Mialatt István király a legnagyobb gondot fordította a keresztény egyház megszilárdítására, nem mulasztotta el az ország társadalmi kereteinek a kiépítését sem. Törvényei által megteremtette a rendet az országban, az egyes hivatalok méltóságok és rendek szervezésével pedig azt a vezető osztályt, melyre az állami élet biztonsága támaszkodott. A királyi udvarban a nádorispán, a tárnokmester, vagyis a kincstartó és az udvarbíró a legfőbb méltóságok. De ezek között is első a nádorispán, kinek hatásköre lassanként az ország kormányzására is kiterjedt. A király személye körül ezek a méltóságok látták el a királlyal egyetemben az állami kormányzás tisztét. „Királyi tanács” hozta a törvényeket és ezen tanács tagjait főpapok és főurak alkották, kiknek véleményét az uralkodó rendesen meghallgatta. A sérelmek orvoslására és törvényszolgáltatásra minden évben Székesfehérvárott úgynevezett törvénynapokat rendelt a király, melyek körülbelül a mai országgyűlésnek is megfeleltek.

István király alatt képződik egyúttal a rendiség, mely később kifejezettebb formát öltve egészen 1848-ig fenntartotta magát. A keresztény magyar társadalom szervezete ugyanis István alatt különféle osztályokra való tagozódással alakul. A legfőbb állami rendet a papság alkotta, melyet a király mindenféle kiváltságokkal és kedvezésekkel kitüntetett. A papság után következett a főnemesség osztálya, hova a régi törzs és nemzetségfők ivadékai és az előkelőbb külföldiek tartoztak. Harmadik rendet alkotta a vitézek vagy másként a köznemesek osztálya. Mind a három osztálynak kiváltságai ellenében kötelessége volt a trón védelmére állani és hadjáratok idején a király vagy a nádorispán személyes vezetése alatt az országot az ellenség ellen megvédelmezni.

A főbb kiváltságosak ezen három osztálya mellett találunk azonban még más rendeket is, melyek az új magyar társadalom szervezetének fontos tényezői. Ilyenek például a várjobbágyok, kik a királytól kapott birtokaik ellenében várszolgálatra, katonáskodásra, béke idején kisebb tisztségek ellátására voltak kötelezve. Ezek szabad emberek voltak, ellenben a várnép nevezet alatt ismert osztály nem tartozott a szabadok közé. Ezek a vár tulajdonát tevő földeket, birtokokat bérelték, minek ellenében bizonyos adót fizettek. A várnép tagjaiból kerültek ki azok a királyi udvarnokok és cselédek, kik a királyi udvarban különböző belső szolgálatot teljesítettek. A társadalmi rend legkivetettebb osztálya a rabszolgáké. Ők alkotják a tizedik század végének és a tizenegyedik elejének proletáriátusát, a jogok nélkül való, kizsákmányolásra szolgáló védtelen népet.

Közigazgatási és politikai tekintetben vármegyékre osztották az országot, vagyis az országban levő királyi birtokokat. Minden vármegye (komitátus) egy-egy ispán (komesz) igazgatása alatt állott, aki nemcsak a vármegyében levő királyi birtokokat kormányozta, hanem háború esetén a vármegye népét hadba vezette és a belső életre vonatkozó mindenféle ügyben az ellenőrző és parancsoló szerepét teljesíti. Állítólag negyvenöt vármegye volt István király életében s ezeknek legnagyobb része a dunántúli részeken alakult és különösen azon helyeken, hol a királyi birtokok feküdtek.

Háború esetén nemesi felkelést hirdettek és a nemességnek volt kötelessége elsősorban fegyverbe lépni. Ha a nemesi felkelés nem mutatkozott elégségesnek az ország védelmére, akkor a várjobbágyok és külföldről bevándorolt lovagok is hadba szállottak, amennyiben saját váruk területén katonai feladatokkal nem voltak igénybe véve. Nagyjában ez a képe az István király alatti Magyarország társadalmi és katonai szervezetének. Az új társadalmi rend magával hozta azt is, hogy a kereskedelem, ipar és gazdálkodás folytatására a csere legmegfelelőbb eszközét, a pénzt forgalomba vegyék. A Szent István korabeli pénzek ma már természetesen a ritkaságnál is nagyobb ritkaságok.

A belső államszervező munkában több ízben megzavarták Istvánt a külföldi fejedelmek beavatkozásai. Boleszláv Henrik lengyel herceg ellen viselt hadjáratai Istvánnak 1018 körül szerencsésen befejeződtek s miután a görögök felett is győzelmet aratott, a besenyőket fenyítette meg, végül pedig II. Konrád német császárt, kivel egy évig tartó hadjáratot folytatott, melynek eredménykép a Lajta és a Morvamező között húzódó terület jelentékeny része István birtokába jutott. Ezek voltak István külföldi háborúi, melyeket országa függetlenségének biztosítása miatt volt kénytelen viselni.

Mialatt azonban a külföld ellen az országot védelmezte, benn az országban a külföldieknek mindenféle előnyöket biztosított s kiváltságokkal, földbirtokokkal iparkodott őket megnyerni. Ennek az eljárásnak megmagyarázhatók az indokai. Mikor arról volt szó, hogy az államot a modern szükségletek szerint rendezze be, nem számíthatott az ősi magyarok támogatására, hiszen a reformok mind ennek a tömegnek a szokásai, hagyományai, politikai erkölcse és gondolkozása ellen irányultak. A külföldi ellenben, aki a modern intézményekben már járatos volt és azoknak fontosságát teljesen átérezte, szívesen vállalkozott a király törekvéseinek támogatására. Így értjük meg az akkori viszonyok szem előtt tartásával azt a politikai programot, melyet István király fiához, Imre herceghez intézett intelmeiben fejtett ki és különös nyomatékkal ajánlott figyelmébe. Ennek a külföldiekre és idegenekre vonatkozó része így szólt.

„Oly nagy a haszna a jövevény férfiaknak és a vendégeknek, hogy méltán tehető a királyi ékességek között a hatodik helyre. A római birodalom is azáltal vált hatalmassá és királyai azáltal lettek dicsők és fenségesek, hogy mindenfelől odaözönlöttek a bölcsek és nemesek. Mert amint különböző vidékekről és tartományokból jönnek a vendégek, úgy hoznak magukkal különböző nyelveket és szokásokat, különböző ismereteket és fegyvereket. Mindezek díszítik a királyi udvart, emelik annak fényét és elrettentik a külső hatalmasságok gőgjét. Mert az egy nyelvű és egy erkölcsű ország gyarló és gyönge. Ezért meghagyom neked, fiam, hogy jóakarattal lásd el és becsületben tartsd őket, hogy szívesebben tartózkodjanak nálad, mint egyebütt.”

Az új állami rend megalakítása idején ez a politikai szempont az idegenekkel szemben feltétlenül meg volt okolva. Az idegenekben találta meg a királyi hatalom a reformok végrehajtásának biztosítását, mert ezeknek segítségét nem egyszer, sőt igen gyakran igénybe kellett venni a régi rend megrögzöttjeinek a letörésére. Az idegen előkelő vagy közrendű telepes és a szintén idegenből jött pap volt a haladó elem az István király alatti Magyarország fejlődő szervezetében és ezekkel szemben, a régi állapotokhoz való ragaszkodást képviselte a törzsek és nemzetségek magyar közönsége.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)