A Szent István alatt végbement államalakulásnál az egyik párton ott állott Szent István, mint vezér a papsággal és a külföldiekkel, egyszóval a nyugati elemekkel, a másik részen pedig a konzervatív világfelfogást képviselő pogány magyarság. A Pannonia földjére való letelepülés óta ez volt a magyarságnak első nagy társadalmi forradalma, mely folytonos válságok és tusák között folyt, amíg István király erős küzdelmek után hatalmat nyert a konzervatív pártok felett.

Forradalmakat pedig nem szoktak imádsággal és kegyességgel elintézni, hanem öldöklő szerekkel irtó háborúkat vívnak a győzelemért a küzdő felek, ahogy Szent István alatt is történt. Nem vall a gyönge és lagymatag emberre István királynak az a tette sem, midőn Koppány vezért és társait kivégeztette, sem az a nagy szigorúság, melyet a régi szokásoknak hódoló pogány magyarok ellen foganatba vett. István még később is kénytelen volt Gyula vajda és szövetségesei ellen folytatni a hadakozást.

De még később is, azokból az epizódokból, melyek István király életével összefüggnek, azt tapasztaljuk, hogy midőn gyönge emberek gyönge módon viselkednek, akkor ő úgy járt el, mint bármelyik középkori uralkodó.

Nagyszerű szervező képességei mellett a törhetetlen erély volt jellemének legfőbb vonása.

A tizenegyedik századbeli magyar társadalom kulturális állapotáról bizonyítékokat találunk a Szent István-féle törvényekben, melyek az akkor szerveződő társadalmi élet különféle betegségeit sorolják elő. A Szent István-féle törvényeket olyan nép megfékezésére hozták, melynek életében a gyilkosság, lopás, rablás, fajtalanság, hitszegés, nőrablás, lázadás napirenden voltak. A törvény hű visszatükrözője a tizenegyedik századbeli állapotoknak, a félvad, szilaj, nomád élethez és rabláshoz szokott kóbor harcosoknak, kiknek megtörésére átalakítására nagyon erős kéz kellett. Hihető-e, hogy egy ilyen nyugtalan, rendhez és munkához nem szokott, szabad életet kedvelő nép megtűrt volna akár egy óráig is egy gyönge, erő nélkül való, csupán jámborságokkal ékeskedő királyt maga fölött.

Hiszen a lázadások és a régi rend helyreállítására irányuló törekvések többször megújultak, de éppen az mutatja István király nagy erejét és tehetségét, hogy ezek a lázadások mindig vereséggel végződtek és a királyi hatalom ereje alatt a konzervatív elemek is kénytelenek voltak az új rend követéseivel megbarátkozni.

A tizedik század végén és a tizenegyedik elején – ahogyan a nagy messzeségből látjuk – egy hatalmas kultúrfolyamatnak olyan kiváló harcosa ő, kinél különbet még kettőt sem termelt ezer év alatt a magyar história. Éppen azért nem alázatosságában vagy jámborságában van az ő nagy jelentősége, hanem reformátori nagyságában, rendkívüli szellemi és jellemerejében s vállalkozásának kiváló eredményeiben.

A magyar nemzet mindenkor a legnagyobb kegyelettel őrizte meg lelkében Szent István emlékét. A nemzeti kegyelet nyilvánításaképpen a magyar állam díszes lovasszobrot emelt emlékének a budavári Mátyás-templom közelében.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)