A magyarok megtérítésének ügye így áll tehát Géza uralkodásának első éveiben. Nagy eredményeket Piligrim szerzetesei éppen nem értek el, de ezt előre látni lehetett. Nem is ebben kell az eredmények értékét keresni, hanem abban, hogy a térítők Magyarországon már megjelentek és a fejedelmi udvar tudatában volt annak, hogy a magyarságot előbb-utóbb bele kell kapcsolni a keresztény népek közösségébe a keresztény vallás felvétele által. Hogy Piligrim abbahagyta a térítést s kisebb csetepaték a határszéleken a tiltó rendeletek ellenére is folytak, a kereszténység ügye azért nem bukott el Magyarországon. Sőt csak most kezdődött el a kereszténység hódítása, miután terjedésének az útját maga a fejedelmi udvar készítette elő.

Saroltától Gézának két gyermeke született, egy fiú és egy leány. Házasságuk nem tarthatott sokáig, mert Sarolta állítólag korán meghalt és az özvegységre maradt Géza nemsokára a lengyel király húgát, Adelheidot vette nőül. Adelheid sokban hasonlított Saroltához. Egyike volt ő is a legszebb nőknek s amellett erőteljes jellemmel bírt, miként Sarolta. Együtt vadászott, mulatott, ha kellett ivott Gézával és az uralkodás gondját is megosztotta vele. Olyan nagy befolyást gyakorolt férje felett, hogy kortársai azt állították, hogy még Gézát is ő kormányozta. Nagyobb érdeme volt azonban Adelheidnek az a buzgólkodása, melyet a magyarság megtérítése érdekében fejtett ki. Géza felesége ösztönzésének hatása alatt szabad bemenetelt engedett országába a külföldi papoknak, sőt nem egyszer maga is hívott papokat udvarába, kiket örömest meghallgatott. Lelke mindinkább felengedett a jámbor tanok iránt s ezzel együtt mindjobban megerősödött az a véleménye, hogy a nemzet fennmaradására a keresztény vallás felvétele múlhatatlanul szükséges.

Géza megtérésének idejét pontosan meghatározni nem lehet. Főképpen azért nem, mert a történetírók az ő uralkodásának ismertetésénél meglehetős zavarban vannak. Alig van biztos adat a kezeik között, melyre építhetnének, ennélfogva merő feltevésekben merül ki előadásuk. Egyik részük Gézának két feleséget tulajdonít, Saroltát és Adelheidot, a másik azonban csak egyet. Éppen így vannak a Géza megkereszteltetésével is. Vannak akik nem tudnak róla, némelyek Sarolta, mások pedig Adelheid idejére teszik. A hézagos adatok alapján legfeljebb hozzávetőlegesen állapíthatjuk meg tehát az egyes tényeket, anélkül azonban, hogy a korszak életének részletes képét azok alapján megrajzolhatnók.

Egyesek valószínűnek tartják, hogy Géza egész családjával áttért a keresztény vallásra és Adalbert prágai püspök keresztelte meg. Áttérése után egész erejével rajta volt, hogy népe is felvegye a keresztény vallást. „A hit megszilárdításában – mondja egyik krónikás – kegyetlenkedék s a pogányság régi bűnét az isten iránti buzgalomtól lángolva mosá le.” Adalbert térítő papjai szintén tapasztalták, hogy az a vallás, melyet a kereszténnyé lett magyarok követnek, még mindig nem az igazi. Ha lassanként el is hagytuk nyilvánosan a pogány szertartásokat, titokban azért visszatértek hozzá s Erdélyben, a Duna-Tisza közén és a Dunántúl még mindig igen nagy számmal éltek olyan magyarok, kik megkeresztelésük ellenére a régi vallást követték.

Sőt a hagyomány azt tartja, hogy maga Géza sem tudta egészen kiszakítani magát a pogány vallásból s miután már megkeresztelkedett, kétféle szertartás szerint áldozott az Istennek. De ez nem tartotta mégsem vissza attól, hogy az ellenkezőkkel szemben éreztesse erélyét. A térítés tagadhatatlanul Géza uralkodása alatt indul meg rendszeresen Magyarországon, de az is bizonyos, hogy nem ment végbe azzal a simasággal, ahogy azt némely író állítja. A magyarság életében a keresztény eszmék hódítása, még ha szűkebb értelemben vesszük is a szót, forradalommal járt, mely legfeljebb nem volt általános és nem terjedt ki az összes törzsekre, de miként a későbbi események mutatták, sok helyen heves kirobbanásokkal járt.
Ha magyar emberek végezték volna a térítés munkáját, ez esetben talán kevesebb megrázkódtatással ment volna végbe az átalakulás, ámde az első térítők kivétel nélkül mind idegenek voltak, kiknek céljaik elérésére feltétlenül a fejedelmi hatalomra kellett támaszkodniuk. Géza pedig nem riadt vissza az erőszakos eszközöktől sem, csakhogy az általa helyesnek vélt és bizonyára környezete által is istápolt törekvést, a magyarság megtérítését diadalra juttassa. De különben is a népek életében az ilyen nagy változások, melyek a régi életmód abbahagyására, új világnézet, szokások felvételére irányulnak, mindig küzdelmek árán szoktak végbemenni. A régi és az új világfelfogás képviselői kénytelenek nagy harcokat vívni egymással s nemcsak régen volt, hanem ma is úgy van, hogy e harcok közepette a legádázabb fegyvereket fordítja mind a két fél egymás ellen.

A tizedik században a kereszténység felvétele a magyarságra nézve életkérdés volt, miként már több ízben hangsúlyoztuk. Géza tehát mindjárt a magyarság életének az első szakaszaiban azt az elvet képviseli a maga programjával, melyet a tizedik századtól kezdve a huszadig századig valamennyi kiválóbb reformer képviselt és ami röviden abban összegeződik, hogy a magyarságnak együtt kell haladnia a nyugati népekkel s azonosítania kell magát azzal a kultúrával, melyet Európa népei elsajátítottak.

Ámde éppen a történelem ismerete és a mi napjaink eseményei tanítanak meg arra, hogy a nemzet érdekében való minden újítás, mely régebbi állapotok és szokások megváltoztatását célozza, a nemzet bizonyos részének, nem egyszer a nagyobbik részének állandó és heves ellenzésével találkozik. Ez az ellentét aztán, mely a régi és új irányzatok szembeállításából fakad, hozza létre azokat a harcokat, melyeket a nemzet egyes rétegei vagy osztályai a haladás érdekében folytatnak. Géza és a korabeli újítók törekvése lényegében tehát ugyanannak felismeréséből származik, ami Bocskay István, Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc küzdelmeinek oka volt, és ami Martinovicsokat, Széchenyieket, Kossuthokat, a haladás kiváló harcosait adta a nemzetnek.

Nem tudnánk megérten a tizedik századbeli magyarság társadalmi viszonyait és küzdelmeinek a jelentőségét, ha ezt figyelembe nem vennénk. Szerencse volt, hogy ennek a haladási törekvésnek a fejedelmi udvar volt leghathatósabb szószólója, mert így negyedrész annyi küzdelembe került a modern keretek közé való beilleszkedés, mint abban az esetben történt volna, ha ugyanezt alulról, valamely pártnak vagy törzsnek elszigetelten, az udvar és az előkelőbbek ellenére kellett volna megkezdenie.

Géza politikai éleslátását és a nemzetközi viszonyok iránt való érzékét az jellemzi legjobban, hogy a kereszténység fontosságát a magyar nemzet jövőjére felismerte s habár ő maga hagyományainál, szokásainál és érzéseinél fogva még a pogány magyarság gondolatvilágában gyökerezett, belátását fölébe tudta helyezni előítéleteinek és lehetővé tette az első magyar kultúrharc győzedelmes megindulását. A magyarság Géza uralkodása alatt tudvalevőleg folytatott még kisebb harcokat Ottó király hasonnevű fiával és Piligrim passaui püspökkel, csakhogy ezek a harcok már korántsem voltak azok a portyázások, melyeket a magyarok korábban az európai népek rémületére viseltek. Leginkább védelmi jelleggel bírtak s Piligrim még csak azt sem mondhatta, hogy keresztényellenes célzatokból fakadtak, mert ugyanakkor, mikor a magyarság kisebb-nagyobb csatákat vívott ellene, Adalbert prágai püspök cseh és lengyel hittérítői megfordultak Magyarországon és valószínű, hogy Géza is egész háznépével a keresztény vallásra tért.

Géza uralkodásának másik jelentékeny ténye, hogy a kultúrharc sikeres keresztülvitele érdekében előmozdította külföldi nemesek bevándorlását. Különösen olyanokét, kik fegyveres erő felett rendelkeztek és szükség esetén segítségére lehettek. Ekkor telepedtek le Magyarországon elég nagy számmal azok a cseh, lengyel, majd német családok, kik rövid idő alatt a magyar viszonyok hatása következtében nemzeti nyelvüket csakhamar letették s egészen beleolvadtak a magyar társadalom közösségébe. Géza alatt azonban más természetű bevándorlás is folyik. Miután a nemzet zömét a harcos elem alkotta, szükség volt reá, hogy az átalakulások közepette legyenek olyan osztályok is, melyek az ipar, kereskedelem, kézművesség ismeretét terjesszék el Magyarországon.

Kézai Simon mester krónikájának legértékesebb lapjait azok a helyek alkotják, hol a Géza által végbevitt telepítéseket vázolja, minden valószínűség szerint hitelt érdemlő értesülések alapján. Annak előre bocsátásával, hogy az igazi, tiszta magyarságban csak száznyolc nemzetség van, elősorolja, hogy honnan veszik eredetüket a másfajta magyarok, kik nem a száznyolc nemzetséggel egyidejűleg jöttek az országba.

 Géza fejedelem fogadást tesz a váci püspökség alapítására 
A legenda szerint a fejedelem egy remetével való találkozás bírta rá a váci püspökség megalapítására. Litográfia a Szépművészeti Múzeumban.

Kézai elbeszéli, hogy Géza fejedelem volt az első a magyarok között, kihez szózat hangzott az égből, hogy fogadja el a keresztény hitet. Minthogy azonban a kezéhez embervér tapadt, nem volt alkalmas arra, hogy egy ilyen nagy nemzetet megtérítsen. S habár Szent Adalbert püspök által ő is, családja is a keresztény hitre tért, az „égi trónusról” szózat jutott hozzá ismét, mely tudatta vele, hogy a nemzet megtérítésének magasztos feladatát fiára, Istvánra bízta a Gondviselés. Szent Adalbert püspök útmutatása szerint azonban, amit népe megtérítése dolgában tehetett, mindazonáltal megtette. Követei szétmentek a keresztény országokba és tudatták Géza szándékát, mire sok gróf, nemes és közvitéz jött Magyarországba Európa minden tájáról. Ezeknek, vagyis a harcosoknak egy része azért jött, hogy a fejedelem segítségére legyenek a pogányok ellen, ha azok a keresztény vallást nem akarnák elfogadni.

 Szent István születése
Az újszülöttet örvendező szentek veszik körül a "Bécsi Képes Krónika" ezen képe szerint.

Géza tehát valóságos államszervező programmal intézte a magyarság életét és a modern magyar állam kialakítását. Feltehető róla, hogy lelkében talán ő maga nem rajongott túlságosan az újításokért, hiszen őt is a harcok nevelték, s ő is annak a fajnak volt szülötte, mely a szabad mozgásban akadályozó békókat nem szerette, de nála a reformok nem is lelki szükség, hanem hatalmi érdek folytán találtak támogatásra, és ez a hatalmi érdek, mely összefüggött dinasztiája és nemzete fennmaradásával, adta meg neki azt az erőt, hogy reformjait saját érzései s népének ellenkezése árán is végrehajtsa. A pogány szertartásokat állítólag ő maga is követte, még akkor is, mikor a térítés már javában folyt az országban s mikor neki emiatt egy püspök szemrehányást tett, úri egykedvűséggel így válaszolt:

„Elég gazdag vagyok, hogy két istennek áldozhassak!”

Ebből az állítólagos nyilatkozatából magyarázzák ki egyesek Géza államférfiúi nagyságát. Azzal érvelnek, hogy igazi politikusnak termett, ki az események mérlegeléséből meg tudta állapítani, hogy mi válhatik nemzetének üdvére s aszerint cselekedett. És rávilágítanak államférfiúi éleslátására, ami rásegítette őt az egész nemzet egyetemes érdekeinek felismerésére.

Nem vitatható, hogy Géza jellemében és uralkodási rendszerében az államférfiúi nagyság feltalálható, de még inkább kidomborodott volna ez, ha Géza a legvégsőig viszi programját s nemcsak megalkuszik a körülményekkel, hanem azoknak fölébe kerül. Vagyis, ha ő maga veszi a kezébe a térítést, s mint reformátor, mindenütt elől jár a példával s nem hagyja, hogy a kevés bizalmat keltő idegenektől hallja, a magyarság a keresztény ige hirdetését.

Az érdemek azonban, melyeket kivívott magának, nem csorbulnak ezáltal sem, hiszen minden uralkodó és minden ember annyit végezhet, amennyire a viszonyok és tehetségei képesítik. A nagy munkának legnagyobb részét, mely a magyarság modernizálását célozta, lényeges kellékeiben Géza elintézte. Az ő terveinek tökéletesebb kidolgozása és az egész vonalon való szabatos végrehajtása más embert kívánt, olyant, aki kedvezőbb körülmények között indulhatott el, hogy a már megkezdett munkát a maga kiválósága, jellemereje és államférfiúi bölcsessége által végrehajtsa. Ez a férfiú István volt, Géza fejedelem fia és Géza eszméinek legilletékesebb örököse.

A krónikák is úgy szólnak róla, mint aki isteni küldetés folytán jutott az ország élére.

Az ő számára volt fenntartva az a magasztos és egyben óriási feladat, hogy tető alá hozza a modern berendezkedésre készülődő magyarság épületét s végrehajtsa azt a világtörténeti missziót, mely a magyarságot az európai kultúrába beolvasztotta.

Alig egy század lefolyása alatt tehát hatalmas átalakulások színterévé válik Magyarország és az államszervezkedésnek, az évezredekre szóló építkezéseknek olyan munkája indul meg, melyet ezen a területen megkísérelni egyetlen nemzet sem volt képes.

A magyarság Géza uralkodása alatt kétségtelenül válságos eseményeket élt át és ez a válság olyan természetű volt, mely egyúttal a nemzet életképességének a kipróbálását jelentette. Ha átéli mélyebb rázkódtatás után a válságot, akkor, miként a veszedelmektől megszabadult beteg, új erőre kap, ha ellenben nem képes kiállani, ez pusztulását okozza. István uralkodása alatt a nemzet a válságot szerencsésen átélte. Megújhodott erővel került ki belőle s azóta ezer esztendőnek sokféle viharai és megrázkódtatásai közepette rendületlenül állja helyét a nagyvilág kultúrnemzetei között.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)