A Szent István alatt végbement államalakulásnál az egyik párton ott állott Szent István, mint vezér a papsággal és a külföldiekkel, egyszóval a nyugati elemekkel, a másik részen pedig a konzervatív világfelfogást képviselő pogány magyarság. A Pannonia földjére való letelepülés óta ez volt a magyarságnak első nagy társadalmi forradalma, mely folytonos válságok és tusák között folyt, amíg István király erős küzdelmek után hatalmat nyert a konzervatív pártok felett.

Forradalmakat pedig nem szoktak imádsággal és kegyességgel elintézni, hanem öldöklő szerekkel irtó háborúkat vívnak a győzelemért a küzdő felek, ahogy Szent István alatt is történt. Nem vall a gyönge és lagymatag emberre István királynak az a tette sem, midőn Koppány vezért és társait kivégeztette, sem az a nagy szigorúság, melyet a régi szokásoknak hódoló pogány magyarok ellen foganatba vett. István még később is kénytelen volt Gyula vajda és szövetségesei ellen folytatni a hadakozást.

De még később is, azokból az epizódokból, melyek István király életével összefüggnek, azt tapasztaljuk, hogy midőn gyönge emberek gyönge módon viselkednek, akkor ő úgy járt el, mint bármelyik középkori uralkodó.

Nagyszerű szervező képességei mellett a törhetetlen erély volt jellemének legfőbb vonása.

A tizenegyedik századbeli magyar társadalom kulturális állapotáról bizonyítékokat találunk a Szent István-féle törvényekben, melyek az akkor szerveződő társadalmi élet különféle betegségeit sorolják elő. A Szent István-féle törvényeket olyan nép megfékezésére hozták, melynek életében a gyilkosság, lopás, rablás, fajtalanság, hitszegés, nőrablás, lázadás napirenden voltak. A törvény hű visszatükrözője a tizenegyedik századbeli állapotoknak, a félvad, szilaj, nomád élethez és rabláshoz szokott kóbor harcosoknak, kiknek megtörésére átalakítására nagyon erős kéz kellett. Hihető-e, hogy egy ilyen nyugtalan, rendhez és munkához nem szokott, szabad életet kedvelő nép megtűrt volna akár egy óráig is egy gyönge, erő nélkül való, csupán jámborságokkal ékeskedő királyt maga fölött.

Hiszen a lázadások és a régi rend helyreállítására irányuló törekvések többször megújultak, de éppen az mutatja István király nagy erejét és tehetségét, hogy ezek a lázadások mindig vereséggel végződtek és a királyi hatalom ereje alatt a konzervatív elemek is kénytelenek voltak az új rend követéseivel megbarátkozni.

A tizedik század végén és a tizenegyedik elején – ahogyan a nagy messzeségből látjuk – egy hatalmas kultúrfolyamatnak olyan kiváló harcosa ő, kinél különbet még kettőt sem termelt ezer év alatt a magyar história. Éppen azért nem alázatosságában vagy jámborságában van az ő nagy jelentősége, hanem reformátori nagyságában, rendkívüli szellemi és jellemerejében s vállalkozásának kiváló eredményeiben.

A magyar nemzet mindenkor a legnagyobb kegyelettel őrizte meg lelkében Szent István emlékét. A nemzeti kegyelet nyilvánításaképpen a magyar állam díszes lovasszobrot emelt emlékének a budavári Mátyás-templom közelében.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

István király alatt nagyjában tehát végbement a régi Magyarország politikai és társadalmi életének átalakulása. A főbb pontokon megtörtént az új rend diadala, melyet aztán védett az elégedetlenek robbantó munkája ellen a királyi hatalom ereje. Ámde, miként már több ízben kellett kiemelnünk, úgy most is hangsúlyoznunk kell, hogy a kereszténység felvétele korántsem jelentette a szíveknek és elméknek keresztény szellem szerint való átalakulását. A hatalom ereje meghódolásra, elégedetlenségének visszafojtására kényszerítette az új rendszerben igazságtalan önkényuralmat látó népet, a királyi kormány pedig ezalatt folytatta tovább programja kiépítését.

Az évek múlásával István egyre öregebb és betegesebb lett s hogy megkezdett művét méltó kezekbe adhassa, a trónutódlás kérdését akarta még rendezni. Életének utolsó éveiben ez a kérdés okozott legtöbb gondot és aggodalmat lelkének. Imre királyfi, a trónörökös már korábban, állítólag 1031 szeptember 2-án meghalt, még pedig a krónikák szerint vadászat közben egy vadkan agyara által.

Pedig legendák jellemzései alapján nehéz elképzelni a királyfit merész vadász alakjában. Szent életű, kegyes, imádságokban és ájtatos lelki gyakorlatok között élő ifjúnak festik, aki Gellért magasztos példáin lelkesedve mindenben mesterének nyomdokain iparkodott haladni. Szigorúan tartotta a böjtöket, megvetette a földi örömöket és az volt a legnagyobb boldogsága, mikor imáiba merülve túlvilági szellemekkel társalkodhatott.

Szent Imre herceg. 

A krónikák szerint vadászat közben egy vadkan agyara oltotta ki életét az első magyar király egyetlen fiának.

A legendák ilyen jámbor, kegyes és lemondó ifjúnak festik őt s alig tudjuk megtalálni az összefüggést Imre királyfi ezen aszkéta alakja és a medvékre és vadkanokra vadászó ifjú herceg között, aki végre egy felbőszült vadkan agyarának esik áldozatul. Miután ez az utóbbi adat hitelesnek látszik s a történetírók nagy része is annak tartja, megállapíthatjuk belőle, hogy Imre királyfi valószínűleg erőteljes, egészséges, vidám életkedvű ifjú volt, aki nem volt közönyös ugyan a vallás iránt, de az élet sokféle örömei elől sem zárta el lelkét. Atyja megható intelmek alakjában intézte hozzá tanácsait, hogy a kormányzás helyes elveit megismertesse vele. Az apa reménysége és a királyi korona örököse, valamint a kereszténység ifjú támasza azonban egyszerre megsemmisültek Imre váratlan halálával.

Miután Istvánnak más fia nem volt, sem testvérei nem éltek, ennél fogva rokonai között kellett keresnie a trónörököst. Így esett választása atyja öccsének, Mihálynak a nemzetségére. Mihálynak két fia volt: Vazul és Szár László. Vazulnak viszont három gyermeke: Endre, Béla és Levente. Vazult kicsapongó élete és valószínűleg pogány hajlamai miatt nem kedvelte, ezért a nyitrai zoborhegyi klastromba záratta. A többiek iránt szintén nem volt bizalommal. Gizella királyné még csak élesztette az ellenszenvet benne az Árpád-fiak iránt, hogy a maga kegyeltjét, István nővérének, Ottó velencei herceggel való házasságából származott fiát, a tizenöt éves Urzeolo Péter herceget juttassa a trónra. Péter herceg és családja a királyi udvarba jött, hogy a trónutódlás eldöntését jelenlétükkel még inkább befolyásolják. De a király lelkében Gizella cselszövényei ellenére betegeskedése alatt mégis a jobb érzés és a törvénytisztelet kerekedett felül és Vazult jelölte ki utódául, bízva abban, hogy a kolostori élet pogány erkölcseit megszelídítette.

Gizella királyné és pártja azonban meghiúsította a király akaratát. Mire István követe Zoborhegyre ért, a királyné bérencei már végre is hajtották Vazul ellen kegyetlen merényletüket. Szemeit kiszúrták és füleibe forró ólmot öntöttek. A Vazul elleni merénylet természetesen életkérdéssé tette a három Árpád-sarjadéknak, Endrének, Bélának és Leventének az országból való menekülést, nehogy ők is hasonló sorsra jussanak. István királyt szíve mélyéig meghatotta a szerencsétlen Árpád-sarj tragédiája, de már sokkal tehetetlenebb volt, hogysem a rút árulást képes lett volna megtorolni.

István király már nem tudta pártját fogni a többi Árpád-sarjaknak sem, ezért csak azt ajánlotta nekik, hogy meneküljenek. Napról-napra betegebbé vált s minden órájával egyre közeledett a sírhoz.

Szent István menekülésre inti a három Árpád-házi herceget, Endrét, Bélát, és Leventét, nehogy ők is a megvakított Vazul szomorú sorsára jussanak.

Utolsó napjait egy összeesküvés zavarta meg, melyet udvarának néhány előkelő embere rendezett. Az összeesküvőknek az volt a szándékuk, hogy a beteges királyt elteszik láb alól. Egyik napon, estefelé egy felbérelt merénylő beosont az alvó király hálószobájába. Köntöse alatt meztelen kardot rejtegetett, mellyel Istvánt ki akarta végezni. A gondviselés azonban nem engedte ilyen gonosz kezektől elveszni a királyt. A merénylő ugyanis, mikor a király ágyához ért, tettének merészségétől és ocsmányságától állítólag megiszonyodva leejtette a kardot. A zajra a király felébredt, de a merénylő ugyanakkor térdre roskadt előtte. Bevallotta neki szándékát s bűnbánóan kegyelméért esedezett.

Szent István és az orgyilkos.

A király nagylelkűen megbocsátott neki, de három cinkostársát mindjárt másnap szigorúan megbüntette, hogy példát adjon arra, hogy mi a sorsa az olyan embereknek, kik az igazak megrontására törnek. Mind a három összeesküvő szemeit kiszúratta és kezeiket levágatta. Ezen merénylet után István király állítólag nem sokáig élt. Hosszas betegeskedés után 1038. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján halt meg. A hagyomány szerint a népet mélyen megrendítette királyának halála. Halála hírére nagy tömegben gyűltek össze mindenféle rendbeliek Székesfehérvárra, hol a Szent Szűz tiszteletére emelt és csak most felszentelt templomban, királyi koronával ékesített, fehér márványkoporsóban temették el. Félszázad múlva a római egyház őt is, fiát, Imre királyfit is, mint a kereszténység buzgó bajnokait a szentek sorába iktatta. Jobb kezét pedig, mint drága ereklyét, ma is őrzi a nemzet a budavári templomban.

Nincsenek megbízható forrásaink arról, hogy az István korabeli magyarság egyeteme milyen érzéssel fogadta királyának halálát és ítélte meg egyéniségét. De az már kétségtelen, hogy évtizedek és évszázadok multával a magyar nép lelkében olyan általános Szent István-kultusz virágzott ki, mellyel egyetlen magyar királynak az emléke sem vetekedhetik. Kifejezésre jut ez a szívek mélyén gyökerező kegyelet azokban a régi egyházi énekekben is, melyek Szent Istvánra vonatkoznak. Az egyik ilyen régi, XV. századbeli egyházi ének például ezt mondja:

Dicsőséges szent jobbkéz,

Melyet magyar óhajtva néz,

Nagy öröme népünknek,

Drága kincse szívünknek.

A másik, melyből szintén kiárad a magyarság kegyelete első királyának emléke iránt, azokban a századokban keletkezett, mikor az idők viharos járása nehezült a szerencsétlen magyarra, és mint védő atyát idézi Szent Istvánt:

Hol vagy István király,

Téged magyar kíván,

Gyászos öltözetben

Te utánad sírván.

A krónikák szintén nagy részvéttel emlékeznek meg István haláláról. Tudósításaik szerint a magyar nép „jajgatással” siratta szent királyát, az ifjak pedig három évig nem táncoltak és ünnepi ruhát nem öltöttek magukra gyászuk jeléül. A legenda aztán tovább szőtte a varázst a szent király alakja körül s azt hirdette róla, hogy csodatételek mennek végbe sírja körül. A betegek és nyavalyások, kik sírjánál imádkoznak, meggyógyulnak bajaikból. Voltak olyanok, akik állították, hogy sírján angyalok szoktak énekelni és a legfinomabb illat tölti el a levegőt sírja körül. Ezeknek a legendáknak mind több hívője és terjesztője támadt, kik a meglevőket újakkal egészítették ki, úgyhogy pár évtized alatt egész legendakör virult István alakja körül, hirdetve a nagy király egyéniségének kiváló voltát.

A Szent István-kultusz Magyarországon a XI. század végén, Szent István szentté avatása után kezdődött. A XII. században Szent István napján az Árpádházi királyok sarjai összegyülekeztek Székesfehérvárra nemzeti ünnepség tartására, a XIII. században pedig II. Endre 1222-i aranybullájában a nemzettel együtt törvénycikkbe foglalja, Szent István kötelező ünnepét s az ünnep helyéül Székesfehérvárt jelöli meg, hol ezen a napon a magyar király egyúttal Országos Törvényszéket is köteles volt tartani.

IV. Béla és Zsigmond királyok megerősítették Endre határozatát és minden év május 30-án, a Szent Jobb feltalálása napján (Szent István épen maradt jobb kezét a hagyomány szerint IV. Béla a tatárjáráskor Dalmáciába vitette) országos ünnepélyt rendeltek, habár a tizenhatodik századig a szentté avatott ereklye nem Budán, hanem a biharmegyei Szent Jobb-apátság templomában őriztetett.

A tizenhatodik századi török harcokban az ereklye csodálatos módon eltűnt s ez időtől kezdve az ünnepségek is elmaradtak. Török katonák elrabolták ugyanis a szent-jobbi apátság drága ereklyéjét s eladták raguzai kereskedőknek, kik viszont a Raguzában működő dominikánusoknak adták át őrizetre. I. Lipót uralkodásáig Raguzában őrizték tehát a Szent Jobbot, ekkor azonban tervbe volt véve Budára való hozatala, de Lipót halálával a tárgyalások abba maradtak Mária Terézia uralkodásáig, mikor 1771-ben a raguzai küldöttek Bécsbe hozták és hivatalosan átadták az udvarnak. Aztán Budára hozták, hol ünnepélyes közszemlére tették ki.

Ebben az időben több Szent István-ünnep volt Magyarországon s az augusztus 20-i nap, melyet közel másfél század óta ünnepel a magyarság, ekkor még nem volt általános és nem volt törvénybe iktatva. Végre 1774-ben Mária Terézia az augusztus 20-i napot rendelte el kötelező országos ünnepnek.

A tizennyolcadik századi Szent István-ünnepélyek azonban ezzel a rendelettel még mindig nem váltak egységessé, sőt sok tekintetben általánossá sem. Egykorú krónikások adatai szerint ezek az ünnepségek ekkor főképpen egyházi jellegűek voltak. Ferenc császár azonban 1819-ben még egyszer felújította Mária Terézia rendeletét az augusztus 20-i dátum kötelező ünneplésére.

A nép érzésvilágában mindig megkülönböztetett kegyelettel élt e nagy napnak a jelentősége s szeretettel ápolta lelkében az első királyára emlékeztető hagyományokat.

Ezrével zarándokolnak az ország minden részéből e napon a magyar fővárosba ma is. A Szent Jobbot a budavári királyi palota templomában őrzik s évenként egyszer, Szent István napján ünnepélyes körmenetben szokták körülhordozni Budán.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Mialatt István király a legnagyobb gondot fordította a keresztény egyház megszilárdítására, nem mulasztotta el az ország társadalmi kereteinek a kiépítését sem. Törvényei által megteremtette a rendet az országban, az egyes hivatalok méltóságok és rendek szervezésével pedig azt a vezető osztályt, melyre az állami élet biztonsága támaszkodott. A királyi udvarban a nádorispán, a tárnokmester, vagyis a kincstartó és az udvarbíró a legfőbb méltóságok. De ezek között is első a nádorispán, kinek hatásköre lassanként az ország kormányzására is kiterjedt. A király személye körül ezek a méltóságok látták el a királlyal egyetemben az állami kormányzás tisztét. „Királyi tanács” hozta a törvényeket és ezen tanács tagjait főpapok és főurak alkották, kiknek véleményét az uralkodó rendesen meghallgatta. A sérelmek orvoslására és törvényszolgáltatásra minden évben Székesfehérvárott úgynevezett törvénynapokat rendelt a király, melyek körülbelül a mai országgyűlésnek is megfeleltek.

István király alatt képződik egyúttal a rendiség, mely később kifejezettebb formát öltve egészen 1848-ig fenntartotta magát. A keresztény magyar társadalom szervezete ugyanis István alatt különféle osztályokra való tagozódással alakul. A legfőbb állami rendet a papság alkotta, melyet a király mindenféle kiváltságokkal és kedvezésekkel kitüntetett. A papság után következett a főnemesség osztálya, hova a régi törzs és nemzetségfők ivadékai és az előkelőbb külföldiek tartoztak. Harmadik rendet alkotta a vitézek vagy másként a köznemesek osztálya. Mind a három osztálynak kiváltságai ellenében kötelessége volt a trón védelmére állani és hadjáratok idején a király vagy a nádorispán személyes vezetése alatt az országot az ellenség ellen megvédelmezni.

A főbb kiváltságosak ezen három osztálya mellett találunk azonban még más rendeket is, melyek az új magyar társadalom szervezetének fontos tényezői. Ilyenek például a várjobbágyok, kik a királytól kapott birtokaik ellenében várszolgálatra, katonáskodásra, béke idején kisebb tisztségek ellátására voltak kötelezve. Ezek szabad emberek voltak, ellenben a várnép nevezet alatt ismert osztály nem tartozott a szabadok közé. Ezek a vár tulajdonát tevő földeket, birtokokat bérelték, minek ellenében bizonyos adót fizettek. A várnép tagjaiból kerültek ki azok a királyi udvarnokok és cselédek, kik a királyi udvarban különböző belső szolgálatot teljesítettek. A társadalmi rend legkivetettebb osztálya a rabszolgáké. Ők alkotják a tizedik század végének és a tizenegyedik elejének proletáriátusát, a jogok nélkül való, kizsákmányolásra szolgáló védtelen népet.

Közigazgatási és politikai tekintetben vármegyékre osztották az országot, vagyis az országban levő királyi birtokokat. Minden vármegye (komitátus) egy-egy ispán (komesz) igazgatása alatt állott, aki nemcsak a vármegyében levő királyi birtokokat kormányozta, hanem háború esetén a vármegye népét hadba vezette és a belső életre vonatkozó mindenféle ügyben az ellenőrző és parancsoló szerepét teljesíti. Állítólag negyvenöt vármegye volt István király életében s ezeknek legnagyobb része a dunántúli részeken alakult és különösen azon helyeken, hol a királyi birtokok feküdtek.

Háború esetén nemesi felkelést hirdettek és a nemességnek volt kötelessége elsősorban fegyverbe lépni. Ha a nemesi felkelés nem mutatkozott elégségesnek az ország védelmére, akkor a várjobbágyok és külföldről bevándorolt lovagok is hadba szállottak, amennyiben saját váruk területén katonai feladatokkal nem voltak igénybe véve. Nagyjában ez a képe az István király alatti Magyarország társadalmi és katonai szervezetének. Az új társadalmi rend magával hozta azt is, hogy a kereskedelem, ipar és gazdálkodás folytatására a csere legmegfelelőbb eszközét, a pénzt forgalomba vegyék. A Szent István korabeli pénzek ma már természetesen a ritkaságnál is nagyobb ritkaságok.

A belső államszervező munkában több ízben megzavarták Istvánt a külföldi fejedelmek beavatkozásai. Boleszláv Henrik lengyel herceg ellen viselt hadjáratai Istvánnak 1018 körül szerencsésen befejeződtek s miután a görögök felett is győzelmet aratott, a besenyőket fenyítette meg, végül pedig II. Konrád német császárt, kivel egy évig tartó hadjáratot folytatott, melynek eredménykép a Lajta és a Morvamező között húzódó terület jelentékeny része István birtokába jutott. Ezek voltak István külföldi háborúi, melyeket országa függetlenségének biztosítása miatt volt kénytelen viselni.

Mialatt azonban a külföld ellen az országot védelmezte, benn az országban a külföldieknek mindenféle előnyöket biztosított s kiváltságokkal, földbirtokokkal iparkodott őket megnyerni. Ennek az eljárásnak megmagyarázhatók az indokai. Mikor arról volt szó, hogy az államot a modern szükségletek szerint rendezze be, nem számíthatott az ősi magyarok támogatására, hiszen a reformok mind ennek a tömegnek a szokásai, hagyományai, politikai erkölcse és gondolkozása ellen irányultak. A külföldi ellenben, aki a modern intézményekben már járatos volt és azoknak fontosságát teljesen átérezte, szívesen vállalkozott a király törekvéseinek támogatására. Így értjük meg az akkori viszonyok szem előtt tartásával azt a politikai programot, melyet István király fiához, Imre herceghez intézett intelmeiben fejtett ki és különös nyomatékkal ajánlott figyelmébe. Ennek a külföldiekre és idegenekre vonatkozó része így szólt.

„Oly nagy a haszna a jövevény férfiaknak és a vendégeknek, hogy méltán tehető a királyi ékességek között a hatodik helyre. A római birodalom is azáltal vált hatalmassá és királyai azáltal lettek dicsők és fenségesek, hogy mindenfelől odaözönlöttek a bölcsek és nemesek. Mert amint különböző vidékekről és tartományokból jönnek a vendégek, úgy hoznak magukkal különböző nyelveket és szokásokat, különböző ismereteket és fegyvereket. Mindezek díszítik a királyi udvart, emelik annak fényét és elrettentik a külső hatalmasságok gőgjét. Mert az egy nyelvű és egy erkölcsű ország gyarló és gyönge. Ezért meghagyom neked, fiam, hogy jóakarattal lásd el és becsületben tartsd őket, hogy szívesebben tartózkodjanak nálad, mint egyebütt.”

Az új állami rend megalakítása idején ez a politikai szempont az idegenekkel szemben feltétlenül meg volt okolva. Az idegenekben találta meg a királyi hatalom a reformok végrehajtásának biztosítását, mert ezeknek segítségét nem egyszer, sőt igen gyakran igénybe kellett venni a régi rend megrögzöttjeinek a letörésére. Az idegen előkelő vagy közrendű telepes és a szintén idegenből jött pap volt a haladó elem az István király alatti Magyarország fejlődő szervezetében és ezekkel szemben, a régi állapotokhoz való ragaszkodást képviselte a törzsek és nemzetségek magyar közönsége.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

István király törvényeiből elénk tárul a tizedik századvégi magyarság kulturális és erkölcsi állapota, melynek megjavítására szolgálnak az új rendszer összes intézményei. A királyi hatalom intézi a vezetést, hogy egységesen végezhesse az újjáalakítás munkáját, ennélfogva a királyi hatalom ellen iparkodik feltámadni mindazon elégedetlenséget, mely az újítások nyomán a nemzet egyes rétegeiben keletkezett.

Nem látszott már valószínűnek a régi elemek küzdelmének a sikere, de még az a lehetőség sem, hogy a régi, pogányos világképes forradalmi erőt szembeállítani István király kormánya ellenében.

Pedig az események azt mutatják, hogy a pogányságba visszavágyakozókat nem tudta az új rendszer teljesen eltűntetni s még mindig sokan lehetségesnek hitték a régi kormányzat visszaállítását. Koppány vezér lázadása után évek múlva Gyula erdélyi vajda, a Konstantinápolyban megkeresztelkedett idősebbik Gyula vajdának fia és István király nagybátyja állítólag 1000-ben egy új lázadás élére állott. Maga körül egyesítette erdélyi híveit s a körülötte élő pogányság néhány csapatát.

Mi lehetett az ok a Gyula vajda lázadásának? Más és más körülményekben keresik a kutatók az erdélyi forradalom okait, s míg az egyik rész csupán az újítások ellen való ösztönszerű idegenkedéssel iparkodik a felkelést megmagyarázni, a másik annak tudja be, hogy István király a magyarok rovására idegenekkel árasztotta el az országot s a főbb állásokba ezeket juttatta. Azon kívül a papi tized fizetése is felkeltette a nép gyűlöletét az új rendszer iránt, mert ettől mindenáron szabadulni akart volna.

Nyilvánvaló, hogy Gyula vajda részéről akár hatalmi, akár elvi okokból történt a forradalom szervezése a körülötte gyülekező nép a keresztény állami rend megdöntéséért harcolt mellette. Tehát újból kenyértörésre került a dolog az újítók és a maradiak tábora között. István hadat vezetett Gyula ellen és sikerült őt levernie. Gyula kénytelen volt menekülni, mialatt felesége és két fia István fogságába jutottak. István nem üldözte Gyulát, ellenben Erdélyben rendet teremtett s azt szorosabban országához csatolta.

Istvánnak Gyula elleni hadjáratát a Bécsi Képes Krónika is elbeszéli elég részletesen, úgyhogy ha nem is felelhetünk előadásának hitelességéről, de legalább összefüggő képet nyerünk a háború lefolyásáról. A Bécsi Képes Krónika szerint István 1002-ben, miután a hadjáratban megverte, elfogta Gyula vezért feleségével és két fiával. Azért kellett ezt tennie, mert habár több ízben megintette őt, mégsem akart sem megkeresztelkedni, sem a keresztény magyarok zaklatásával felhagyni. István karddal ment ellene s miután megverte őt, országát, melyet Erdőelőnek, másként Erdélynek neveznek, a magáéhoz csatolta.

Más adatok szerint Gyula vajda a besenyőkkel szövetkezett István ellen, de a háborúban ő lett a vesztes, elveszítette országát és szövetségesei is vereséget szenvedtek. Gyula a háború elvesztése után Lengyelországba menekült Boleszlávhoz, aki őt szívesen fogadta és a magyar határ közelében levő egyik várát adta át neki. István azonban nagylelkűen viselte magát Gyulával szemben. Nem üldözte őt, sőt nejét és gyermekeit is visszaküldte minden váltság nélkül.

Volt azonban Istvánnak másik harca is, melyet ezúttal egy pártütő főúr ellen viselt, aki fellázadt ellene. Ajtonynak (Ohtum) nevezik a lázadó főurat, kit Csanád (Sunád) Doboka fia Maros várában megölt, amiért fegyvert mert emelni a király ellen. Ezt az eseményt részletesen elbeszéli a Szent Gellért püspök életéről szóló legenda, mely mondai és legendai elemekkel keverve adja elő ezt a háborút.

Ezen feljegyzések szerint Maros várában élt egy hatalmas, Ajtony nevű fejedelem, kinek két felesége volt. Mert habár meg volt keresztelkedve, de mégis csak közönyösen teljesítette az egyház parancsait. Hatalmas birtokai, nagy gazdasága, ménesei, gulyái voltak s azonkívül is nagy vagyon felett rendelkezett.

Ajtony a Tiszán vámszedői és őrei által elzárta a só szállítását és csak vám ellenében volt hajlandó a király szállítóit átengedni. Tehette ezt azért is, mert több fegyverese volt, mint magának a királynak. A fegyveres nép vezére egy Csanád nevű főúr volt, kit Ajtony bizonyos okok miatt meg akart öletni. Csanád értesült az ellene készülő merényletről, István királyhoz szökött, aki őt mindjárt megkeresztelte. De mivel nem bízott eléggé benne, próbára tette. Felvilágosításokat kért tőle Ajtony viszonyairól, majd kipuhatolta, hogy vajon nem kémkedés miatt jött-e hozzá. Csak mikor meggyőződött Csanád hűségéről, ajándékozta őt meg bizalmával. Egy napon aztán így szólt főembereihez:

„Készüljünk háborúra az ellenségem, Ajtony ellen és foglaljuk el az ő országát.”

Közben vizsgálta Csanádot, hogy indítványa reá milyen hatást gyakorol. Csanád azonban őszintén megörült a háború hírének s minden habozás nélkül nyilvánította efölött való örömét. Mire a király ismét megszólalt:

“Válasszatok egy férfiút, ki vezérünk legyen a csatában!”

A főurak egyhangúlag így feleltek:

„Ki lehetne alkalmasabb Csanádnál?”

Nyomban megválasztották tehát Csanádot vezérnek, aki a kitüntetést ezen szavakkal fogadta:

„Amint uramnak, a királynak tetszik. Új keresztény vagyok a keresztények között, mint újonnan keresztelt, új csatára készülök, kész vagyok élni-halni veletek. Menjünk tehát és harcoljunk uram-királyom ellensége ellen.”

István király serege Csanád vezérlete alatt megindult tehát Ajtony ellen és a Tiszán átkelve megütközött ennek seregével. Az ütközetben Csanád lett a vesztes. Csapatai Kőkenyér nádasaiba, Szőreg környékére húzódtak és várták a további intézkedéseket. A háborút ugyanis egyik fél sem akarta megszakítani. Csanád az Oroszlámosnak nevezett dombnál, Ajtony pedig Nagy-ősz mezején ütött tábort. Mielőtt azonban az újabb ütközet megkezdődött volna, Csanád az éj folyamán Szent Györgyhöz fohászkodott és fogadalmat tett, hogy monostort fog alapítani azon a helyen, hol táborozik, ha a szent őt megsegíti. Az ima végeztével nyugalomra tért, de álmában megjelent előtte Szent György egy oroszlán képében és felszólította őt, hogy támadja meg gyorsan az ellenséget, mert akkor győzni fog.

Kora reggel Csanád támadásra vezette seregeit s olyan szerencsével harcolt, hogy vitézei nemcsak megszalasztották az ellenséget, hanem Ajtonyt is megölték. Fejét levágták s elküldötték István királynak a diadal jeléül. Csanád serege az ütközet után visszatért a király városába, hol Ajtony feje már ki volt függesztve. Nagyon megörvendett a király Csanád jövetelének, de még nagyobb örömmel fogadta Gyulát, Csanád egyik társát, aki elhozta Ajtony fejét és azzal dicsekedett, hogy ő vágta le a fejét Ajtonynak. Amint a király Gyulát dicsérte, Csanád előrelépett és így szólott:

„Ha elhozta Ajtony fejét a királynak az, aki Ajtonyt levágta, miért nem hozta el a nyelvét is?”

Tényleg úgy volt, hogy Ajtony szájából hiányzott a nyelv. Mire Csanád tarsolyából elővette a kivágott nyelvet, ami István királyt olyan haragra gerjesztette Gyula ellen, hogy őt, mint hazugot és érdemtelent kiűzte udvarából, Csanádot pedig megtette Ajtony birtokai ispánjává. Kinevezését a következő szavakkal adta tudtára:

„Mai naptól kezdve ennek a várnak nem Maros, hanem Csanád lesz a neve, mert ellenségemet kipusztítottad belőle. Te leszel e tartomány ispánja és te utánad fogják nevezni minden nemzedéken át.”

Csanád nemsokára elfoglalta új tisztségét s a döntő harc színhelyén, azon a ponton, hol az égi jelenést látta álmában, Szent György tiszteletére monostort alapított, melybe görög barátokat telepített le. Így alakult meg a csanádi püspökség, melynek első püspökévé István király a szent életű Gellértet nevezte ki.

Gellért püspök a magyarországi térítő papoknak egyik legkimagaslóbb alakja, aki erkölcsben és tudományban méltó társa volt Szent Adalbert prágai püspöknek, aki Géza családját térítette a keresztény vallásra.

Gellért előkelő olasz családból származott, kit szülei beteges volta miatt Szent György klastromába adtak, hol a szerzetesek imáinak hatása alatt szerencsésen meggyógyult. Évei haladtával ugyanennek a szerzetnek perjele, majd később, tanulmányai végeztével apátja lett. Vallásos életű atyja Gellért klastromi tartózkodása alatt Jeruzsálembe utazott, de nemsokára meg is halt. Mikor Gellért tanulmányait elvégezte, elhatározta, hogy atyja példájára ő is a Szentföldre fog zarándokolni. Hajóra is szállt, de egy tengeri vihar a dalmát partokon, Szent Márton monostoránál partra vetette, úgyhogy útját nem volt képes folytatni. A zárda apátja, Gellért egykori iskolatársa szívesen látta őt s miután felismerte kiváló erényeit, rajta volt, hogy utazásáról lebeszélje. Arra buzdította, hogy utazzék Magyarországba, hol a magyarok megtérítésével magasztos hivatást teljesíthet.

Jeruzsálem helyett tehát Magyarországnak vette útját Gellért s először Maurusz pécsi püspökhöz zarándokolt. A pécsváradi apát, aki éppen itt volt látogatóban, a pécsi püspökkel együtt a magyar egyház szolgálatába akarta őt vonni s miután Pécsett és Pécsváradon igen nagy hatással szónokolt, Székesfehérvárra vitték, hol Mária ünnepe alkalmával István király előtt is prédikálhatott. Istvánnak annyira megtetszett a szent életű pap, hogy külön is felkérte a Magyarországon való maradásra és fiának, Imre hercegnek a nevelésével is őt bízta meg. Mikor Imre királyfi már megerősödött és tanulmányaival teljesen elkészült, Gellért a bakonybéli remeteségbe vonult vissza s itt tartózkodott mindaddig, míg István király őt a csanádi püspökség vezetésére szólította fel.

Tíz szerzetes kíséretében indult el Gellért a csanádi püspökség átvételére s mihelyt Marosvárra ért, elkezdte a szent igéket hirdetni. A nép már eddig is sok szépet hallott felőle. Most, hogy egész közelről hallotta, tömegesen gyűlt köréje s nagy áhítattal épült beszédein. A tíz szerzetes közül, kik Gellértet útjára elkísérték, heten és pedig Albert, Fülep, Henrik, Konrád, Krátó és Tasziló a magyar nyelvet is jól beszélték, ennélfogva ők is nagy hatással folytatták a térítést, mely hétről-hétre újabb és újabb hívekkel gyarapította a magyar egyházat. Gellért térítőtársaival gyakran beutazta a csanádi püspökséget, hogy a keresztény igéket egyházmegyéje minden részében terjeszthesse. Egyik ilyen útja alkalmával érdekes dolog ragadta meg a figyelmét, — egy magyar népdal.

Gellért püspök Walther szerzetes társaságában egyik térítő útja alkalmával egy községbe jutott, hol az éjszakát szándékozott tölteni. Estefelé nyugalomra tért, éjfélig zavartalanul imádkozott, midőn valami zörgésre ébredt fel, mely úgy tetszett, hogy kézimalom működéséből származott. Az egyhangú és folytonos zörgést kellemes női hang kísérte, mely egészen felkeltette a püspök figyelmét. Kíváncsi érdeklődéssel szólott oda Walthernek:

„Hallod-e a magyarok dalát?”

S azután mind a ketten mosolyogtak az ének tartalma fölött. Az ének azonban nem szűnt meg ezután sem, hanem a zörgéssel egyidejűleg folyt tovább, úgyhogy a püspök nem volt képes imáját végezni. Ismét odaszólt Walthernek.

„Mondd csak, Walther, micsoda dal ez, mely engem olvasásom abbahagyására kényszerít?”

Walther készségesen felelte:

„Ez egy vers dallama s a nő, aki énekel, gazdánknak, kinél megszálltunk, szolgálója és az ura gabonáját őrli.”

Gellért tovább is érdeklődött:

„Vajon kézimunka hajtja-e a malmot vagy gép?”

„Kézimunka is, gép is” – válaszolt Walther. „Nem valamely állat ereje, hanem a kéz munkája mozgatja a malmot” – tette még hozzá.

Gellért csodálkozással sóhajtott fel:

„Csodálatos dolog, miként táplálkozik az emberi nemzedék. Ha mesterség által nem segíttetnék, hogyan győzné az ember a munkát?”

Majd eltűnődve afölött, hogy a dalnak milyen megnyugtató és kibékítő hatása van az emberi lélekre, az egyszerű szolgálóleányra vitte át a beszédet, aki kézimalma mellett munkáját végezve, tovább is gondtalanul énekelt.

„De boldog ezen nő – kiáltott fel Gellért – aki másnak hatalma alá rendelve, szolgálatát mégis jó kedvvel, morgás nélkül, vidám énekléssel végzi!”

És Gellért püspök elutazása előtt gazdagon megajándékozta a dalos kedvű szolgálót, aki énekével feltartotta őt áhítatos elmélkedéseiben.

Gellért a magyar nyelvet korán elsajátította s azáltal, hogy a saját nyelvén tudott a néphez szólani, még jobban magához bilincselte a tömegeket. Az ő kíséretében levő tíz szerzetes közül hét már eddig is jól beszélte a magyar nyelvet s a másik három is haladást tett, mert a térítés munkája csak úgy lehetett sikeres, ha a saját nyelvén tudott a pap a nép szívéhez férkőzni. A csanádi egyházmegyének ezek a szerzetesek voltak az első esperesei, kik nemcsak az istentiszteletet végezték, hanem a nép oktatását is ellátták. A bizalom megszilárdulásával a hívek nem egyszer megtették aztán, hogy gyermekeiket Gellérthez vitték azzal a kéréssel, nevelne papokat belőlük. Gellért Walther atya által neveltette a kereszténység ezen ifjú bajnokait, kiknek példáját minden rendbeliek követték s belőlük váltak aztán a Szent György monostor első magyar papjai.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Magyarország átalakulása az ezredik esztendő végén a hagyományok szerint már megtörtént s ebben az évben István is elnyerte a királyi koronát s a magyar királyság első apostoli fejévé lett. A nagy átalakító munka megszilárdítására természetesen állandó törvények kellettek, melyek az alattvalók életmódját és az egyházhoz, valamint a királysághoz való viszonyát megszabják. Így jöttek létre valószínűleg a koronázás idejében és az egyházi szervezkedéssel kapcsolatban István királynak azon törvényei, melyeknek erejére az új társadalmi rend alapítva volt.

„Mivel mindenik nemzet saját törvényeivel él – olvassuk a törvények elé írott bevezetésben – azért mi is, istennek intésére kormányozva monarkhiánkat, követve a régi és mostani császárokat, törvényes megfontolással állapítottuk meg nemzetünk részére, mikép éljen becsületes és ártatlan életet, hogy, amint isteni törvényekkel gazdagodtak, úgy a világiakat is megtartsák.”

 A király szándéka nyilvánvaló. Az egyházi tanok által megszelídített és új eszmekörbe helyezett népet a világi törvények által is korlátolni akarja s evégből mindama kinövések ellen, melyek az új társadalom létére veszélyesekké válhatnának, szigorú törvényeket alkot.

Szent István törvényei az egyházi vagyon rendezésével és védelmével kezdődnek. Az egyház igazgatása püspökségekre van bízva, melyek külön javadalmakat élveznek. Ezeknek javait bántalmazni, akár megrövidíteni, szigorúan tilos. A második törvényfejezet a püspökök hatalmáról szól az egyházi vagyon fölött, a harmadik azt fejtegeti, hogy akik egyházi személyek ellen, akár mint tanuk, akár mint vádlók lépnek fel, minő kvalifikáció képesíti őket erre. A feleletet megtaláljuk a törvényben, mely azt mondja, hogy csakis becsületes, jó keresztény és családos emberek léphetnek fel törvényesen a papok ellen.

Az egyháznak és a papoknak adott rendkívüli kedvezmények első pillanatra feltűnnek István király törvényeiben. A pap kiváltságos személy éppen azért, mert az új társadalmi rend az ő munkájára van alapítva. A király szándékainak ők a végrehajtói, a kereszténységnek ők a képviselői s a térítésben, oktatásban, kormányzásban egyformán előljárnak. A X. század kezdetleges társadalmában a pap az, aki a haladást képviseli. István király tehát a papságot nemcsak hogy az első országos rendek sorába emeli, hanem a legnagyobb védelemmel látja el, hogy tekintélyüket megszilárdítsa.

Gondoskodik a papság megélhetéséről is, midőn behozza a papi tizedet, miáltal a népet arra kötelezi, hogy termésének egy tizedét a pap díjazására fordítsa. Kötelessége emellett minden tíz falunak egy templomot fenntartani s ennek javadalmazására két telket, két szolgát, két lovat, hat ökröt, két tehenet, harminc aprómarhát adni. A vasárnap megszentelt ünnep lévén, aki ezen a napon dolgozik, szigorú büntetés alá kerül. Ha például valaki ökörrel vagy lóval dolgozik, akkor az ökrét vagy a lovát veszik el bírságul, esetleg más állatát, szerszámát, amivel a munkát végezte.

Vasárnap kötelessége mindenkinek a templomot látogatni, mert ellenkező esetben büntetéssel sújtja a törvény. De nem mindegy az sem, hogy a templomban ki, miként viseli magát. A rendzavarók, illetlenkedők, hangosan beszélők, akár az előkelő, akár a közrendhez tartoznak, minden ilyen esetben megkapják büntetésüket, mely leginkább megcsúfolásból állott. Az előkelőket ugyanis megdorgálták és kiűzték a templomból, a köznép tagjait ellenben az előcsarnok ajtajában kikötötték, megkorbácsolták és hajukat csúfságul levágták. A böjtök, a pénteki nap megtartása és a gyónás ellen vétők szintén büntetésben részesülnek. Ezeket a büntetéseket azonban az egyházi bíróság szabja ki s csak abban az esetben avatkozik a királyi bíróság az ilyen bűnösök ügyeibe, ha hétszeri figyelmeztetésnek sem lett semmi foganatja.

A boszorkányokról, kiknek létezésében ekkor általánosan hittek, szintén megemlékeznek István király törvényei. Ha valahol boszorkányt fogtak el, aki természetesen alig lehetett más, mint valami idősebb asszony, a papnak kellett átadniuk, aki szent munkáját azzal kezdte, hogy a boszorkánysággal gyanúsított asszonyt megböjtöltette, szentelt vízzel meghintette és vallásos oktatásban részesítette. A böjt elvégzése után a boszorkányt újból a templomba vitték, hol a pap a templom kulcsával homlokára, vállára és mellére keresztforma bélyeget tett. Ha a boszorkány harmadszor is bűnbe esett, akkor a királyi bíróság ítélt felette, mely legtöbbször halállal sújtotta.

A magántulajdon birtoklására és öröklésére István törvényei ezeket határozzák: „Mindenki élethossziglan ura legyen tulajdonának és egyúttal a királyi adományoknak és halála után fiai hasonló joggal örököljenek.” A püspökségi vagy várispánsági birtokok, miután ezek nem magánjellegűek, természetesen ki voltak véve az örökség alól. A magántulajdont védte a törvény az elkobzás ellen is, csak abban az esetben tett kivételt, ha valaki a király ellen merényletet akart elkövetni, az országot akarta elárulni vagy külföldre szökött. Utódai azonban tovább örökölték a vagyont, ha az ily bűnben vétkes halállal bűnhődött is.

Nem kevésbé tanulságos István király törvényeinek büntetőjogi része. Lássuk például az emberölésre vonatkozó büntetéseket. Ha valaki szándékosan embert ölt, tartozott száztíz aranypénzt fizetni, melyből ötven a királyi kincstárt, ötven a rokonokat, tíz a bírákat és a közbenjárókat illette. Ráadásul kötelessége volt az előírt böjtöket betartani. Ha ellenben az emberölés nem szándékosan, hanem véletlenségből történt, a váltságdíj akkor mindössze tíz arany. Ez az intézkedés azonban csak a kiváltságos rendbe tartozó egyénekre vonatkozott, mert a szolgák megölésénél egészen más az eljárás és sokkal kisebb a váltságdíj.

A szolgákra nézve a törvény a következő megkülönböztetéseket teszi. Amennyiben az emberölést nemes ember követte el valamely szolgán, elégséges, ha a szolga helyett az illető tulajdonosnak egy más szolgát ad, vagy pedig a szolga árát megfizeti. Ha azonban egyik nemes embernek a szolgája öli meg a másik nemes ember szolgáját, ebben az esetben a gyilkos a meggyilkolt gazdájának tulajdonába kerül, vagy megfelelő áron kell kiváltani.

Ha valaki a feleségét ölte meg, a büntetést váltságdíj, vagy ahogyan a törvény mondja, vérdíj fizetése által rótták le. Ha ispán volt az, aki feleségét megölte, ötven tinót tartozott fizetni a nő szülőinek és az egyház által reámért böjtbüntetésnek kellett magát alávetnie. A vitéz vagy jobbmódú ember megölt feleségéért tíz tinót fizetett, a közember pedig ötöt.

Úgy a nők, mint a szolgák megölésére vonatkozó büntetések igen enyhéknek látszanak és nincsenek arányban a többi törvények szigorúságával. De itt, úgy látszik, az erkölcsök durva és vad állapotai voltak irányadók a büntetés szigorúságának kiszabásánál.

Az olyan harcos népnél, mint amilyen a magyar is volt, az emberélet nem sok beccsel bírt s az emberölés nem tartózhatott a ritkaságok közé. Hogy ennek a féktelen elvadulásnak és barbárizmusnak véget vessenek, volt szükség azokra a szigorú törvényekre, melyeket a fegyver által okozott emberölés ellen hoztak. A törvény különben megmondja világosan, hogy a „béke” sértetlen fenntartása érdekében sújtja halálbüntetéssel azokat, akik fegyverrel ölik meg társaikat. És pedig, ki milyen fegyverrel ölt, olyannal végezték ki.

Ebben a tekintetben István törvényei nem tesznek kivételt az előkelőkkel sem, sőt azokat még szigorúbban büntetik, mert a törvény úgy rendelkezik, hogy abban az esetben, ha például valamelyik ispán betör valamely házba és a gazdát megöli, halállal büntettessék. De ha a gazda védi magát és védelme közben támadóját megöli, nem lakol semmiféle büntetéssel. Ha a támadás olyanformán történt, hogy a támadó maga helyett az embereit küldte és ezek követték el a gyilkosságot, a vérdíj ára száz tinó, vitézeknél tíz tinó, közrendűeknél öt.

Az eskü megszegésének büntetési módozatai ezek. Főrendű ember keze levágatásával büntetetik, vagy ötven tinó váltsággal. Közember tizenkét tinóval válthatja meg a büntetést. A gyújtogatók kötelezve vannak az okozott kár megtérítésére és tizenhat tinó fizetésére, leányrablók a leány visszaadására és tíz tinóra, közembernek büntetése ilyen esetben öt tinó.

A tolvajoknál különbséget tesz törvény nemes emberek és szolgák között. Mikor nemes emberek követik el a lopást, büntetésük első esetben a lopott értékek megfelelő váltság, aki azonban nem tudja magát megváltani, szolgának adatik el és további visszaesés esetében a szolgákra vonatkozó törvény által büntettetik.

 A szolgák büntetése meglehetős szigorú, mert csonkítással van, súlyosbítva. Amely szolga ugyanis először lop, megválthatja magát öt tinóval, de ha ezt tenni nem képes, akkor az orra levágatik. Visszaesés esetében, vagyis a megcsonkított orrú szolga másodszori lopáskor füleinek a levágatásával fizet, ha azonban van öt tinója, még ekkor is megválthatja magát, csupán a harmadik visszaesésnél nincs kegyelem. Ekkor már halál jár a lopásért.

A női tolvajokról külön törvény szól, mely akképp rendelkezik, hogy első két esetben a házas nőt férje megválthatja, de a harmadik esetben a nő szolgasággal bűnhődik. A hízelkedők, ravaszok, árulkodók, csalók büntetése szintén igen szigorú volt. Ha bebizonyosodott, hogy bűnükkel kárt okoztak, nyelvük kivágatására ítéltettek. A pletykahordók és rágalmazók ellenben halállal bűnhődtek, amennyiben rágalmaik a király személyére vonatkoztak. A törvény ezen része így szól. „Ha valaki álnok módon egy ispánnak vagy más hű emberének azt mondja – hallottam, hogy a király vesztedre beszélt – és erre rájönnek: haljon meg.”

Nagyjában ezek István király törvényei. Ezeket a törvényeket, melyek a magyar alkotmány első alapvetésének eredményei, Szent István nagy ünnepségek között hirdette ki az ország tanácsában.

Ezen törvényeken keresztül megismerhetjük a tizedik század végének magyar társadalmát és az akkori nemzedék kultúráját. A törvények soraiban megtaláljuk körülbelül azt az embertípust, melyre ezek a törvények vonatkoztak. És ebből a megismerésből semmi különösebb hátrány nem származik a tizedik század emberére. A büntetés módjainak megállapításában látjuk ugyan, hogy durva erkölcsű, műveletlen, barbár hajlandóságú emberekre vonatkozik a törvények rendelkezése, de többet aztán nincs okuk és nincs joguk keresni bennük. Ezer év előtti kultúrállapotnak visszatükrözői ezek a törvények és nézzük meg a törvénykönyvünket ezer év után, mikor iskolák, templomok, egyetemek, rendőri hatóságok igyekeznek a bűnöket megakadályozni, az embereket jobbakká tenni.

Azt fogjuk találni, hogy az ember gyarlóságai, bűnei és önzéséből eredő fogyatkozásai nemhogy csökkentek volna, hanem csodálatosan szaporodtak. Az ezer év előtti törvénytárat össze lehetett foglalni néhány íven, holott az ezer év utáni egész könyvtárat tesz már ki és mindarról szól, hogy mi a büntetése ennek vagy annak a bűnnek, melyet a mai bonyolódott és sokoldalú életviszonyok között az ember elkövet.

Ezer év alatt nagyot haladtunk. Vannak vasutaink, gőzhajóink, repülőgépeink, villamosságunk. Vannak ezerféle kultúrális intézményeink, de ugyanekkor azt tapasztaljuk, hogy az iskoláknál jóval nagyobb a bíróságok és a törvényszékek száma s hogy a fegyházak és börtönök olyan nagy sokaságát rejtik magukban a törvényes útról félrelépett szerencsétlen embereknek, hogy egész vármegyéket lehetne belőlük benépesíteni.

A történetírók nagy része azonban hajlandó abba az érzelgősségbe esni az ezer év előtti állapotok elbeszélésénél, hogy az ezer év utáni állapotok egészen más természetűek és haladásunk minden tekintetben bámulatos.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

A hagyományok szerint István az 1000. év elején küldötte Rómába Asztrikot, más néven Anasztáziuszt, a pannonhalmi monostor apátját, hogy jelentse a magyarországi eseményeket és a pápa áldását kérje az újonnan alakított egyházra. Részletes és hitelesnek látszó tudósítások erről a küldetésről nem maradtak fenn, de hihető, hogy a pápa nagy örvendezéssel hallgatta Asztrik híreit, melyek egészen meglepő eredményekről számoltak be előtte.

Nevezetesen arról, hogy István az esztergomi érsekség alatt több monostort, püspökséget, zárdát alapított igen gazdag javadalmakkal ellátva s még nagy munkálatok folynak az egyházi szervezet tökéletes kiépítésére. Továbbá, hogy a papságot István az ország rendjei között első helyre emelte, hogy templomok, zárdák, iskolák épültek és vannak készülőben, hogy ő maga is részt vesz a térítés munkájában, s hogy az ország lakosságának úgyszólván az egész tömege felvette a keresztény vallást. Ezen hírekre állítólag Szilveszter pápa így kiáltott fel:

„Bizony én csak apostoli helytartója vagyok az Urnak: de fejedelmed valóságos apostol, ki által Krisztus annyi népet térített magához.”

 És valószínű az is, hogy István követét a pápai udvarban megkülönböztetett szívességgel fogadták, mikor küldetésének célja felől előterjesztését megtette. A Hartvik püspök által írott és az ő nevéről elnevezett legendában találjuk különben az egyetlen forrást, mely az István fejedelem által Rómába küldött Asztrik apát követségéről szól.

A legenda szerint István atyja halála után a negyedik évben az isteni kegyelem intelme folytán Asztrik főpapot Rómába küldötte a pápához, hogy áldását kérje a pannóniai részeken újonnan támadt kereszténység számára. Továbbá, hogy az esztergomi egyházat aláírásának tekintélyével érsekséggé emelje és a többi püspökséget is megerősítse. Egyúttal azt is kéri István követe által, hogy a pápa királyi korona küldése által őt is szilárdítaná meg fejedelemségében, hogy amit megkezdett, e méltóság segítségével biztosabban befejezhesse.

Ebben az időben történt, hogy Miksa lengyel herceg, aki népével egyetemben a kereszténységet nemrégiben szintén felvette, követeket küldött Rómába a pápához, hogy támogassa őt apostoli áldásával és tüntesse ki királyi koronával. A pápa szívesen fogadva a lengyel hercegnek ez ügyben már több ízben tett kérését, elkészíttette számára a koronát, egy „gyönyörű művű” és drága jelvényt, melyet neki áldásával és a királyi méltóság megadásával együtt el akart küldeni.

„De az Úr – mondja a legenda – ki ismeri, kik az övéi, inkább akarta kiválasztottját, Istvánt kitüntetni ezen világi koronával, hogy aztán még inkább felékesítse a mennyeivel.”

Már meg is volt állapítva a korona elküldésének napja, midőn Szilveszter előtt az előző éjjel egy égi alak jelent meg, akiben az Ur küldöttjét vélte felismerni, s aki így szólott hozzá:

„Tudd meg, hogy holnap az első órában eljönnek hozzád egy ismeretlen nép küldöttei, kik a maguk hercege részére királyi koronát és apostoli áldást kérnék tőled. A kész koronát tehát halogatás nélkül ajándékozd hercegüknek, mert tudd meg, hogy őt illeti meg a királyság dicsőségével együtt érdemeiért.”

Minden úgy történt, ahogyan a látomány jósolta. Másnap megjelent a pápa előtt pontosan a jelzett időben Asztrik, aki, miután elmondta jövetelének célját és urának hódoló üzenetét, kérte István számára a királyi jelvényeket. Elmondta még, hogy István több népet hódított meg s számos hitetlent térített az Ur egyházába, azért is méltó minden elismerésre. Szilveszter pápa teljesítette Asztrik minden kérését. Mindent megadott, amit István kért tőle, sőt azon kívül egy keresztet is küldött számára, hogy azt mindig a király előtt vigyék apostoli jelvény gyanánt. Midőn a keresztet átadta, Asztrikhoz a következő szavakat intézte:

“Én apostoli vagyok, de ő valóban Krisztus apostola, ki által oly nagy nemzet tért meg. Ezért is az ő rendelkezésére bízzuk azt. Igazgassa az isteni kegyelem útmutatásával Isten egyházait és népeit, úgy egyházi, mint világi jog szerint.”

 Szilveszter pápa ugyanekkor egy levelet, helyesebben egy pápai bullát küldött állítólag Istvánnak, melyben részletesen válaszol mindazon előterjesztésekre és kérelmekre nézve, melyeket István követe útján elébe terjesztett. A bulla elején a pápa is mindjárt elmondja azt az égi jelenést, mellyel a legenda István koronájának történetét kezdi.

„Szerencsés küldöttség – írja Szilveszter az éjjeli jelenésre célozva – mely mennyei követ által megelőztetvén és angyali működés által támogattatván, isteni határozatból előbb hajtatott végre, mintsem általunk meghallgattatott.”

A bulla következő részében Szilveszter pápa a legnagyobb elismeréssel adózik Istvánnak az egyház megalapítása körüli érdemeiért s utalva Asztrik által előterjesztett kérésére, a koronát és a királyi címet ezekkel a szavakkal adományozza számára:

„Ezért tehát, dicső fiam, mindazt, amit tőlünk és az apostoli széktől kívántál, a koronát, a királyi címet, az esztergomi metropolitaságot és a többi püspökségeket a mindenható Istennek és Szent Péter és Pál apostoloknak hatalmából, így rendelvén és parancsolván azt ugyanazon mindenható Isten, az apostoli áldással s minmagunk áldásával örömest engedélyezzük és megadjuk.

Az országot is, melyet adakozásod Szent Péternek felajánlott s vele tenmagadat és az élő és jövendő magyar népet s nemzetet a római egyház oltalma alá vevén, bölcseségednek, örököseidnek s törvényes utódaidnak bírni, tartani, igazgatni, kormányozni és birtokolni visszaadjuk és adományozzuk.”

A bulla kötelességévé teszi István utódainak is, hogy a pápaság iránt mindenkor engedelmességet és tiszteletet tanúsítsanak, magukat a római pápa alattvalóinak ismerjék el, ki azonban az ő alattvalóit nem tekinti szolgáknak, hanem fiainak fogadja mindnyájukat és szülői szeretettel viseltetik irányukban.

Mivel pedig István az apostoli dicsőségre törekedve Krisztus hitének hirdetése és terjesztése által az apostolok önfeláldozó munkáját valóban teljesítette, érdemei elismeréséül őt, örököseit és törvényes utódait, a pápa azzal is feldíszíti, hogy megengedi számukra, hogy az apostolság jeléül maguk előtt keresztet vitethessenek.

Végül megemlíti a bulla, hogy a koronát, melyet a pápa eredetileg a lengyel herceg számára készíttetett, Istvánnak adományozza és kívánja, hogy ezen jelvény öntözze áldása harmatával a magyarországi új kereszténységet, tartsa meg Istvánt az országnak, az országot neki, látható és láthatatlan ellenségektől oltalmazza és a földi kormányzás nehézségei után a mennyországban örök koronához juttassa.

Nagyjában körülbelül elmondtuk II. Szilveszter pápa bullájának tartalmát, mely a benne foglaltak nagy jelentősége folytán csakhamar a legnevezetesebb okmányok sorába vergődött. Ennek a bullának a legújabb időkig kiváló jelentőséget tulajdonítottak a történetírók. Ez érthető is, hiszen benne olyan dolgokra nézve vannak értesítések, melyek István uralkodásával és a keresztény Magyarország megalakulásával vannak összefüggésben.

A Szent István-féle koronáról a magyar műrégészeknek az a vélekedése, hogy ez a tizedik században készülhetett és római ötvösmunkának látszik.

A magyar szent korona

Felső része Szent István koronája, amely a hagyományok szerint Szilveszter pápától származik. Alsó része az a görög korona, amelyet Dukász Mihály bizánci császár küldött ajándékba Géza királyunknak. 

Géza uralkodási rendszerének következetességét és helyes gyakorlati irányát jellemzi az a törekvése is, hogy fiát, kit megkeresztelése előtt Vajknak neveztek, iparkodott a külföldi hatalmakkal összeköttetésbe hozni. Az ilyen összeköttetéseknek legbensőbb kapcsa és záloga ebben a korban a házasság szokott lenni, ennél fogva Géza is olyan nőt keresett fia számára, ki a politikai kapcsolatok létesítésére kedvező lehetőséget nyújt. A bajor tartomány uralkodójának, Henrik hercegnek a leányát, Gizellát szemelte ki István számára és meg is tette a kezdeményező lépéseket a bajor udvarnál.

Henrik hercegnek megtetszett a magyar uralkodó terve, mert a létesítendő házasság reá nézve azzal az előnnyel járt volna, hogy a még mindig félelmes magyarokban erős szövetségest nyer s azon kívül országa meg lesz mentve a magyarok becsapásaitól. A bajor uralkodóház csupán biztosítékot kívánt a magyarok hűségéről s a házasságot ahhoz a feltételhez kötötte, hogy István iparkodjék a keresztény vallást az egész népre kiterjeszteni. István állítólag személyesen nyugtatta meg leendő apósát aggályai iránt s Bajorországba érve, Sehira várában 995-ben eljegyezte Gizellát. Az esküvő idejéről nincs biztos tudomásunk. Némelyek szerint még Géza életében megtörtént, aki, miután fiát már előbb megválasztatta utódául, 997-ben meghalt. Némelyek szerint Gézát, lelki hajlamait tekintetbe véve, kétféle, t. i. pogány és keresztény szertartással temették volna el. Ez azonban csak kombináció, aminek nincs történeti alapja.

István feleségét, Gizellát egész sereg fegyveres német kísérte új hazájába, hol csakhamar ők is letelepedtek. Sokan közülük a fejedelmi udvar különféle tisztségeit nyerték el. Jelenlétükre szükség volt, mert István reformjai harcosokat követeltek, kik szükség esetén az ellenáramlattal szembeszálljanak.

Szent István megkeresztelése.

A hagyományok szerint Adalbert prágai püspök keresztelte meg Géza fiát, Istvánt, aki küldetésszerű hívatást töltött be a magyarság megtérítésével. A történeti kutatások szerint István már kereszténynek született s megkeresztelése nem felnőtt korában történt.

Huszonhét-huszonnyolc éves volt István, mikor a fejedelmi széket elfoglalta. Neveltetése körülményeinél, de belső hajlandóságainál fogva is jelleme sok tekintetben eltért atyjáétól. Ámde ami Géza jellemének a lényegét adta, a szilárdság és a végsőig való ragaszkodás a helyesnek felismert igazsághoz, azt István is örökölte, csakhogy nála ez a jellemvonás még határozottabban, erőteljesebben jutott kifejezésre.

Apja és közötte az a különbség, hogy ő nemcsak hatalmi vagy célszerűségi okokból, hanem szívbeli meggyőződésből is híve volt a keresztény vallásnak. Amellett István kitűnő műveltséget szerzett s járatos volt kora egyházi és világi tudományaiban. Apja oldala mellett nemcsak a hadi dolgokban való ismereteket, hanem az uralkodás tudományát is alkalma volt elsajátítania. Aztán megvoltak benne mindazok a tehetségek, melyek a vezetésre és kormányzásra képesítenek. Uralkodói gondjaiban vele osztozott neje, a gyönyörű bajor asszony, kit Istvánhoz a szerelem kötelékein kívül a közös célért való munkálkodás érzése is odaforrasztott.

Gizella, Szent István király felesége

IV. Henrik bajor herceg leánya volt, s nagy része volt abban hogy a kereszténység elterjedt a pogány magyarok közt, az első magyar király uralkodása alatt.

A kereszténység ügye István uralkodása kezdetén bizony nem a legkedvezőbb viszonyok között volt. A pogány magyarok közül ugyan egyre többen keresztelkedtek meg, templomaik is voltak, sőt a papok sem hiányzottak, de a magyarság azért mégsem valami túlságos rokonszenvvel viseltetett az idegen származású térítők iránt. Nagyrészük, ha fel is vette a keresztséget, régi szokásait továbbra is megtartotta.

Ámde, mihelyt István lép a trónra, a viszonyok gyorsan kezdenek változni. Kötelességévé teszi a népnek a keresztény vallás felvételét, ami azt jelentette, hogy mindenkinek meg kellett keresztelkednie. Ugyanekkor gondoskodik azonban arról is, hogy elegendő számú pap legyen az országban, kik a nép oktatását végezhessék. Természetesen ezeknek nagy része német volt, ami már magában véve nem tetszett a németgyűlölő szittya ivadékoknak. Pedig ez még csak a kezdetek kezdetét jelentette István reformjaiban. Amint a megkeresztelkedésre vonatkozó rendeletét közhírré tette, ezzel egyidejűleg olyan értelmű rendeletet is kibocsátott, mely szigorú kötelességévé tette minden megkeresztelkedett magyarnak, hogy a pogány szertartáshoz többé vissza ne térjen, továbbá, hogy keresztény rabszolgáit bocsássa szabadon.

A külföldi kalandozásokból a magyarok igen sok foglyot hoztak magukkal. Több százezerre mehetett a számuk s ezeket itthon rabszolgáikká tették. A pápa már Géza idejében szóvá tette a keresztény rabszolgák ügyét, de szabadon bocsátásukat nem lehetett kivinni, mert a nemzet az uralkodó ellenében is ragaszkodott a maga jogaihoz. A pápai beavatkozásnak mindössze az lett az eredménye, hogy bizonyos szolgáltatások ellenében a földek művelését megengedték nekik.

István azonban nem elégedett meg ilyen félrendszabályokkal. Ő mindjárt az összes rabszolgák felszabadítását követelte, s hogy példát adjon a főbbeknek, a saját birtokán levő szolgákat mind felszabadította, azokat a szolgákat pedig, kik az állami tulajdont alkotó várak őrizetét teljesítették, földek adományozásával a várak körül telepítette le és különböző mesterségek folytatására szoktatta. A főbbek egy része, miután a keresztény vallást felvette, felszabadította szolgáit, de sokan vonakodtak ezt megtenni, ami Istvánt arra indította, hogy sok helyen saját költségén váltotta meg a rabszolgákat, kiket aztán az egyes várak körül telepített le. A pogány rabszolgákra nem terjedt ki István felszabadítása, mert a pápa úgy rendelkezett, hogy a pogányok „legyenek alávetve a keresztényeknek.”

Az egyes törzsek és nemzetségek Géza idejében sem voltak hajlandók ennek az előttük érthetetlen intézkedésnek eleget tenni, most tehát szintén megtagadták az engedelmességet. Nem tudták elgondolni, hogy miként vállalkozhatik arra magyar ember, pláne fejedelem, aki az Árpádok véréből való, hogy az ilyesmire kényszerítse a törzslakosságot, vagy ahogyan ma mondanák, az államfenntartó fajmagyar osztályt az idegenek érdekében. A magyarságnak ez a zöme nem nézett előre, nem vizsgálta a jövőt, csak a mával törődött, minélfogva ellenségnek és hazaárulónak tekintett mindenkit, aki őt előnyeiben háborgatni vagy megrövidíteni akarta.

Az ellentét István és a törzsek között csakhamar kiélesedett. Az országban fokozatosan növekedett az ingerültség István rendeletei ellen és a németek iránt, mint akiket az új rendszer közvetlen okozóinak tartottak. Forradalmi állapot volt ez, mely a régi és új felfogás küzdelmét jelentette, s amelynek emiatt fegyveres módon kellett így vagy amúgy eldőlnie. A forradalmi mozgalom a németek üldözésével kezdődött és az ország délnyugati pontján érte el hevességének tetőpontját. Ezen a részen indult meg ugyanis a térítés legnagyobb erővel és az új német telepesek is itt tartózkodtak legnagyobb számban.

A forradalom vezére Koppány, másként Kupa, Tar Zerind fia volt, aki Istvánnal közeli rokonságban állott, s akiről a krónikák azt tudják, hogy már Géza idejében vezérkedett. Koppány lelkéből gyűlölte mindazokat az újításokat, melyekkel István Magyarországot a fejlődés útjára akarta terelni. Mihelyt István rendeleteit kiadta, Koppány is összehívta a maga embereit, hogy szövetkezve egymással az ősi intézmények kiirtását megakadályozzák. A forradalomnak egyenesen az volt a célja, hogy Istvánt megbuktassa és a pogány álláspontot képviselő Koppányt fejedelemmé tegye. Koppány e nagyravágyó célját más úton is próbálta elérni. Az özvegy fejedelemné, Géza felesége, Adelheid (mások szerint Sarolta) iránt heves szerelemre lobbant és nőül akarta őt venni.

Plátói udvarlás volt-e Kupa szerelme vagy talán tartósabb barátság, minderről tudni semmit sem lehet, de az kétségtelennek látszik, hogy a még mindig szép és kívánatos özvegy kezének elnyerése által Koppány a fejedelmi szék felé is egyengetni óhajtotta az útját. Az özvegy fejedelemné azonban nem hallgatta meg az epekedő szerelmes udvarlásait s így a dolog abbamaradt. Vannak egyesek, akik azt hiszik, hogy Géza özvegye inkább szívén hordozta a hit szent ügyét, mint a maga jóvoltát s ezért utasította el Kupa vezér kezét. De ha már föltevésekbe bocsátkozunk, akkor valószínűnek tarthatjuk, hogy a fiára való tekintet is nyomós ok volt, hogy az özvegy fejedelemné lemondott a második házasságról.

Koppány nem állott meg a fél úton. Miután tanácskozott az elégedetlenekkel, Somogyban forradalmat kezdett. Csapatokat szervezett s nyíltan szembeszállott Istvánnal. A keresztény Magyarországnak ez volt az első harca, melyben a régi és az új felfogás követői szálltak síkra egymással, hogy fegyverekre bízzák a döntést.

A fejedelmi udvar István alatt Esztergomban volt. Itt lakott Gizella és azok a méltóságok, kik István és felesége udvartartását alkották.

A Koppány által vezetett felkelés leverésére maga István vezette hadait a dunántúli részekbe. Külsőségeiben is egészen eltérő képet mutatott a két hadakozó sereg.

Koppány népe a turul madár jelvénye alatt, könnyű fegyverzettel és olyan felszereléssel szállott hadba, mint a külföldi kalandokra induló magyarok szoktak. Amellett inkább portyázó rajtaütésekre voltak berendezkedve. István seregének nagy részét németek alkották, kiknek élén az új törekvéseket jelképező Szent Márton és Szent György zászlóját hordozták. István fejedelem derekára német udvari emberei kardot kötöttek, amit Koppány seregében szintén nem ismertek. A keresztény sereg pedig olyan fegyverzettel harcolt, minőt a németek szoktak használni a háborúban.

István Esztergomból a Bakony felé vezette hadát. A sereg igazi vezére azonban Venczellin volt, Wasserburg grófja. De ott voltak István környezetében a Hunt és Pázmán nemzetség tagjai és a sváboknak egy csapata, mely testőrség gyanánt védelmezte István személyét. Ezzel ellentétben Koppány vezér szittyái külsőleg is a régi állapotokat tükröztették. A támadást ők kezdték meg és pedig a régi módszer szerint: rablással, rajtaütésekkel, cselvetéssel.

Az ellenség „javait pusztítani, a keresztény szolgák ellen kegyetlenkedni, a fejedelem hatalmával dacolni, tekintélye ellen gúnyolódni kezdtek” – mondja róluk a krónika. Előnyomulásuk közben eljutottak Veszprém váráig, mely István örökségét alkotta. Kemény ostromot intéztek a vár ellen, több helyen megrongálták s zsákmányt is szedtek belőle, midőn megérkezett a megtért és István hűségében maradt nemzetségfőkből, idegenekből és várszolgálatra alkalmazott keresztény szolgákból álló fejedelmi sereg.

Koppány vezér rohamra vezette hadinépét és vad elszántsággal támadta meg István seregét. Órákon keresztül folyt a harc és a döntő eredmény még egyik félen sem mutatkozott. Végre Venczellin gróf Koppánnyal összekerülve, párviadalban megölte őt, mire a lázadó sereg szétszaladt, másik része pedig fogságba jutott.

Az elesett Koppány testét négybe vágták s elrettentésül egyik részét Esztergomban, másik hármat pedig Veszprémben, Győrben és Erdélyben függesztették ki, hogy mindenki lássa, mi a sorsa az olyan alattvalónak, aki fegyvert emel uralkodója ellen.

Koppány kivégzése.

A kereszténység és a vele kapcsolatos új intézmények ellen fellázadt magyarság vezérét, Koppányt Vencelin gróf ölte meg az ütközetben. A „Bécsi Képes Krónika” ezen rajza szerint bárddal ütötték le a lázadó vezér fejét.

István a hadjárat előtt fogadalmat tett, hogyha seregei győzni fognak, Koppány vezér összes javait és megyéjének tizedét a pannonhalmi apátságnak adományozza, melynek kolostorát még Géza kezdte építtetni.

Pannonia első szentjének, Szent Mártonnak emlékére a Bakony egyik hármas hegyén ekkor építtette fel István a pannonhalmi apátságot, melyet gazdagon megajándékozott. Az apátságba a Szent Benedek rend tagjait telepítette le, kiknek első főnökévé Anasztáziuszt emelte. Az apátság nagy terjedelmű birtokok felett rendelkezett s csakhamar középpontja és gyűlőhelye lett a mindenféle foglalkozást űző embereknek. S mialatt a műveletlen, elhagyatott hely a bencések letelepülése következtében egyre népesedik és virágzik, azalatt maguk a szerzetesek is hozzálátnak a második honszerző munkához s Koppány vezér mostoha viszonyok között maradt népét, a keményfejű, nyakas, nehezen hajlítható, nomád magyarokat tömegesen térítik a keresztény vallásra.

Innen kezdve gyorsan változik az ország állapota. A keresztelés nyilvánvalóan nem tette keresztényekké az embereket. De ha egyesek vagy kisebb csoportok pogány szokás szerint egy ideig áldoztak még régi isteneiknek, az újítások ellen nem mert már senki nyíltan föllépni és az országba beözönlő külföldi papok nyugodtan járhattak-kelhettek mindenfelé. István mindenütt egyházakat és apátságokat alapított számukra és tekintélyük, befolyásuk folyvást emelkedett.

A végtelen magyar puszták egyszerű lakója nem értette a körülötte végbemenő változásokat, de azért érezte, hogy egy erős kéz uralkodik rajta és valami olyan dolog történik szerte az országban, ami az ő szilaj, kalandokhoz szokott lelkétől és eddigi életétől merőben idegen. S habár látta és tapasztalta napról-napra az új idők változásait, többé már nem mert azoknak ellenszegülni. Megadta magát s fejet hajtott az új igék hirdetői előtt, akik a szeretet vallásáról, túlvilágról, az Isten jóságáról, az embereknek egymás iránt tartozó kötelességeiről beszéltek neki épületes dolgokat, miközben atyailag oktatták a munka megkedvelésére.

A térítés nagy művének azonban alig lett volna oly mély foganatja, ha nem István lett volna az, aki a térítés élére állott. István papjaival egyetemben tevékeny részt vett a hit elterjesztésében. Hogy az alsóbb néposztályok számára jó példát mutasson és a keresztény szellem lényegét velük megértesse, nem röstelt a nép közé vegyülni, hogy őket oktassa. Nem egyszer megtörtént az is, hogy egész csomó szegényebb embert hívott udvarába, kiknek atyai türelmességgel és jóindulattal magyarázta a keresztény vallás elveit, miközben segítséget is nyújtott számukra mindazokban az ügyes-bajos dolgokban, melyek egyszerű életüket megzavarták. A nép lassanként kezdte aztán megérteni István törekvéseit és a keresztény vallás mivoltát. A pogány magyarság mindinkább megbarátkozott a kereszténységgel, mert belátta lassan, hogy az új viszonyok között, midőn a rablóhadjáratok kora már végképen megszűntnek látszott, új, békésebb életet kell kezdenie.

Ha az idősebbeknél nem is volt egyelőre valami nagyon mély az új tan hatása, a gyermekeknél már egész erejével érvényesült, mert az új nemzedék természetesnek s célszerűnek látta azt, ami az idősebbeket, ki még a pogány erkölcsök hagyományaiban nőttek fel és a kalandozó, nomád élet változatosságai között nevelkedtek, bizalmatlansággal, idegenkedéssel töltött el.

Istvánnak gondja volt arra is, hogy a nép ne nélkülözze azokat a tanításokat, melyek lelkiéletének épülésére és erkölcseinek megszelídítésére szükségeseknek mutatkoztak. Evégből megkezdte a monostorok, apátságok alapítását, a templomok építését s kötelezővé tette, hogy legalább minden tíz szomszéd helység egy-egy templomot tartson fenn.

A térítő munka szakadatlanul folyik s a tizedik század vége felé már olyan állapotok uralkodnak, hogy a kereszténység az egész országban megszilárdul. Mert István nemcsak szeretettel, szép szóval és buzdítással, hanem szigorral is tudott fellépni, ahol az állami érdek így kívánta. Hogy a nép ne idegenkedjék a papságtól s benne a maga vezetőjét és pásztorát lássa, gondoskodott István róla, hogy az országba olyan szerzetesek jöjjenek, kik vezetői hivatásuknak meg tudnak felelni. A szerzetesek nemcsak Isten igéit hirdetik, hanem a kóborlásokhoz, nomád élethez és vad harcokhoz szoktatott népet szántás-vetésre, gazdálkodásra is oktatják. Az áldott magyar föld termékeny munkának válik színterévé. Eleinte persze szokatlan volt ez az élet. A harcos magyar nem igen akarta megérteni, hogy miért történnek ez újítások. De mikor látta munkája gazdag gyümölcsét, bizalommal fordult a papok felé és megbarátkozott az új élet rendjével.

Koppány forradalmának gyors leverése példát adott a nemzetnek arra, hogy erőszakos úton a reformoknak útját nem állhatja. Ha voltak, itt-ott némi zavarok ezután is, azokat nem szervezett csoportok, hanem egyesek idézték elő s ezektől Istvánnak nem volt oka hatalmas alkotásának sikerét féltenie. Az ilyen elégedetlenkedők vagy makacsok ellen többféle rendszabály állott rendelkezésére, a figyelmeztetéstől, megintéstől kezdve a törvény teljes szigorának alkalmazásáig. Éppen ezek az állapotok mutatják azt, hogy a tizedik század végén a magyarság már szervezett társadalomban él, melynek rendjét és egész berendezését az állam törvényei szabályozzák. Az államhatalom olyan erőt tud a maga céljainak kifejtésében alkalmazni, hogy nem lehet már szervezettségén rést ütni. Az államhatalom már annyira megerősödött, hogy a lázadásoknak vagy forradalmaknak felidézése szinte lehetetlenségekbe ütközik.

A tizedik század végén az európai keresztény társadalom felett két nagyhatalom uralkodik : az egyik a pápa, a másik a német császár. A keresztény népek természetszerűleg elismerték a pápa főhatóságát, ámde ugyanekkor a német császárok is szerették volna a maguk befolyását biztosítani s a kereszténység terjesztésében való buzgalmuknak épen az a magyarázata, hogy a népek megtérítését politikai hatalmuk kiterjesztésével kapcsolták össze. A császárságnak közvetlen érdeke volt, hogy minden új államalakulást a maga hatalmának megnövelésére használjon föl. Ennél fogva már Géza idejében törekedett a magyar állam felett való főhatóságra.

Géza alatt a német politikának ez a törekvése azonban kudarcot vallott. Mert ugyanakkor, mikor a keresztény hittérítőket országába fogadta, a német császárral háborúba keveredett s ugyanakkor, mikor Adalbertet Magyarországba hívta családjának megkereszteltetésére, Piligrim passaui püspök birtokát dúlja és papjait az országból kiűzi.

Az volt most a kérdés, hogy Magyarország milyen szerepet foglaljon el a pápasággal és a császársággal szemben. Ha látjuk azt a tervszerű munkálkodást, melyet István a keresztény Magyarország megszilárdítása érdekében kifejtett, hinnünk kell, hogy ez a kérdés szintén foglalkoztatta őt, még pedig nagymértékben, mert ennek helyes megoldásától függött az ország önállóságának és szabadságának kérdése.

Nincs kétségünk aziránt, hogy a pápának István önként felajánlotta Magyarország hűségét, mert az állam keresztény voltánál fogva természetszerűleg el kellett ismernie az egyházi ügyekre nézve a kereszténység mindenható képviselőjének fennhatóságát. De az is kétségtelen, mert a következmények igazolták, hogy a német császár és a német egyház befolyásától mindenképpen meg akarta óvni az országot. Ez sikerült is neki, úgyhogy a magyar egyház, mint nemzeti egyház alakulhatott meg István vezetése alatt. A német császárok ugyanis egy nagy világbirodalmat akartak volna alkotni s ezért valahol csak lehetősége mutatkozott a kereszténység térhódításának, a császárok a legnagyobb odaadással mozdították elő a térítés érdekeit, mert ezáltal a maguk hatalmi politikáját is érvényesíthették.

Ámde éppen ez a nagy terjeszkedési politika volt az, melyet a pápai udvar nem nézett jó szemmel, mert ha örömmel is látta a pogányok megtérése folytán a keresztény egyházak gyarapodását, azt már aggodalmas szemmel figyelte, hogy a császárok világi hatalma a kereszténység terjedésével a pápaság rovására növekedik. Nem volt ez a politika Rómában rokonszenves azért sem, mert a császári főhatóság alatt levő német egyházak gyarapodásával végső esetben az a helyzet jelentkezhetett volna, hogy a pápaság a császárság világi hatalmával szemben elveszti a maga felsőbbségét.

Legkiválóbb módon az a pápa fogta ezt fel, kinek nemsokára igen nagy szerepe lett az újonnan szervezett magyar egyház megalapításában s kinek a neve a tizedik századbeli Magyarország újjáteremtésével elválaszthatatlanul össze van forrva. Ez a kiváló tehetségű és nagy szerepet vivő pápa eredeti nevén Gerbert volt s 999-től kezdve II. Szilveszter pápa néven kormányozta a keresztény egyházat.

Szilveszter pápa francia közrendű szülőktől származott. Gerbert az aurilláci kolostor iskolájába vétetett fel, hol rendkívüli előmenetelt tett. A szerzetesi pályára lépett s nemsokára Spanyolországba került s itt a teológiai tudományokon kívül a természettudományok terén is kiváló előmenetelt tett.

Spanyolországból Rómába került s itt az akkori pápának, XIII. Jánosnak annyira feltűnt nagy tehetségével, hogy a pápa I. Ottó császár figyelmébe ajánlotta. Gerbert aztán a császár engedelmével tanulmányainak folytatása és befejezése céljából Reimsbe ment, hol nemsokára a tanítványból tanár lett és a reimsi Adalbert érsek iskolájában mintegy tíz évig a legnagyobb elismerés mellett tanított. Itteni tartózkodása alatt több tudományos munkát írt s hírneve annyira megerősödött, hogy nevét Rómában is kezdték emlegetni.

Adalbert érsek halálos ágyán őt jelölte ki utódául, de csak elődének, Arnulf érseknek elűzetése után kapta meg az érseki széket, honnan nemsokára III. Ottó császár hívására udvarába ment, és mint a császárnak a tanára, megismertette vele mindazokat a tudományos kérdéséket, melyek Ottót különösebben érdekelték. Itt tartózkodása után a császár támogatása folytán elnyerte a ravennai érsekséget. De rövid idő múlva ennél is nagyobb szerencse érte. V. Gergely halála után őt választották meg II. Szilveszter néven római pápává.

Szilveszter kétségkívül Ottó császárnak köszönhette a pápai széket, mert ő volt a legbuzgóbb támogatója s hatalmánál fogva ő volt abban a helyzetben, hogy akaratát keresztül is vihette. Szilveszternek nagy tervei voltak Ottó császárral, mikor a pápai tiarát elnyerte. Már reimsi érsek korában, mikor Ottó udvarában tartózkodott, állandóan arról az új szervezetű római császárságról beszélt, melyet véleménye szerint Ottónak kellene megalapítania. Most, hogy a legmagasabb egyházi méltóságot elnyerte, azon járt, hogy ezt a tervét Ottóval megvalósíttassa. Ottó már korábban is engedett Szilveszter rábeszélésének s midőn 998-ban Rómában volt, udvartartását egészen a bizánci császárság mintájára rendezte be Szilveszter tervezete alapján.

Különböző világi és egyházi tisztségeket alapított olyanformán, hogy a legfőbb tisztségeket mind egyházi személyek gyakorolták. Ezen rendszer mellett a császárság keretében Szilveszter olyan abszolút fölényt biztosított az egyházi személyeknek, hogy a pápaság törekvései teljesen érvényesültek benne és a császárság eszközévé vált a pápának.

Ezen szerkezet szerint – írja Szilveszternek egyik életírója, – egy vegyes világi és egyházi világbirodalom keletkezett volna, melyben már annálfogva is, hogy a hét udvari főtiszt mindig csak pap lehetett, a papság, következőleg a pápa részére hajlott a hatalom mérlege, kivált miután a császár székhelyének is Róma volt kijelölve.

Szilveszter ezen tervezet által korántsem a császári hatalom, hanem a pápaság megerősítésére akart törekedni. Miután tehát az ő célja mindenekelőtt a pápaság hatalmának biztosítására irányult, főképpen arra törekedett, hogy az újonnan alakult egyházak a német befolyástól függetlenül a pápaság alá kerüljenek és megmaradjanak saját nemzeti önállóságukban.

Két egyház volt abban az időben, melynek a megalakulása ezen törekvéseket elősegíthette. Ez a két egyház: a magyar és a lengyel. Mind a kettő, de különösen a magyar, féltékenyen őrködött nemzeti függetlenségére s a magyarról biztosan lehetett tudni, hogy amily szívesen hajlandó magát felvétetni a keresztény államok közösségébe, épp oly kevés hajlamot mutat arra, hogy egyházi különállásáról a német birodalom javára lemondjon.

Szilveszter pápának a magyar és a lengyel egyházak megalakulása alkalmul szolgált tehát arra, hogy hozzálásson terve megvalósításához, még pedig úgy, hogy az a kereszténység egyetemes érdekeinek s azonkívül a pápaság hatalmi érdekeinek is megfeleljen. Célját csak úgy érhette el, ha az újonnan keletkezett egyházakat a német befolyás alól kivonja, s ezáltal a német császárság terjeszkedését és elhatalmasodását korlátozza.

A magyar és lengyel egyház megalapítása olyan ügy volt, melyben a pápa a császár meghallgatása nélkül önkényesen nem dönthetett, hacsak nyílt összeütközést nem akart. Szilveszternek a magyar egyház dolgában sikerült megszereznie a császár beleegyezését, hogy Magyarország a maga külön egyházi vezére alatt független egyház legyen. Ottó császár ebben a kérdésben nem támasztott nehézségeket. Az egykorú krónikás is azt mondja, hogy István a császár ösztönzésére és kegyéből kapta Szilveszter pápától a koronát és a független egyházat.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

A magyarok megtérítésének ügye így áll tehát Géza uralkodásának első éveiben. Nagy eredményeket Piligrim szerzetesei éppen nem értek el, de ezt előre látni lehetett. Nem is ebben kell az eredmények értékét keresni, hanem abban, hogy a térítők Magyarországon már megjelentek és a fejedelmi udvar tudatában volt annak, hogy a magyarságot előbb-utóbb bele kell kapcsolni a keresztény népek közösségébe a keresztény vallás felvétele által. Hogy Piligrim abbahagyta a térítést s kisebb csetepaték a határszéleken a tiltó rendeletek ellenére is folytak, a kereszténység ügye azért nem bukott el Magyarországon. Sőt csak most kezdődött el a kereszténység hódítása, miután terjedésének az útját maga a fejedelmi udvar készítette elő.

Saroltától Gézának két gyermeke született, egy fiú és egy leány. Házasságuk nem tarthatott sokáig, mert Sarolta állítólag korán meghalt és az özvegységre maradt Géza nemsokára a lengyel király húgát, Adelheidot vette nőül. Adelheid sokban hasonlított Saroltához. Egyike volt ő is a legszebb nőknek s amellett erőteljes jellemmel bírt, miként Sarolta. Együtt vadászott, mulatott, ha kellett ivott Gézával és az uralkodás gondját is megosztotta vele. Olyan nagy befolyást gyakorolt férje felett, hogy kortársai azt állították, hogy még Gézát is ő kormányozta. Nagyobb érdeme volt azonban Adelheidnek az a buzgólkodása, melyet a magyarság megtérítése érdekében fejtett ki. Géza felesége ösztönzésének hatása alatt szabad bemenetelt engedett országába a külföldi papoknak, sőt nem egyszer maga is hívott papokat udvarába, kiket örömest meghallgatott. Lelke mindinkább felengedett a jámbor tanok iránt s ezzel együtt mindjobban megerősödött az a véleménye, hogy a nemzet fennmaradására a keresztény vallás felvétele múlhatatlanul szükséges.

Géza megtérésének idejét pontosan meghatározni nem lehet. Főképpen azért nem, mert a történetírók az ő uralkodásának ismertetésénél meglehetős zavarban vannak. Alig van biztos adat a kezeik között, melyre építhetnének, ennélfogva merő feltevésekben merül ki előadásuk. Egyik részük Gézának két feleséget tulajdonít, Saroltát és Adelheidot, a másik azonban csak egyet. Éppen így vannak a Géza megkereszteltetésével is. Vannak akik nem tudnak róla, némelyek Sarolta, mások pedig Adelheid idejére teszik. A hézagos adatok alapján legfeljebb hozzávetőlegesen állapíthatjuk meg tehát az egyes tényeket, anélkül azonban, hogy a korszak életének részletes képét azok alapján megrajzolhatnók.

Egyesek valószínűnek tartják, hogy Géza egész családjával áttért a keresztény vallásra és Adalbert prágai püspök keresztelte meg. Áttérése után egész erejével rajta volt, hogy népe is felvegye a keresztény vallást. „A hit megszilárdításában – mondja egyik krónikás – kegyetlenkedék s a pogányság régi bűnét az isten iránti buzgalomtól lángolva mosá le.” Adalbert térítő papjai szintén tapasztalták, hogy az a vallás, melyet a kereszténnyé lett magyarok követnek, még mindig nem az igazi. Ha lassanként el is hagytuk nyilvánosan a pogány szertartásokat, titokban azért visszatértek hozzá s Erdélyben, a Duna-Tisza közén és a Dunántúl még mindig igen nagy számmal éltek olyan magyarok, kik megkeresztelésük ellenére a régi vallást követték.

Sőt a hagyomány azt tartja, hogy maga Géza sem tudta egészen kiszakítani magát a pogány vallásból s miután már megkeresztelkedett, kétféle szertartás szerint áldozott az Istennek. De ez nem tartotta mégsem vissza attól, hogy az ellenkezőkkel szemben éreztesse erélyét. A térítés tagadhatatlanul Géza uralkodása alatt indul meg rendszeresen Magyarországon, de az is bizonyos, hogy nem ment végbe azzal a simasággal, ahogy azt némely író állítja. A magyarság életében a keresztény eszmék hódítása, még ha szűkebb értelemben vesszük is a szót, forradalommal járt, mely legfeljebb nem volt általános és nem terjedt ki az összes törzsekre, de miként a későbbi események mutatták, sok helyen heves kirobbanásokkal járt.
Ha magyar emberek végezték volna a térítés munkáját, ez esetben talán kevesebb megrázkódtatással ment volna végbe az átalakulás, ámde az első térítők kivétel nélkül mind idegenek voltak, kiknek céljaik elérésére feltétlenül a fejedelmi hatalomra kellett támaszkodniuk. Géza pedig nem riadt vissza az erőszakos eszközöktől sem, csakhogy az általa helyesnek vélt és bizonyára környezete által is istápolt törekvést, a magyarság megtérítését diadalra juttassa. De különben is a népek életében az ilyen nagy változások, melyek a régi életmód abbahagyására, új világnézet, szokások felvételére irányulnak, mindig küzdelmek árán szoktak végbemenni. A régi és az új világfelfogás képviselői kénytelenek nagy harcokat vívni egymással s nemcsak régen volt, hanem ma is úgy van, hogy e harcok közepette a legádázabb fegyvereket fordítja mind a két fél egymás ellen.

A tizedik században a kereszténység felvétele a magyarságra nézve életkérdés volt, miként már több ízben hangsúlyoztuk. Géza tehát mindjárt a magyarság életének az első szakaszaiban azt az elvet képviseli a maga programjával, melyet a tizedik századtól kezdve a huszadig századig valamennyi kiválóbb reformer képviselt és ami röviden abban összegeződik, hogy a magyarságnak együtt kell haladnia a nyugati népekkel s azonosítania kell magát azzal a kultúrával, melyet Európa népei elsajátítottak.

Ámde éppen a történelem ismerete és a mi napjaink eseményei tanítanak meg arra, hogy a nemzet érdekében való minden újítás, mely régebbi állapotok és szokások megváltoztatását célozza, a nemzet bizonyos részének, nem egyszer a nagyobbik részének állandó és heves ellenzésével találkozik. Ez az ellentét aztán, mely a régi és új irányzatok szembeállításából fakad, hozza létre azokat a harcokat, melyeket a nemzet egyes rétegei vagy osztályai a haladás érdekében folytatnak. Géza és a korabeli újítók törekvése lényegében tehát ugyanannak felismeréséből származik, ami Bocskay István, Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc küzdelmeinek oka volt, és ami Martinovicsokat, Széchenyieket, Kossuthokat, a haladás kiváló harcosait adta a nemzetnek.

Nem tudnánk megérten a tizedik századbeli magyarság társadalmi viszonyait és küzdelmeinek a jelentőségét, ha ezt figyelembe nem vennénk. Szerencse volt, hogy ennek a haladási törekvésnek a fejedelmi udvar volt leghathatósabb szószólója, mert így negyedrész annyi küzdelembe került a modern keretek közé való beilleszkedés, mint abban az esetben történt volna, ha ugyanezt alulról, valamely pártnak vagy törzsnek elszigetelten, az udvar és az előkelőbbek ellenére kellett volna megkezdenie.

Géza politikai éleslátását és a nemzetközi viszonyok iránt való érzékét az jellemzi legjobban, hogy a kereszténység fontosságát a magyar nemzet jövőjére felismerte s habár ő maga hagyományainál, szokásainál és érzéseinél fogva még a pogány magyarság gondolatvilágában gyökerezett, belátását fölébe tudta helyezni előítéleteinek és lehetővé tette az első magyar kultúrharc győzedelmes megindulását. A magyarság Géza uralkodása alatt tudvalevőleg folytatott még kisebb harcokat Ottó király hasonnevű fiával és Piligrim passaui püspökkel, csakhogy ezek a harcok már korántsem voltak azok a portyázások, melyeket a magyarok korábban az európai népek rémületére viseltek. Leginkább védelmi jelleggel bírtak s Piligrim még csak azt sem mondhatta, hogy keresztényellenes célzatokból fakadtak, mert ugyanakkor, mikor a magyarság kisebb-nagyobb csatákat vívott ellene, Adalbert prágai püspök cseh és lengyel hittérítői megfordultak Magyarországon és valószínű, hogy Géza is egész háznépével a keresztény vallásra tért.

Géza uralkodásának másik jelentékeny ténye, hogy a kultúrharc sikeres keresztülvitele érdekében előmozdította külföldi nemesek bevándorlását. Különösen olyanokét, kik fegyveres erő felett rendelkeztek és szükség esetén segítségére lehettek. Ekkor telepedtek le Magyarországon elég nagy számmal azok a cseh, lengyel, majd német családok, kik rövid idő alatt a magyar viszonyok hatása következtében nemzeti nyelvüket csakhamar letették s egészen beleolvadtak a magyar társadalom közösségébe. Géza alatt azonban más természetű bevándorlás is folyik. Miután a nemzet zömét a harcos elem alkotta, szükség volt reá, hogy az átalakulások közepette legyenek olyan osztályok is, melyek az ipar, kereskedelem, kézművesség ismeretét terjesszék el Magyarországon.

Kézai Simon mester krónikájának legértékesebb lapjait azok a helyek alkotják, hol a Géza által végbevitt telepítéseket vázolja, minden valószínűség szerint hitelt érdemlő értesülések alapján. Annak előre bocsátásával, hogy az igazi, tiszta magyarságban csak száznyolc nemzetség van, elősorolja, hogy honnan veszik eredetüket a másfajta magyarok, kik nem a száznyolc nemzetséggel egyidejűleg jöttek az országba.

 Géza fejedelem fogadást tesz a váci püspökség alapítására 
A legenda szerint a fejedelem egy remetével való találkozás bírta rá a váci püspökség megalapítására. Litográfia a Szépművészeti Múzeumban.

Kézai elbeszéli, hogy Géza fejedelem volt az első a magyarok között, kihez szózat hangzott az égből, hogy fogadja el a keresztény hitet. Minthogy azonban a kezéhez embervér tapadt, nem volt alkalmas arra, hogy egy ilyen nagy nemzetet megtérítsen. S habár Szent Adalbert püspök által ő is, családja is a keresztény hitre tért, az „égi trónusról” szózat jutott hozzá ismét, mely tudatta vele, hogy a nemzet megtérítésének magasztos feladatát fiára, Istvánra bízta a Gondviselés. Szent Adalbert püspök útmutatása szerint azonban, amit népe megtérítése dolgában tehetett, mindazonáltal megtette. Követei szétmentek a keresztény országokba és tudatták Géza szándékát, mire sok gróf, nemes és közvitéz jött Magyarországba Európa minden tájáról. Ezeknek, vagyis a harcosoknak egy része azért jött, hogy a fejedelem segítségére legyenek a pogányok ellen, ha azok a keresztény vallást nem akarnák elfogadni.

 Szent István születése
Az újszülöttet örvendező szentek veszik körül a "Bécsi Képes Krónika" ezen képe szerint.

Géza tehát valóságos államszervező programmal intézte a magyarság életét és a modern magyar állam kialakítását. Feltehető róla, hogy lelkében talán ő maga nem rajongott túlságosan az újításokért, hiszen őt is a harcok nevelték, s ő is annak a fajnak volt szülötte, mely a szabad mozgásban akadályozó békókat nem szerette, de nála a reformok nem is lelki szükség, hanem hatalmi érdek folytán találtak támogatásra, és ez a hatalmi érdek, mely összefüggött dinasztiája és nemzete fennmaradásával, adta meg neki azt az erőt, hogy reformjait saját érzései s népének ellenkezése árán is végrehajtsa. A pogány szertartásokat állítólag ő maga is követte, még akkor is, mikor a térítés már javában folyt az országban s mikor neki emiatt egy püspök szemrehányást tett, úri egykedvűséggel így válaszolt:

„Elég gazdag vagyok, hogy két istennek áldozhassak!”

Ebből az állítólagos nyilatkozatából magyarázzák ki egyesek Géza államférfiúi nagyságát. Azzal érvelnek, hogy igazi politikusnak termett, ki az események mérlegeléséből meg tudta állapítani, hogy mi válhatik nemzetének üdvére s aszerint cselekedett. És rávilágítanak államférfiúi éleslátására, ami rásegítette őt az egész nemzet egyetemes érdekeinek felismerésére.

Nem vitatható, hogy Géza jellemében és uralkodási rendszerében az államférfiúi nagyság feltalálható, de még inkább kidomborodott volna ez, ha Géza a legvégsőig viszi programját s nemcsak megalkuszik a körülményekkel, hanem azoknak fölébe kerül. Vagyis, ha ő maga veszi a kezébe a térítést, s mint reformátor, mindenütt elől jár a példával s nem hagyja, hogy a kevés bizalmat keltő idegenektől hallja, a magyarság a keresztény ige hirdetését.

Az érdemek azonban, melyeket kivívott magának, nem csorbulnak ezáltal sem, hiszen minden uralkodó és minden ember annyit végezhet, amennyire a viszonyok és tehetségei képesítik. A nagy munkának legnagyobb részét, mely a magyarság modernizálását célozta, lényeges kellékeiben Géza elintézte. Az ő terveinek tökéletesebb kidolgozása és az egész vonalon való szabatos végrehajtása más embert kívánt, olyant, aki kedvezőbb körülmények között indulhatott el, hogy a már megkezdett munkát a maga kiválósága, jellemereje és államférfiúi bölcsessége által végrehajtsa. Ez a férfiú István volt, Géza fejedelem fia és Géza eszméinek legilletékesebb örököse.

A krónikák is úgy szólnak róla, mint aki isteni küldetés folytán jutott az ország élére.

Az ő számára volt fenntartva az a magasztos és egyben óriási feladat, hogy tető alá hozza a modern berendezkedésre készülődő magyarság épületét s végrehajtsa azt a világtörténeti missziót, mely a magyarságot az európai kultúrába beolvasztotta.

Alig egy század lefolyása alatt tehát hatalmas átalakulások színterévé válik Magyarország és az államszervezkedésnek, az évezredekre szóló építkezéseknek olyan munkája indul meg, melyet ezen a területen megkísérelni egyetlen nemzet sem volt képes.

A magyarság Géza uralkodása alatt kétségtelenül válságos eseményeket élt át és ez a válság olyan természetű volt, mely egyúttal a nemzet életképességének a kipróbálását jelentette. Ha átéli mélyebb rázkódtatás után a válságot, akkor, miként a veszedelmektől megszabadult beteg, új erőre kap, ha ellenben nem képes kiállani, ez pusztulását okozza. István uralkodása alatt a nemzet a válságot szerencsésen átélte. Megújhodott erővel került ki belőle s azóta ezer esztendőnek sokféle viharai és megrázkódtatásai közepette rendületlenül állja helyét a nagyvilág kultúrnemzetei között.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Abban az időben, mikor a verduni püspök Magyarországra jött, a svábországi einsidelni kolostor egyik szerzetese, Wolfgang atya megindult Magyarországba, hogy a keresztény egyház igéit hirdesse. Wolfgang német nemes szülőktől származott s már gyermekkorában nagy hajlandóságot mutatott a vallásos életre. Az egyházi pályára lépett s Henrik trieri érsek a maga helyettesévé akarta őt tenni, de Wolfgang ehelyett inkább azt kérte, hogy gyermekeket taníthasson. Henrik érsek halála után a szent életű Wolfgangot Ottó király püspökké akarta kinevezni, de ő ekkor sem fogadta el a kitüntetést, hanem szülőihez ment, majd, hogy egészen kegyes elmélkedéseinek élhessen, az einsidelni kolostorba vonult. Itt ébredt reá igazi életcéljaira, hogy nem elég a maga életének a tökéletesítése, hanem rajta kell lennie, hogy Istentől nyert tehetsége és erényei által másokat is az igaz hit ösvényére térítsen.

Wolfgang tehát elhagyta a kolostort s Alemánián keresztül Norikumba, majd Pannoniába, a magyarok földjére jött. Apostoli munkája állítólag kevés sikerrel járt s emiatt Piligrim passaui püspök visszahívta, hogy ő vehesse kezébe a térítés munkáját.

Wolfgang visszahívásának okát a külföldi egyházi írók működésének meddőségével akarják magyarázni s Piligrimet is úgy tüntetik fel, mint akit tisztán a céltalan munkától való félelem vezetett Wolfgang mellőzésében. Nem látszik valószínűnek ez a magyarázat, ha olvassuk Piligrimnek emlékiratát, melyet a magyarok megtérítése ügyében VII. Benedek pápához intézett. Kiderül belőle, hogy Piligrimnek, mint egy telivér tizedik századbeli törtetőnek saját külön céljai voltak Magyarországgal és a magyarsággal. Az ő révükön akarta volna ugyanis a lorchi érsekséget elnyerni.

Piligrimben nagymértékben ki volt fejlődve ugyanis a nagyravágyás és a hatalomszomj, melyet egyházi karrierjének az emelésével szeretett volna kielégíteni. Mihelyt elnyerte a passaui püspökséget, mely a salzburgi érsekség alá tartozott, azon mesterkedett. hogy magát függetlenítse és püspökségét szintén érsekséggé emelje. Mivel a passaui egyházmegye kinyúlt egészen a magyar határig, sőt Magyarország nyugati részét is magába zárta, magának akarta megszerezni a magyarok térítésének érdemét, hogy ezáltal a pápa és Ottó császár kegyét megnyerje és az érseki széket biztosítsa magának. Piligrim mindenáron ki akarta terjeszteni egyházi hatóságát az egész magyarországi területre, melynek újonnan szervezendő püspökségei aztán az ő érseksége alá tartoztak volna.

Rá nézve tehát fontos érdek volt, hogy a magyarok megtérítését ne más végezze, nehogy az érdemek mások előnyére szolgáljanak. Azért hívta vissza Wolfgangot, kivel eleinte szigorúan akart elbánni, s mint kóbor szerzetest akarta kérdőre vonni. Csak mikor tapasztalta Wolfgang jámborságát és kiváló tehetségét, akkor változtatta meg szándékát irányában. Magyarországra azonban nem küldte vissza ezután sem, hanem maga vette kezébe a térítést, s embereit, több papot és szerzetest útnak indított, kik nemsokára meg is kezdték az evangélium hirdetését.

Hogy érsekké való kinevezését és a magyarországi egyháznak érseksége alá való helyezését másképpen is biztosítsa, nem riadt vissza némi okmányhamisítástól sem. Összesen öt pápai bullát hamisított s ezek egyikében a lorchi érsekséget úgy tűntette fel, mint a passaui püspökség korábbi intézményét, melynek joghatósága Pannoniára is kiterjedt, minélfogva a lorchi érsekség utóda a passaui püspökség lévén, őt nemcsak az érseki cím, hanem a magyarországi egyház felett való kormányzási jog is megilleti. Ilyen argumentumokkal felkészülve, emlékirat kíséretében fordult aztán a pápához, hogy érdemeinek elősorolása alapján érsekké való kinevezését szorgalmazza.

A pápához intézett egyik memorandumában szinte dicsekedve említette Piligrim a magyarok tömeges megtérését. De úgy látszik, hogy ez a jelentése tele volt ferdítésekkel, mert habár egyesek fel is vették a keresztséget, de a nagy tömeg még mindig pogány szertartásait követte, sőt becsapásokat intézett Piligrim püspök birtokaira is. Az idegen származású térítők emiatt kénytelenek voltak menekülni s pár év múlva Piligrim is felhagyott a magyarok térítésével s Babembergi Luitpold szövetségében támadást intézett a magyarok ellen.

Piligrim püspöknek VII. Benedek pápához intézett emlékirata túlzásai és helyenként való megbízhatatlansága ellenére is a magyar viszonyokról igen érdekes adatokat tartalmaz.

Piligrim afölött való sajnálkozással kezdi jelentését, hogy „lelke minden vágya” ellenére nem mehet Rómába, mert a magyarok között megkezdett térítő műve nem engedi, hogy mielőtt munkáját befejezte volna, szent hivatása helyéről távozzék. A magyarokra vonatkozólag aztán a következőket írja:

„. . . bár ezen nemzettől való rettegés megyém más tartománybeli hittérítői előtt nagy idő óta elzárta a bemenetelt: a jelen idő alkalmas volta mindazonáltal oda hív engemet. A mindenható Isten, ki szokott kegyelmével mindig összegyűjti a szétszórtakat, megnyitni méltóztazott szívüknek sokáig elzárt ajtaját, hogy ridegségük leple szétszakasztatván s vadállati kegyetlenségük megszünvén, nyakaikat az Ur szelíd jármába görbítsék.

A magyarok ezen nemzetétől sok kérelmekkel hivattam, hogy magam mennék, vagy küldötteimet intézném hozzájuk az evangéliumi munkára. Akikhez midőn mind a szerzetesekből, mind más papi rendekből elég alkalmas férfiakat küldöttem s mindeneket akként intéztem, miként az angolok történetéből tanultam: az isteni kegyelem csakhamar oly gyümölcsözőnek mutatkozék, hogy a katolikus hitben oktatván és keresztelvén, mint a két nemű magyarok közül, mintegy ötezret nyertek meg a Krisztusnak.

A keresztények pedig, kik a nép többségét alkotják s oda a világ minden részéből foglyokként hurcoltattak s kik eddig gyermekeiket csak rejtekben szentelhették az Istennek, most minden félelem nélkül hozzák a keresztvízre. Oly öröm tölti el valamennyiüket, mint a vándort, midőn hazájába visszatér, hogy immár keresztény módra imaházakat építhetnek s lekötött nyelveiket az Üdvözítő dicsőítésére megoldaniuk engedtetik. Mert az Isten csodálatos kegyelmességének hatása alatt maguk ama pogányok is, kik megtévelyedettségükben maradnak, alattvalóik közül senkit nem tiltanak el a keresztségtől s a papokat sem gátolják a szabad járás-kelésben. A pogányok oly békében élnek a keresztényekkel s velük olyannyira barátkoznak, hogy ott Izsaiás próféta jóslata látszik teljesedni:

A farkas és a bárány együtt legelnek; az oroszlán és az ökör egy jászolból esznek.

S ekként majdnem az egész magyar nemzet hajlandó a szent hit felvételére; hasonlókép a szlávok némely tartományai is készek hinni. Az aratás tehát bőséges, de munkások kevesen vannak. Ennélfogva szükségesnek látszik, hogy Szentséged oda néhány püspököt tétessen, mert a keleti Pannoniának és Möziának már a rómaiak és gepidák idejében is hét püspöke volt, kik az én lorchi szentegyházamnak, melyet én méltatlan szolgálok, voltak alávetve.”

Piligrimnek ez a levele, mely 974-ben kelt, több szempontból érdemli meg figyelmünket. Elsősorban is azért, hogy olyan időből való tudósítás ez a magyarokról, melyből a legkevesebb írott emlék maradt reánk. De ha megvilágítjuk kellőképen Piligrim valódi terveit, akkor állításainak a hitelességét, legalább is szószerint és betűszerint való értelmükben gyanuba kell vennünk. Mert mit is akart tulajdonképen elérni Piligrim érdemeinek ezen pontos, sőt aggályosan elfogult beismerésével? Az érseki palástot. Ő maga kéri a pápát levelének további részében:

„Méltóztatnál általuk (Piligrim követei által) nekem kegyelmesen megküldeni az érseki palástot és föveget, mely a szentszéktől csak a metropolitának küldetik meg tisztelet díjául.”

Piligrim tehát nagyravágyó terveinek elérésére akarja felhasználni a magyarok térítése körül teljesített munkáját s éppen, mivel ezt akarja, látszanak állításai túlzottaknak, mert általuk a maga érdemeit akarja mindenáron megnagyobbítani, kiszínezni. Ámde ettől eltekintve, vagyis túlzásait csak kellő fenntartásokkal fogadva, közléseinek egyéb részei kétségtelenül igazságot is tartalmaznak. Megállapítható belőlük, hogy a megtérés iránt váló szándék nem volt idegen ekkor a magyaroknál s a fejedelmi udvar programszerűleg foglalkozott a kereszténység behozatalának eszméjével. Ami azonban az ötezer magyarnak a megtéréséi illeti, habár megcáfolni nem is tudjuk, de hihetőnek sem tartjuk. Mert voltak később jóval nagyobb eredményei a térítések és a szépszerével vagy erőszakkal folyó keresztelés ezreket és ezreket vezetett a keresztény egyházba, de hogy Piligrim érte volna el ezeket az eredményeket, nem hihetjük éppen azért, mert nagyon is nyilván elárulja abbeli szándékát, hogy ő az érseki süveg után törekszik mindenáron. Aki pedig érsekséget kíván, jó dolgot kíván ugyan, de nehezen hihető, hogy hő vágyában ne túlozná kelleténél jobban a maga érdemeit.

Tudósításának azok a részei, hol személyes érdekei nincsenek, inkább figyelemreméltók. Megtudjuk ugyanis belőlük, hogy a keresztények, vagyis az idegen fajú népek a magyarok fölött többségben vannak s már ebben az időben templomokat kezdenek építeni Magyarországon. Továbbá, hogy a magyarság nagy türelmet tanúsít úgy a keresztényekkel, mint a hittérítőkkel szemben s végül, hogy a nemzet közhangulatában hajlandóság mutatkozik a keresztény vallás iránt.

De ha szó szerint is igaznak vennők Piligrim állításait, a bennük kifejezett eredményeket mégis csak ideigleneseknek kell tekintenünk, mert a magyar kereszténységnek ezen első palántái, amilyen gyorsan keletkeztek, épp olyan gyorsan el is hervadtak. Piligrimnek meglehetős része van benne, hogy az elvetett magvak terebélyes fákká nem nőhettek.

A német birodalomban ugyanis I. Ottó halála után zavarok keletkeztek, melyeknek egyik előmozdítója Henrik bajor herceg volt, aki II. Ottó koronájára vágyott s ellene háborút indított. Piligrim Henrik herceg fennhatósága alatt élt s az ő pártjára kellett volna állania, de ő inkább II. Ottóhoz csatlakozott bízva abban, hogy az ő közbenjárása révén az érsekséget könnyebben megszerezheti. Piligrim ilyenformán szembekerült saját hercegével, de a magyarokkal is, mert Henrik viszont Gézával keresett szövetséget. Géza nagyobb hadjáratot nem vezetett ugyan Ottó ellen, de az osztrák határon megjelentek a magyar csapatok és Piligrim birtokaira is heves becsapásokat intéztek. A térítésnek ennél fogva hirtelen vége lett s miután a Piligrim misszionáriusait is úgy tekintették, mint az ellenség embereit, ezeknek is távozniuk kellett az országból.

A háború Henrikre kedvezőtlenül végződött. Ottó pedig, hogy a magyarokon bosszút álljon, Babembergi Luitpoldnak az ostmarki határgrófságot adományozta, hogy a magyarok szomszédságában lévén, őket minduntalan háborgathassa. Babembergi Luitpold és Piligrim viszont szövetségesek voltak s együtt harcoltak akkor is, mikor Luitpold egy magyar hadosztállyal megütközött, de az megverte. Piligrimmel tehát a magyarok nem voltak jó viszonyban. Birtokait később is megtámadták, úgyhogy ha volt is valaha szándékában a magyarok megtérítése, most kénytelen lett volna lemondani róla, mert a magyarok bizalmát rég elvesztette.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

A magyar keresztény egyház megalakulásának, ha nem is szerves részét, de történeti szempontból előzményeit alkotják azok a törekvések, melyek Magyarország területén abban az időben mentek végbe, mikor ezt a földet magyarok még nem lakták. Érdekes és tanulságos dolog tudni, hogy miként indult meg ezen a területen a kereszténység térfoglalása és minő okok hatása következtében szakadt meg a tizedik század folyamán. Röviden átpillantjuk ezt a jelentőséges kultúrmozgalmat, hogy átmenetet adjunk a tizedik századbeli magyarországi eseményekhez.

A kereszténység első nyomait Magyarország mai területén a nyolcadik században találjuk az avaroknál. Midőn Nagy Károly az avar birodalmat megsemmisítette, Tudun avar kán ígéretet tett a keresztény vallás felvételére, mellyel azonban népe nem nagyon sietett, habár ő felvette a keresztséget. Az avar birodalom ellen folytatott harcok roppant néptelenné tették az ország akkori területét, úgyhogy Nagy Károly a Bajorországhoz csatolt Pannoniába kénytelen volt németeket és szlávokat telepíteni. Felső-Pannonia ezen részének a Duna, Rába és Dráva közé eső területét a salzburgi érsek a maga egyházi hatósága alá helyezte s innen kezdve, vagyis 797 óta kezdett a keresztény vallás ezen népek között lassanként tért foglalni.

Különösen azon a területen, melyet közönségesen avarok földjének neveztek, a Haimburgtól Szombathelyig elnyúló térségen fakadt fel elevenebben az egyházi élet. Amennyiben hinni lehet Piligrim passaui püspök okleveleinek, Lajos német-frank király 836-ban és pár évvel később ezen a területen adományozott birtokokat több német püspöknek s húsznál többre ment azon lelkészségek száma, melyek a vidéken voltak. Csakhogy ezen Piligrim-féle oklevelek adatai nem látszanak megbízhatóknak s az a vélemény róluk, hogy Piligrim azokat a saját érdekeinek előmozdítására hamisította.

Morvaországban a kereszténység terjedése Privina morva-szláv fejedelem megtérésével kezdődik, ki, miután a keresztséget felvette, Nyitrán egyházat alapított, mely elég szépen virágzott. Német papok járják be ekkor az országot és buzgón folytatják a térítést, mivel a német királyok azt hitték, hogy a kereszténység által a népet nagyobb fegyelemben fogják tartani. Privina is hasonló szempontból támogatta a német térítők munkáját. Nemsokára elűzték ugyan innen, de Alsó-Pannonia szlávjainak fejedelmévé lett. Itt alapította, a Zala-folyó torkolatánál Mozaburg várát s ugyanitt templomot is emelt, melyet salzburgi érsek szentelt fel. Privina alatt Alsó-Pannoniában a kereszténység annyira megerősödött, hogy a templomok száma a harminchatot is meghaladta.

Uralkodása azonban 861-ben megöletésével véget ért. De fia, Kocel hű maradt atyja hagyományaihoz s iparkodott a kereszténységet virágzásban tartani. Morvaországban, miután Privina elűzetett, Moimir fejedelem lépett helyébe, kit 846-ban unokaöccse, Ratiszláv váltott fel. Ez több ízben tett kísérletet arra, hogy magát és népét a német-frank király hűbéruralma alól kivonja. Hogy egyházilag is függetlenítse tartományát a német befolyástól, III. Mihály görög császárhoz követeket küldött s olyan papokat kért tőle, akik a tartományában lakó szláv népet anyanyelvén volnának képesek a keresztény hitágazatokra tanítani. Mihály császár meghallgatta Moimir kérését és két térítőt, Methodiuszt és Cirillt küldte Morvaországba.

A térítők azonban belátták, hogy igazi sikert csak akkor érhetnek el, ha a szertartásokat is szláv nyelven végzik. Evégből lefordították az evangéliumokat szláv nyelvre és az egyházi szertartásokra is ezt a nyelvet alkalmazták. A német főpapoknak azonban nem tetszett az egyházi liturgia elszlávosítása, ennélfogva Cirill és Methodiuszt feljelentették a pápánál, kiket I. Miklós pápa a feljelentés alapján magához idézett. Alsó-Pannoniában vette a két térítő a pápa halála hírét, minélfogva útjukat megszakították és a szláv evangéliumokat, valamint már a Morvaországban elterjesztett szláv írásmódot az itt lakó népekkel is megkedveltették.

II. Adrián volt már a pápa, mikor a két térítő Rómába érkezett. Itt azonban nem volt semmi bántódásuk, sőt a pápa helyeselte munkájukat s nemcsak eddigi működésüket hagyta helyben, hanem azt is megengedte, hogy az isteni tisztelet szláv nyelven tartassék. Cirill és Methodiusz egy ideig Rómában maradtak, hol az előbbi, miután szerzetes lett, nemsokára meghalt. Nemsokára aztán megérkeztek az alsópannoniai szláv fejedelem követei a pápához azzal a kérelemmel, hogy az egyházi tanok terjesztése céljából küldje Methodiuszt hozzájuk.

Methodiusz Alsó-Pannoniában nagy eredményeket ért el a keresztény egyház gyarapításával, de sikereivel egyidejűleg a német papok, különösen a salzburgi érsek és a passaui püspök féltékenységét is felkeltette. Feljelentették tehát újból a pápánál az isteni tisztelet elszlávosítása miatt és sikerült azt is kivinniök, hogy működése helyét kénytelen volt elhagyni. Csak Adrián pápa utóda, VIII. János alatt térhetett vissza újból alsópannoniai egyházmegyéjébe. De még nagyobb lett ezután a hatalma, mikor Kocel halála után Alsó-Pannonia keleti részét egészen a Dráváig Szvatopluk morva fejedelem foglalta el. Methodiusz most a Nagy-Morvaország egyházi életének vezetője lett, ami a német papság gyűlöletét csak fokozott mértékben növelte iránta. Megint feljelentették a pápánál, de panaszukban ezúttal külön vádat is emeltek ellene s azzal gyanúsították, hogy eretnek tanokat hirdet.

A pápa hitelt adott a vádaknak és Methodiuszt magához idézte. Kihallgatta őt s azzal bocsátotta el magától, hogy addigi intézkedéseit, néhány lényegtelen külsőség leszámításával helybenhagyta. Methodiusz 885-ig, haláláig vezette ezután egyháza ügyeit, de halála után alkotása csakhamar semmivé lett. Utóda, Wikling nyitrai püspök, azelőtt passaumegyebeli pap lett, aki, miután magát érsekké neveztette ki, sorban megsemmisítette Methodiusz újításait.

A szláv liturgia híveit elkergette, a latin szertartást visszaállította s nem tűrt egyházmegyéjében csak olyan papot, aki a latin rítus szerint végezte az istentiszteletet. Az elűzött szláv papok Horvát és Bolgárországba, a mai Szerbiába menekültek. Methodiusz egyháza pedig rövid fennállás után megszűnt azon a területen, mely más név alatt, de a mai Magyarország jókora részét alkotta.

Szvatopluk halála után Nagy-Morvaország darabokra bomlott. Az imént még virágzó egyházi élet is elsorvadt s különösen a magyaroknak az ország területén való megjelenésével egészen megszűnt, úgyhogy 899-ben a bajor püspökök, midőn a magyarországi szlávokról beszélnek, „álkeresztényeknek” nevezik őket s úgy tüntetik fel, mint akik a magyar szokások hatása alá kerülvén régi hitüket egészen elhagyták. A magyarokkal együtt raboltak és dúltak mindenfelé s külsőleg is iparkodtak hozzájuk hasonlítani. Hajukat éppen úgy nyírták, mint a magyarok s ha templom akadt útjukba, éppen úgy felégették, mintha ők is pogány magyarok lettek volna.

A honfoglalás alatt nem is maradt meg egyetlen templom sem épségben az országban s majdnem egy századon keresztül, míg Géza térítési munkája meg nem kezdődött, papok, püspökök vagy más egyházi személyek nincsenek Magyarországon s a szláv ajkú lakosság, ha nem is felejtette el teljesen vallását, de annyira összekeverte babonákkal és előbbi pogány vallása emlékeivel, hogy keresztény vallásnak azt semmiesetre sem lehetett tekinteni.

A honfoglalás a szlávok között erősödésnek induló kereszténységet teljesen tönkretette s csak akkor kezdődik igazában a szlávoknak is a megtérése, mikor a magyarság a keresztény eszmék befogadására kezd hajlani. Az a szláv nemzedék ugyanis, mely a honfoglalás óta nőtt fel, a vallási élet szükségletei iránt éppen úgy nem bírt érzékkel, mint a pogány erkölcsű magyarok. Hallott ugyan valamit apáitól a keresztény tanokról, de primitív elméje nem volt képes azt sem megérteni, sem átérezni, ennélfogva neki is várnia kellett azt az időt, mikor, mint a magyarokat, az uralkodó politikája őket is a keresztény hit felvételére utalja.

A Magyarország területén élő horvátok, szerbek, bolgárok között a keresztény vallás elég gyorsan terjedt el. A térítésben János spalatói érsek járt elől, aki Dalmáciában és Szlavoniában templomokat építtetett, püspökségeket alapított s gyorsan terjesztette a kereszténységet.

A magyarok között a keresztény hitéletnek még a nyomát is alig találjuk a tizedik század második feléig. Etelközi érintkezéseik folyamán mindenesetre tudomással bírtak a keresztény vallás létezéséről azonkívül a kazároknál járt Cirill és Methodiusz atyák térítéseinek híre folytán, de őket teljesen érintetlenül hagyta ez a mozgalom. A honfoglalás idején pedig nemcsak hogy nem siettek a kereszténység felvételével, hanem a már addig alkotott magyarországi egyházi szervezetüket is megsemmisítették.

Nem kell azonban azt hinni, hogy a kereszténység ezen megsemmisítését a magyarok ellentétes vallási elvei okozták. Számos bizonyság szól amellett, hogy a magyarság sohasem volt türelmetlen a vele egy területen élő fajok vallása iránt. A hódítással kapcsolatos harcoknak s a külföldi kalandozásoknak sok templom esett ugyan áldozatul, egyébként éppen a külföldi kalandozások igazolják és ezek között is főképpen a szent-galleni táborozás, hogy a keresztény vallással szemben türelmesek, sőt közönyösök voltak. A templomokat nem vallási fanatizmusból dúlták fel, hanem a remélt gazdag zsákmány kedvéért. Őket nem a vallás és nem a hitágazatok, hanem a préda érdekelte elsősorban.

A későbbi térítéseknek aránylag gyors és sima lefolyását is azzal magyarázhatjuk meg, hogy valamely különösebb vallási bigotság a régi magyarok között nem élt s ha itt-ott voltak is ellenkezések vagy küzdelmek az új vallás behozatala alkalmával közöttük, ennek okai inkább politikai, gazdasági és társadalmi természetűek, mintsem vallásiak. Árpád és Zsolt uralkodása alatt a magyarság körébe a kereszténység még elszigetelve sem hatolt be, sőt még Taksony uralkodása alatt sem. Az augsburgi ütközetnek kellett elkövetkeznie és ezen ütközet tanulságainak fokozatosan kellett a köztudatban gyökeret vernie, hogy Géza levonhassa belőlük a magyarság számára azt a következtetést, mely a kereszténység felvételét a lét vagy nem lét kérdése alakjában állította a nemzet vezető osztályai elé. És ennél a pontnál kezdődik a magyarság történelmi jelentősége Európában.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)