István király törvényeiből elénk tárul a tizedik századvégi magyarság kulturális és erkölcsi állapota, melynek megjavítására szolgálnak az új rendszer összes intézményei. A királyi hatalom intézi a vezetést, hogy egységesen végezhesse az újjáalakítás munkáját, ennélfogva a királyi hatalom ellen iparkodik feltámadni mindazon elégedetlenséget, mely az újítások nyomán a nemzet egyes rétegeiben keletkezett.

Nem látszott már valószínűnek a régi elemek küzdelmének a sikere, de még az a lehetőség sem, hogy a régi, pogányos világképes forradalmi erőt szembeállítani István király kormánya ellenében.

Pedig az események azt mutatják, hogy a pogányságba visszavágyakozókat nem tudta az új rendszer teljesen eltűntetni s még mindig sokan lehetségesnek hitték a régi kormányzat visszaállítását. Koppány vezér lázadása után évek múlva Gyula erdélyi vajda, a Konstantinápolyban megkeresztelkedett idősebbik Gyula vajdának fia és István király nagybátyja állítólag 1000-ben egy új lázadás élére állott. Maga körül egyesítette erdélyi híveit s a körülötte élő pogányság néhány csapatát.

Mi lehetett az ok a Gyula vajda lázadásának? Más és más körülményekben keresik a kutatók az erdélyi forradalom okait, s míg az egyik rész csupán az újítások ellen való ösztönszerű idegenkedéssel iparkodik a felkelést megmagyarázni, a másik annak tudja be, hogy István király a magyarok rovására idegenekkel árasztotta el az országot s a főbb állásokba ezeket juttatta. Azon kívül a papi tized fizetése is felkeltette a nép gyűlöletét az új rendszer iránt, mert ettől mindenáron szabadulni akart volna.

Nyilvánvaló, hogy Gyula vajda részéről akár hatalmi, akár elvi okokból történt a forradalom szervezése a körülötte gyülekező nép a keresztény állami rend megdöntéséért harcolt mellette. Tehát újból kenyértörésre került a dolog az újítók és a maradiak tábora között. István hadat vezetett Gyula ellen és sikerült őt levernie. Gyula kénytelen volt menekülni, mialatt felesége és két fia István fogságába jutottak. István nem üldözte Gyulát, ellenben Erdélyben rendet teremtett s azt szorosabban országához csatolta.

Istvánnak Gyula elleni hadjáratát a Bécsi Képes Krónika is elbeszéli elég részletesen, úgyhogy ha nem is felelhetünk előadásának hitelességéről, de legalább összefüggő képet nyerünk a háború lefolyásáról. A Bécsi Képes Krónika szerint István 1002-ben, miután a hadjáratban megverte, elfogta Gyula vezért feleségével és két fiával. Azért kellett ezt tennie, mert habár több ízben megintette őt, mégsem akart sem megkeresztelkedni, sem a keresztény magyarok zaklatásával felhagyni. István karddal ment ellene s miután megverte őt, országát, melyet Erdőelőnek, másként Erdélynek neveznek, a magáéhoz csatolta.

Más adatok szerint Gyula vajda a besenyőkkel szövetkezett István ellen, de a háborúban ő lett a vesztes, elveszítette országát és szövetségesei is vereséget szenvedtek. Gyula a háború elvesztése után Lengyelországba menekült Boleszlávhoz, aki őt szívesen fogadta és a magyar határ közelében levő egyik várát adta át neki. István azonban nagylelkűen viselte magát Gyulával szemben. Nem üldözte őt, sőt nejét és gyermekeit is visszaküldte minden váltság nélkül.

Volt azonban Istvánnak másik harca is, melyet ezúttal egy pártütő főúr ellen viselt, aki fellázadt ellene. Ajtonynak (Ohtum) nevezik a lázadó főurat, kit Csanád (Sunád) Doboka fia Maros várában megölt, amiért fegyvert mert emelni a király ellen. Ezt az eseményt részletesen elbeszéli a Szent Gellért püspök életéről szóló legenda, mely mondai és legendai elemekkel keverve adja elő ezt a háborút.

Ezen feljegyzések szerint Maros várában élt egy hatalmas, Ajtony nevű fejedelem, kinek két felesége volt. Mert habár meg volt keresztelkedve, de mégis csak közönyösen teljesítette az egyház parancsait. Hatalmas birtokai, nagy gazdasága, ménesei, gulyái voltak s azonkívül is nagy vagyon felett rendelkezett.

Ajtony a Tiszán vámszedői és őrei által elzárta a só szállítását és csak vám ellenében volt hajlandó a király szállítóit átengedni. Tehette ezt azért is, mert több fegyverese volt, mint magának a királynak. A fegyveres nép vezére egy Csanád nevű főúr volt, kit Ajtony bizonyos okok miatt meg akart öletni. Csanád értesült az ellene készülő merényletről, István királyhoz szökött, aki őt mindjárt megkeresztelte. De mivel nem bízott eléggé benne, próbára tette. Felvilágosításokat kért tőle Ajtony viszonyairól, majd kipuhatolta, hogy vajon nem kémkedés miatt jött-e hozzá. Csak mikor meggyőződött Csanád hűségéről, ajándékozta őt meg bizalmával. Egy napon aztán így szólt főembereihez:

„Készüljünk háborúra az ellenségem, Ajtony ellen és foglaljuk el az ő országát.”

Közben vizsgálta Csanádot, hogy indítványa reá milyen hatást gyakorol. Csanád azonban őszintén megörült a háború hírének s minden habozás nélkül nyilvánította efölött való örömét. Mire a király ismét megszólalt:

“Válasszatok egy férfiút, ki vezérünk legyen a csatában!”

A főurak egyhangúlag így feleltek:

„Ki lehetne alkalmasabb Csanádnál?”

Nyomban megválasztották tehát Csanádot vezérnek, aki a kitüntetést ezen szavakkal fogadta:

„Amint uramnak, a királynak tetszik. Új keresztény vagyok a keresztények között, mint újonnan keresztelt, új csatára készülök, kész vagyok élni-halni veletek. Menjünk tehát és harcoljunk uram-királyom ellensége ellen.”

István király serege Csanád vezérlete alatt megindult tehát Ajtony ellen és a Tiszán átkelve megütközött ennek seregével. Az ütközetben Csanád lett a vesztes. Csapatai Kőkenyér nádasaiba, Szőreg környékére húzódtak és várták a további intézkedéseket. A háborút ugyanis egyik fél sem akarta megszakítani. Csanád az Oroszlámosnak nevezett dombnál, Ajtony pedig Nagy-ősz mezején ütött tábort. Mielőtt azonban az újabb ütközet megkezdődött volna, Csanád az éj folyamán Szent Györgyhöz fohászkodott és fogadalmat tett, hogy monostort fog alapítani azon a helyen, hol táborozik, ha a szent őt megsegíti. Az ima végeztével nyugalomra tért, de álmában megjelent előtte Szent György egy oroszlán képében és felszólította őt, hogy támadja meg gyorsan az ellenséget, mert akkor győzni fog.

Kora reggel Csanád támadásra vezette seregeit s olyan szerencsével harcolt, hogy vitézei nemcsak megszalasztották az ellenséget, hanem Ajtonyt is megölték. Fejét levágták s elküldötték István királynak a diadal jeléül. Csanád serege az ütközet után visszatért a király városába, hol Ajtony feje már ki volt függesztve. Nagyon megörvendett a király Csanád jövetelének, de még nagyobb örömmel fogadta Gyulát, Csanád egyik társát, aki elhozta Ajtony fejét és azzal dicsekedett, hogy ő vágta le a fejét Ajtonynak. Amint a király Gyulát dicsérte, Csanád előrelépett és így szólott:

„Ha elhozta Ajtony fejét a királynak az, aki Ajtonyt levágta, miért nem hozta el a nyelvét is?”

Tényleg úgy volt, hogy Ajtony szájából hiányzott a nyelv. Mire Csanád tarsolyából elővette a kivágott nyelvet, ami István királyt olyan haragra gerjesztette Gyula ellen, hogy őt, mint hazugot és érdemtelent kiűzte udvarából, Csanádot pedig megtette Ajtony birtokai ispánjává. Kinevezését a következő szavakkal adta tudtára:

„Mai naptól kezdve ennek a várnak nem Maros, hanem Csanád lesz a neve, mert ellenségemet kipusztítottad belőle. Te leszel e tartomány ispánja és te utánad fogják nevezni minden nemzedéken át.”

Csanád nemsokára elfoglalta új tisztségét s a döntő harc színhelyén, azon a ponton, hol az égi jelenést látta álmában, Szent György tiszteletére monostort alapított, melybe görög barátokat telepített le. Így alakult meg a csanádi püspökség, melynek első püspökévé István király a szent életű Gellértet nevezte ki.

Gellért püspök a magyarországi térítő papoknak egyik legkimagaslóbb alakja, aki erkölcsben és tudományban méltó társa volt Szent Adalbert prágai püspöknek, aki Géza családját térítette a keresztény vallásra.

Gellért előkelő olasz családból származott, kit szülei beteges volta miatt Szent György klastromába adtak, hol a szerzetesek imáinak hatása alatt szerencsésen meggyógyult. Évei haladtával ugyanennek a szerzetnek perjele, majd később, tanulmányai végeztével apátja lett. Vallásos életű atyja Gellért klastromi tartózkodása alatt Jeruzsálembe utazott, de nemsokára meg is halt. Mikor Gellért tanulmányait elvégezte, elhatározta, hogy atyja példájára ő is a Szentföldre fog zarándokolni. Hajóra is szállt, de egy tengeri vihar a dalmát partokon, Szent Márton monostoránál partra vetette, úgyhogy útját nem volt képes folytatni. A zárda apátja, Gellért egykori iskolatársa szívesen látta őt s miután felismerte kiváló erényeit, rajta volt, hogy utazásáról lebeszélje. Arra buzdította, hogy utazzék Magyarországba, hol a magyarok megtérítésével magasztos hivatást teljesíthet.

Jeruzsálem helyett tehát Magyarországnak vette útját Gellért s először Maurusz pécsi püspökhöz zarándokolt. A pécsváradi apát, aki éppen itt volt látogatóban, a pécsi püspökkel együtt a magyar egyház szolgálatába akarta őt vonni s miután Pécsett és Pécsváradon igen nagy hatással szónokolt, Székesfehérvárra vitték, hol Mária ünnepe alkalmával István király előtt is prédikálhatott. Istvánnak annyira megtetszett a szent életű pap, hogy külön is felkérte a Magyarországon való maradásra és fiának, Imre hercegnek a nevelésével is őt bízta meg. Mikor Imre királyfi már megerősödött és tanulmányaival teljesen elkészült, Gellért a bakonybéli remeteségbe vonult vissza s itt tartózkodott mindaddig, míg István király őt a csanádi püspökség vezetésére szólította fel.

Tíz szerzetes kíséretében indult el Gellért a csanádi püspökség átvételére s mihelyt Marosvárra ért, elkezdte a szent igéket hirdetni. A nép már eddig is sok szépet hallott felőle. Most, hogy egész közelről hallotta, tömegesen gyűlt köréje s nagy áhítattal épült beszédein. A tíz szerzetes közül, kik Gellértet útjára elkísérték, heten és pedig Albert, Fülep, Henrik, Konrád, Krátó és Tasziló a magyar nyelvet is jól beszélték, ennélfogva ők is nagy hatással folytatták a térítést, mely hétről-hétre újabb és újabb hívekkel gyarapította a magyar egyházat. Gellért térítőtársaival gyakran beutazta a csanádi püspökséget, hogy a keresztény igéket egyházmegyéje minden részében terjeszthesse. Egyik ilyen útja alkalmával érdekes dolog ragadta meg a figyelmét, — egy magyar népdal.

Gellért püspök Walther szerzetes társaságában egyik térítő útja alkalmával egy községbe jutott, hol az éjszakát szándékozott tölteni. Estefelé nyugalomra tért, éjfélig zavartalanul imádkozott, midőn valami zörgésre ébredt fel, mely úgy tetszett, hogy kézimalom működéséből származott. Az egyhangú és folytonos zörgést kellemes női hang kísérte, mely egészen felkeltette a püspök figyelmét. Kíváncsi érdeklődéssel szólott oda Walthernek:

„Hallod-e a magyarok dalát?”

S azután mind a ketten mosolyogtak az ének tartalma fölött. Az ének azonban nem szűnt meg ezután sem, hanem a zörgéssel egyidejűleg folyt tovább, úgyhogy a püspök nem volt képes imáját végezni. Ismét odaszólt Walthernek.

„Mondd csak, Walther, micsoda dal ez, mely engem olvasásom abbahagyására kényszerít?”

Walther készségesen felelte:

„Ez egy vers dallama s a nő, aki énekel, gazdánknak, kinél megszálltunk, szolgálója és az ura gabonáját őrli.”

Gellért tovább is érdeklődött:

„Vajon kézimunka hajtja-e a malmot vagy gép?”

„Kézimunka is, gép is” – válaszolt Walther. „Nem valamely állat ereje, hanem a kéz munkája mozgatja a malmot” – tette még hozzá.

Gellért csodálkozással sóhajtott fel:

„Csodálatos dolog, miként táplálkozik az emberi nemzedék. Ha mesterség által nem segíttetnék, hogyan győzné az ember a munkát?”

Majd eltűnődve afölött, hogy a dalnak milyen megnyugtató és kibékítő hatása van az emberi lélekre, az egyszerű szolgálóleányra vitte át a beszédet, aki kézimalma mellett munkáját végezve, tovább is gondtalanul énekelt.

„De boldog ezen nő – kiáltott fel Gellért – aki másnak hatalma alá rendelve, szolgálatát mégis jó kedvvel, morgás nélkül, vidám énekléssel végzi!”

És Gellért püspök elutazása előtt gazdagon megajándékozta a dalos kedvű szolgálót, aki énekével feltartotta őt áhítatos elmélkedéseiben.

Gellért a magyar nyelvet korán elsajátította s azáltal, hogy a saját nyelvén tudott a néphez szólani, még jobban magához bilincselte a tömegeket. Az ő kíséretében levő tíz szerzetes közül hét már eddig is jól beszélte a magyar nyelvet s a másik három is haladást tett, mert a térítés munkája csak úgy lehetett sikeres, ha a saját nyelvén tudott a pap a nép szívéhez férkőzni. A csanádi egyházmegyének ezek a szerzetesek voltak az első esperesei, kik nemcsak az istentiszteletet végezték, hanem a nép oktatását is ellátták. A bizalom megszilárdulásával a hívek nem egyszer megtették aztán, hogy gyermekeiket Gellérthez vitték azzal a kéréssel, nevelne papokat belőlük. Gellért Walther atya által neveltette a kereszténység ezen ifjú bajnokait, kiknek példáját minden rendbeliek követték s belőlük váltak aztán a Szent György monostor első magyar papjai.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)