Félszázad telt el azóta, hogy a magyarok Európában megjelentek és ezen idő alatt csak fegyverük erejével tudták a népek gyűlöletét féken tartani. Rokonuk, bizalmas szövetségesük nem volt, köröskörül csupa idegen népek közé voltak beékelve. Csupán az őshazában élt egy töredék a saját vérükből, néhányezer magyar, kik baskir néven, Baskiria földjén tartózkodtak. Lebédiából való eltávozásuk idején a magyaroknak egy kisebb törzse ugyanis elszakadt a nagy tömegtől és visszahúzódott az őshazába, honnan nem is mozdult ki többé. Bolgár fennhatóság alá kerültek, de nyelvüket és szokásaikat egy ideig megőrizték s még a tízedik század közepén is összeköttetésben voltak az újhazában, a mai Magyarországban levő testvéreikkel. Később aztán a kapcsolat végleg megszakadt közöttük.

Mi lett az őshazába visszament magyarokkal?

Konstantinosz császár említi először a lebédiai magyarok kettészakadását. A magyarok Lebédiába vándorlásuk előtt kettéváltak s a kisebbik rész kelet felé, Perzsia irányában húzódott. A Magyarországba került magyarok azonban mindig érdeklődtek elszakadt testvéreik iránt s még 950-ben is, mikor Konstantinosz Porfirogenitosz császár élt, küldöttek nekik üzeneteket. Később aztán semmi nyoma sincs a XIII. századig, hogy az őshazában maradt és az újhazában levő magyarok között meglett volna az érintkezés. A XIII. században, IV. Béla király életében és valószínűleg az ő ösztönzésére szent-domokos rendi barátok indultak útra Magyarországból 1235 körül az őshaza felkutatására. A dominikánusok közül egyedül egy Julián nevű érkezett el az őshazába és utazásáról, valamint tapasztalatairól elég részletes jelentést tett, mely ma is megvan a vatikáni levéltárban.

Júlián atya elbeszélése szerint ő és szerzetes társai Konstantinápolyból Cithiába hajóztak, innen Alániába s harminchét napi utazás után, különféle pusztákon és sivatagokon áthatolva egy Bunda nevű mohamedán városba érkeztek. Itt azonban Julián már egyedül maradt, mivel társai a fárasztó utazás alatt meghaltak. Bundából Julián Nagy-Bolgárországba ment, melynek egyik városában nagy meglepetésére és nagy örömére egy magyar asszonyt talált. Beszédbe elegyedett vele s megtudta, hogy nem kell két napig sem mennie és megtalálja a magyarok földjét. Juliánt, egészen megörvendeztette az asszony értesítése és meglehetős izgalommal indult neki az elszakadt magyarság otthonának. Az Etil nevű folyónál aztán megtalálta őket. Az ősmagyarok, mikor megtudták, hogy magyar ember van közöttük, aki az újhazából érkezett hozzájuk, rendkívül megörültek a hírnek. Juliánt nagyon szívesen, lelkes elragadtatással fogadták, elvezették sátraikba és tanyáikra s nagy kíváncsisággal kérdezősködtek testvéreikről. A magyar nyelvet beszélték mindnyájan s Juliánt is tökéletesen megértették. Julián, miután a magyarországi állapotokról kimerítően értesítette őket, a hitről és a vallásról kezdett beszélni nekik, amit ők szívesen hallgattak. A kereszténységről természetesen semmi fogalmuk sem volt.

Pogány módra éltek ugyan, de bálványokat nem imádtak; vallásos felfogásuk az ősmagyar pogány hitet őrizte meg. Harcos, vitéz és nomád népek voltak ekkor is s ősi szokásaikat híven megtartották. Földműveléssel alig foglalkoztak, ellenben a fegyverforgatás és állattenyésztés, különösen a lótenyésztés volt kedvelt foglalkozásuk. Táplálkozásukban is meglehetősen vadak voltak. Ló és farkashússal éltek, kancatejet ittak, sőt vért is. Juliánnak elmondták, hogy tudtak ők is a régiek elbeszélései nyomán a magyarokról, arról is, hogy a magyarországiakkal valamikor egy hazában éltek, de azt már nem tudták, hogy ezek hova, merre lettek. Julián visszatért nemsokára Magyarországba, de többet már nem ment vissza az őshazába, melyet azóta több ízben iparkodtak felderíteni. De sem a Kőrösi Csoma Sándor, sem a Vámbéry Ármin, sem a Zichy Jenő gróf tudományos kutatásai nem jártak eredménnyel.

A századok viszontagságai alatt az őshazában maradt csekélyszámú magyar töredék észrevétlenül eltűnt a népek tengerében, mialatt a másik ág, mely Magyarországon alapított otthont magának, ezer éven át meg tudta őrizni állami, nyelvi és nemzeti önállóságát. Abban az időben tehát, mikor a magyarok külföldi kalandozásaikat német, olasz, francia földekre terjesztették ki és évről-évre folytatták, az őshazában levő magyarok virágzásban voltak s habár számuk csekély volt, de szervezetten, egy tömegben éltek. Rajtuk kívül vér és nyelv szerint más testvéreik az újhazában levő magyaroknak nem voltak, ha tehát egyesülni akartak volna az otthonmaradottakkal, kelet felé kellett volna kalandozásaikat folytatniuk és a besenyőkkel s más népekkel harcolniuk, kik sokkal nagyobb számban voltak, mint ők. A kelet-római császárok próbálták is őket nem egyszer rájuk uszítani, különösen mikor a besenyők nagyon alkalmatlanok lettek számukra, viszont a besenyőket is iparkodtak a magyarok ellen ingerelni.

A magyarok azonban nem mentek lépre, hiába állították a kelet-római császárok:

„Hajdanában ti laktatok ott, azon a földön. Jobban szeretnők, hogy ti lakjatok szomszédságunkban és ha hozzátok küldünk, mielőbb megtalálhassunk benneteket.”

A csábításnak nem volt hatása. Tudták a magyarok, hogy a bessenyőkkel való hadjáratban sikerre alig számíthatnak és az őshazában levő magyarok csekély száma megint nem elegendő arra, hogy esetleg velük egyesülve, kelet felé hadjáratot viseljenek. Azért a görög császárok követeinek bujtogatásaira elutasítólag válaszoltak.

„A bessenyőket – mondották – nem támadjuk meg. Velük nem birunk, mert országuk és számuk igen nagy, azonkívül veszedelmes emberek. Azért erről nekünk többet ne is beszéljetek, mert hallani sem szeretjük.”

A kalandozások színtere ismét csak nyugatra terelődött, ahol a magyarok biztosabb sikerre számíthattak. Az újabb hadjáratra Henrik királynak az a tette szolgáltatott okot, hogy mikor 932-ben a magyar követek megjelentek nála az évi adóért, az adó kifizetését megtagadta.

Henrik ugyanis a fegyverszünet idejét, miként már említettük, a magyarok ellen való hadi készülődésre fordította. Most végre elég erősnek érezte magát arra, hogy fegyverrel is szembe tudjon szállani a veszedelmes ellenséggel.

A magyarok nem is várattak sokáig magukra. Két csapat indult el ekkor Magyarországból. Az egyik Olaszországnak vette útját, a másik ellenben 933-ban Szászország ellen indult. A Szászország ellen induló csapat két részre vált. Az egyik Thüringián keresztül haladt előre, a másik ellenben délkelet felől akarta Szászországot támadni. Merzeburg körül pusztított ez a rész s kegyetlenül üldözte és sanyargatta a népet mindenütt. Kettészakadásuk azonban vesztükre vált, mert erejüket feldarabolták s nyomatékosan és döntőleg sehol sem tudtak fellépni. Azt a seregrészt, amelyik nyugati irányban haladt, a thüringeni grófok Gótha tájékán megverték és nagy részük a csatatéren maradt, az életben maradottak közül pedig számosan fogságba jutottak.

A második seregrész eközben azt az értesítést vette, hogy Henrik király nővére Merzeburg várába zárkózott és tömérdek kincseit is oda vitette. Rögtön elhatározták, hogy Merzeburg várát fogják ostrom alá venni. Az ostrom kedvező sikerrel folyt eleinte s már-már bevették a várat, midőn értesültek, hogy Henrik király Riade irányából nagy sereggel közeledik ellenük. Az ostromot rögtön abbahagyták, szerte kalandozó csapataikat egyesítették s elhatározták, hogy másnap támadást intéznek a németek ellen. Henrik szintén támadásra készült, úgyhogy az ütközetnek mindenképen meg kellett történnie.

A német sereg ezúttal sokkal rendezettebb, fegyelmezettebb és harcrakészebb volt, mint bármikor. Henrik évek óta tanította katonáit a magyarok elleni harcra és a magyaroktól eltanult taktika segítségével néhány diadalt már aratott a szomszédos népek fölött. Most azonban bizonyságot kellett tenniük, hogy a magyarokkal szemben is meg tudják állni a helyüket.

A magyarok hadi taktikájához képest a német sereg tehát mindenképen arra törekedett, hogy a nyilakkal szemben védelmezze magát. E végből szorosan együtt maradtak és pajzsaikkal iparkodtak a sűrűn röpködő nyilakat felfogni.

A magyar támadás rendszere ebben az időben rendesen az volt, hogy az ellenséget gyors és meglepő mozdulatok által hozták zavarba. Támadásaikat rendesen nyílzáporral vezették be. A nyilazó csapatok az ellenségre zúdították nyilaikat s az ezáltal támadt zavar és bomlás tartama alatt aztán a támadó csapat villámgyorsan előrelovagolt és rávetette magát az ellenségre. A németek most éppen azt akarták tehát megakadályozni, hogy a magyarok ezen szokásos taktikájukkal ne érhessenek célt s kénytelenek legyenek kézi viadalba is belemenni, amitől rendesen óvakodtak.

A német csapatok a vett parancshoz híven, zárt sorokban haladtak előre s a magyarok nyílzáporát testük elé emelt pajzsaikkal sikeresen felfogták. A következő percben aztán rávetették magukat a magyarokra, akik hatalmas hajrá, huj-huj kiáltásokkal fogadták az előrerohanó és zárt rendben vágtató német lovasságot. A magyarokat meglepte a németek harcmodora, melyet eddig sohasem tapasztaltak. Az első meglepetés után azonban hirtelen megfordították lovaikat és hátra nyargaltak, hogy nyilaikat még egyszer rábocsáthassák a támadó csapatokra. A németeket azonban nem vezette tévútra cselvetésük. Tudták jól, hogy a magyarok csak színlelik a futást, hogy kellő távolságra jutva ismét visszafordulhassanak s nyilaikat kilőhessék. Ahelyett tehát, hogy megállottak vagy visszahúzódtak volna, mindenütt nyomukban voltak s ezáltal a magyarságot, mely a páncélos fegyverzetű németekkel a kézi viadalt mindenáron kerülni akarta, tovább való menekülésre kényszerítették. A riadei csata ezzel talán véget is ért. Külföldön az a híre járt, hogy a magyarok harminchatezer embert veszítettek, de ez a híresztelés nemcsak túlzás volt, hanem képtelenség is, mert ilyen nagy számban a magyarok sohasem kalandoztak külföldön.

Nem is az elesettek vagy az elfogottak nagy számában állott a harc jelentősége, mert a magyarok nagyrésze megmenekült s úgy elesettekben, mint foglyokban keveset veszítettek. Hanem a tábor minden zsákmányával és a magyarok foglyai mind a németek hatalmába jutottak. És ebben a tényben volt az ütközet jelentősége, hogy a magyarok a csatát úgyszólván küzdelem nélkül veszítették el. Ez volt az első eset, hogy nagy és komoly ütközetben a németek diadalt tudtak aratni a magyarok felett. A legyőzhetetlenség varázsa ezzel megszűnt a magyarokra nézve s a riadei csata után már nemcsak a szászok, hanem a szomszédos államok is gyorsan elsajátították a magyarok harci taktikáját s mindenütt városaik megerősítéséhez fogtak. A riadei kaland egyelőre elvette a magyarok kedvét a szászországi kalandozásoktól s e helyett a keletrómai birodalomra fordították figyelmüket, melyet eddig is többször feldúltak.

A besenyőkkel szövetkezve 934-ben betörtek tehát a római birodalomba, bekalandozták Thrákiát s kegyetlen öldöklés s folytonos pusztítás között egészen Konstantinápolyig nyomultak. Itt negyvennapi táborozás után, miközben foglyaikat eladták, a császárral egyezséget kötöttek s hazatértek.

Amíg életben volt Henrik király, a magyarok nem bántották Németországot, de mihelyt értesültek haláláról, valamint Arnulf bajor herceg, egykori szövetségesük elhunytáról, ismét felkészültek, hogy a múltkori kudarcért megfizessenek. Tehát 937-ben útra kelt ismét egy sereg Magyarországból s úgyszólván nekivágott a világnak, mert ez volt a legmesszebb terjedő kalandjuk, mikor az Óceánig, Franciaországig, sőt Spanyolországig eljutottak. Bajorországon való átkelésük után Alemániába, majd keleti Frankóniába törtek be s a Rajnán átkelve egészen az óceánig hatoltak.

Zsákmányaikat leginkább kolostorokból és templomokból szedték össze, mert itt találták a legtöbb kincset.

A krónikák csodálatos és legendaszerű történeteket jegyeztek fel a magyarok ez évi kalandozásairól. Leírták, hogy számos helyen a templomok épségben maradtak, mert a magyarok által készített tűz nem fogott rajtuk.

Legendás eset az is, melyet egy harcos magyarnak az isteni gondviselés által való büntetéséről írtak. Wormsban a Szent Vazul templom egyik oltárára, felkapaszkodott az egyik magyar, hogy onnan egy ékszert elvegyen. Ámde mi történt? Az Isten csodát tett, mert a magyar alig tette a kezét a márványra, az nyomban odaragadt és semmiképpen nem tudta elvenni kezét a márványlapról. Csakis úgy tudtak segíteni rajta, hogy köröskörül kimetszették a márványt, mely tovább is ott maradt a kezén az isteni büntetés csodálatos jele gyanánt.

Más hihetetlen esetről is beszélnek a csodakedvelő krónikák. Elmondják, hogy egy pap, ki a magyarok fogságába esett, úgy szabadult meg börtönéből, hogy éjszaka égi alak tűnt fel előtte, aki megoldotta bilincseit és észrevétlenül kivezette börtönéből. Egy más esetben szintén isteni csoda történt. A magyarok halálra ítéltek egy papot s egy fához kötötték, hogy nyíllövés által nemsokára kivégezzék. A pap szótlanul tűrte a kínzást, nem törődött semmivel, csak az Istenhez fohászkodott. Ámde itt is mi történt? Az az isteni csoda, hogy a magyarok hiába bocsátották rá nyílvesszőiket, azok egyenként visszapattantak a halálraítélt pap testéről.

A magyaroknak ez évi kalandozása különben nagy sikerrel járt. Franciaország és Olaszország nagy részét is összekalandozták s óriási zsákmányt ejtettek mindenütt. Csak visszatértükkor érte őket baleset, amennyiben Abruzzó környékén az ottani hegyes vidékek között, midőn hazafelé akartak fordulni, az olaszok útjukat állták és nagyrészüket levágták.

A magyaroknak egy másik csapata eközben arról értesült, hogy Henrik király utóda, Ottó herceg több fejedelemmel viszályba keveredett. Nyomban lóra ültek, hogy erejüket Ottó ellen is kipróbálják. Kalandozásaikat és pusztításaikat Thüringiában és Szászországban folytatták, de az utóbbi helyen, melynek népe a magyarok elleni hadakozást már jól értette, nem volt szerencséjük. Az egyik magyar csapatot a polgárok megszalasztották, a menekülőket pedig a nép elfogta és leöldöste. Egy másik csapatuk pedig árulás által semmisült meg. Thirmining nevű szláv kalauzuk ugyanis Drömling környékén olyan mocsaras tájra vezette őket, hol lovaikkal alig tudtak előrehatolni. Az elbujtatott németek aztán rájuk csaptak s nagy részüket a mocsárba fullasztották vagy megölték, úgyhogy a főcsapat erre jónak látta a visszavonulást. De Ottó fejedelem ennek az utóhadában is nagy kárt tett. A magyaroknak ez volt az utolsó betörése Szászországba. Az ismételt kudarcaik most már őket is óvatosabbakká tették s ezentúl békét hagytak Ottónak és népének, kik már eddig is sok kárt okoztak csapataiknak.

A magyarságot a folytonos külföldi kalandozások évről-évre gyöngítették és számerejében is apasztották. Ámde azért a külföldi portyázások vágya nem szűnt meg bennük azután sem s mindig újabb és újabb törzsek vállalkoztak arra, hogy gazdag zsákmány reményében az eddigi kalandokat tovább folytassák. Szászország és általában Németország egyik része sem volt már hálás terület számukra, ennélfogva portyázásaik színhelyét áttették Olaszországba és Spanyolországba, hol kevesebb ellenállással találkozhattak. A 940. év folyamán egy magyar csapat ilyenformán újból Olaszországban tűnik fel és különösen középső Olaszország vidékét fosztogatja. Burgundi Hugó volt ebben az időben az olasz király, aki tíz véka ezüstért nagynehezen békét vásárolt tőlük s rávette őket arra, hogy országából távozzanak Kordovába, melynek gazdag népe és hatalmas kincsei kárpótolni fogják minden fáradalmaikért. A Hugó király által adott vezetők kalauzolása mellett megindultak Kordova irányába, de Aragoniánál tovább nem jutottak, mert a nagy forróság és a víz hiánya annyira elvette a kedvüket, hogy nem akarták a fárasztó úttal lovaik és a maguk életét kockára tenni. Miután az a gyanújuk támadt, hogy a járatlan és kietlen vidékre való jutásuk vezetőjük csalása miatt történt, aki így akarta volna őket elveszteni, nagy haraggal rátámadtak, agyonverték s azután sietve hazatértek.

Az a csapat azonban, mely Bajorországban és Felső-Ausztriában kalandozott, kénytelen volt abbahagyni a küzdelmet, mert a szerencse itt is elpártolt tőle. A zsákmányoló magyarok ellen Berthold herceg ugyanis hadat gyűjtött s útjukat állta. A magyarok egy darabig sikerrel küzdöttek, de látták, hogy harci taktikájukat már a bajorok és a karantánok is kezdik elsajátítani. Különben is nagyobb számban volt az ellenség s így kénytelenek voltak nagy vereséggel menekülni Berthold hadai elől.

A nyugati hadjáratok után és ezeknek egyik-másik kudarca következtében most kelet felé, Görögországra vetették tekintetüket. A görög császárokkal való viszonyukat az a béke szabályozta, melyet közösen kötöttek azzal a feltétellel, hogy a béke ellenében a görög császár köteles nekik évi adót fizetni. Ámde a szászországi s más apróbb vereségeik után a görögök azt hitték, hogy a magyarok erejétől már nincs mit tartaniuk, ennélfogva az adó fizetését megtagadták.

A magyarok nem sokat haboztak, hanem fegyverkeztek s betörtek Thrákiába. Ámde alig értesült a görög császár jövetelükről, követeit mindjárt eléjük küldte s az adó megajánlásával újabb öt esztendőre megkötötte a békét. Ezt az öt esztendőt a görög politika csak arra akarta felhasználni, hogy a béke állandóságát lehetőleg biztosítsa. Legjobb eszköznek mutatkozott erre az, ha a magyarokat a keresztény vallásra térítik. Természetesen nehezen ment a dolog, de azért valahogy mégis ment. Egyelőre csak a főbbek tértek át a keresztény vallásra, azok közül sem mindenik s nem is végérvényesen. Mikor ugyanis a görögök a békét megkötötték, azt kívánták, hogy a magyarok kezesek által biztosítsák adott szavuk hitelét. Kívánták továbbá, hogy a kezes valamelyik magyar nemzetség előkelője legyen, ki a béke tartama alatt a bizánci udvarban tartózkodjék.

Nem állott semmi akadály útjában az ajánlat elfogadásának, ennélfogva Bulcsut nevezték meg kezesül a magyarok s nemsokára útnak is indították Konstantinápolyba, hol az udvar őt nagy fénnyel és pompával fogadta. Bulcsut hízelgésekkel, ajándékokkal és kitüntetésekkel a görög udvarnak sikerült rávennie a keresztény vallásra való áttérésre, minek fejében pátriciusi ranggal is kitüntették.

Bulcsu után Gyula erdélyi vajda, Töhötöm vezér unokája ment követségbe Konstantinápolyba. Hatalmas termetű, erőteljes, marcona férfi volt Gyula vajda, akit a hadakozások és táborozások edzettek vitéz katonává. Jellemének vadságát azonban enyhítették olyan vonások, melyek temperamentumával és érettebb elméjével voltak összefüggésben. Gyula vezér ugyanis inkább keleti temperamentum volt, ami a szemlélődésre tette őt hajlandóvá s habár a harcokban vitéz, állhatatos és bátor katona volt, azok elmúltával, a békés életbe könnyen beletalálta magát. Mikor Görögországba ment, őt is nagy kitüntetésekkel fogadták, pátriciussá tették s mindenben a kedvébe jártak. Gyula szintén felvette a kereszténységet és állhatatosan megmaradt új hitében. Mikor Magyarországba, illetőleg Erdélybe visszatért, egy Hierotheusz nevű szerzetest is hozott magával, kit a konstantinápolyi pátriárka Turkia püspökévé szentelt. Hierotheusz komolyan vette hivatását és elég nagy sikert ért el Erdélyben. Nagy segítségére volt a térítésben Gyula vajda, aki Konstantinápolyból való visszatérése után egészen a keresztény vallás elvei szerint élt, a görög birodalomba betöréseket nem rendezett, sőt nem egyszer megtette, hogy saját pénzén vásárolta össze a keresztény foglyokat, hogy őket szabadon bocsáthassa. Gyula lelkében a görög politika és a keresztény vallás magvai hálás talajra találtak, de nem így volt Bulcsunál.

Bulcsuból a vérengző, féktelen és kalandvágyó természetet az a szentelt víz, mellyel Konstantinápolyban megkeresztelték, nem tudta kiirtani. Amíg a görög udvarban tartózkodott és annak pompájában és jólétében élhetett, úgyahogy megtartotta a keresztény szertartásokat, sőt az udvar iránt is jóindulatot tanusított. De mihelyt a követségből visszatért, egyúttal régi állapotába is visszaesett. A keresztény vallás csak külső máz volt rajta, mely rögtön eltűnt, mihelyt ősi természete érvényesülhetett. Ő bizony nem sokat törődött többé a keresztény vallással és szertartásaival, de még a görög-római császárokkal sem, kiknek területére, valahányszor zsákmánnyal kecsegtető kalandoknak szerét ejthette, minduntalan becsapott. Később a keresztény vallást külsőleg is elhagyta s egészen a pogány szokásoknak hódolt és pogány szertartások szerint él.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)