A góthiai szerencsétlenség, mely a táborukban fellépett ragály által sújtotta a magyar harcosokat, nem tett mélyebb hatást a kalandvágyó csapatokra. Hozzá voltak szokva már régóta a hadjáratok bajaihoz és a különféle természeti csapásokhoz, úgyhogy 925-ben már megint külföldön kalandoznak a magyarok s egyes csapataik egészen Franciaország közepébe behatolnak. Egy másik csapat Szászországba vonult s itt folytatta rablásait. Henrik király nem tudott semmit tenni ellenük. Sőt maga is Werlaon várába zárkózott be s várta, hogy a fosztogató csapatok elhúzódjanak országából. Henrik ugyanis megütközött a magyarokkal, de az ütközetben súlyos vereséget szenvedett. Semmi reménye nem volt tehát arra, hogy a magyarokat kiűzhesse.

Ez alkalommal történt azonban, hogy emberei a magyarok egyik előkelő vezérét, némelyek szerint magát Taksony fejedelmet elfogták és Henrik udvarába vitték. A magyarok sok aranyat, ezüstöt és drága váltságot ígértek vezérük szabadonbocsátásáért, de Henrik ebben a formában nem fogadta el ajánlatukat. Hanem maga akarta a feltételeket megszabni. Hogy országait megkímélje a további becsapásoktól, azt a javaslatot tette, hogy kössenek fegyverszünetet s a magyarok ígérjék meg, hogy országait kilenc évig háborgatni nem fogják. Ebben az esetben nemcsak szabadon bocsátja vezérüket, hanem évi adó fizetésére is kötelezi magát. Az ajánlatot a magyarok teljesíthetőnek találták s megkötötték kilenc évre a fegyverszünetet, melyet hűségesen be is tartottak. Ezen véletlen által tehát Szászországot egy ideig elkerülték a magyarok. Henrik terve az volt, hogy a fegyverszünet ideje alatt kellően elkészül a magyarok fogadására. Henrik király a béke alatt minden erejét országának erősítésére fordította. Várakat és városokat építtetett, katonáit folyton gyakoroltatta, leverte az országát háborgató szlávokat és megfékezte a lázongó fejedelmeket is. A következmények azt bizonyítják, hogy Henrik nagyon is helyesen cselekedett, mikor olyan jól felhasználta a fegyverszünet által nyújtott béke idejét.

A Henrikkel kötött fegyverszünet nem vonatkozott azonban a többi német tartományra, nevezetesen Bajorországra, az újabban német uralom alá került Lotharingiára és más fejedelemségekre. Ennélfogva ezt a vidéket szabadon dúlták a magyarok és még Franciaországba is becsaptak. Miután ellenséggel, vagyis fegyveres ellenállással alig találkoztak, kisebb csoportokra oszlottak. A magyaroknak egyik serege Svábországba rontott s innen egy nagyobb csapatuk a Rajnán keresztül Svájcba, a Bódeni-tó keleti partjához közel fekvő szent-galleni monostor felé húzódott.

A zárda krónikája elég részletesen fenntartotta ennek a betörésnek az emlékét.

Abban az időben Engilbert nevű szerzetes volt a monostor apátja.Korán értesült a magyarok jöveteléről s minden előkészületet megtett fegyverrel való fogadásukra. Miután a kolostor környékének népe a magyarok hírére menekülni kezdett, Engilbert a szerzeteseket látta el fegyverrel, csuklyájuk alá páncélt húzatott s egész nap az ellenállás előkészületeit végeztette. Szerzeteseinek kiadta a parancsot, hogy a magyarok, vagyis az ördögök ellen meg kell oltalmazniuk a kolostort.

„Eddig – mondotta – az Istenben bízva, szellemmel küzdöttünk az ördög ellen, most ugyanazt karral is cselekedjük meg.”

A szerzetesek eleinte nem akartak hitelt adni a híreknek s emiatt a kolostor elhagyására sem voltak rávehetők. De később, mikor a magyarok jövetele mind kétségtelenebbé vált, egy közeli patak táján alkalmas helyet választottak maguknak és az ott levő hegyorom várába hordották fel nagy sietséggel a kolostor értékes holmijait. Közben a hegyorom alján nagy árkot húztak és a vár előtt sáncokat emeltek, hogy nagyobb biztonságba helyezzék magukat. A monostor környékén levő falvak gyermekeit és öregeit a Bodeni-tó túlsó partján fekvő Wazzirburgba szállították.

A barátok között többen voltak, akik még most sem hittek a magyarok jövetelében s nem is nagyon siettek a készülődéssel. A kolostor kémei azonban nemsokára jelentették a lovascsapatok érkezését. Megfigyelték, hogy a magyarok nem egy tömegben, hanem kisebb csoportokra oszolva járnak, miáltal könnyebben meglepik az ellenséget. Az erdőkből százanként rohantak elő, néha kisebb csapatokban is, de hollétüket elárulta nappal a füst, éjjel pedig a tűz, mely táborozásuk helyét jelezte.

A szent-galleni kolostornak ebben az időben volt egy félkegyelmű, bolondos frátere, kit Heribáldnak hívtak. Komikus, félszeg viselkedéséért a kolostor házibolondjának tartotta őt mindenki. A barátok menekülése alkalmával egyik társa őt is biztatta, hogy szedje össze holmiját, és fusson velük, de Heribáld kereken kijelentette, hogy ő nem fog menekülni.

„Fusson, aki akar – mondta a barátoknak – én ugyan nem futok, mert a klastrom gazdája az idén még nem adott bőrt, hogy sarut csináljak.”

Be is tartotta szavát és nem ment. Pedig az utolsó percben a barátok már erőszakkal akarták magukkal vinni, de nem bírtak vele, mert ő esküdözött továbbra is, hogy amíg a sarubőrt részére ki nem adják, a kolostort nem hagyja el. Az általános riadalom és fejvesztettség közepette Heribáld volt az egyetlen férfi, akit nem rémített meg a magyarok jövetele. Mintha mi sem történt volna s ezután sem történne semmi sem, nyugodtan fel és alá sétálgatva várta a rettegett hírű ellenséget. A magyarok nemsokára a kolostor előtt termettek s mindenekelőtt átkutatták az egész környéket. „Ugy látszik – írja a krónika – semmi korúnak vagy nembelinek nem fognak kegyelmezni.”

 Ámde nem találtak semmit, csak Heribáldot látták, aki félelem nélkül állott a kolostor udvarának közepén. A magyarok nem értették, hogy mit akar és csodálkoztak egyúttal bátorságán is, amikor látták, hogy rajta kívül mindenki elfutott. Tolmácsaik révén csakhamar megtudták aztán, hogy Heribáld bolond, ennélfogva megkegyelmeztek neki, sőt jókat mulattak tréfáin. A kolostor oltárához hozzá sem nyúltak, mert kalandozásaikból már tapasztalták, hogy a szentek ereklyecsontjain kívül az ilyen oltárokban mást nem találnak. Hanem most elővették a bátor Heribáldot s követelték tőle, hogy mutassa meg a kolostor kincstárát. Heribáld engedelmeskedett. Szó nélkül elvezette őket a kincstár rejtett ajtajához, melyet betörtek. De itt is csalódás várta őket, mert a megaranyozott gyertyatartókon és csillárokon kívül a titkos kamrában egyéb értéket nem találtak.

A magyarok mérgükben pofoncsapásokat ígérnek az ártatlan Heribáldnak, pedig ő nem tehetett róla, hogy a kincseket elhordták. Ezalatt két vakmerő vitéz merő virtusból a toronyba hatolt, hogy annak a tetején levő érckakast lefeszítsék. Azt gondolták ugyanis, hogy a kakas legalább is aranyból vagy ezüstből van öntve. Az egyik már kezdte is feszegetni a kakast, de midőn evégett erősebben kihajolt, elveszítette az egyensúlyt és a magasból a földre zuhant. Nyomban meg is halt. Társa ezalatt pajkosságból egy magas fal pereméről le akart csúnyítani. Ámde alig helyezkedett el a veszedelmes helyen, midőn az egyensúlyt ő is elvesztette és a mélységbe zuhant.

A magyarok mind a két halottat máglyára tették és a templom udvarában megégették. A lángok hatalmasan felcsaptak a máglya körül, a templomban azért semmi kárt nem tettek. A magyarok nem is akarták a templomot bántani, mert, ha ez lett volna a szándékuk, mindjárt fel is gyújthatták volna. A magyarok eközben nagy zajongással járták be a szent helyeket és Heribáldot egyre nógatták, hogy mi van még. A bolond fráter most elvezette őket a pincébe, hol két hordó bor állott, melyet a menekülés alkalmával ott hagyták. Az egyik magyar baltájával nyomban rávágott a hordó abroncsára, de abba is hagyta, mikor Heribáld, aki ekkor már nagyon megszokta, sőt meg is szerette a magyarokat, rákiáltott:

„Mit mívelsz jó ember! Hát aztán mi mit iszunk, ha ti majd elmentek?”

Mikor a tolmács megmagyarázta a magyaroknak Heribáld óhaját, ezek nagy hahotára fakadtak s még ők kérték társaikat, hogy ne bántsák a fráter hordóit. Miután a klastrom körül dolgaikat elvégezték, kémeket küldtek az erdők irányába és a környék több pontjára, hogy mindent kutassanak át s az eredményről tegyenek jelentést. A kémek rövid idő mulva visszatértek azzal a jelentéssel, hogy ellenség sehol sem mutatkozik. Erre a magyarok hozzáfogtak a lakmározáshoz. Egy részük a mezőre vonult, a másik rész ott az udvaron telepedett le és nekilátott a lakomának. Néhány magyar eközben a klastrom Szent Ottmár kápolnájának szentségtartójáról fejtette le az ezüstburkolatot, Heribáld és egy fogoly paptársa, ki jól értett magyarul és a magyaroknak Heribáld szavait tolmácsolta, székekre ültek s nézték a lakoma folyását.

Heribáld megfigyelte, hogy a magyarok a húsdarabokat kések nélkül, erős fogaikkal szaggatják szét és jóízűen megeszik. A csontokkal aztán pajzánul megdobálták egymást. Boruk volt szintén bőségesen s mindenki annyit ihatott, amennyit akart. Persze csakhamar megrészegedtek s hatalmas kurjantásokba törtek ki. „Isteneikhez kiabáltak vad, káromkodó ordítozással” – gondolta Heribáld. Pedig bizonyára vidám dalokat énekeltek. A fogoly papot, valamint Heribáldot is kényszerítették, hogy velük tartsanak. A pap, kit azért hagytak életben, mert értette a magyar nyelvet, nem sokat kérette magát. Kiabált ő is torkaszakadtából, mindenféle bolond dolgokat beszélt a magyarok nagy mulatságára s végül rágyújtott a Szent Keresztről szóló egyházi dalra, melyet az előbbi jelenetek hatása alatt mintegy bűnbánólag, könnyes szemekkel énekelt.

A magyarok hallani akarták azonban Heribáldot is, aki a maga rekedt és kopott hangján szintén énekelt s ezzel még jobban fokozta a magyarok vidám hangulatát. A furcsa ének mindjárt odacsődítette a mezőn ebédelő magyarokat is, kik a bortól ekkor már eléggé mámorosak voltak s a főbbek előtt táncolni és birkózni kezdtek. Az általános vidámságot a fogoly pap alkalmasnak vélte a maga kérelme előterjesztésére. Miután Szent Kereszt segítségéért fohászkodott, előlépett és a főbbek előtt térdre hullva szabadonbocsátását kérte. A főbbeknek nem tetszett a pap siránkozása s füttyökkel, morgással és kiáltásokkal adták tudtára, hogy kedvük ellenére van a kérése. Heribáld ekkor ismét érdekes megfigyelést tett. Mikor ugyanis a fogoly pap a főbb magyarok lábai elé vetette magát, hogy szabadonbocsátását kérje, ezek katonáikat hívták, illetőleg velük közölték akaratukat. Heribáldnak úgy rémlett, hogy a beszéd, mely a magyarok ajakán elhangzott, „sziszegő, morgó” volt, vagyis reá, az idegenre, ilyen hatást tett a magyar szó.

A katonák a főbbek intésére dühösen a paphoz rohantak, megragadták és elővették késeiket, hogy tonzurájától megfosszák, mielőtt kivégeznék. De éppen ebben a kritikus pillanatban a kürtök megszólaltak a vár felé fekvő erdőből és a kémek vágtatva hozták a hírt, hogy közelükben egy vár van, mely tele van ellenséges fegyveresekkel. Ez a váratlan és véletlen eset mentette meg a papot a biztos haláltól. A magyarok Heribáldot is, a papot is magukra hagyták, hirtelen kisiettek és „gyorsabban, mint hinni lehetne,” hadrendbe állottak. Rövid idő mulva, miután a vár fekvését kikémlelték, megállapították, hogy az olyan helyen fekszik, melyet alig lehetne még veszélyek árán is megközelíteni, ha pedig a várbelieknek eleségük van, semmiesetre sem adják fel, ennélfogva elhagyták a szent-galleni kolostort és rendben elvonultak.

Alkony borult már ekkor a tájra és a sötétség egyre nagyobb mértékben feküdte meg a vidéket. A magyarok, hogy maguknak világosságot csináljanak, a falu néhány házát gyújtották fel s ezek világánál a Konstanz felé vezető úton szép csendben tovább haladtak.

A várba menekült barátok az égő házak láttára azt gondolták, hogy a kolostor ég. Midőn értesültek a magyarok elvonulásáról, fegyveres népükkel egy rövidebb úton elérték az utóvédet, mely a csapat vonulását biztosította s megtámadták ezt. Néhányat levágtak közülük, de ezek is többet leterítettek a támadókból, kik mindössze egy magyar foglyot vittek magukkal, aki megsebesülve nem tudta magát védeni. A többiek szerencsésen kimenekültek a barátok kezeiből s futás közben kürtszóval figyelmeztették a főcsapatot az ellenségre. A derékhad erre gyorsan a síkságra húzódott, hogy szükség esetén hadrendbe álljon. Később a szekereket és a podgyászt köröskörül helyezték el, őröket állítottak, maguk pedig a fűre heveredve ettek-iddogáltak, majd álomnak adták magukat. Korán reggel a közeli falvakból prédát szereztek s miután az útjukba eső házakat felgyújtották, tovább mentek.

Engilbert apát és szerzetestársai a magyarok elvonulása után visszatértek Szent-Gallenbe s nagy csodálkozással látták, hogy Heribáldnak semmi baja nem történt, a klastrom is azon állapotában van, ahogy elhagyták, sőt még a boroshordóknak sem esett bántódásuk. A magyarok nagylelkűségét ők is meghálálták azzal, hogy az elfogott és magukkal hozott magyar sebesültet ápolták, a keresztény vallásra térítették s jámbor német alattvalót neveltek belőle, aki később meg is nősült s gyermekei már csak mint valami álomba való mesét hallgatták, hogy micsoda harcias és világjáró ember volt az ő apjuk.

A visszatért barátok körében természetesen Heribáld volt minden érdeklődés középpontja. Miután előbb csodálkoztak hihetetlennek látszó megmenekülésén, később kötekedni és gúnyolódni próbáltak vele, csakhogy siker nélkül. Heribáld megfelelt őszintén és bátran nekik s nem hagyta, hogy az ő magyar barátait alaptalan rágalmakkal illessék. Az egyik barát például így szólott hozzá:

„Nos, Heribáld, hogyan tetszettek a vendégek?”

Heribáld nagy álmélkodásukra ezt válaszolta :

„Igen jól! Higyjétek el, sohasem láttam klastromunkban vígabb embereket. Ételt, italt bőven adtak s amit én fösvény pincemesterünktől hiába kérnék, hogy nekem, szomjazónak italt adjon, ők azzal bőségesen kínálgattak.”

A fogoly pap, aki véletlen szerencsével megmenekült a haláltól, félbeszakította Heribáld lelkes áradozásait:

„Sőt még pofoncsapással is kényszerítettek az ivásra, mikor nem akartál.”

Heribáld erre is megfelelt:

„Az ugyan nem tetszett – mondá – hogy olyan féktelenek voltak. Mert mondom nektek, sohasem láttam Szent Gál klastromában olyan féktelen embereket, kik csak úgy mulattak, dévajkodtak és táncoltak a templomban és a klastromban, mintha mezőn lettek volna. És midőn egy ízben kezemmel inték nekik, hogy megemlékezvén az Istenről, legalább a templomban lennének csöndesebbek, jól nyakszirten ütöttek. De tüstént megbánták, hogy ellenem így vétettek s borral kínálva, mit köztetek senki sem tenne, jóvátették hibájukat.”

Heribáld annyira megszerette a magyarokat, hogy mikor később olyan hírek jártak, hogy a magyarok ismét közelednek a kolostorhoz, makacsul kérte az apátot, hogy engedje őt „kedves magyarjaihoz.”

 Íme a szent-galleni krónika elég részletességgel elbeszéli a magyarok ottani szereplését, melynek éppen e körülménynél fogva históriai szempontból többféle jelentősége van. Nem azért, mintha a szent-galleni epizód valami fontos és kimagasló eseménye lett volna a szertekóborló magyar had harcainak. Bármelyik kalandozásuk bizonyára volt annyira küzdelmes, mint ez s a jelentősége is több volt, mint ezé, de a szent-galleni epizód mégis fontos, mert elég részletes tudósítás maradt fenn róla, amit a többi kalandokról nem mondhatunk.

És ennek a tudósításnak túlzással és elfogultsággal kevert adatain keresztül is érdekes képet kapunk a honfoglaláskori magyarság jelleméről, szokásairól, hadi taktikájáról. Hogy a magyarok semmi esetre sem voltak azok az ördögök és vadállatok, amiknek őket a külföldi krónikások olyan nagy előszeretettel festették, ezen elbeszélés adatai bizonyítják legjobban. Szent-Gallenbe érve ugyanis nem égetik fel a templomot, nem csinálnak kárt az épületekben, nem bántják a papokat, sőt még boroshordójukat is megkímélik, mert ott, ahol nincs okuk a dúlásra, lemondanak róla. Mivel itt semmi ellenállással nem találkoztak, nem tettek kárt a kolostorban, csupán az értékesebb tárgyak után kutattak. Mikor ilyeneket nem találtak, beletörődnek a tényekbe és lakomához fognak, melyen a fogoly papot és a bolond barátot is megvendégelik.

Mulatságaik persze zajosak, vidámságuk megnyilvánulása erős kitörésekkel jár, de azért korántsem vadak vagy emberevők. Viszontagságok között megedződött katonák, kiknek élvezetei és tréfái is vaskosabbak talán, mint a kolostorok falai között élő emberekéi, de azért nincs bennük semmi visszataszító vonás. A bolond barátot bőkezűen megvendégelik, mert könnyen jutnak a zsákmányhoz s szívesen részt adnak belőle vendégeiknek. Nyers húst esznek, említi a krónika és ebben nincs semmi borzasztó – ezer év előtt. Az angolok révén ezer év multán divatba jött egész Európában a húsnak félig, vagy még félig sem való kisütése, mondhatni, nyersen való feltálalása. Legfeljebb az a különbség, hogy az ilyen húsokat ma szolid mesterséget folytató polgárok fogyasztják, kik nem nyereg alatt törik puhává, hanem a szakács készíti el nekik. Magában ez a dolog, hogy a nyers húst egy nomád életű nép megeszi, semmi borzasztót nem mutat.

És abban is, hogy egymással duhajkodnak, majd a mámor hatása alatt féktelenkednek, táncolnak és birkóznak, semmiféle ellenszenves tulajdonságot nem lehet látni. Ez a nép katona fajta, mely egész életét a szabad természet ölén és hadjáratokban tölti. Az örömei és szórakozásai is durvák tehát, de azért férfiasak. Veszedelemmel, halállal nem törődnek s egy-egy virtusos cselekedetért készek minden meggondolás nélkül kockára tenni életüket. Ezt látjuk annak a két vitéznek az esetében is, kik a szent-galleni templom érckakasát akarták leszedni. Az egyik, éppen mikor lefeszítette volna, tehát mikor már a célnál volt, lezuhan a magasból és szörnyet hal. Társa fel sem veszi a katasztrófát s nem is gondol arra, hogy a következő pillanatban ugyan ez a sors őt fogja érni. Durva és brutális tréfájában, az a hetyke szándék vezeti, hogyha már megtette hiába a nagy fáradságot, legalább nevethessen ő is, a csapat is. De keservesen megfizet a nyers tréfáért, mert ő is a földre zuhan és szörnyet hal.

Egymásután két halott, minden igaz ok nélkül. Ámha megtörtént a dolog, nem lehet többé változtatni rajta. Az udvaron levő harcosok gyorsan máglyát emelnek, társaikat ráhelyezik, és elégetik őket. Pogány szokások között élnek, gondolkozásuk és jellemük az egykori lebédiai és etelközi nomád élet hatását mutatja, de egyébként csöppet sem vadabbak, mint akár azok a népek, melyek ellen hadjárataikat folytatják. A szent-galleni epizódnak egyik későbbi mozzanata is igazolta ezt.

A magyar csapat Szent-Gallen alól elvonulva Konstanznak vette útját. A várost ostrom alá fogták és a külső részeit le is égették, de mikor látták, hogy az erős falak ostromuknak ellenállanak, tovább mentek és a Rajna mentén húzódtak alá azzal a céllal, hogy a folyón átkelnek. A Rajna túlsó partján egészen biztonságban lehettek volna, mert a fősereg, mellyel egyesülni akartak, ott tartózkodott. Éppen ez a tudat, hogy a fősereg közelében vannak, elbizakodottá tette őket s mikor este nyugalomra tértek, elmulasztották megtenni a szokásos óvóintézkedéseket. Őrségeket és őröket nem állítottak fel, minek következtében megtörténhetett, hogy a vidék népe Hirminger nevű ember és fiainak vezetése alatt a bortól mély álomba merült magyarokra rátámadt és kegyetlen kaszabolást vitt végbe közöttük. A hirtelen meglepett tábornak annyi ideje sem volt, hogy fegyverét magához ragadja. A menekülők számára viszont csak egy út volt, a Rajna, mely sebes kanyargással zúgott tova. Ide vetette magát a magyarok egy része, de csak kevesen tudtak a túlsó partra jutni a víz sebes folyása miatt. Pedig a túlsó parton a fősereg ezalatt talpra állt és nyilak záporával, kiáltozásokkal próbálta az ellenséget elriasztani, miután a sebes folyón át nem kelhetett. Ijesztéseiknek nem sok hatása volt. Az ellenség kegyetlenül bánt az elfogott magyarokkal s vagy a vízbe fullasztotta őket, vagy megölte. Ilyen volt a „kultúrnép” fiainak a „barbár” magyarokkal szemben tanúsított „humánus” viselkedése.

E szomorú epizód után a Rajna partján összegyűlt sereg Elszász felé iparkodott. A Fekete-erdő rengetegeiből fákat vágtak s azokból hajótalpakat és csónakokat készítve Bázel környékén átkeltek a Rajnán. A vidék népe mindenáron meg akarta akadályozni átkelésüket, de a magyarok minden rohamot keményen visszavertek és a körül levő falvakban nagy zsákmányolást vittek végbe. A hadjárat vége felé a bajor hercegnek sikerült megegyezésre lépnie a magyarokkal. Miként Henrik szász fejedelem, ő is adófizetésre kötelezte magát, ha a magyarok országát pár évig nem bántják.

Henrik a fegyverszünet megkötése után minden erejét arra fordította, hogy becsapások esetére a magyarokat készen várhassa katonáival. Mindenekelőtt tehát falakkal vétette körül a városokat és mindenkép megerősítette azokat. A kolostorokat, templomokat szintén védelmi állapotba hozta s hogy még nagyobb sikerrel tudjon megállani a magyarokkal szemben, népét szorgalmasan kiképezte a lovassági harcra s főkép a magyarok taktikájára oktatta ki őket.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)