Anonimusz, miként Kézai Simon mester, a régi magyarok viselt dolgainak krónikása, aki a magyarok bejöveteléről és vitézi tetteiről szóló krónikáját minden valószínűség szerint a tizenharmadik század elején írta. A történettudományban, mivel kilétét pontosan nem sikerült megállapítani, az Anonimusz nevet kapta, noha újabban már meglebbentették az alakját körülvevő fátylat s tudni vélik, hogy III. Béla király jegyzője volt, neve pedig Adorján püspök. Titokzatos volta inspirálta a művészt is arra, hogy szobrát, mely a budapesti Városligetben van felállítva, úgy alkossa meg, mint magábavonuló, rejtelmes alakot, aki az idők messzeségébe látszik pillantani, midőn a magyarok történeteiről elmélkedik. Szkithiáról, a magyarok, illetőleg a hunok életéről ő is sokat tud, de egészen másként beszéli el, mint Kézai. A hunokról pedig, kiknek történeteit Kézai bőven ismerteti, alig emlékezik meg. Anonimusz előadása a magyarok őshazájáról, vagyis Szkithiáról így hangzik.

 “Szkithia tehát igen nagy föld, melyet Dentumogeriának neveznek, melynek határa kelet felé az északi résztől a Fekete-tengerig terjed. Mögötte pedig vagyon a Tanaisz nevezetű folyó (mai Don folyó) nagy ingoványokkal; holott szerfölött bőven találkozik a nyuszt, úgyhogy nemcsak nemes és nem nemes abból ruházkodhatik, hanem a gulyás, juhász, kanász is azzal ékesíti ruháját azon a földön. Mert ott aranynak és ezüstnek bőve van és azon föld folyóiban drágakövek és gyöngyök találtatnak.

Szkithiának kelet felől való határánál pedig a Góg és Mágog nemzetei laktanak, kiket Nagy Sándor bérekesztett. A szkithiai föld pedig széltében és hosszában igen terjedelmes. A népet pedig, mely lakja, dentumogernek nevezik mai napiglag és az soha semmi uralkodó hatalma alá vetve nem volt. A szkithák ugyanis régiféle népek s hatalma vagyon Szkithiának keleten, mint fönt mondottuk. Szkithiának első királya volt Mágóg, Jafet fia s azon nemzetet Mágóg királyról nevezték mogernek. Kinek is nemzetségéből származott azon nagy, híres és igen hatalmas Attila király, ki Urunk születésének 451-ik esztendejében a szkithiai földről kiszállva hatalmas erővel Pannonia földjére jőve s a rómaiakat megfutamítván, az országot elfoglalá és királyi lakot alkota magának a Duna mellett, a hév vizek fölött és minden régi műveket, melyeket ott talált, megújíttatta és köröskörül igen erős kőfallal megépíté, melyet magyar nyelven most Budavárnak, a németek pedig Ecilburgnak neveznek.

De hagyján! A történetírás útját kövessük. Ezután sok időre származott ezen Mágóg király nemzetségéből Ügek, Álmos vezér apja, kitől Magyarország királyai és vezérei eredetüket vették, miként a következőkben elmondva lészen.

A szkithák ugyanis, miként mondottuk, régiféle népek, akikről a történetírók, kik a rómaiak tetteit megírták, így szólának: a szkithiai nemzetek igen bölcsek és szelídek voltak, kik a földet nem művelék vala és csaknem semmi vétek sem vala közöttük. Mert nem voltak mesterséggel készített házaik, hanem csak szövetből készített sátraik; húst, halat, tejet és mézet esznek vala, sok barmot tartanak, nyusztok és más vadak bőrével ruházkodnak vala. Máséra nem vágynak vala, mivel mindnyájan gazdagok voltak, barmaik és eleségük bőven lévén. Nem voltak paráznák sem, hanem kinek-kinek csak egy felesége vala. Később azonban a már mondott nemzet a háborúnak nekitörődve, oly kegyetlenségre vetemedett, mint némely történetírók mondják, hogy dühükben emberhúst ettek és embervért ittak volna.

És hiszem, hogy még most is megismerhetitek, hogy kemény nemzet volt, gyümölcseikről. Mert a szkitha nemzetet egy uralkodó sem hódította meg.

            A szkithák Dárius perzsa királyt ugyanis nagy csúful megszalasztották s elveszte ott Dárius nyolcvanezer embert s így nagy ijedten szalada Perzsiába. Ugyancsak a szkithák Kírosz perzsa királyt háromszázharmincezer emberrel megölték. Ugyancsak a szkithák magát Nagy Sándort is, Fülöp király és Olimpiász király fiát, ki harcolva sok országot meghódított vala, csúful megszalaszták. Mert a szkitha nemzet edzett volt minden bajt kiállani s nagy termetűek s háborúban vitézek voltak a szkithák, mert semmijük sem lehetett a világon, amit a rajtok elkövetett sérelemért elveszni féltek volna. Midőn ugyanis a szkithák győzedelmet nyernek vala, semmit sem akartak a zsákmányból, mint maradékaikból a mostaniak, hanem csak dicsőséget keresének belőle és Dáriust, Kíroszt és Sándort kivéve egy nemzet sem merészelt a világon földjükre belépni.

Az említett szkitha nemzet pedig kemény volt a csatára, gyors a lovaglásra. Fejükön sisakot viseltek s íjra és nyilazásra a világ minden nemzeténél derekabbak voltak. S hogy ilyenek voltak, maradékaikról megismerhetitek. A szkithiai föld pedig amennyivel távolabb esik a forró égaljtól, annyival egészségesebb az emberi nem szaporodására. És jóllehet, igen téres, mégsem volt elég az ott megszaporodott nemzetek táplálására és befogadására. Azért is hét fejedelmi személy, kiket hetumogernek neveztek, a hely szűkét nem állhatván, erősen gondolkodék, hogy azt odahagyja.Ekkor ezen hét fejedelmi személy egymás között tanácsot tartva elvégezé, hogy maguknak földet foglalni, melyen lakhassanak, szülöttjük földjéről távozzanak el.”

Anonimusz előadásából megtudunk némely érdekes dolgokat, de biztos feleletet tőle sem kapunk arra a kérdésre, hogy a magyarok kiktől származtak, micsoda faj kötelékéből váltak ki, minő nyelvet beszéltek eredetileg és Magyarországon való megjelenésükig a történelmi élet színpadán minő szerepet vittek. Pedig a mondák, legendák és hagyományok helyett, melyek magukban véve kétségkívül igen kedves dolgok, tisztán a száraz igazságot szeretnők e kérdésekre megtalálni. De amint láttuk, ez igen bajos dolog. Kézai a Bábel-torony építéséig viszi fel a magyarok eredetét s Jafet nemzetségéből, Menróttól, másként Nimródtól származtatja őket. „Ezen nemzetségek a héber nyelven beszéltek” a bábeli zűrzavarig, mondja Kézai, tehát a magyarok és hunok, miután Menróttól származtak, ezen elmélet alapján héber eredetűek volnának. Csakhogy a nyelvben ennek a héber származásnak semmi nyoma sincsen, sőt a magyar faj embertani tulajdonságaiban sem találunk a héber eredetre mutató nyomokat. A középkorban azonban a történetírók előszeretettel vezették vissza minden nép eredetét valamilyen bibliai családra. Anonimusz pedig Mágógtól, Jafet fiától származtatja a magyarokat, de meg is elégszik ezzel a kijelentéssel, anélkül, hogy okadatolná állítását.

Ezekkel szemben ott állanak az összehasonlító nyelvtudomány bizonyságai a finn-ugor, török és más nyelvcsoportoknak a magyarral való egyezéséről. Ezek a nyelvi egyezések, ha tökéletlen, de mégis csak biztosabb nyomokat adnak az ősszármazás kérdésének eldöntésére. Ezek a nyomok a történeti kutatások amaz eredményeivel egybevetve, melyek azt bizonyítják, hogy a magyarok finn-ugor, török és más népek közelében éltek, egyúttal az őshaza kérdését is jobban felderítik a krónikák mende-mondáinál.

A történelmi adatok világánál a baskirok földjén, a bolgárok és bessenyők között tűnik fel először a magyarok őshazája. Ez az első ismert tartomány, mely a magyarok őshazájáról az alaptalan mende-mondákon kívül némi határozott nyomokat szolgáltat. Pauler Gyula erre nézve a következőket írja:

„A magyar és baskír egy és ugyanaz a nemzet. A magyarok első ismert hazája a mai baskirföldön, az ufai és részben talán orenburgi kormányzóság területén volt s ennélfogva a magyarok nemcsak a baskirok szomszédai, hanem maguk a baskirok voltak, kik mióta a történelemben feltűnnek, mindig ugyanazon a néven, ugyanazon a földön laknak, épp úgy, mint a magyarok, kik bár kivándoroltak, körülbelül hetven évig bolyongtak s baskir nevüket letették. Mikor új nevükön végre a Duna - Tisza mellékén új hazát találtak, nevüket és nyelvüket is megtartva, vérrel szerzett földükön, most már ezer esztendeje, megmaradtak.”

Az ősi Szkithia is tehát, melyről a krónikák olyan előszeretettel és bőbeszédűséggel beszélnek, itt kereshető, mint a magyarság bölcsője. És ide vezetnek a nyomok az Anonimusz által említett Dentumogeriáról, mely a baskiri magyar teleppel hozható összefüggésbe. A kilencedik század elején itt tartózkodtak a magyarok. Halászattal, vadászattal és állattenyésztéssel foglalkoztak. Hét törzsre voltak oszolva, vagyis hét olyan csoportra, melyek székeknek is neveztettek. Ezek katonai szempontból egységes alakulások voltak. A hét törzs élén a következő törzsfők állottak: Nyék, Megyer, Gyarmat, Tarján, Jenő, Kara és Kasa. A törzsek szintén kisebb egységekre oszoltak. Vándorlásaikban a törzseket, vagyis székeket a hozzátartozó nők, gyermekek, aggok és szolgák követték. Mindenik törzs élén egy-egy vezető állott, akik közösen egy vezért választottak, kinek gyula volt a neve.

Az ősmagyarok Baskiria földjén főként állattenyésztésből és halászatból éltek. Sátrakban tartózkodtak s ilyen sátraknak és szekereknek a tömege alkotta egy-egy törzsnek a várát. A kereszténységet ekkor még nem ismerték s vallásuk természetimádás volt. Imádták a természeti erőket s a különböző állatokat. Papjaik, noha nem voltak a szó ezen értelmében annak nevezhetők s szervezetük sem volt, bemutatták a különféle áldozatokat s általában végezték azokat a vallásos szertartásokat, melyek az ősmagyar vallásban is elég nagy számmal voltak. Miként a hunok, úgy ők is fehér lovat áldoztak a nagy ünnepségek alkalmával és a táltos a ló beleiből jósolt az összegyűlt népnek.

Családi életüknek megvolt a bensősége. A nő, amíg leány volt, szabadon járhatott-kelhetett, mikor azonban eladták, vagyis amikor a kérő jelentkezett érte és megvette, ő lett a ház vezetője. Végezte a házi teendőket, gondoskodott a beszerzett élelem elkészítéséről, a gyermekek neveléséről és mindazon teendőkről, melyek a nomád viszonyok között az ő hivatása körébe tartoztak.

Az ősmagyar férfi az egykorú leírások szerint általában magas volt, nagyrésze nyírott szakállt viselt, haját megnövesztette és főfoglalkozásául a hadakozást tekintette. Életviszonyai is, melyek arra kényszerítették, hogy harcban álljon ellenségeivel, kifejlesztették benne a katonai erényeket. A hadakozás az ősi magyarságnak kedvelt foglalkozása volt, ami nemcsak szilaj temperamentumából folyt, hanem gazdasági érdekeivel is összefüggésben állott. A sikeres rajtaütések vagy hadi kóborlások gazdag zsákmánnyal jártak és az így szerzett javakat felosztották. Fegyverül az íjat használták, de a dárda, kard dzsida és más fegyvernemek sem voltak ismeretlenek előtte.

Igy élt az ősi magyarság első hazájában, melyről némi történeti ismereteink vannak. Az őshaza körülbelül hatvanezer embert táplált. Ez a nagykiterjedésű föld azonban nem volt mégsem elég nagy arra, hogy az egyre szaporodó népet eltartsa. Ennélfogva útrakeltek és hetekig tartó vándorlás után lehúzódtak Lebédiába, hol második hazájukat alapították meg. Ez a vándorlás 830 körül lehetett s egy kisebb töredék kivételével, mely az őshazában maradt, magával vonta a magyarságnak szinte kilenctized részét. Ez a terület, mely a Don és Dnjeper-folyók között húzódott végig és déli határával egészen a Fekete-tengerig kinyúlt, háromszorta nagyobb volt, mint az őshaza. Emellett földje sokkal gazdagabb és termékenyebb s nemcsak halban és vadban, hanem terményekben is bővelkedő volt.

A kazár birodalomhoz tartozott Lebédia, mikor a honkereső magyarok ezen a területen megtelepedtek. A harcban a kazárok lettek vesztesek s Lebédiát, mely nevét állítólag Lebed nevű vezérük után kapta, nyugodtan megtarthatták. A magyarokhoz csatlakozott a bolgárok, kunok és a kazárok kisebb töredéke s ezek alkották aztán a nyolcadik magyar törzset, mely nemsokára nyelvében és szokásaiban is magyarrá lett. A magyarok Lebédiában megtelepedve nem hagytak fel hadi kalandozásaikkal sem. Megtelepedésük után néhány év múlva már kisebb-nagyobb rajokban áthatoltak a Dnjeperen s egészen a Duna vidékéig elkalandoztak. Közben rátörtek a szomszédságukban élő szlávokra, kik a kazárok adófizetői voltak s ők is sarcot vetettek ki rájuk. Egy tizedik századbeli arab író, Ibn Roszteh egyébként érdekesen írja le a magyarok lebédiai életét.

„A magyarok – írja Ibn Roszteh – uralmuk alatt tartják a szlávokat mind. Terhes adókat vetnek rájuk s úgy bánnak velük, mint hadifoglyokkal. A magyarok tűzimádó hitűek. A szlávokkal harcolva a tőlük ejtett foglyokat a tengerparthoz viszik, a Rum (Fekete-tenger) föld egyik révéhez, melyet Karkhnak hívnak. Mondják, hogy egykor a kazárok, félve a magyaroktól s más szomszéd népektől, elárkolták magukat. Mikor a magyarok Karkhba megérkeznek, a görögök eléjük jönnek. A magyarok vásárt tartanak velük, eladják foglyaikat s ezek fejében görög készítményeket, tarka gyapjúszőnyegeket s más egyéb görög tárgyakat kapnak.”

Ez a rövid, de egykorú leírás érdekes adatokat tár fel a régi magyarok életéről. De az arab író itt nem áll meg, hanem elmondja mindazon dolgokat, melyekről tudomása van. Így például azt állítja, hogy a magyarok török származásúak, akik vezérüket kendének hívják. A kende legalább húszezer lovas élén indul a csatába és neki minden magyar engedelmességgel tartozik. Egyébként sátrak alatt tanyáznak és költözködő, nomád életet folytatnak. Keresik a földművelésre, illetőleg a legeltetésre alkalmas területet, télen ellenben a folyók közelébe húzódnak, hogy a halászást folytathassák. Lebédiából több ízben kitörtek a magyarok nyugati irányban Európába és a kereszténységgel 862 körül ismerkedtek meg az első hittérítők révén. Harcias szellemükön azonban semmit sem változtatott az új népekkel való megismerkedés. Ruházatukat kidolgozott állati bőrök alkották. A nők menyét, evet, coboly, róka s más állatok gereznáiból készült ruhákat viseltek, de az előkelőbbek már használják a selymet, sőt lovaikat is feldíszítették.

A lebédiai magyarság elsajátítja lassanként a művelődés mindazon intézményeit, melyek fiatal népeknél még ismeretlenek. Az írást a rovás, illetőleg rovásírás alakjában kezdi megismerni. Vallási felfogásuk pedig kiemelkedett már kissé a vak természetimádásból és babonából, amennyiben ismerik már a jó és rossz, Isten és ördög fogalmát.

Legnagyobb fejlődést ért el a lebédiai magyarság a hadviselés terén. Érthető ez, ha elgondoljuk, hogy harcos, hódító nép volt, melynek minden pillanatban készen kellett állnia a támadó és védekező harcokra. Ázsia nyilazó népei között, miként a szkithák, hunok, avarok, úgy a magyarok is a leghíresebbek között állottak. Nyilaikkal kitűnően tudtak bánni s vágtató lovak hátáról is jól eltalálták az ellenséget. Üldöző harcban, mikor már egészen közel értek az ellenséghez, karddal, dárdával, dzsidával támadtak rája s taktikájuk mindig az volt, hogy gyorsan és csoportokban vetették magukat ellenfeleikre.

Harcok kezdete előtt rendesen mindenik törzs vagyis szék külön-külön szervezkedett. Podgyászait, szekereit összevonta s vagy a jobb vagy a balszárny fedezékébe helyezte. Mikor az ellenséggel szembetalálkoztak, első dolguk az volt, hogy lehetőleg egyszerre megsemmisítő csapást mérjenek reá. Evégből hatalmas nyílzáport bocsátottak reá s a nyilazó csapatokat folyton frissebb és frissebb erők váltották fel. Ha az ellenség sorai bomlásnak indultak, akkor óriási „huj, huj” kiáltással vetették rá magukat és szétszórták. Ha ellenben a támadás nem sikerült, vagy ha őket szalasztotta meg az ellenség, akkor villámgyorsan hátráltak s mihelyt valami alkalmas természeti fedezékhez értek, rendbeszedték magukat és készen fogadták az ellenség csapásait. Tartalékjaik eközben várták azt a legkedvezőbb alkalmat, mikor döntőleg avatkozhatnak a csatába s ha az ellenséget megszalasztották, akkor mindaddig üldözték azt, amíg teljesen meg nem semmisítették. Csak azután láttak neki a zsákmány összehordásának és felosztásának.

A harcias lebédiai magyarokról csakhamar tudomást szerez a bizánci és mohamedán világ is. A bizánciak figyelemmel kísérték a Fekete-tenger vidékén végbemenő népességi változásokat s tudták azt is, hogy a magyarok a kazárokkal szövetségben élnek. Értesültek katonai szervezetükről, seregük számerejéről, hadi taktikájukról, faji viszonyaikról, életmódjukról s azt is tudták, hogy a magyarok első vajdája Lebed volt, aki után országukat is elnevezték. A bizánciak a magyarokat turkoknak, vagyis törököknek nevezik, ellenben a magyarság közelében élő szlávok ugur névvel jelölik őket. Ez az elnevezés terjedt el aztán ungár, unger formában később egész Európában, miközben a magyarok Megyer nevű törzsük után nemsokára a magyar nevet veszik fel és ezzel jelölik meg származásukat.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)