A németországi vereség nagy hatással volt a magyarokra, kikről egy olasz krónikás ekkortájban azt írta, hogy Ottó győzelmei folytán úgy meg vannak rémülve, hogy „moccanni sem mernek.” Bizonyára túlzás ez a kijelentés, de annyi alapja mégis van s ezt Kézai is tudja, hogy a németországi vereségek lecsöndesítették a magyarok harci kedvét s ezután nem mentek sem Németországba, sem Franciaországba azért sem, mert tudomást szereztek arról, hogy Francia és Németország szövetségre lépett ellenük. Az augsburgi ütközetnek voltak azonban más hatásai is a magyarokra. Kétségtelen, hogy vereségüket semmi esetre sem vitézségük hiánya, hanem a fegyelem felbomlása és a folytonos kalandozásokban megszokott portyázó, kisebb tömegekkel való és főként rajtaütésekre irányuló hadviselésük okozta.

A német had előnye velük szemben éppen abban állott, hogy sokkal tökéletesebb fegyverzetén kívül eltanulta a magyarokkal való harcolás módszerét. A magyar törzsek között ezidőtájban, alighanem a fejedelem erélytelensége folytán, a belső fegyelem nagyon meglazult s a könnyű zsákmányszerzésen kívül egyébre alig gondoltak. A nemzet maga együttesen alig vett részt ezekben a hadjáratokban, hanem csupán egy-egy nemzetség, egy-egy törzs férfiai. Ennek a portyázó hadviselésnek előbb-utóbb jelentkeztek volna káros hatásai. Az augsburgi ütközet ennélfogva arra való volt, hogy óvatosságra bírja őket. Ez az óvatosságuk, ha nagykésőre is, de megnyilvánult most abban, hogy a nagyobbszabású nyugati kalandozásoktól ezután tartózkodtak. Dél és kelet felé azonban tovább is folytak egy ideig még a kicsapások, amíg lassanként azután ezek is elmaradtak. Alkalmilag, ritkán egy-egy csapat megjelent a mai Horvátországban, Dalmáciában, Montenegróban, Hercegovinában és Szerbiában, de állandóak az ide való betörések azért sem lehettek, mert a vidék szegény volt s nem érdemelte meg a magyarok fáradságát.

Legszívesebben ezután is Konstantinápoly vidékét járták, mert itt még mindig számíthattak gazdag zsákmányra. A krónikák előadása szerint vagy öt esztendeig a magyarok nem mozdultak ki hazájukból, de ezután Bulgárián keresztül egészen Konstantinápolyig hatoltak. Ekkor történt meg itt Botond vezérnek egy óriási termetű göröggel az a páros viaskodása, melynek emléke a mondában is fennmaradt. A magyaroknak Konstantinápoly alá való megérkezése után a városból egy óriás görög jött ki, aki azt ajánlotta, hogy két magyar álljon ki vele birokra s ha ő ezeket le nem győzi, a görög császár adófizetője lesz a magyaroknak.

A magyarokat a görög hányavetisége igen felbosszantotta és Botond haragtól kipirulva előlépett és így szólott hozzá:

„Én Botond vagyok, igaz magyar, legkisebb a magyarok között! Végy magad mellé két görögöt, hogy az egyik kimenő lelkedet fogja fel, a másik pedig testedet temesse el, mivel minden bizonnyal adófizetőjévé teszem a görög császárt nemzetemnek.”

 A sereg vezére, Apor, ekkor állítólag azt a parancsot adta Botondnak, hogy menjen Konstantinápoly érckapuja elé és mutassa meg rajta a maga erejét. Botond el is ment s bárdjával az érckapun egy csapással olyan hatalmas rést ütött, hogy azon egy ötéves gyermek kényelmesen ki és bejárhatott volna. Olyan nagy volt a görögök csodálkozása Botond erején, hogy ennek emlékére a kaput később sem igazították ki.

Ezalatt a küzdőtér természetesen gyorsan megtelt emberekkel. Botond fegyvertelenül lépett ki a síkra. Körülötte a magyarok félkörben ívet vontak, a görögök pedig a város falain gyűltek össze, hogy a bajvívás lefolyását szemléljék.

Megjelent nemsokára a görög óriás is. Egyenesen Botondnak tartott, de midőn őt egyedül látta, felkiáltott:

„Miért nem hoztál magaddal még egy magyart segítségül?”

Felelet helyett Botond megragadta a görögöt és egyórai küzdelem után úgy a földhöz teríti, hogy az semmiképpen sem tudott onnan felkelni.

Ennek láttára a görög császár, az előkelő görögök és a császárné udvarhölgyeivel otthagyták a városfalakat és palotáikba vonultak vissza. Igen nagy szégyennek tartották a vereséget. A görög törött karjával életben maradt, mégis ez okozta később a halálát. Ámde a magyarok is előállottak jussaikkal. Minthogy az ő emberük nyerte meg a küzdelmet, követelték az adót, mire a császár elnevette magát, ezzel jelezvén, hogy az egész ígéret csak tréfa volt. A magyarok Taksonnyal tanácsot tartva elhatározták tehát, hogy Görögországot és Bulgáriát kíméletlenül fogják dúlni. Így is tettek. Gazdag zsákmányt szedtek, melyben aranyon, ezüstön és egyéb drágaságon kívül rendkívül sok barom és fogoly volt s nagy örömmel visszatértek Magyarországba.

Kézai megjegyzi, hogy ez volt az utolsó zsákmány, melyet a magyarok ejtettek, amíg pogány vallásúak voltak. Ez a monda azonban, bármilyen érdekességgel adja elő a magyarok konstantinápolyi szereplését, mégis csak monda, melynek állításait ellenőrizni nem lehet. A görög és német írók feljegyzései az augsburgi ütközet utáni időkre nézve valamivel több bizonyossággal tájékoztatnak. Szerintük a magyarok 961 óta több ízben kalandoztak a déli és keleti tartományokban. Ez évben Thrákiában jártak. Egyik csapatukat Máriánusz pátriciusz szétverte, de a következő évben már ők győztek. Midőn pedig a rákövetkező évben Konstantinápoly felől dús zsákmányaikkal visszatértek, a lesben váró görögök újból megverték őket.

Hadi kalandozásaik kiterjedtek még Bolgárországra is, melyet 964 óta sűrűbben meglátogattak. Bolgárországban ekkor Péter király uralkodott a görög császár oltalma alatt. Miután nem volt képes országát a magyarok ellen megvédelmezni, a görög császártól kért segítséget, aki azonban oltalom nélkül hagyta. Szláv harcosait egyideig szembeállította a magyarokkal, de miután a különben bátor és vitéz szláv katonák nem voltak képesek a magyaroknak ellenállani, jobbnak látta a küzdelmet abbahagyni. Erre Péter békét kötött a magyarokkal, biztosította őket az országán keresztül való szabad átvonulásról, ha őt és népét nem bántják. Kötelezte magát egyúttal arra is, hogy a görögök ellen harcoló magyarokat, mint a görög császár szövetségese sem fogja bántani. A magyarok nemsokára Thrákiába törtek Taksony vezetése alatt és ott nagy dúlásokat vittek végbe.

A görög császár felszólította ekkor Pétert, hogy akadályozza meg a magyarok átkelését, de Péter visszaüzent, hogy semmit sem tehet, mert a magyarokkal való béke köti a kezét. A békét pedig éppen azért volt kénytelen megkötni, mert a görög császár támogatását, mikor maga is veszedelemben volt, hiába sürgette. A görög császár haragja most tehát Péter ellen fordult s mivel ő háborúval volt elfoglalva, gazdag ajándék ellenében Szvatoszláv orosz fejedelmet vette rá Bolgárország megtámadására. Szvatoszláv alatt az oroszok mindinkább terjeszkedtek s a görög császár ajánlata egészen megfelelt céljaiknak s 968-ban már megkezdték a betörést Bolgárországba.

A következő évben Szvatoszláv folytatta a bolgárok elleni hadjáratot, miközben a bizánci trónon Nikeforosz Fokász megöletése folytán változás állott be s a megölt császár helyét Zimiszcesz János foglalta el, aki megelégelte Szvatoszláv pusztításait s ezért ráüzent, hogy szüntesse be hadjáratát s vonuljon vissza hazájába. Szvatoszláv éppen megfordítva cselekedett. Visszaüzente a görög császárnak, hogy nemcsak Bolgárországot, hanem Bizáncot is meg fogja támadni s evégből szövetségre lépett a magyarokkal és besenyőkkel. Ezekkel együtt betört most Thrákiába és Drinápolyig pusztította a vidéket széltében-hosszában. A görög császár által küldött sereg vezére, Bardász hadának csekély száma miatt nem mert megütközni Szvatoszláv hadaival, inkább visszahúzódott és a város falai között biztosította magát.

Miután a szövetséges csapatoknak nem sikerült ezután sem harcra bírni őt, elszéledtek s nem törődve többé a hadi fegyelemmel, valamint a tábor rendbentartásával, kalandozásokra és tivornyákra adták magukat. Bardász, mihelyt értesült a szövetséges seregben uralkodó állapotokról, nyomban haditervet készített és elhatározta, hogy külön-külön fogja őket megtámadni. Seregének nagyobb részét a város alatt vonta össze jól fedezett helyen. Egy kisebb csapatot aztán az ellenséges tábor irányába küldött, hogy az ellenséget maguk ellen ingerelve az összevont görög sereg csapdájába vonják. Ez a csapatrész először a besenyőkkel találkozott, kik a görögök láttára lóra kaptak és vad rohammal iparkodtak őket szétverni. Ámde, mire ezt tehették volna, Bardász a csapdájába rohant besenyőket hirtelen körülfogta és majdnem utolsó emberig levágta. Bardász ezután először az oroszok, majd a magyarok táborát rohanta meg és igen kemény, öldöklő harcban mind a kettő fölött győzelmet aratott.

A magyaroknak valószínűleg ez volt az utolsó jelentékenyebb hadi vállalata, mert azontúl a hazai és a külföldi krónikák sem emlékeznek kalandozásaikról. Kisebb jellegű portyázások, alkalmasint történhettek ezután is, de a szinte rendszerré vált és évről-évre megismétlődő rablókalandozások most már nemcsak a nyugati, hanem a déli és keleti részek felé is megszűntek.

A közel háromnegyedszázadig tartó portyázások és kalandozások a nemzet erejét nagyon meggyöngítették és hadrendszerét is károsan befolyásolták. A nagyobb tömegű és szervezett hadviselés helyébe a kalandozások folytán a portyázó harc lépett, melynél a meglepetés, a gyors támadás és a siker gyors kihasználása volt a fő. Ezt szinte a virtouzitás színvonaláig fejlesztették, de eközben mindinkább elszoktak a nagyobb tömegekben való hadjáratoktól, melyek kemény vezetést, szigorú fegyelmet és pontos összműködést tettek szükségessé.

Az augsburgi csata volt a megbosszúlója ennek az állapotnak, midőn a magyar seregnek nagytömegű, jól kiképzett, kitünő felszerelésű és az ő hadviselésük szerint betanított csapatokkal kellett megküzdeniök. Itt derült ki végzetesen, hogy a portyázó hadviselés mennyire elszoktatta már a magyarokat a hadseregkötelékben való működéstől s hogy milyen végzetessé vált az a mulasztás vagy gondatlanság, hogy a magyar megkerülő csoport támadása és a fősereg harcbalépése nem egyidejűleg és nem egyöntetűen lett végrehajtva. A harci kedv fokozatos megcsappanását és a békésebb életmódra való áttérést kétségtelenül az augsburgi csata hatásának kell tulajdonítanunk. És amilyen arányban szűnnek a kalandozások, abban az arányban bontakoznak ki a nemzet előtt olyan viszonyok, melyek mindinkább belevonják őt a nagy európai kultúra közösségébe.

A tízedik század végéig a magyar nép nagy változásokon megy keresztül. Nomád életét lassanként a helyhezkötöttség s a gazdálkodás kényszere váltja fel. Az európaverő harcosok ivadékai számára az átalakulás új és új kényszerűségei nyílnak meg s a nemzet észrevétlenül alkalmazkodik az új viszonyhoz. S miként egykor a szilaj harcokban, most a békés alkotások terén is megállja helyét az európai népek versenyében.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)