Zsolt fejedelemsége, amennyiben a hagyományoknak hinni lehet, 947-ben megszűnt, élete pedig 950-ben befejeződött. Így volt-e valójában, avagy másként, biztosan persze nem lehet tudni. Zsolt még életében lemondott a fejedelemségről, hogy az uralkodást fiának Taksonynak (Toksun) adja át, kiről Anonimusz azt állítja, hogy külsejére nézve szép, nagyszemű, fekete, lágyhajú ifjú volt, akinek „üstöke olyan vala, mint az oroszlánnak.” A magyarság történeti élete 947 óta tehát az ő uralkodásával folyik továb

A görög császárral kötött béke a magyarok kalandozásait kelet felé egyelőre fékezte, viszont a nyugaton, különösen a németek által szenvedett vereségek arra indították a vezéreket, hogy a kalandozó hadjáratokkal hagyjanak fel. Szükség volt erre azért is, mert az immár évtizedek óta tartó kalandozások óta a nemzet jelentékenyen megfogyott, amit külföldön szintén tudtak s iparkodtak kihasználni. Nyilvánvaló volt, hogy a német fejedelmek nem fogják megtorlás nélkül hagyni azt a sok veszteséget, melyet a magyarok miatt szenvedtek s már Zsolt uralkodása alatt szó volt róla, hogy Ottó király a saját földjükön akarja a magyarokat fölkeresni. Evégből Zsolt a határszéleket megerősítette, Vasmegyében Kőszeg várát építtette, a Fertő-tó környékén besenyőket telepített le s rajta volt, hogy az országot mindenféle meglepő támadás ellen biztosítsa.

Taksony fejedelem uralkodása azért mégsem telik el hadjáratok nélkül, sőt már a kezdete is hadakozásokkal indult meg. A magyarokat 948-ban állítólag megverik a németek, de a következő évben már a magyarok győznek, 950-ben pedig az a példátlan eset történik, hogy Henrik herceg magyar földre tört és nagyobb zsákmánnyal távozott. Ez volt az első eset, hogy német vezér magyar földre betörni merészelt. De éppen ez a támadás mutatja, hogy a külföld már kezdte észrevenni a magyarok gyöngülését. A magyarok azonban nemsokára már ismét Olaszországban kalandoznak.

A magyarok folytonos, mondhatni szünet nélkül való kalandozását nem értjük meg kellőképpen, ha nem vesszük figyelembe azokat a viszonyokat, melyek között a honfoglaló magyarság a tízedik század első és második felében volt. A honszerzés befejezése után a törzseknek és nemzetségeknek megvolt ugyan a lakóhelyük, de a nép maga az új hazában is csak az maradt, ami Lebédiában vagy Etelközben volt. Az írást-olvasást nem értette, a keresztény vallást nem ismerte, a földművelést, ha ismerte is, inkább rabszolgáira bízta, arra volt tehát utalva, hogy szükségleteit nomád hajlamainak és a nomád berendezkedésének megfelelő módon szerezze meg. Erre a harc volt egyetlen eszköze. A hadviselést a honfoglaláskori magyar nemcsak kitűnően értette, hanem szerette is, mert egyenesen utalva volt reá. Zsákmányolásból volt kénytelen fenntartania magát, természetes tehát, hogy az összes törzseket és nemzetségeket elsősorban a harci szellem hatotta át és ebben a szellemben nevelték az ifjú nemzedéket is.

A külföldi kalandozás a tízedik század magyarjánál nem puszta időtöltés vagy vitézi szórakozás tehát, hanem az életküzdelemnek az a formája, mely az ő primitív társadalmi viszonyaiból következett és annak teljesen megfelelt.

Az összehordott zsákmányon és a rabbá tett foglyokon itthon aztán szabály szerint megosztoztak és az el nem adott foglyokat rabszolgáikká tették. Ezekből, valamint az időnként történő letelepülőkből, a besenyőkből s a bolgárokból egészült ki aztán lassanként a magyarság létszáma, úgyhogy a külföldi kalandokban ért veszteségek ellenére a beolvadt elemek kiválóbbjai révén a fegyverfogható harcosok száma még mindig elég nagyra ment.

Az időközben szenvedett kudarcok azonban mind nem voltak elég nagyok arra, hogy hosszabb időre megszüntessék a külföldi portyázó hadjáratokat. Társadalmi szervezetükből folyt, hogy ezek nélkül csak úgy máról-holnapra nem lehettek el s végig kellett menniük mindazon átalakulási folyamatokon, melyek végre a nomád harcosokból a keresztény vallás ereje által megszelídült és békés foglalkozást űző embereket neveltek.

A tízedik század második felében a magyarságra nézve ez az idő azonban még nem következett be. Azok a társadalmi viszonyok, melyek az egyesek törekvéseit, életmódját és céljait meghatározzák, a tízedik század második felében élő harcias magyarságra ugyanazok, mint a kilencedik század közepén vagy végén. A vagyonszerzés legbiztosabb és legkönnyebb módja rájuk nézve a hódítás és a harc volt, melyben mindig kockára tették ugyan az életüket, de a szenvedett fáradalmakért kárpótolta őket kalandozásaik végső célja: a gazdag zsákmány. A külföld, mely ekkor a keresztény vallást már rég ismerte és mindenütt szervezett társadalmakat tudott alkotni, természetesen nem jó szemmel nézte ennek a pogány népnek folytonos becsapásait, melyek évről-évre veszélyeztették azokat az alkotásokat, melyeket az európai kultúra eddig létrehozott.

A magyarok félszázados európai életük alatt szinte csodával határos vakmerőséget tanúsítottak kalandjaikban. Jártak mindenütt, ahol lovas ember megfordulhat, az Alpokon, a Pireneus-hegységek alatt, az óceán vidékén. Szerte barangolták Német, Olasz, Francia, Spanyolország és Belgium vidékeit, egyes csapataik Párizsig elhatoltak s Nagy Károly egykori világbirodalmából csak Franciaország és Lotharingia némely része volt hátra, ahol fegyvereiket még nem ismerték. Ezúttal tehát a még ki nem zsákmányolt Rajnántúl megsarcolását tűzték ki célul. Csakhogy az idevaló eljutásnak legbiztosabb és legkönnyebb módja, a Németországon való keresztülhatolás volt. Ottó, ki ekkor erős birodalmat egyesített maga alatt, éppen viszályban volt fiával, Liudolf sváb herceggel és Konrád lotharingiai herceggel, kik ellene támadtak. A magyaroknak tehát kapóra jött Liudolf hívása, aki segítségüket kérte Ottó ellen. A magyarok Bulcsu vezérlete alatt 954-ben Németországba indultak, de a harcba nem igen avatkoztak, inkább siettek a Rajnán-túlra, hova Liudolf emberei vezették őket.

Virágvasárnap érkeztek Wormsba, hol Konrád herceg, aki az Ottó elleni lázadásnak egyik részese volt, gazdagon megvendégelte őket s arany és ezüstajándék ellenében a maga ellenségei ellen kérte támogatásukat. Maga Konrád herceg vezette őket innen Alsó-Lotharingiába, ellenségeinek, Ottó király öccsének, a kölni püspöknek és Reginár hennegani grófnak a birtokaira. A magyarok útját már előbb is nagy pusztítás jelezte mindenütt. Köln és környékének lakosai között érthető volt a rémület, melyet megjelenésük okozott. Konrád herceg nemsokára megvált tőlük, mire a magyarok szokott zsákmányolásuk között nyugatra fordultak. Senki sem mert nekik ellenállni. A lotharingiai lovasság jövetelük hírére szétfutott, a városok és községek lakosai pedig menekültek, a klastromok szerzetesei hasonlóképen vagy úgy tettek, mint a lobesi kolostor apátja, aki kétszáz pénzben kiegyezett velük és kezesek ellenében békét vásárolt tőlük.

Az apát azonban nem bízott a magyarok ígéreteiben s éppen ezért a kolostor megerősítéséről is gondoskodott. Fatörzsekkel, szekerekkel, nagy kövekkel vétette körül a kolostort és a templomot s itt várta be a magyarok elvonulását. A magyarok a húsvétra következő vasárnapon érkeztek s a lobesiek kétségbeesésükben már a halálukat várták. A fürgébbek és az ifjabbak a magaslaton levő erődített templomba húzódtak, az öregek ellenben otthon maradtak. Ezek szinte mindannyian a magyarok fogságába jutottak, kik két barátot ott a szemük láttára mindjárt le is vágtak. Ezután megkezdték az ostromot a templom ellen. Tüzes nyilakkal lődözték az erődítést s már azon a ponton voltak, hogy a templomot elfoglalják, midőn a krónikák szerint a templom tornácából egy pár galamb röppent elő s háromszor körülröpülte az ostrom alá vett templomot, mintegy jelezve, hogy az isteni gondviselés védi ezt a helyet a pogányok ellen. A következő percben aztán hatalmas zápor keletkezett, melytől a magyarok tegezei úgy megereszkedtek, hogy nyilaikat nem tudták többé használni. Ez a jelenés állítólag olyan nagy hatással volt a magyarokra, hogy az ostromot rögtön abbahagyták és elsiettek a lobesi klastrom alól. Embereiket korbáccsal kergették a távozásra, foglyaikat pedig magukkal vitték, de útközben egy templomot még felégettek. Magukkal vitték a klastrom elásott kincseinek egy részét is, miután a foglyok egyike elárulta az elrejtett holmik hollétét.

Lobestől délnyugatnak, a nyolc mérföldnyire levő Cambray városhoz húzódtak, melynek lakossága a megerősített város falai mögött keresett menedéket. A külváros felgyújtása után a belső várost támadták, de minden siker nélkül, mert az erős falak ellen semmit sem tehettek. Kifáradva az ostromtól, pár óra múlva félrehúzódtak a város melletti folyó partjához és az étkezéshez fogtak. Bulcsu vezérnek az öccse azonban most sem pihent, hanem pár emberével a város közelébe húzódott, hogy a falakat megvizsgálja.

A városbeliek észrevették közeledésüket s mikor egészen a falak közelébe jutottak, rájuk csaptak. Bulcsu öccse kivételével a többiek megszaladtak, de a vezér öccse szégyennek tartotta a futást, inkább szembeszállott üldözőivel, kik közül néhányat leterített, amíg ártalmatlanná tudták őt tenni. A cambray-i polgárok azonban szintén nem sokat teketóriáztak, hanem megölték a vitéz harcost. Ezután fejét levágták és egy lándzsán a vár falára tűzték ki.

Bulcsut rendkívüli fájdalommal érintette öccse halálának híre. Bosszút akart állni s elkeseredett dühvel tért vissza Cambray alá, hogy a polgárokat megleckéztesse. Megkezdődött a nyílvesszők zápora és a városfalak ostroma, de Bulcsu hiába vezette rohamra csapatait, a cambray-i polgárok mindannyiszor erélyesen visszaverték a rohamot s nem engedték a magyarokat a falakon bejutni.

Kifáradva a megerőltető rohamoktól és különben is unva már a céltalan ostromot, Bulcsu beüzent a városba, hogy átadja összes foglyait és zsákmányát, amit Cambray körül szedett, ha öccse fejét kiszolgáltatják. Sőt azt is megígérte, hogy a város alól rögtön elvonul. A város, polgárai nem teljesítették kérését. A magyar sereg most elkeseredett dühvel újra rávetette magát a városra. Miután a falakat betörni nem tudta, tüzes nyilakkal árasztotta el a várost, hogy legalább a templomban és a nagyobb épületekben kárt tegyen. A templom meggyulladt ugyan, de gyorsan eloltották a tüzet, mialatt Bulcsu serege a város mellett levő Szent Gériről elnevezett apátság ostromára indult. Úgy értesültek, hogy a kolostorban temérdek kincs van elrejtve, hevesen hozzáfogtak tehát a támadáshoz, de a bennlevő papok és fegyveresek minden támadást visszavertek. A magyarok legalább a templomot szerették volna felgyújtani, de ez sem sikerült, mert az ólomburkolattal bevont fedélről a tüzes nyilak ártalmatlanul pattantak vissza. Éppen távozni készültek, midőn egy váratlan eset új fordulatot adott a támadásnak. A monostor templomából ugyanis egyik pap, aki eddig csak szemlélője volt a küzdelemnek, mikor a magyarok távozását látta, nyíllal közéjük lőtt. A magyarokat a pap vakmerősége újabb dühre ingerelte s nem törődve többé az erődítésekkel és a mögöttük levő emberek kőzáporával, teljes erejükből a torlaszokra törtek. Patakokban folyt a vér a most keletkező iszonyú mészárlás alatt. Papokat, polgárokat, parasztokat vágtak, le, a templomban pedig tüzet gyújtottak és az egész épületet megsemmisítették. Folytonos gyújtogatás, rablás és öldöklés között hagyták el végre a várost és nagy zsákmányukkal átvonultak Franciaországba, honnan kisebb-nagyobb csatározások és fosztogatások között Burgundiába s onnan Felső-Olaszországba, majd hazájukba tértek vissza.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)