Géza fejedelem.

Taksony fejedelem állítólag 972-ben halt meg s holttestét a hagyomány szerint Pestmegyében, a Duna mellett fekvő Taksony községben pogány szertartás mellett helyezték örök nyugalomra. Taksony uralkodása alatt már ijesztő mértékben terjedt az az erjesztő folyamat, mely a magyarság belső egységét megbontotta. Az augsburgi ütközetig, sőt egy ideig még azután is, a magyarság nevezetesebb élményeit azok a külföldi kalandozások alkották, melyek Zsolt egész uralkodása alatt folytak és Taksony alatt is csupán a többszöri vereségek miatt szűntek meg. Taksony tehát semmiesetre sem lehetett az a hatalmas szervező tehetség és tekintélyes vezető, mint aki Árpád volt, mert különben nem hatalmasodhattak volna el alatta a külföldi kóborlások, melyeknek egyikében-másikában egyébként maga is részt vett s az egyes törzsek önkénye nem nőhetett volna a középponti hatalom fölébe.

Árpád halála után a magyarság belső hanyatlását ugyanis az idézi fel, hogy a középponti hatalom fokozatosan meggyöngül és a fejedelem nem képes a törzsek felett hatalmát és akaratát érvényesíteni. A külföldi kalandozások mindinkább eltérítik a nemzetet igazi hivatásától és erkölcsét fokozatosan annyira aláássák, hogy a végén a zsákmány és a kincsszerzés mohó vágya hatalmasodott el rajta. Természetes és magától értetődő dolog, hogy ez az állapot sokáig nem tarthatott. Mert a külföldi fejedelmek, ha viszálykodásokban éltek is egymással, azért a közös érdek következtében mégis csak egyesülésre voltak utalva, mikor a magyar betörések állandóságát tapasztalták.

A számtalanszor szenvedett súlyos vereségek tehát közelebb hozták őket egymáshoz, mert a magyarságban azt a veszedelmet látták, mely mindannak a tönkretételére tör, amit az addigi kultúra alkotott. Az augsburgi nagy vereség után Taksony politikája és a törzsek magatartása nem lehetett más, mint a rájuk nézve már végzetes jellegű nyugati harcok kerülése és a civilizáltabb életmóddal való megbarátkozás. Ellenkező esetben egész Európa talpra állott volna a pogány és barbár magyarok ellen s bármilyen áldozatok árán, de végül mégis csak megsemmisítette volna a magyarságot.

Hogy ez nem történt meg, kétségtelenül a magyarság magábaszállásának érdeme. Ezt az érdemet Taksony halála után még nagyobb mértékben megszerzi Géza fejedelem, ki már atyja életében nőül vette a Konstantinápolyban megkeresztelkedett Gyula vajda Sarolta nevű gyönyörű leányát. Történeti dokumentumok nem maradtak fenn róla, de politikája alapján kétségtelennek találjuk, hogy trónra lépése után Géza is felvette a kereszténységet, amire nagy szüksége volt, hogy a külföld előtt maga és állama iránt bizalmat keltsen.

Géza éles szemmel felismerte azokat a viszonyokat, melyekbe a magyarságot a külföldi kalandozások sodorták. Korán belátta, hogy a békében való maradás életkérdése a magyarságnak, azért szigorúan betiltotta még a határszéleken való hadjáratokat is. De ez csak az első lépése volt Géza azon politikájának, mely a nemzet átalakítását célozta. A viszonyok parancsoló kényszere egyenesen ráutalta arra, hogy olyan reformokat kíséreljen meg, melyek a nemzet fennmaradásának legszükségesebb feltételei.

Kiváló segítőtársra találtak ezen törekvései feleségében, a szilajlelkű, de feltűnően szép Saroltában, kinek kezéért többen vetekedtek, de ő Gézát választotta. Saroltát az egykorú írók szépsége különös kiemelésével igen szilaj, szenvedélyes és erőszakos nőnek rajzolják. Szenvedélyei uralkodtak fölötte, melyek a józan ész szavát nem egyszer egészen háttérbe szorították. Ivott, lovagolt, verekedett, mint bármelyik férfi s ha dühre ingerelték, képes volt embert is ölni, csakhogy indulatait kielégítse.

Jellemére nézve tehát teljesen egyezett Gézával, aki szintén lobogó indulatú szenvedélyes ember volt. Sarolta nagyravágyása által is ösztökélte férjét a reformok megkezdésére. Géza a nemzet biztosításának módjait keresvén, mindenekelőtt arra határozta el magát, hogy Németországgal jó viszonyt fog fenntartani vagy legalább is keresni fogja az Ottóval való barátságot. Az alkalmat megadta reá Ottónak Gézához küldött követsége. Taksony halála után ugyanis, még 972-ben a verduni püspököt, Brunót Ottó király Magyarországba küldte Gézához. Hogy mi volt Ottó célja a követségküldéssel, megtudjuk abból a levélből, melyet Pilgrim passaui püspökhöz intézett, amelyben a követet különös figyelmébe ajánlja. Ezen levelében Ottó többek között ezeket írta:

„. . . a magyarok földjére küldjük őt, hogy azok királyát mentől előbb a mi szándékunkra hajlítsa. Gondod legyen tehát reá, hogy e követség a legóvatosabban végrehajtassék, mert ha az, miként mi kívánjuk, szerencsésen sikerül, mind neked, mind a tieidnek nagy hasznára leszen.”

 Ottó, értesülve Géza békés hajlamairól, kétségtelenül arra törekedett, hogy egyfelől a békét biztosítsa, másfelől ennek zálogául a magyarokat a keresztény vallásra térítse. A verduni püspök eljött tehát Magyarországra. Látogatásának eredményei nem ismeretesek, de azt már tudjuk, hogy Géza egy év múlva viszonozta a látogatást a maga követei által, kik Kvedlinburgban keresték fel Ottót, kivel békét és szövetséget kötöttek. Valószínű, hogy Ottó a béke fejében azt kívánta Gézától cserébe, hogy a keresztény vallás hirdetésére Németországból Magyarországba menő papoknak szabad bemenetelt engedjen. Ottó még ebben az évben meghalt, de ezért eddigi rövid és barátságos érintkezésüknek mégis meglett az eredménye, mert a keresztény hittérítők lassanként átlépik az ország határát és a pogány magyarok között megkezdik az evangélium hirdetését.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)