A krónikák elbeszéléseit a honfoglalás eseményeiről már ismerjük. Ha ugyanilyen részletességgel hiteles tudósítások maradtak volna fenn a magyar sereg haditetteiről, akkor tiszta képet alkothatnánk magunknak az egész vállalat lefolyásáról. Ámde éppen az nehezíti meg a tiszta látást, hogy az a gyér adat is, ami a honfoglalásról szól, annyira hézagos és szűkszavú, hogy az események hiteles feltárásáról szó sem lehet, legfeljebb az adatok révén felmerülő kombinációk segítségével lehet a honfoglalás képét megrajzolni. S bárha a történetírás azon az állásponton van, hogy a krónikák elbeszéléseit elfogadni nem lehet, mégis kénytelen minduntalan tudomásul venni azoknak a tudósításait, melyek a köztudatba is annyira belementek, hogy onnan kiirtani őket ma már nem lehetséges.

Az események vázolását ennélfogva Pauler Gyula és más történetírók kutatásainak alapján kíséreljük meg. Pauler azt állítja, hogy a magyarok 895 végén Árpád vezérlete alatt a Vereckei-szoroson át szállottak le Tiszahátra, Munkács, Ungvár vidékére. Velük jöttek Kurzán, Előd, Álmos és a magyar székek vajdái: Kund, Und, Tas, Huba és Töhötöm. A magyarok mindenekelőtt a Felső-Tiszánál igyekeztek tért foglalni, ahol még nem az erős Morvaország, vagy a bolgár hatalom hanem, csak némi avar, bolgár töredékek és apróbb szláv törzsek állottak. Lenyomultak a Sajóig, Zagyváig, Tiszántúl a Berettyóig. Midőn pedig Morvaországban Szvatopluk fiai között kitört a viszálykodás, megrohanták a morváktól függő Duna-Tiszaközt, melynek lakói közül a mai Bácsban, Bodrogban lakó bodrivok vagy keleti obotriták nevét ismerjük. Elfoglalták le a Szerémségig, népét leigázták vagy szétszórták, úgyhogy aki fegyverüknek meg nem hódolt, a bolgárokhoz, horvátokhoz és a többi népekhez volt kénytelen menekülni. Majd kelet felé megtámadták a tiszántúli bolgár birtokokat és hatalmukba ejtették, országukat a mai Orsováig terjesztették s diadalittasan már Pannonia elfoglalására, Karantánia és Olaszország megrablására kezdtek gondolni.

Paulernek ez a közleménye két esztendőnek, vagy két és félnek az eseményeit öleli át, látnivaló tehát ebből is, hogy még ez a pár sor is, melyet némi történeti alappal egybeállít, mennyire a feltevések és nem a biztos adatok keretében mozog.

A magyarok 898-ban már kezdenek Olaszország iránt érdeklődni s miután az odavaló út Pannonián, a bajorok tartományán vezet keresztül, Arnulf császár, aki ekkortájban már sokat betegeskedett, nem állított akadályokat a magyarok útjába.

A Pannonián keresztül vezető úton 899 március havában mintegy ötezer válogatott harcos megindult aztán Olaszországba. Erős, fegyelmezett emberekből álló portyázó csapat volt ez, melynek közeledésére nagy rettegés fogta el a vidékek lakóit, amerre vonultak. A lovas csapatot megfelelő szekér és málhacsapat követte, mely az eleséget és a szükséges ruházati és fegyverzeti cikkeket szállította. Akvileja, Pádua és Verona érintésével egész Lombardiát elárasztották s mindent feldúltak és felégettek. Majd eljutottak Vercelli városába, melynek Luitward nevű püspöke a magyarok jövetelének hírére dús kincseivel menekülni iparkodott. A magyarok azonban elfogták, megölték és tömérdek vagyonán megosztozkodtak. Attila hunjainak irtó dúlása lepte meg az olaszokat. A hunok óta alig járt olyan rettegett nép Olaszországban, mint most a magyar. Miután Bergamót is felégették, a velencei lagúnákat támadták meg, melyeknek számos szigetét és városát feldúlták.

Olaszország királya, I. Berengár, friauli őrgróf meglepetéssel hallotta, hogy egy teljesen ismeretlen nép tűnt fel országában s egyre pusztítja a falvakat és városokat. Hirtelen fegyverbe szólította népét s mintegy tizenötezer lovassal megindult az út és a harcok viszontagságai által megfogyatkozott és ötezernél jóval kevesebbet számláló magyarok ellen. A szétszórva kalandozó és portyázó magyar csapatok, mihelyt értesültek az olaszok szándékáról, gyorsan gyülekeztek s még volt annyi idejük, hogy egyesüljenek. Szerencsére az olaszok nem vágták el menekülésük útját s így az ellenük font gyűrűből idejekorán kijutottak. A veszély azonban nem mult el tőlük, sőt most kezdődött igazában, mert az olaszok mindenütt nyomukban voltak és olyan hevesen üldözték őket, hogy a kimerüléstől már alig tudtak haladni. Mikor a Brentán szerencsésen átúsztattak s látták, hogy az olaszok még mindig nyomukban vannak, egyezkedésre gondoltak, mert a kimerültség egészen harcképtelenné tette őket. Az volt a feltételük, hogy hagyják abba az olaszok az üldözést, ennek fejében ők összes poggyászukat, lovaikat és fegyverüket átadják, csupán azt és annyit tartanak meg maguknak, ami hazautazásukra okvetlenül szükséges. Azt is megigérték, hogy ajánlatuk elfogadása esetén többé sohasem fogják Olaszországot megtámadni.

Az olaszok a biztos győzelem és biztos zsákmány reményében hallani sem akartak az egyezkedésről. A magyarok összes ajánlatait elutasították s büszkén és megvetéssel mondották:

„Mit szerződjünk, mit egyezkedjünk arról, ami már úgyis a miénk. Dögkutyáktól nem fogadunk el ajándékot.”

 Biztosra vették ugyanis, hogy a teljesen elstrapált és kimerült magyarok egytől-egyig a kezeikbe jutnak.

Mialatt tehát a magyarok a Brenta balpartján iparkodtak rendbehozni magukat, az olaszok is táborba szálltak a jobbparton. A nyugati népek harcmódja azonban lényegesen különbözött a magyarokétól, kik a táborozásoknál is nagy óvatosságot szoktak kifejteni. Az olaszok ezt egészen elhanyagolták s ez okozta a vesztüket. A magyarok ugyanis észrevették, hogy az olaszok a tábort védtelenül hagyták. Sem előretolt őrszemekről, sem figyelő őrségekről nem gondoskodtak, hanem gondtalanul átadták magukat a pihenésnek.

A magyaroknak úgyis csak kettő között volt választásuk: vagy a szembeszállás vagy a biztos elfogatás. Ennélfogva az előbbire határozták el magukat. Miután ajánlataikat visszautasították, haditanácsot tartottak a további teendőkre nézve. A vezetők a haditanácsban egy értelemmel kiáltották:

„Ha már vesznünk kell, vesszünk el vitéz módra s azt a becsületet, mely ránk maradt apáinkról, csorba nélkül hagyjuk utódainkra.”

A haditanács gyorsan határozott s a következő percben a magyar lovascsapat óvatosan fölkészült a harcra. A halmok fedezékei mögött indultak el s a Brenta azon pontján, hol a víz legcsekélyesebb, átszálltak a túlsó partra. Elől haladtak a nyilasok, utánuk pedig egymástól nem messze a derékhad és a tartalék. Az olaszok éppen ebédeltek, mikor gyors egymásutánban viharos nyílzápor zúdult táborukra. Eleinte nem tudták, hogy milyen irányból jön a támadás, mert a nyilazók kétfelől is lövöldözték őket.

A nagy zűrzavarban senki sem tudta, hogy mihez fogjon. A lovak nagy része ki volt kötve, a sereg pedig rendetlen és fegyverzetlen állapotban volt. A zűrzavart aztán betetőzte a magyar derékhad három irányból jövő rohama. Rettenetes kavarodás támadt az olasz táborban. És a magyarok mindenekelőtt ezt a nagy zavart iparkodtak kihasználni. Zárt sorokban törtek rá a táborozó olaszokra és irgalmatlanul vágták őket. Pár óra alatt tönkreverték az egész olasz sereget s maga Berengár is csak szökéssel menthette meg életét.

Riasztó híre lett egész Olaszországban a magyarok nagy győzelmének. A hírek természetesen kiszínezve, a valóságnál is túlzottabban adták elő a küzdelem lefolyását s az olasz halottak számát húszezerre tették. Ennyien nem estek el a Brenta melletti csatában, mert az olasz sereg hadbaszállása idején sem volt több tizenöt-tizenhatezer embernél, de az bizonyos, hogy a sereg negyedrésze odaveszett. A magyaroknak az olasz had megsemmisítésével nyitva volt ismét az útjuk Olaszországba. Nem is tértek vissza hazájukba, hanem visszamentek Olaszországba s most a Pó jobbpartján levő városokat és falvakat, közöttük Modenát, Reggiót, Piacenzát fosztották ki.

Berengár király csak úgy tudott megszabadulni tőlük, hogy kezeseket küldött táborukba és drága ajándékok által vásárolta meg a békét. Egy külföldi krónikás borzalmas módon írja le a magyarok dúlásának véres hatását:

„Mező, város – írja a krónikás – puszta volt, mert a polgár, a paraszt, aki a földet művelte volna, elveszett s a föld fehér lett az agyonvertek csontjától.”

Az olaszországi kaland után 900-ban már itthon vannak a magyarok. Nemsokára a többi harcosok is hozzájuk csatlakoztak s elfoglalták Alsó-Pannoniát a horvát hegyekig. Árpád a Székesfehérvár közelében levő halmon ütötte fel sátorát. Nemzetségeinek és vezéreinek egy része pedig szintén ezen a területen, Veszprém, Balaton, Vértes, Bakony, Csepel, Akvinkum környékén telepedett le. A magyarság hódításai ekkor már kiterjedtek nyugat felé az osztrák határig, dél felé a Szerémség kivételével a Dráva-Száva mentéig, majd a Duna-Tisza közén a Mátráig s északkeleti irányban Munkácsig. A Tiszántúl pedig a Temes, Maros és Körös folyók mentén egészen Belgrádig. Ehhez a nagy területhez csatolta aztán Töhötöm Erdélyt, melynek szláv törzseit nagyobb harcok nélkül hódította meg. A meghódított területen különféle népek laktak, nevezetesen: szlávok, morvák, bolgárok, kutirgurhúnok, bolgár kúnok, kazárok, bolgár enegelek, azaz székelyek s végül magyarok. Legnagyobb tömegben a szlávok voltak, kiknek nyelve, szokásai később nagymértékben hatottak a magyarra s mai napig is őrzi nyelvünk az egykori szláv hatás emlékeit.

A hódítás további célját és irányát a bajorok uralma alatt levő Felső-Pannonia birtokbavétele szabta meg. A bajorok ismerték a magyarokat nemcsak hírből, hanem személyes érintkezésből is. Rettegve gondoltak tehát azokra a veszedelmekre, melyeknek a magyarok támadása által ki voltak téve. Hiszen már 900 folyamán egy magyar csapat hatalmas dúlás között betört Bajorországba. Egy másik csapat ugyan, mely kisebb volt, vereséget szenvedett a bajoroktól, de ezek most mégis annyira féltek, hogy a morvákkal, kikkel eddig hadakozásban állottak, hirtelen kibékültek. Ekkor építették az Enns mellett Ennsburgot, egy erős várat, melyet a magyarok ellen való védekezésül akartak használni.

A magyarokat azonban nem tartotta vissza portyázásaiktól a bajorok védelmi készülődése. A következő évben betörtek Karantániába, majd a morvákat támadták meg s a Vág és Nyitra vidékét foglalták el tőlük, 903-ban a bajorokat támadták meg 904-ben Szászországba törtek be s 906-ban újra nagy fosztogatást vittek ott végbe. A bajorok a folytonos és mindig nagy csapásokkal járó magyar támadásoknak végét akarták vetni s 907-ben nagy sereggel indultak meg ellenük. Bánhida környékén történt meg aztán a bajorok és magyarok ütközete. Egyike volt ez a hadjárat a honfoglalás legvéresebb csatáinak, mely a magyarok fényes győzelmével ért véget. A bajor had vezéreivel együtt a csatatéren maradt s olyan nagy volt a veszteségük, hogy meg sem kísérelték többé a küzdelmet. Belátták, hogy Alsó-Pannoniát nem vehetik vissza a magyaroktól s Felső-Pannoniában való maradásuk csak okul szolgálna a további viszályoknak, ennélfogva ezt a tartományt is odahagyták, mely azután a magyarok birtokába jutott.

A hagyomány szerint ebben az évben, talán a bánhidai csata után Árpád vezér meghalt s holttestét „egy patak fölött, mely kőmederben folyik alá Attila király városában” temették el. A Névtelen jegyző Akvinkimot jelöli meg Árpád sírja helyéül s ezen a nyomon már évtizedekkel előbb megindult a kutatás a honszerző fejedelem porladozó csontjainak feltalálására. A kutatások során többféle kombináció keletkezett, de a sír maga nem került elő. Meg kell elégednünk tehát az eddigi nyomozások és viták amaz eredményével, melyet az Árpád-sír hisztorikumának írója, Szendrey János ezekben a szavakban összegez:

„Árpád sírja s az amellé vagy fölé épített Fejéregyháza az óbudai határ nyugati részén, a Vörösvár felé elnyúló dombsor alján, legvalószínűbben azonban a Radl-malom forrása fölött nyugatra fekvő, mai óbudai köztemető környékének emelkedettebb részén feküdt."

A történelmi adatok igen gyér és halvány világításánál a honfoglalásról és annak eseményeiről hiteles és mindenben összefüggő részletes képet adni teljes lehetetlenség. A leghozzáértőbb tudósok kutatásainak eredményeinél is eleve fel kell tételeznünk nemcsak a tévedéseket, hanem a valótlanságot is, mert végtére is ezer év előtti eseményekről van szó, melyeknek hiteles krónikása sem hazánkban, sem külföldön nem volt. Ennélfogva nem is az abszolút igazság vagy a csalhatatlanság, hanem csupán a hitelességre törekvő történetírás szempontjából kell e kétségtelenül nemes, komoly és igen tiszteletreméltó tudományos fáradozások eredményeit mérlegelnünk.

Homályos lévén a magyar honfoglalás szinte minden mozzanata, természetesen homályban maradt e nagy hadivállalat főemberének és lelkének, Árpádnak az alakja is. Ki volt, mi volt, melyik nemzetségből származott, minő körülmények között került a magyarság élére, mind olyan kérdések, amikre már századok óta várja a magyarság a feleletet. Eközben, hiteles feljegyzésektől és egykorú tudósításoktól függetlenül megalkotta a nemzet a maga képét róla, anélkül, hogy akár az időközben megismert adatok, akár egyesek véleményei különösebben befolyásolták volna.

A hagyomány Árpád személyéhez fűzi a honfoglalás tényét. Árpád alakja a nemzeti köztudatban elevenen él s hinne benne még akkor is, ha megdönthetetlen bizonyságok szólanának amellett, hogy sohasem is létezett, hogy Árpád nevű vezére a honfoglalóknak nem volt s hogy elejétől végig költészet az, amit a hagyomány és a história az ő alakja köré font. Mert az kétségtelen, hogy a honfoglalás megtörtént és a magyarságnak a mai Magyarország területén való megtelepedése legalább is egy évezred előtt egy fizikai és szellemi értelemben egyaránt kitűnő vezetőnek az irányítása mellett ment végbe. Másként el sem képzelhető.

Nem vitás egy pillanatig sem, hogy a honfoglaló magyarságnak kivételes harci erényekben ékeskedő népnek kellett lennie s hogy vezetője, aki irányt szabott hadivállalatainak és országszervező munkájának, olyan egyéniség volt, kiben fajának legjobb tehetségei voltak egyesülve. A magyarság, midőn Árpádra gondol, a honalapítás kiváló hősét látja lelki szemei előtt, aki méltó volt az általa keresztülvitt nagy feladatra.

Kétségtelen, hogy azt a feladatot, melyet Árpád és a magyarság végrehajtottak, csak kiváló vezér és kiváló nép tudta teljesíteni. Hiszen 350-től kezdve, mióta történeti ismereteink vannak a mai magyar föld területén élt és eltűnt népekről, hány és hány csoport, faj, szövetség s más alakulat próbálkozott itt államot alkotni. És egyiknek sem sikerült. A világhódító rómaiakat éppen úgy elsöpörték az idők viszontagságai és a népvándorlás hullámai, mint a többi, ideig-óráig megtelepedett népet. Egyedül a magyarság volt az, mely Árpád vezetésével erős, fejlődésre képes és a jövő számára épített államszerkezetet tudott alkotni.

Ennek a mindenképen kiváló fajnak, melynek kiválóságait az elért sikerek bizonyították legjobban, egyik életerős, hatalmas tehetségű kisarjadzása Árpád, kinek személyéhez a honalapítás műve fűződik. Más keretek között ugyanaz a kiválasztott személyiség ő, mint a zsidók Mózese, aki pusztákon, sivatagokon, ezerféle nélkülözések között vezeti el népét az ígéret földjére. A magyarság Baskirián, Lebédián és Etelközön át így jutott el Árpád alatt a maga ígéretföldjére s virágzó államot alkotott, hatalmas kultúrát fejlesztett olyan területen, hol egyetlen népfaj sem tudott tartósan gyökeret verni.

Ha a nemzeti krónikák előadását vesszük alapul, Árpád szereplése ezekben is mindig úgy domborodik ki, mint a bölcsesség, tapasztalatok és jövőbelátás által nagyra hivatott vezér ténykedése. Az idegen népfajokkal szemben türelmes, elnéző, ahelyett, hogy kiirtásukra törekedne. Megköveteli tőlük a magyarság uralmának elismerését, de különben meghagyja őket rendes életviszonyaikban, biztosítja őket az ellenség ellen, miközben olyan kapcsolatokat létesít közöttük és a magyarság között, melyek a magyar uralom megszilárdítását mozdítják elő.

A hagyomány és a költészet is ilyennek fogta fel Árpád egyéniségét. Nem rajzolják őt azokkal a zordon és erőteljes vonásokkal, mint Attilát, hanem a nyugodt, bölcs férfit mutatják be személyében, aki arra volt hívatva, hogy a maga elméjének biztos fölényével és akaratának parancsoló erélyével érvényt szerezzen a honfoglalás gondolatának. Szélsőséges természettel bíró, szilaj indulatoktól hányatott vezér nem lehetett volna alkalmas egy ilyen nagy feladat végrehajtására. Árpád személyében ilyenformán a bölcs országszerzőt, az alkotás emberét tiszteli a magyarság.

A lángelme nagysága nyilatkozik meg abban a körültekintő és céljait tisztán látó szívósságban, mellyel a honszerzés művét megindította és befejezte. Ugyhogy mikor 907-ben, halálozása állítólagos évében elhunyt, szervezett birodalmat hagyott hátra örökül az ő véréből származó és a magyarság véréből fogant Árpád-házi fejedelmeknek.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)