hűségére tértek. Sokkal nehezebben sikerült Lajosnak az, hogy a keresztény vallás felvételére bírja őket. A szerbek és bosnyákok megígérték ugyan a római hitre való áttérést, de mihelyt Lajos kivonta seregeit, visszatértek régi vallásukhoz s Tvartko is, kit Lajos csak az imént nevezett ki Bosznia bánjává, a régi vallás megerősítésén buzgólkodott.

A római vallás iránt azonban nemcsak a szerbek és a bosnyákok, hanem hazai románok sem mutattak valami nagy lelkesedést. A mármarosi románok ilyen okokból a szerb háború idején kiköltöztek Moldovába s mikor Lajos követeket küldött hozzájuk, nagyobb részük visszatért ugyan, de ugyanekkor Mármarosba és néhány szomszéd megyébe ruthéneket telepített le, kiknek élére Koriatovich Tódor orosz herceget rendelte.

Mialatt Lajosnak a szerbekkel, majd a románokkal folytak háborúi, Károly császár, aki eddig a legszívesebb barátságot mutatta iránta, olyan viselkedést tanúsított, mely szinte kikerülhetetlenné tette a küzdelmet. Károly német császár Lajos sikereit ellenséges szemmel nézte, különösen azóta, mióta azt vette fejébe, hogy Lajos az ő koronájára törekszik. Lehet, hogy ezen gyanújának erősítésére papjainak az a hódoló és lelkes magatartása vezette, mellyel Lajos személye iránt viseltettek, de az kétségtelen, hogy Lajos semmiféle ilyen tervet nem forgatott elméjében s nem is akart Károly ellen fellépni.

Ennek ellenére Károly császárt képzelt gyanúja mindinkább elragadta és mindinkább bizalmatlanná tette Lajos iránt, úgyhogy egy ízben ingerültségében annyira ment, hogy Lajos anyját, Erzsébet királynét a legsértőbb szavakkal illette a magyar követek jelenlétében. Az iszákos hajlandóságú császár később megbánta durva kifakadásait s iparkodott szavait kimagyarázni, de sem a követek, sem Lajos nem voltak hajlandók a sértést szómagyarázatokkal elintézettnek tekinteni.

Küszöbön volt tehát a háború s Lajos a legkomolyabban megtette az előkészületeket Károly császár támadására. Szövetkezett Kázmér lengyel királlyal, Rudolf, Albert és Lipót osztrák hercegekkel s 1362-ben hadseregét a morva határ irányában útnak indította. Károly császár, mikor látta, hogy mit eredményeztek goromba elszólásai, rendkívül megijedt s mindenáron azon volt, hogy Lajost kiengesztelje és a háború abbahagyására bírja. Igénybe vette a pápa közbenjárását, majd Kázmér és Rudolf pártfogását, kiknek közreműködésével 1364-ben végre létrejött az egyezség.

A feltételek értelmében Károly és Lajos Brünnben találkoznak s ekkor Károly császár ünnepélyesen visszavonja Erzsébet királynéról mondott sértéseit és Lajostól bocsánatot kér. A találkozás a feltételek szerint végbement s Károly nemcsak bocsánatot kért, hanem kijelentette, hogy sértő szavait elragadt indulatból, de minden alap nélkül, meggondolatlanságból tette. A béke megerősítéseképpen a fejedelmek aztán szerződést kötöttek, melyben a luxemburgi és az osztrák uralkodóház kihalása esetére az örökösödés rendje iránt intézkedtek.

Lajos uralkodásának egyik nevezetes eseménye, mely később évszázadokon át nagy befolyással volt a magyar történelem alakulására, ebbe az időbe esik, nevezetesen a törökök feltűnése. A tizennegyedik század közepéig a törököknek Európa politikai életében kevés szerep jutott. A keletrómai, illetőleg görög császárság folytonos hanyatlása azonban utat nyitott a birodalomba a törökök azon törzsének, melyet főnökük után ozmán-törököknek szokás nevezni.

Ozmán szultán, miután a görögökön több diadalt nyert hatalma alá vonta az Olimposz-hegység körül húzódó görög tartományt. Az utána jövő szultánok még inkább kiterjesztették hatalmukat s felhasználva a görög császárok viszálykodásait, hódításaikat egyre kijjebb tolták, úgyhogy Murad szultán 1361-ben a görög birodalom nagy részét meghódoltatta és Drinápoly várát is birtokába vette. Két-három esztendő múlva a harcias török nép már a bolgár határokat is bolygatni kezdte, ami Lajost arra indította, hogy sorompót vessen a törökség folytonos terjeszkedésének.

Mihelyt Brünnben Károly császárral a békét megkötötte, az Al-Dunára irányozta figyelmét azzal a gondolattal, hogy Bolgárországot elfoglalja. Ez volt a tulajdonképpeni célja a hadjáratnak, de nehogy tervei idő előtt kiderüljenek, azt hirdette, hogy a hűtlen Vlajko román vajda megfékezésére készül. Vlajko meghódolása után Lajos átkelt seregével a Dunán és Bodon, másként Viddin ostromához fogott. Kemény küzdelem után nemcsak a várat, hanem Bolgárország nagy részét is sikerült elfoglalnia.

Alighogy Bolgárországból visszatért, máris jelentkeztek udvarában Paleologosz János görög császár követei a török ellen való segítségkérés ügyében. A görög császár a pápa támogatásáért is folyamodott s a pápa helyeselte azt a tervet, hogy a pogány törökök ellen egy európai keresztes hadjárat vezettessék. Lajos király lett volna ennek a hatalmas keresztes hadnak a vezére, de más országos és háborús ügyekkel lévén elfoglalva, nem szentelhette idejét a keresztes hadak szervezésének, holott szinte kétségtelennek látszik, hogy az esetben, ha ekkor nagy erővel ráveti magát a törökökre, sikeresen tudott volna elbánni velük s elejét vehette volna az akkor persze még előre nem látott katasztrófáknak, melyeket a török hódítás zúdított pár évszázadon át Magyarországra. A máriacelli és az aacheni templomok diadalmi emlékei azonban tanúsítják, hogy a magyar sereg már Lajos alatt pár ízben megütközött a törökökkel és diadalt aratott felettük.

Lajos uralkodása második felének van még két nagyjelentőségű eseménye és pedig a Velence elleni háborúk, továbbá a lengyel korona megszerzése. Húsz évig békességben élt Velence Lajossal, de 1378-ban mindenféle fondorlatokkal arra törekedett, hogy a magyar királyság hatalmát Dalmáciában meggyöngítse.

Lajos király felhasználván más olasz tartományoknak Velence elleni gyűlöletét, 1378-ban hadat üzent Velencének. Közel három esztendeig tartott a hadjárat. Lajos győzelmesen harcolt, de Velence minden erejét összeszedve, óriási erőfeszítéssel szétverte a genovai hajóhadat. A hadjárat ezzel be is fejeződött és 1381-ben létrejött a torinói béke, melyben Velencének ismét le kellett mondania Dalmáciáról s azonkívül százezer arany fizetésére kötelezte magát.

Jóval előbb, szinte tíz évvel a harmadik velencei háború kitörése előtt, Nagy Lajos már megszerezte a lengyel koronát is. Kázmér lengyel király 1370-ben meghalt s a lengyel rendek Lajost hívták meg Lengyelország trónjára és őt ünnepélyesen megkoronázták. Ezáltal Magyarország és Lengyelország közös uralkodó alatt egyesültek. Lajost országos gondjai visszatartották attól, hogy személyesen vezesse Lengyelország kormányzását, azért anyját, a lengyel származású Erzsébet királynét küldte maga helyett az országba, de a torzsalkodásokat, a főurak hatalmaskodását Erzsébet nem tudta megszüntetni.

Szerencsére komolyabb következményei nem lettek a villongásoknak s Lajos annyira meg tudta nyerni a lengyel rendeket, hogy mikor 1382-ben tanácskozásra Zólyomba összehívta őket, az örökösödést korábbi határozatukhoz képest leányára, Máriára is fenntartották s a Mária férjének, Zsigmondnak is készséggel meghódoltak. A zólyomi gyűlés után Lajos még csak két hónapig élt. Ezt a két hónapot is betegeskedésben töltötte s 1382-ben halt meg Nagyszombatban.

A kegyelet legőszintébb érzésével állotta körül nagy királyának ravatalát a nemzet, mert Lajos egyike volt azoknak az uralkodóknak, kik a magyar történelemben felejthetetlen emléket hagytak maguk után. Soha Magyarország határai és hódításai olyan messzire nem nyúltak, mint ő alatta. Kelet-Európában Nagy Lajos alatt magyar királyság volt a leghatalmasabb impérium, melynek tekintélyét az összes uralkodóházak elismerték.

Belügyi kérdésekben is több jelentős alkotás fűződik Lajos uralkodásához. Az 1351-iki országgyűlés az ő javaslatára alkotta meg az ősiségre vonatkozó törvényt. Az ősiség azt jelentette, hogy a nemességnek nem volt szabad birtokait elidegeníteni, hanem a férfiág mindaddig, míg a családban egyetlen férfiutód volt, örökölte az elődeitől rámaradt birtokot. Körülbelül a hitbizományok rendszerének felelt meg az ősiség intézménye, melynek életbeléptetésével Lajosnak az volt a célja, hogy a nemességet az elidegeníthetetlen birtok által megóvja az eladósodástól és elszegényedéstől, hogy ezáltal katonai kötelezettségeinek is hatékonyabban legyen képes megfelelni.

Kortörténeti szempontból érdekes, hogy Lajos a zsidók elleni kihágások megakadályozására szigorú rendeleteket bocsátott ki, de másfelől az országban való letelepedésüket ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a keresztény vallást vegyék fel. Akik alávetették magukat a király rendeletének, békességben maradhattak az országban s utódaik már részesültek mindama jogokban, melyek a keresztény magyar állampolgárokat megillették, a rendelet ellenszegülői azonban kénytelenek voltak az országot elhagyni. A magyarországi zsidóság egyrésze ekkor Lengyelországba költözött.

A nevezetes 1351-iki országgyűlésen hozta be Lajos a kilenced törvényt, ami a jobbágyokra vonatkozott. Ezen törvény által biztosította a jobbágy szabad költözködési jogát s a jobbágy igazságszolgáltatást is javította, de ezek ellenében az a kötelezettség hárult reájuk, hogy földesuraiknak terményeikből kilencedet tartoztak fizetni. Az ősiség intézményéből, majd a jobbágyság rendszeréből folyt, hogy az állam oszlopai gyanánt álló hatalmi rendek Lajos korában már szervesen kialakultak és mivel az ország katonai védelmét is ők látták el, nemcsak befolyásra tettek szert, hanem alkotórészeivé váltak annak a fogalomnak, mely a magyar szent koronában jutott kifejezésre.

A szent korona közjogi tartalmának jelképezője és kifejezője a király, de csakis az a király, akit a szent koronával az ország rendjei az alkotmányos szokások szerint megkoronáztak. Minden jognak és hatalomnak ő a forrása s általa részesedik ezen jogokban és hatalomban a három országos rend, úgymint: a főpapság, főnemesség és köznemesség. Ezeknek együttes jelenlétében, az országgyűlések alatt lehetséges egyedül a törvények hozása vagy hatályon kívül való helyezése, nélkülük a király sem új törvényeket nem hozhat, sem régieket nem semmisíthet meg. Vagyis a rendiség alapjai, melyek innen kezdve öt századon át fennállottak, Nagy Lajos alatt kezdtek határozottabb formában kialakulni. Alatta szilárdult meg az a közjogi állapot, melyen a magyar alkotmány rendszere 1848-ig nyugodott. Nagy Lajos uralkodásának tehát politikai és társadalmi szempontból is nagy volt a jelentősége. Az Anjou-háznak a magyar trónon ő volt legkiválóbb tagja, aki a virágzás és a hatalom olyan magas fokára emelte az országot, aminőn azelőtt sohasem volt.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)