Árpád halála után egyetlen életben levő fia, Zsolt foglalta el a fejedelmi széket. Krónikáink nem sokat tudnak róla, Anonimusz ellenben a maga könyvében egy egész fejezetet szentel uralkodásának. Az ő előadása szerint Zsolt, vagy ahogy ő mondja, Zulta vezér atyjához csak erkölcsben volt hasonló, mert termetben egészen elütött tőle. „Mert Zulta vezér kissé selypes, fehérbőrű, lágy, sárga hajú, középtermetű vala, harcos vezér, erős lelkű, de a polgárokhoz kegyelmes, nyájas szavú, de uralomra vágyó, kit Magyarország minden előkelői és vitézei csudálatosan szeretnek vala.”

Tizenhárom esztendős korában a nemzetségek előkelői bírákat rendeltek alája, kik a viszálykodók pereit és versengéseit intézték el. Másokat a seregek vezéreivé tettek, hogy a külföldi kalandozások ezek vezetése alatt történjenek. Az új vezérek: Lehel, Vérbulcs, másként Bulcsu és Botond. „Ezen férfiak harcosok és lélekben erősek valának, kiknek más gondjuk nem volt, mint uruknak nemzeteket hódítani és mások országait pusztítani.” A vezérek seregükkel először is Karinthia ellen mentek, majd innen a lombardiai grófságba fordultak és Pádua városát tűzzel-vassal égették. Anonimusz itt elmondja a magyaroknak Olaszországba való betörését, Luitward püspök megöletését és a Brenta melletti ütközetet, melyet a történetírás az Árpád életében végbement események közé sorol s melyet mi is itt ismertettünk.

Egyes írók szerint Árpád halálát a bajorok felhasználták arra, hogy támadást intézzenek a gyöngének gyanított birodalom ellen és a bánhidai csata, mely a bajorok súlyos vereségével végződött, állítólag Árpád halála után, Zsolt fejedelem uralkodása alatt történt. Meglehet éppen úgy, miként az ellenkezője. Zsolt uralkodásának abban van a jelentősége, hogy alatta a magyar harci virtus külföldi kalandozásokban, a szomszédos és távolabb élő népek megtámadásában éli ki magát. A magyarok 908-ban már ismét künn kalandoznak s betörnek Szászországba. Nagy diadalt aratnak a szászok és a thüringiaiak felett, a következő évben pedig a svábok földjét dúlják s egészen Brémáig elkalandoznak.

Átok, rettegés, borzalom és kétségbeesés kíséri mindenütt a magyarok jövetelét és menetelét. Ekkor kezdenek Németországban elterjedni azok a rágalmak, melyek a magyarokat vadállatoknak, ördögöknek, emberevőknek és mindenféle szörnyetegeknek híresztelték. A német szidalmak, ha nem is felelnek meg a valóságnak, de érthetők. Végtére nekik kellett megkeserülniük a magyarok fosztogatásait, nem lehet rossz néven venni tehát tőlük, ha elfogultságukban és halálos félelmükben minden rosszat rákennek a magyarokra. Sok tekintetben a magyarság maga is alkalmat szolgáltatott ezen rágalmak elterjedésére és kiszínezésére.

Egy olyan népet, melynek a harc és hódítás a főhivatása, nem lehet valami szelíd tulajdonságokkal elképzelni. A honfoglaló magyarság is ugyancsak tele volt vadsággal és kegyetlenséggel, mikor arról volt szó, hogy hatalmát megszilárdítsa. De tévedés azt hinni, mintha a többi népek, akár Európa népei is különbek lettek volna. Való ugyan, hogy a kereszténységet ezek a népek már ismerték, de azért a háborúkban csöppet se voltak kíméletesebbek. Éppen úgy gyilkoltak keresztény vallásuk dacára, mint a legvadabb hun-ivadék, az útjukba eső vidékeket irgalmatlanul megsarcolták, sőt a foglyokat is rabszolgák gyanánt hajtották el. A magyarok sem tettek mást, mégis őket ország-világ előtt iparkodtak befeketíteni. Ennek okát abban találhatjuk, hogy a magyar harcosoknak valóban volt egy olyan tulajdonságuk, mellyel fölébe kerültek az idegen népeknek s ezáltal félelmetesekké váltak előttük. Ez a tulajdonságuk egyben a magyar katonai taktika természetéből folyt, mely a harcoló csapatoknak a gyorsaságot tette legfőbb kötelességükké.

A magyar harcos ezen tulajdonsága által keltette fel maga iránt a külföld rettegését. Háborúk vagy betörések alkalmával fergeteg módjára rohanták meg az ellenséget és ilyenkor nem kíméltek senkit, aki útjukba esett. Gyakori volt náluk a cselfogásnak olyan alkalmazása, hogy ütközetek alkalmával vereséget színleltek és hagyták, hogy az ellenség üldözze őket. Mikor aztán alkalmas helyre becsalták az ellenséget, villámgyorsan visszafordultak, vagy a készenlétbe helyezett csapatokat szabadították rá az ellenségre. Ezt a hadi taktikát csak nehezen tudták a külföldiek elsajátítani s főként ez okozta, hogy a magyarok olyan félelmes színben jelentek meg előttük.

Másfelől a honfoglaló magyarság között éltek még ekkor olyan szokások és babonák, melyek alkalmasak voltak arra, hogy a megriadt képzeletű külföldi ember kísérteties lényeknek nézze őket. Szokásban volt ugyanis náluk, hogy hadjáratok alkalmával nyereg alatt puhított hússal táplálkoztak, továbbá, hogy szerződések kötésénél vérüket egy edénybe eresztették s az eskü nagyobb hiteléül a vért megitták. Továbbá megvolt náluk az a babona is, hogy az emberi szív betegségek gyógyítására a legalkalmasabb orvosság. Megtették tehát nem egyszer hadjáratok közben, hogy az elesettek szíveit kimetszették és megették. Tagadhatatlan, hogy mindezek nagyon is barbár, sőt mai szemmel nézve rettenetes szokások, de figyelembe kell vennünk azt is, hogy ezer év előtti dolgokról van szó és egy olyan népről, mely a kereszténységet még nem ismerte, sőt semmiféle kultúrát nem ismert.

Nem lehet csodálkoznunk a külföldi írók és általában a külföldi népek magyarellenes hangulatán, csakhogy ebből, miként már előbb mondtuk, éppenséggel nem következett az, mintha a külföldiek a magyaroknál humánusabbak lettek volna. A „művelt” nyugat sem volt jobb a barbár magyaroknál, kiket a művelődés nemesítő hatása ezideig bizony meg sem érintett.

A külföldnek a magyarokról való vélekedését legjobban azok az egykorú irományok fejezik ki, melyeket német és olasz krónikások írtak. Egyik ilyen olasz krónikában a magyarokról a következő sorokat olvassuk:

„Hajdan tilos volt a kutyát bevinni a templomba, most maga a legszennyesebb kutya lép be Krisztus házába. Megöli a népet, elrabolja a jószágot, felgyújtja az egyházat. Istentelen kéz hasogatja az Ur asztalát. Fertőzött kéz érinti a boldogok szent ereklyéit és elhajtja az egyháznak a nyáját. Nem irgalmaz sem apának, sem anyának. A kegyetlen a szülők szemeláttára döfi át a fiút és a leányt nem váltja meg anyjának gyásza és siralma. Ifjú és öreg, csecsemő, fiú és leány haldokolva hömpölyögnek egymás vérében. Ott állanak Itália néptelen városai és a mívelőktől megfosztott földek. A mező a megöltek csontjaitól fehérlik. Azt hiszem, nincs is már annyi élő, mint amennyit Mars meggyilkolt.”

 A sok, nagyon sok ilyen hangú külföldi írás közül ez az egyik a magyarokról. Egy másik azért érdekes, mert a magyarokat, mint az Isten bosszújának eszközét tünteti fel, kiket az eltántorodott lelkek és a rossz erkölcsökbe merült emberek megbüntetésére küldött az Isten. Íme:

„Most pedig az isten igazságos ítélete szerint rajtunk garázdálkodnak a magyarok s ellenállhatatlan félelem jár előttük. Isten ily szörnyeket használ fel megbüntetésünkre, mert ámbár kegyelméből megismertük őt: nem tiszteljük, nem vagyunk hálásak iránta, hanem a bűnt szolgáljuk.”

Egy olaszországi egyházi ének egyenesen azért íródott, hogy az Ur irgalmát kérje a magyarok ellen. Ez így sóhajt föl:

„A magyarok nyilaitól ments meg Szent Geminián minket!”

 A bajorok pedig még a tízedik század végén is idézték litániájukban:

„A magyar nép támadásától ments meg uram minket.”

Ilyen véleménnyel volt a magyarokról Regino prümi apát is, kinek krónikáját és annak magyar vonatkozású megjegyzéseit a történeti könyvek előszeretettel idézik. Egyike ő azoknak a külföldi íróknak, akik csak borzalmasságokat látnak a magyarok tetteiben s nyilvánvalóan örülnek rajta, hogy lelkük titkos haragját erkölcsi felháborodás alakjában önthetik ki ellenük. A megvető szavakat ez a krónikás sem sajnálja a magyaroktól, midőn lebecsülheti őket. Többek között ezeket írja:

„Az Ur 899. évében a magyaroknak vad és minden baromnál kegyetlenebb népe, melyről századokon át nem hallottak és melyet nem is említettek, kitört Szkithiából és a mocsarakból, melyeket a Thanaisz kiöntései a végtelenig terjesztenek. Nem emberek, hanem vadállatok módjára élnek. Az a hír felőlük, hogy nyers hússal élnek, vért isznak, a foglyok szívét feldarabolva, gyógyszer gyanánt falják, nem ismernek könyörületet, nem indítja meg őket az irgalom. Hajukat bőrig leborotválják. Ennek a gonosz nemzetnek kegyetlensége pusztította el a mondott tartományokat, úgyszintén legnagyobb részében az itáliai királyságot.”

Egy másik német pap, miután kijelentette, hogy a magyarok Góg és Magóg azon eretnek népei, melyeknek eljövetelét Szent János látomásai megjövendölték, így ír:

„Térjünk vissza a magyarokra, mily nemzet az és milyen földön lakik. Mert e szörnyű nemzet nevét nem találjuk megírva semmiféle históriában, pedig bizonyára nincs a világon vidék, hova a római hatalom el nem jutott. És midőn e föld minden részét, Thulétől a naptól égett Taprobaneig átkutatták és életük kockáztatásával eljutottak még a sark alatt békében élő hiperboreuszokhoz is, miért nem említik éppen az ungrok nemzetét, miért kárhoztatják azt örök feledésre? Erre azt lehetne válaszolni, hogy valaha más neve volt e nemzetnek és az idő folytán megváltozott, úgy mint a folyók és városok neve is megszokott változni.”

Íme egy csokorba kötve a magyarokra vonatkozó külföldi vélemények néhány szemelvénye. Eszünk ágában sincs tiltakozni ellene. Már előbb kifejtettük, hogy azok az életviszonyok, melyek között a magyarság lebédiai, etelközi és honfoglaláskori élete folyt, csupán arra voltak alkalmasak, hogy a harcos embert tökéletesítsék benne. Hiszen két század múlva, a kereszténység felvétele után a magyar éppen olyan művelt és humánus lett, mint Európa bármelyik nemzete.

A külföldi bírálatok azonban nemcsak túlzottak, hanem igen gyakran rosszhiszeműek is, mert tudniuk kellett, hogy a szlávok, gótok s más népek, melyek már régebben voltak Európában, sokkal durvább szokásokat őriztek meg és hogy hadjáratok alkalmával a német, olasz és bármely nép mind elkövette azokat a kegyetlenségeket, melyekkel a magyarokat vádolták.

Persze fájt nekik, hogy a kalandozásokban és hadjáratokban a magyar lett a győztes, emiatt zúdították aztán rájuk a rágalom és becsmérlés egész fegyvertárát, melyért keservesen meglakoltak volna, ha a magyarok a betűvetést értették volna. Ebben az időben azonban nem a betűvetés, hanem a csatározás foglalta el a magyarok minden idejét.

A folyton megújuló szerencsés portyázások 910-ben arra indították a magyarokat, hogy ismét betörjenek Bajorországba és Svábországba. A németek ifjú királyuk, a tizenhat éves Lajos élén nagy készületeket tettek a magyarok fogadására. Megelégelték betöréseiket s most feltámadt lelkükben az a vágy, hogy erős összetartással és nagy haddal, ha lehet leszámoljanak a magyarokkal. Augsburg körül gyülekezett a bajor sereg és várta a magyarok közeledését. Ezek a Lech-folyó előtt tűntek fel. A bajorok rögtön megindították ellenük a támadást. Rendkívül gyorsan ment azonban a magyarok csatarendbe való állása, úgyhogy mikor a bajor hadak megindultak, ők is készen várták a támadást. Egy ideig mind a két részen egyenlő kitartással folyt az ütközet. A magyarok nyilakat lövöldöztek az ellenségre, majd úgy tettek, mintha támadnának és a támadás kudarca folytán visszavonulásra kényszerülnének.

A bajorokat ez a csel tévedésbe ejtette és lelkesült kiáltások között vetették magukat a magyarokra. Ezek hagyták, hogy üldözzék őket, miközben a legéberebb figyelemmel lesték a bajorok nyomulását. Mikor látták, hogy a bajorok elég előre haladtak és a támadás folytán hadsoraik kellőleg felbomlottak, szokás szerint villámgyorsan megfordultak és vad szilajsággal vetették rá magukat a bajorokra. A hátrálást úgy vezették, hogy egyik csapatuk a bajoroknak éppen a hátába jutott. Ekkor történt a színlegesen menekülő csapat visszafordulása, úgyhogy a németek elől és hátul is a magyarok közé voltak szorítva. Iszonyú mészárlás kezdődött ezután. Legtöbben menekülésre gondoltak, mert, mihelyt a magyarok cseltámadását észrevették, rögtön tisztában voltak az ütközet eredményével. Ebben az ütközetben a német sereg nagy része odaveszett.

Hatalmas dúlás és fosztogatás követte ezt a diadalt. Bajorországot végigsarcolta a magyar sereg, majd a nyugati Frankország felé vették útjukat. Gebhard herceg és Luitfred gróf fel akarták tartóztatni az előnyomuló magyarokat, de ezek keményen megverték őket, úgyhogy most már a nyugati Frankországban is szabadon garázdálkodhattak. A Rajna távoli vidékéig barangoltak a magyar lovasok s az elért győzelmek már annyira vakmerővé tették a sereget, hogy a hadi fegyelem és a szükséges éberség betartásával sem törődött többé A következő évben ismét nagy szerencsével pusztították Frankországot és Thüringiát, 913-ban pedig a Rajnáig, sőt azon túl, Svájc nyugati részéig barangoltak.

Visszatérő útjukban Arnulf bajor herceg és Berthold gróf az Inn-folyónál utolérték őket és elszánt támadást intéztek ellenük. Hatalmas küzdelem fejlődött ki a csapatok között s mind a két részen igen nagy volt már a halottak száma. A magyarok mégsem győztek, sőt olyan nagy volt a veszteségük, hogy háromezer harcosukból állítólag csak harminc tudott elmenekülni.

A nagy veszteség egy időre elvette a magyarok kedvét a külföldi kalandozásoktól, de ez a szünetelés azért nagyon rövid ideig tartott. A 912-ik esztendő nagyobb részét otthon töltötték, de már 915-ben megjelentek német földön s Alemánia, Thüringia és Szászország feldúlása után még a fuldai kolostort is kirabolták, sőt Frankországba is betörtek. Kedvezett ezen betöréseknek az a viszálykodás is, melyet Arnulf herceg Lajos király utóda, Konrád ellen támasztott. Arnulf szövetkezett Berthold gróffal s lázadást támasztott Konrád ellen, kinek azonban sikerült a lázadást elfojtania és a grófot lefejeztetnie. Mikor Arnulf látta Konrád szigorát, félelmében egész családjával Magyarországba menekült és a Zsolt fejedelem udvarában vonta meg magát.

Zsolt szívesen fogadta a menekülő herceget, aki olyan jól érezte magát a magyar udvarban, hogy Konrád haláláig egyfolytában itt tartózkodott. A magyarokat 917-ben ismét Alemániában találjuk, hol az egész telet töltötték, 918-ban pedig Bázelt dúlták, ezután pedig Elzászt és Lotharingiát nyugtalanították.

Konrád 918-ban meghalt s helyébe Madarász Henriket választották királlyá. De ellenfele akadt s a magyarok valószínűleg ennek hívására 919-ben betörtek Szászországba, melyet kegyetlenül elpusztítottak és nagy zsákmánnyal megrakodva tértek vissza hazájukba. Konrád halála után Arnulf herceg visszatért Bajorországba s nemsokára elfoglalta a fejedelmi széket. Tartományát a magyarok ezután megkímélték betöréseiktől, állítólag azon a címen, hogy vendégeikkel szemben még később is jóbarát módjára szoktak viselkedni.

A külföldi kalandozások színtere 921-től kezdve újból megváltozik s ebben az évben a magyarok egy olyan tartományt látogatnak meg, melyet immár húsz év óta nem háborgattak. Ez a tartomány Olaszország. Maga Berengár király volt az, aki a magyarokat Olaszországba hívta. Berengár ellen ugyanis Felső-Burgundia királya, II. Rudolf lépett fel, hogy a hatalmat tőle elragadja. Helyzetét súlyosbította az is, hogy alattvalóinak nagy része, a többek között pedig Lambert milánói érsek, Gislebert gróf, Olderik palotagróf, sőt még Adalbert határgróf, Berengár veje is Rudolf pártjára állottak. Berengár ellenük a magyarok barátságát kereste s Bogát és Durcsák magyar vezéreket uszította ellenségeire. A magyarok igen fényesen oldották meg feladatukat. Berengár embereitől vezetve az ellenség hátába kerültek s hirtelen meglepték ezek alvó táborát. Nagy részük álmában ment át a másvilágra, azok ellenben, akik a nagy zajra felébredtek hirtelenében alig tudták fegyverüket kézbe venni, mert a tábor egy perc alatt a legnagyobb riadalomba jutott. Az elfogottak között voltak Adalbert, Berengár veje és Gislebert palotagróf, Olderik ellenben a harctéren veszett el.

Adalbert, mikor felismerte a helyzet veszélyes voltát, előkelő ruházatát hirtelen ledobta magáról és egy közemberével cserélte föl. Ebben a ruházatban került a magyarok elébe, kiktől azt kérte, hogy vezessék el egy közeli kastélyhoz, ahol rokonai biztosan ki fogják őt váltani. A magyarok a váltságdíj feletti örömükben teljesítették Adalbert kérését, kit egyik közkatonája ki is váltott. Csak akkor tudták meg, hogy micsoda zsákmányt bocsátottak ki kezeikből, mikor Adalbert már elmenekült. Gislebertnek azonban nem sikerült elmenekülnie, sőt nemcsak hogy nem menekült el, hanem félmeztelenül, iszonyúan elverve került Berengár elé, aki szabadon bocsátotta, hogy ellenségeit ezáltal kiengesztelje.

A szövetség fejében a magyarok az egész 921-ik évet Olaszországban töltötték, sőt még a következő év nagy részében is ott tartózkodtak. Róma, Nápoly és a többi városok keservesen érezték ottlétüket. Tűzvész, rablás, fosztogatás jelezte mindenütt a magyarok útját és a foglyoknak töméntelen száma, kiket Magyarországba hajtottak. Két év múlva a magyarokat ismét Olaszországban találjuk, ismét Berengár támogatására jöttek, ki ellen hívei ismét fellázadtak és nagy sikerrel folytatták ellene a küzdelmet.

A magyarok Zoárd vezérlete alatt indultak most Olaszországba. Külföldi krónikásnak ez a feljegyzése is mutatja, hogy Anonimusz tévedett, mikor azt állította, hogy Zoárd a görög birodalom bekalandozása után külföldön telepedett le és ott halt meg. Zoárd Lombardia fővárosa, Pádua ellen vezette seregét. Mindenekelőtt körülzárta a várost, hogy senki menekülni ne tudjon, azután az ostromhoz fogott. Miután a magyaroknak a falak töréséhez és várrombolásához nem voltak megfelelő eszközeik, tüzes nyilakat lövöldöztek a városba, hogy ezáltal felgyújtsák. Az égő nyilak egymásután és záporként hullottak a város házaira s pár nap alatt Pádua rommá égett. Csak templom negyvennégy semmisült meg, de itt veszítette életét több ezer emberrel a vercellei püspök is. Állítólag, mikor a magyarok a városba hatoltak mindössze kétszáz ember volt életben, a többit a füst fojtotta meg, vagy odaégtek, vagy a nyilak ölték meg őket. Az életben maradt emberek nyolc véka ezüstöt fizettek aztán váltságdíjul a magyaroknak, kik a győzelem fejében ráadásul még az olasz tartományokat is szabadon dúlták.

Páduában azonban nem állottak meg, sem a környékén húzódó városokban és falvakban, hanem, miután Berengár királyt honfitársai megölték, nekivágtak az Alpeseknek és berontottak Galliába. Rudolf király, Alsó-Burgundia fejedelme és Hugó provencei gróf a hegyszorosok között iparkodtak feltartani és megsemmisíteni őket, de a magyarok korán észrevették ellenségeik szándékát s kerülő utakon szépen kimenekültek a csapdából. A nehezen járható és előttük teljesen ismeretlen szorosokból szerencsésen kijutván, ahelyett, hogy a hazatérésre gondoltak volna, átkeltek a Rhóne-folyón és Góthiába vonultak, ahol nagy dúlást vittek végbe. Innen lecsaptak a Földközi-tenger mellékéig, jártak a Pireneusi-hegyek alatt s nem volt hatalom, mely őket feltartóztatni bírta volna.

Pedig Rudolf és Hugó biztosra vették a győzelmet, mikor a magyarok a hegyszorosok között megjelentek. Csakhogy mire ütközetre került volna a sor, a magyar csapatok váratlanul eltűntek, úgyhogy az üldöző burgundi sereg már csak az utócsapat néhány emberét tudta elejteni. Rudolf csapatai nem tudtak ártani a magyaroknak, kik Góthiában szerte dúltak, raboltak és mértéktelenkedtek, úgyhogy meglepte őket egy nagyobb ellenség, a vérhas, mely aztán gyorsan végzett velük. A rendetlen élet, a déligyümölcsök túlságos élvezete és a folytonos kalandozás annyira megviselte a barangoló csapatot, hogy a háborúkban kiütött ragálytól csak kevesen tudtak menekülni. Ezek is csak nagynehezen, a piemonti havasokon és Lombardián keresztül jutottak vissza hazájukba
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)