A nép külön törzseket alkotva sátrakban élt, de minden család külön alkotott egy-egy egységet ebben a szervezetben. A gyermekek felnevelése az asszonyok feladatát alkotta, hasonlóképen az élelem elkészítése és a ruházat ellátása. A leányok résztvettek a házi élet és a házimunka mindennemű formájában, mikor pedig érett kort értek el, férjhezadták őket.

A férjhezmenetel eladás útján történt, innen való a nyelvben még ma is fennmaradt „eladó lány” elnevezés. Ez alatt azt kell értenünk, hogy a vőlegény, illetőleg a lány után érdeklődő férfi különböző értékeket adott cserébe a lány szülőinek, kik, ha a házasság előnyösnek mutatkozott, leányukat a kérőnek odaadták, vagyis eladták. A házasság a nőt egyszerre a család középpontjává avatta. Ő gondoskodott a ruházat és az ételek elkészítéséről, fejt, vajat, sajtot készített, halat, húst szárított, bőrt cserzett, ruhát varrt. Vándorlások és hadjáratok idején a férfiak lóháton vonultak előre, az asszonyok, gyermekek és aggok azonban ernyős szekereken követték a törzseket, úgyhogy szervezetük majdnem megfelelt a mai hadtestek azon beosztásának, hogy minden csapattestnek a málhavonata fegyveres oltalom alatt követi a maga csapatát. Így haladtak a régi magyarság nem hadviselő elemei is a tábor után, mikor költözködtek. Általában, ami a honfoglaló magyarság hadászati szervezetére és katonai tulajdonságaira vonatkozik, mindezt VI. Leó görög császár érdekesen írja le a maga könyvében, hol a magyarok hadviselésének sajátságairól emlékezik meg bőven. Leó császárnak ezen leírását nem mellőzhetjük azért sem, mert ez már nem kombinációkat állít fel, hanem a valóságot adja elő, tehát hiteles és megbízható tudósítás az ősi magyarság életéről. Értesítéseit így kezdi:

„Szólunk a turkok (magyarok) állapotáról és hadszerkezetéről. Népes és szabad ezen nemzet s minden kényelem és élvezet fölött arra törekvő, hogy ellenségeivel szemben magát vitézül viselje.

Ezen nép tehát, mint amely egy fejedelem alatt van s melynek vétkeseit főnökeik kegyetlen és nehéz büntetésekkel lakoltatják, nem szeretet, hanem félelem által fékeztetve, a bajt és fáradságot nemesen tűri, hideget, meleget kiáll s a szükségletekben való fogyatkozást, mint pusztai nép, föl sem veszi. Nagyon óvatosak és tervüket titokban tartók a turkok törzsei és szeretetlenek, hitetlenek és telhetetlen pénzvágyók lévén, esküvel nem gondolnak, sem szerződést meg nem tartanak, sem ajándékokkal be nem telnek, hanem mielőtt az adományt elvették, már cselt és szerződésrontást terveznek.

A kedvező alkalmat gondosan kilesik s ellenségeiket nem annyira kézzel és erővel, mint csellel, meglepetésekkel és a szükségletek elzárásával igyekeznek legyőzni.

Karddal, vérttel, íjjal és lándzsával fegyverkeznek. Csatákban többen közülük kettős fegyvert viselnek, vállaikon lándzsát hordanak, kezükben íjat tartanak s mindkettőt, amint a szükség kívánja, használják, űzetve azonban a nyilat jobban szeretik.

De nemcsak maguk vannak fegyverben, hanem az előkelők lovai is vassal vagy védőlemezzel vannak borítva elől.

Nagy szorgalmat és gyakorlatot fordítanak a lóhátról való nyilazásra.

Nagy csapat jószág, lovak és teherhordó barmok követik őket, részint, hogy élelmet s italukra tejet szolgáltassanak, részint, hogy annál többnek látassanak.

Sáncokba nem szállnak, mint a rómaiak, hanem a csata napjáig nemzetségek és törzsek szerint vannak elszéledve, így legeltetik télen és nyáron lovaikat. Háború idején a szükséges lovakat magukhoz veszik s béklyóba verve, turk sátraik közelében őrzik a had rendezkedéséig, amit éjjel szoktak megkezdeni.

Örseiket távolban, de egymáshoz közel állítják föl, hogy könnyen meg ne lephessék őket.

A csatában nem úgy rendezkednek, mint a rómaiak, három részben, hanem különböző csapatokban ezredenként állanak össze s a csapatok egymástól oly kis távolságra állanak, hogy az egész hadrend egynek látszik.

Van a hadrenden kívül tartalék erejük is, melyet titokban az ellenük gondtalanul táborozók ellen vagy a visszaszorított hadosztályuk segélyére tartogatnak. Poggyászukat a hadrend mögött, attól jobbra vagy balra, mintegy kétezer lépésnyi távolban tartják s hagynak amellett is egy kis őrséget.

Gyakran a fölös lovakat összekötözve hátra, azaz a hadrend mögé állítják. Hadrendjük tagjainak mélységét, azaz a sorok számát határozatlanul intézik, minthogy jobban ügyelnek a hadsor tömöttségére, mint mélységére s az arcvonalat egyenlően és sűrűn állítják.

Legjobban szeretik a csatázást távolról, az ellenség cselbeejtését és bekerítését, a színlelt hátrálásokat, visszafordulásokat és a szétszórt csatározást.

Ha elleneiket megszalasztják, mire sem ügyelve kíméletlenül nyomulnak utánuk, nem gondolnak másra, mint az üldözésre s nem érik be, mint a rómaiak s más nemzetek a kellő üldözéssel és a vagyon zsákmányolásával, hanem mindaddig nyomulnak, míg az ellenséget teljesen szét nem verik, melyre minden módot felhasználnak.

Ha ellenségeik erősségekbe menekültek, jól megfontoltan s állandó megszállással igyekeznek őket a lovak és az emberek szükségletei tekintetében szorultságba hozni, hogy így ellenségeiket kézrekeríthessék vagy kényük szerinti egyezségre bírják. S először könnyebb feltételeket kívánnak s ha ellenségeik reáálltak, már nagyobbakat toldanak hozzájuk.

Nagy nehézséget okoz a turkoknak háborúban a legelő szűke, nagy lévén barmaik száma, melyeket magukkal hordanak... Ellenükre van a sík puszta vidék s a tömötten rendezett s őket szakadatlanul üldöző lovasság is. Nem szeretik a kéziviadalt nehéz gyalogsággal... Nagyon szomorítja őket, ha közülük némelyek a rómaiakhoz pártolnak. Tudják ugyanis, hogy nemzetük állhatatlan gondolkodású, hogy haszonvágyók és sok törzsből vannak összeállítva s hogy emiatt rokonaikra és az egymás iránt való jóindulatra nem sokat adnak. Mert egész tömeg követi őket, mihelyt néhányan átpártolnak és általunk (rómaiak, görögök) szívesen fogadtatnak. Azért is nehezen veszik, ha valaki tőlük elpártol.”

 Végül megjelöli azokat az irányelveket, melyeknek segítségével a rómaiak vagy más nemzetek a magyarok felett diadalt arathatnak. “Ha szerencsés volt az ütközet kimenetele – írja Leó császár – ne üldözd őket se túlságos sóváran, se hanyagul. Mert ők nem olyanok, mint a többi nemzetek, melyek egy vereség után mindjárt le vannak győzve, hanem azután is minden módon igyekeznek megrohanásokkal nyugtalanítani és lehetőleg kezükbe keríteni az ellenséget.”

Leó császár ezen tudósításban minden elfogultság, sőt nyilvánvaló rosszakarat mellett is igen érdekes kultúrhistóriai képet kapunk a régi magyarság harci taktikájáról, háborús életéről és hadviseléséről. Az elfogultság és rosszakarat ott nyilatkozik meg Leónál a magyarok iránt, hogy esküszegőknek, csalárdoknak, telhetetlen pénzvágyóknak festi őket. Pedig a nomád életet élő, köröskörül ellenség által közrefogott és ennélfogva állandóan védekezésre is utalt népnél, mely más hódítókkal szemben maga is mint hódító lép fel, a zsákmány hajszolása s más ilyenek nem erkölcsbe ütköző dolgok. Szervezetlen és nomád viszonyok között élő társadalomban nem ezek az erkölcsi elv megsértései. Különben is hadjáratokban, politikában ma is az ellenség lefegyverezése és megsemmisítése az egyedüli cél s a zsákmányt éppen olyan kíméletlenül elragadják, miként ezer év előtt, csakhogy más formában. A rómaiak sem voltak csöppet sem nobilisabbak ellenségeikkel szemben, holott évezredes kultúra állott már mögöttük, mikor Ázsia belsejéből a honfoglaló magyarság eléjük vetődött. A császári író ezen rágalmai azért sem állhatnak meg, mert éppen a magyarok voltak azok, akik adott szavukat és szerződésüket pontosan betartva a keletrómai császárságot megmentették a bolgárok támadásától.

Leó tudósításában mindezek ellenére igen érdekes és nagybecsű részletek vannak, melyeknek adataiból megalkothatjuk a magyarság ezer év előtti társadalmának képét. Kitűnik belőlük, hogy a magyar mindenekfelett hódító katonanép volt. A hódításra utalták őt azok a kiváló képességek, melyek a faj legszebb erényeit alkották, nevezetesen: a bátorság, az ügyesség, a testi és szellemi erő és a hadviselésben való kiválóságok. Az a hadviselés, melyről Leó császár megemlékezik, speciálisan magyar jellegű volt úgyannyira, hogy még a későbbi századokban is, még a török háborúk idején is különösen a lovasság sikerrel alkalmazta a régi magyar katonai taktika egyik-másik sajátságát.

A faj életrevalósága és hódító hivatottsága mellett érdekesen bizonyítanak azok a tények is, melyekre Leó hivatkozik. Bátor, vakmerő és hatalmas lelki energiával bíró nemzedékeknek kellett születniök egy olyan fajtából, melynek még asszonyai is résztvesznek az ütközetekben s gyermekei a háború élet-halál veszedelmének izgalmai között nőnek fel. A málhatábor ezer-kétezer lépésre szokta követni háborúk idején a harcos csapatokat s ha ezek csatát veszítettek, bizony nem egyszer rájuk került a sor, hogy magukat védelmezzék. Ilyenkor az öregek, a nők és a gyermekek mind kényszerülve voltak a csatában való részvételre, amíg számukra felmentés érkezett. A hadviselés különféle módja, a csapatok tagozata, elrendezése, a támadásnál és védelemnél követett eljárás, valamint az erősségek közülzárolása mind azt bizonyítják, hogy a magyarság hadviselése magasan fölötte állott a többi nép hadászati rendszerének s az az eredetiség, mely ezt a haditaktikát jellemezte, zavarba hozta még az olyan katonai szervezetű népet is, mint a római.

Ha nem lettek volna meg a magyar fajban mindazok a kiválóságok, melyek egy nagy hivatásra rendelt népnél szükségesek, az idők pusztító viharaiban nyom nélkül elenyésztek volna. De éppen e kiválóságok, melyeket a szigorú katonai élet még inkább kifejlesztett bennük, képesítették a fajt arra, hogy ellenségeivel sikerrel szembeszálljon s minden akadályt, amit útjába gördítettek, elsöpörjön. Egyenként is erős, bátor és éber szellemű embereknek kellett támadniok egy olyan fajból, melyet létének biztosítása állandóan a harcok legnagyobb veszélyébe sodort s hogy tényleg azok is voltak, azt Anonimusz önérzetesen dicsekvő nyilatkozata is bizonyítja, mikor két-három század múlva is büszkén írja, hogy kiválóságukat megismerheti a világ gyümölcseiről, vagyis azokról a nemzedékekről, melyek nyomukba léptek.

A magyarság lebédiai és etelközi történetének változatos eseményei így kapcsolódnak össze a faj olyan tulajdonságaival, melyek egyre nagyobb feladatok megoldására képesítik. Etelköz után a magyarság már ismét egy új haza szerzésének a szüksége előtt áll. A sátrak egyszerre eltűnnek az etelközi síkságról, a törzsek összeszedelőzködnek, a férfinép lóra ül és a bátor, minden veszéllyel szembeszálló, semmiféle fáradalomtól vagy akadálytól meg nem riadó lovashad készen áll és várja az indulásra szóló parancsot. Mögötte a szekértábor hozzátartozóinak, házanépének és háziállatainak tömegével. Eleven zsivaj, nagy mozgalom tölti be a környéket, mikor a lovashad után a szekértábor is megindul.

A tömeg még nem tudja, hogy hol és merre van az az új haza, mely annyi vándorlás után végre pihenőt fog számukra nyújtani és annyi küzdelem után világtörténelmi hivatása színteréül fog szolgálni. A vezérek azonban körülbelül tudják már, hogy hol fog a nagy vándorlás véget érni. Hiszen a bolgár háború idején Árpád serege már megismerte Magyarországot, egyik-másik csapat kalandozott is benne s különben is nyugat felől egészen a szomszédságába jutottak, mikor Etelközben megtelepedtek.

Még csak arról van szó, hogy milyen számerejű lehetett ez a tömeg, mely a honfoglalásban résztvett, illetőleg Etelközből Magyarországba költözött. A harcosokat kétségtelenül ennek csak egy bizonyos hányada alkotta, hiszen a nagyobb rész nőkből, gyermekekből, aggokból és rabszolgákból állott. Biztos adattal egyik forrás sem szolgál s habár adatokat a nemzeti krónikákban is találhatunk a honfoglaló magyarság számának nagyságáról, ezek mind olyanok, melyeknek állítását igazolni nem lehet. A nemzeti krónikák a hét törzs katonai állományát kétszáztízezer emberre teszik, törzsenként harmincezret számítva. Egyik krónikánk szerint a száznyolc nemzetség, mely a tiszta magyarságot Szkithiában alkotta, fejenként kétezer, összesen kétszáztizenhatezer harcost tett ki, viszont egy arab író, Ibn Roszteh azt az adatot tartotta fenn, hogy a magyar fejedelem húszezer emberrel szokott csatába menni, amiből hozzávetőleg következtethetjük, hogy legalább ugyanennyinek kellett az otthon védelmére maradnia. S mivel minden harcosra legalább öt-hat családtagot lehet számítani, az egész nemzet kétszázötvenezernyi lehetett s legalább még egyszer ennyi a szolganépség. Ezen föltevés valószínűsége mellett az a körülmény szól főképen, hogy egy országnak a meghódításához ennyi emberre nyilvánvalóan szükség volt.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)