A magyarság eredetéről, nyelvéről, szokásairól, vándorlásairól és hadiéletéről még egyet-mást el kell mondanunk. Tiszta képet e szétágazó, de egymással összefüggő kérdésekről csak úgy adhatunk, ha szorosan vizsgálat alá vesszük a rendelkezésünkre álló eddigi adatokat. Utaltunk már reá, hogy a nyelvrokonság nem oszlatja el azokat a nehézségeket, melyek egy faj vagy nép eredetére nézve felmerülnek. A finn-ugor és magyar nyelvrokonság azt kétségtelenül megállapítja, hogy a magyarok az ugor népekkel egykor szoros érintkezésben álltak, de azt már korántsem bizonyítja, hogy a magyar az ugor népekkel egy fajból eredt. A faji rokonság esetén kifejezésre kellene jutnia ennek a közösségnek az embertani sajátságokban is, holott a magyarok és a finn-ugorok között általában nem igen találunk ilyen kapcsolatokat. A finn faj általában szőkehajú. A vogulok, osztjákok, szamojédek szemei kicsinyek, mély üregekben ülnek és arccsontjaik kiállók, mint a mongolokéi és szakálltalanok. Ahol pedig e finn típus egyszer gyökeret vert, egyáltalában kiirthatatlannak látszik. Megmaradt az évezred múlva ott is, hol túlnyomólag van a finn összekeveredve más népfajokkal. Azon finn fajbeli népek, melyek Észak-Ázsiában maradtak, az osztjákok, vogulok, mordvinok, csuvaszok, cseremiszek, szamojédek és más törzsek számos évszázad óta élnek együtt s összekeverve más testalkatú török-tatár fajokkal anélkül, hogy testi tulajdonságaik változtak volna. Az európai finneknél az alkat már a jólét és műveltség által megnemesedett némileg, de az arcjelleg változatlan maradt. Íme ezek az argumentumok, melyeket külföldi szakemberek és hazai történetírók, különösen Horváth Mihály a finn-ugor-magyar faj rokonsága ellen felhoznak. És ezen argumentumokkal egyidejűleg kérdezik, hogy a típusnak ez az állandósága, mely a finn-ugor népeknél évszázadok óta megmaradt, miért hiányzik egyedül a magyarban. Másodsorban pedig kérdezik és keresik annak a magyarázatát, hogy az állítólag finn-ugor eredetű magyarságnál mi okozta, hogy fajrokonaitól arcban és testalkatban annyira eltérővé változott, sőt egyike lett a legszebb fajoknak

Ámde már előbb említettük, hogy az újabb vizsgálódások különbséget tesznek törökös fajta és ugoros fajta magyar típusok között, úgyhogy e vizsgálódások révén e probléma úgyahogy megoldottnak mutatkozik, ha azt feltételezzük, hogy a honfoglaló magyarság két elemből állott és pedig egy török, illetőleg turk eredetű fajból és egy ugor keverékből. A hódító hadjáratokat az előbbi folytatta, míg a másik a földművelés, állattenyésztés, ipar terén tűnt ki. Általában véve, ami a honfoglaló magyarok fajbeli sajátságát illeti, ennél a kérdésnél nem mellőzhetők az egykorú írók értesítései. A görög és arab írók kivétel nélkül turk névvel jelölik meg a magyart s ezzel a jelöléssel a fajnak török eredetére mutatnak rá. Az ugor, unger elnevezést, melyekből az ungar, hungárusz elnevezések származtak, a nyugati népek a szlávoktól vették át. Azonkívül a nyelvben fennmaradt nagyszámú török elemek azt a mély kapcsolatot igazolják, mely a magyar és a török között megvolt. De viszont, hogy ez a hódító és uralomra termett faj nyelvét megváltoztassa, ahhoz legalább is olyan nagymérvű keveredésnek kellett lennie, amely kihatott a honfoglaló, vagyis ekkor még csak hont kereső, magyarság egész életére.

Egy ilyen nagyobbmérvű keveredés lehetőségére utal az a históriai hagyomány, mely a magyarságnak Lebédiából Etelközbe való vándorlásához fűződik. Mikor ugyanis a bessenyők s a bolgárok a magyarokra támadtak, ezek két ágra szakadtak. Az egyik rész, a kisebbik visszahúzódott őshazájába, a nagyobbik rész ellenben a kazároktól elvált kabar törzzsel gyarapodva, nyugati irányba indult és az Alduna közelében levő Etelközben (a krónikák elnevezése szerint: Atelkuzu) telepedett meg. „Ezek, vagyis a kabarok – írja Konstantinosz Porfirogenitosz –megtanították azután a turkokat a kazárok nyelvére és a mai napig is azon beszélnek, de amellett bírják a turkok nyelvét is.” Ezzel a tudósítással látszólag meg van magyarázva a nyelvi keveredésnek az a folyamata, mely az ugor elem túlsúlyát megérteti. Csakhogy ez esetben fel kell tételeznünk a kabaroknak és a kazároknak ugor voltát s fel kell tételeznünk a nyelvi keveredésnek olyan gyors folyamatát, ami fél emberöltő alatt szinte hihetetlen. Az etelközi magyarság, ha elfogadjuk ezt a feltevést, olyan nyelvi alakuláson ment keresztül, hogy mire 895-ben Magyarország határán megjelent, már a kabarok vagy a kazárok által beszélt ugor nyelv teljes hatását felszívta.

Láthatjuk e példákból is, hogy kézzelfogható, számtani bizonyosságok erejével ható adatokat nem lehet sorakoztatni a magyarság ősi múltjának felderítésére s minden adat csak azzal az értékkel bír, hogy valószínűvé tesz egy-egy kombinációt. A honfoglaló magyarság nyelvéről kulturális szempontból azonban már sokkal bizonyosabbak az adataink. Ez a nyelv a kilencedik században már annyira gazdag volt, hogy a földművelés, ipar, hadviselés, családi élet dolgait s a természeti világ tüneményeit szabatosan ki tudta fejezni. De nemcsak a gyakorlati életre, hanem a lelki élet elvontabb jelenségeit érintő fogalmak számára is voltak kifejezései.

A magyarság hódító faj volt. Életviszonyai folytonos küzdelemre és harcra utalták s habár e harcokban nem egyszer ő húzta a rövidebbet, leigázni sohasem engedte magát. Mikor a siker reménye nélkül kellett védekeznie a nagyobbszámú ellenséggel szemben, akkor a harc befejezése után otthagyta hazáját és újnak keresésére indult. Így tett Lebédiában és Etelközben is. A jóval nagyobbszámú ellenség mégsem vehetett erőt rajta, mert inkább feláldozta tűzhelyét, minthogy az igát magára vegye. Az önállóságnak az a vágya és ösztöne vezette el őket etelközi vereségük után a mai Magyarország földjére.

Nomád életmódjukból folyt az a szokásuk, hogy csoportonként, törzsfők alatt éltek s életmódjuk mindenekfelett annak katonai jellegében domborodott ki. Városokat, állandó falvakat azért nem alkottak, mert a viszonyokhoz kellett magukat alkalmazniuk. A lebédiai és az etelközi magyarság életének nincs állandó színezete. Sátrak alatt éltek olyan területeken, amelyek legeltetésre, vadászatra alkalmasak voltak. Mihelyt e feltételek egyike hiányzott, tovább vonultak, téli időkben pedig a folyók közelébe húzódtak, melyek számukra a halászatot lehetővé tették. Nyári időben hatalmas pusztáikon méneseket, gulyákat legeltettek s ezekből tartották fenn magukat, mialatt a harcos csoport zsákmány után nézett s becsapásait a nyugati országokig terjesztette ki. Táplálékaikat főként a hús, kenyér és a tej alkotta, de a sört és a bort is kedvelték. Marháikkal kereskedést is űztek, nagyobb részüket azonban táplálkozásukra fordították. Leó császár a magyarokról szóló históriájában érdekesen írja le a pusztai magyarságnak azt az élelmicikkét, melyet vándorlások, nagyobb menetelések vagy hadjáratok idején használtak. A levágott marhának a zsírját és bőrét rendesen el szokták adni, a húsát azonban megtartották. Ezt mindenekelőtt elválasztották a csontoktól s azután nagy üstökben megfőzték. Mikor ez megtörtént, jól besózták és kitették a napra. A megszárított húst végül porhanyóra tördelték és eltették. Hadjáratok vagy vándorlások idején, mikor az élelem szerzése nagy nehézségekkel járt, ez a porhús szolgáltatta táplálékukat. Az ősi magyarságnak ez az élelme megfelelhetett a katonaság mai konzervjeinek, melyet szintén arra a célra szoktak tartogatni, hogy mikor a katonák rendes élelmezése háború idején lehetetlenné válik, a könnyen szállítható konzerv által csillapíthassák éhségüket.

A magyarok konzervjének is ez volt a rendeltetése és ilyen célra is használták. Vizek közelébe érve a magukkal hozott üstöket megtöltötték vízzel, az üstök alá tüzet raktak és a forrásnak induló vízbe megfelelő adagban bevegyítették a porhanyóvá tördelt húsanyagot. Ezáltal egy olyan kásaszerű étel keletkezett, melyet kenyér nélkül is meg lehetett enni és kitűnő táplálékul szolgált.

Az étkezésben és a lakásban való egyszerűségükkel éles ellentétben állott ruházkodásuk pompája. Ebben az időben a drága állati bőrök adták a díszes ruhákat. Az előkelők selymet is hordtak, a közrendűek azonban különféle bőrökkel fedték tagjaikat. A hagyomány a kacagányos és párducbőrös ősöket szintén ilyen ruházatban képzelte el. Már ekkor megtaláljuk nyomát a díszes magyar viselet ma is igen népszerű zsinórzatának, persze primitív kivitelben és egészen más rendeltetéssel. A mai magyar ruhákon, például a mentén, attilán, díszmagyar kabáton a zsinórozás pusztán csak a dísz emelésére szolgál, holott a régi magyaroknál ennek praktikus rendeltetése volt. A jobbára állati bőrrel ruházkodó harcosokat nagyban akadályozta volna a ruházatuk, különösen felső ruhájuk, a dolmánynak megfelelő kabátjuk vagy ujjasuk szétnyílása, ezért három-négy rendben bőrszalagokat húztak a ruhán keresztül, melyeket közbül alkalmazott bőrgombokhoz erősítettek. Az úgynevezett kacagány, mely díszül is szolgált, emellett azzal a rendeltetéssel bírt, hogy összecsapások alkalmával felfogja a harcos ellen intézett ütéseket. Ebből a viseletből alakult ki később a mente, melyet a huszárság ma is félvállon, a nyakból leeresztett zsinóron visel.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)