Abban az időben, mikor a verduni püspök Magyarországra jött, a svábországi einsidelni kolostor egyik szerzetese, Wolfgang atya megindult Magyarországba, hogy a keresztény egyház igéit hirdesse. Wolfgang német nemes szülőktől származott s már gyermekkorában nagy hajlandóságot mutatott a vallásos életre. Az egyházi pályára lépett s Henrik trieri érsek a maga helyettesévé akarta őt tenni, de Wolfgang ehelyett inkább azt kérte, hogy gyermekeket taníthasson. Henrik érsek halála után a szent életű Wolfgangot Ottó király püspökké akarta kinevezni, de ő ekkor sem fogadta el a kitüntetést, hanem szülőihez ment, majd, hogy egészen kegyes elmélkedéseinek élhessen, az einsidelni kolostorba vonult. Itt ébredt reá igazi életcéljaira, hogy nem elég a maga életének a tökéletesítése, hanem rajta kell lennie, hogy Istentől nyert tehetsége és erényei által másokat is az igaz hit ösvényére térítsen.

Wolfgang tehát elhagyta a kolostort s Alemánián keresztül Norikumba, majd Pannoniába, a magyarok földjére jött. Apostoli munkája állítólag kevés sikerrel járt s emiatt Piligrim passaui püspök visszahívta, hogy ő vehesse kezébe a térítés munkáját.

Wolfgang visszahívásának okát a külföldi egyházi írók működésének meddőségével akarják magyarázni s Piligrimet is úgy tüntetik fel, mint akit tisztán a céltalan munkától való félelem vezetett Wolfgang mellőzésében. Nem látszik valószínűnek ez a magyarázat, ha olvassuk Piligrimnek emlékiratát, melyet a magyarok megtérítése ügyében VII. Benedek pápához intézett. Kiderül belőle, hogy Piligrimnek, mint egy telivér tizedik századbeli törtetőnek saját külön céljai voltak Magyarországgal és a magyarsággal. Az ő révükön akarta volna ugyanis a lorchi érsekséget elnyerni.

Piligrimben nagymértékben ki volt fejlődve ugyanis a nagyravágyás és a hatalomszomj, melyet egyházi karrierjének az emelésével szeretett volna kielégíteni. Mihelyt elnyerte a passaui püspökséget, mely a salzburgi érsekség alá tartozott, azon mesterkedett. hogy magát függetlenítse és püspökségét szintén érsekséggé emelje. Mivel a passaui egyházmegye kinyúlt egészen a magyar határig, sőt Magyarország nyugati részét is magába zárta, magának akarta megszerezni a magyarok térítésének érdemét, hogy ezáltal a pápa és Ottó császár kegyét megnyerje és az érseki széket biztosítsa magának. Piligrim mindenáron ki akarta terjeszteni egyházi hatóságát az egész magyarországi területre, melynek újonnan szervezendő püspökségei aztán az ő érseksége alá tartoztak volna.

Rá nézve tehát fontos érdek volt, hogy a magyarok megtérítését ne más végezze, nehogy az érdemek mások előnyére szolgáljanak. Azért hívta vissza Wolfgangot, kivel eleinte szigorúan akart elbánni, s mint kóbor szerzetest akarta kérdőre vonni. Csak mikor tapasztalta Wolfgang jámborságát és kiváló tehetségét, akkor változtatta meg szándékát irányában. Magyarországra azonban nem küldte vissza ezután sem, hanem maga vette kezébe a térítést, s embereit, több papot és szerzetest útnak indított, kik nemsokára meg is kezdték az evangélium hirdetését.

Hogy érsekké való kinevezését és a magyarországi egyháznak érseksége alá való helyezését másképpen is biztosítsa, nem riadt vissza némi okmányhamisítástól sem. Összesen öt pápai bullát hamisított s ezek egyikében a lorchi érsekséget úgy tűntette fel, mint a passaui püspökség korábbi intézményét, melynek joghatósága Pannoniára is kiterjedt, minélfogva a lorchi érsekség utóda a passaui püspökség lévén, őt nemcsak az érseki cím, hanem a magyarországi egyház felett való kormányzási jog is megilleti. Ilyen argumentumokkal felkészülve, emlékirat kíséretében fordult aztán a pápához, hogy érdemeinek elősorolása alapján érsekké való kinevezését szorgalmazza.

A pápához intézett egyik memorandumában szinte dicsekedve említette Piligrim a magyarok tömeges megtérését. De úgy látszik, hogy ez a jelentése tele volt ferdítésekkel, mert habár egyesek fel is vették a keresztséget, de a nagy tömeg még mindig pogány szertartásait követte, sőt becsapásokat intézett Piligrim püspök birtokaira is. Az idegen származású térítők emiatt kénytelenek voltak menekülni s pár év múlva Piligrim is felhagyott a magyarok térítésével s Babembergi Luitpold szövetségében támadást intézett a magyarok ellen.

Piligrim püspöknek VII. Benedek pápához intézett emlékirata túlzásai és helyenként való megbízhatatlansága ellenére is a magyar viszonyokról igen érdekes adatokat tartalmaz.

Piligrim afölött való sajnálkozással kezdi jelentését, hogy „lelke minden vágya” ellenére nem mehet Rómába, mert a magyarok között megkezdett térítő műve nem engedi, hogy mielőtt munkáját befejezte volna, szent hivatása helyéről távozzék. A magyarokra vonatkozólag aztán a következőket írja:

„. . . bár ezen nemzettől való rettegés megyém más tartománybeli hittérítői előtt nagy idő óta elzárta a bemenetelt: a jelen idő alkalmas volta mindazonáltal oda hív engemet. A mindenható Isten, ki szokott kegyelmével mindig összegyűjti a szétszórtakat, megnyitni méltóztazott szívüknek sokáig elzárt ajtaját, hogy ridegségük leple szétszakasztatván s vadállati kegyetlenségük megszünvén, nyakaikat az Ur szelíd jármába görbítsék.

A magyarok ezen nemzetétől sok kérelmekkel hivattam, hogy magam mennék, vagy küldötteimet intézném hozzájuk az evangéliumi munkára. Akikhez midőn mind a szerzetesekből, mind más papi rendekből elég alkalmas férfiakat küldöttem s mindeneket akként intéztem, miként az angolok történetéből tanultam: az isteni kegyelem csakhamar oly gyümölcsözőnek mutatkozék, hogy a katolikus hitben oktatván és keresztelvén, mint a két nemű magyarok közül, mintegy ötezret nyertek meg a Krisztusnak.

A keresztények pedig, kik a nép többségét alkotják s oda a világ minden részéből foglyokként hurcoltattak s kik eddig gyermekeiket csak rejtekben szentelhették az Istennek, most minden félelem nélkül hozzák a keresztvízre. Oly öröm tölti el valamennyiüket, mint a vándort, midőn hazájába visszatér, hogy immár keresztény módra imaházakat építhetnek s lekötött nyelveiket az Üdvözítő dicsőítésére megoldaniuk engedtetik. Mert az Isten csodálatos kegyelmességének hatása alatt maguk ama pogányok is, kik megtévelyedettségükben maradnak, alattvalóik közül senkit nem tiltanak el a keresztségtől s a papokat sem gátolják a szabad járás-kelésben. A pogányok oly békében élnek a keresztényekkel s velük olyannyira barátkoznak, hogy ott Izsaiás próféta jóslata látszik teljesedni:

A farkas és a bárány együtt legelnek; az oroszlán és az ökör egy jászolból esznek.

S ekként majdnem az egész magyar nemzet hajlandó a szent hit felvételére; hasonlókép a szlávok némely tartományai is készek hinni. Az aratás tehát bőséges, de munkások kevesen vannak. Ennélfogva szükségesnek látszik, hogy Szentséged oda néhány püspököt tétessen, mert a keleti Pannoniának és Möziának már a rómaiak és gepidák idejében is hét püspöke volt, kik az én lorchi szentegyházamnak, melyet én méltatlan szolgálok, voltak alávetve.”

Piligrimnek ez a levele, mely 974-ben kelt, több szempontból érdemli meg figyelmünket. Elsősorban is azért, hogy olyan időből való tudósítás ez a magyarokról, melyből a legkevesebb írott emlék maradt reánk. De ha megvilágítjuk kellőképen Piligrim valódi terveit, akkor állításainak a hitelességét, legalább is szószerint és betűszerint való értelmükben gyanuba kell vennünk. Mert mit is akart tulajdonképen elérni Piligrim érdemeinek ezen pontos, sőt aggályosan elfogult beismerésével? Az érseki palástot. Ő maga kéri a pápát levelének további részében:

„Méltóztatnál általuk (Piligrim követei által) nekem kegyelmesen megküldeni az érseki palástot és föveget, mely a szentszéktől csak a metropolitának küldetik meg tisztelet díjául.”

Piligrim tehát nagyravágyó terveinek elérésére akarja felhasználni a magyarok térítése körül teljesített munkáját s éppen, mivel ezt akarja, látszanak állításai túlzottaknak, mert általuk a maga érdemeit akarja mindenáron megnagyobbítani, kiszínezni. Ámde ettől eltekintve, vagyis túlzásait csak kellő fenntartásokkal fogadva, közléseinek egyéb részei kétségtelenül igazságot is tartalmaznak. Megállapítható belőlük, hogy a megtérés iránt váló szándék nem volt idegen ekkor a magyaroknál s a fejedelmi udvar programszerűleg foglalkozott a kereszténység behozatalának eszméjével. Ami azonban az ötezer magyarnak a megtéréséi illeti, habár megcáfolni nem is tudjuk, de hihetőnek sem tartjuk. Mert voltak később jóval nagyobb eredményei a térítések és a szépszerével vagy erőszakkal folyó keresztelés ezreket és ezreket vezetett a keresztény egyházba, de hogy Piligrim érte volna el ezeket az eredményeket, nem hihetjük éppen azért, mert nagyon is nyilván elárulja abbeli szándékát, hogy ő az érseki süveg után törekszik mindenáron. Aki pedig érsekséget kíván, jó dolgot kíván ugyan, de nehezen hihető, hogy hő vágyában ne túlozná kelleténél jobban a maga érdemeit.

Tudósításának azok a részei, hol személyes érdekei nincsenek, inkább figyelemreméltók. Megtudjuk ugyanis belőlük, hogy a keresztények, vagyis az idegen fajú népek a magyarok fölött többségben vannak s már ebben az időben templomokat kezdenek építeni Magyarországon. Továbbá, hogy a magyarság nagy türelmet tanúsít úgy a keresztényekkel, mint a hittérítőkkel szemben s végül, hogy a nemzet közhangulatában hajlandóság mutatkozik a keresztény vallás iránt.

De ha szó szerint is igaznak vennők Piligrim állításait, a bennük kifejezett eredményeket mégis csak ideigleneseknek kell tekintenünk, mert a magyar kereszténységnek ezen első palántái, amilyen gyorsan keletkeztek, épp olyan gyorsan el is hervadtak. Piligrimnek meglehetős része van benne, hogy az elvetett magvak terebélyes fákká nem nőhettek.

A német birodalomban ugyanis I. Ottó halála után zavarok keletkeztek, melyeknek egyik előmozdítója Henrik bajor herceg volt, aki II. Ottó koronájára vágyott s ellene háborút indított. Piligrim Henrik herceg fennhatósága alatt élt s az ő pártjára kellett volna állania, de ő inkább II. Ottóhoz csatlakozott bízva abban, hogy az ő közbenjárása révén az érsekséget könnyebben megszerezheti. Piligrim ilyenformán szembekerült saját hercegével, de a magyarokkal is, mert Henrik viszont Gézával keresett szövetséget. Géza nagyobb hadjáratot nem vezetett ugyan Ottó ellen, de az osztrák határon megjelentek a magyar csapatok és Piligrim birtokaira is heves becsapásokat intéztek. A térítésnek ennél fogva hirtelen vége lett s miután a Piligrim misszionáriusait is úgy tekintették, mint az ellenség embereit, ezeknek is távozniuk kellett az országból.

A háború Henrikre kedvezőtlenül végződött. Ottó pedig, hogy a magyarokon bosszút álljon, Babembergi Luitpoldnak az ostmarki határgrófságot adományozta, hogy a magyarok szomszédságában lévén, őket minduntalan háborgathassa. Babembergi Luitpold és Piligrim viszont szövetségesek voltak s együtt harcoltak akkor is, mikor Luitpold egy magyar hadosztállyal megütközött, de az megverte. Piligrimmel tehát a magyarok nem voltak jó viszonyban. Birtokait később is megtámadták, úgyhogy ha volt is valaha szándékában a magyarok megtérítése, most kénytelen lett volna lemondani róla, mert a magyarok bizalmát rég elvesztette.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)