A honfoglalás nagy munkájának kellő előkészítése után a magyar sereg Álmos vezérlete alatt megindult az új haza elfoglalására. Anonimusz ugyanis még mindig úgy szerepelteti Álmost, mint aki a magyarokat az új hazába is elvezeti. Az oroszok, hogy békességben maradjanak, kezesekül adták fiaikat Álmoshoz, Galicia vezére pedig kétezer íjászt és háromezer parasztot bocsátott rendelkezésére, hogy az utak elkészítésében segítségükre legyenek. A hét magyar és a hét kun vezér hadi népeikkel útra keltek és a „Hovos”-on, vagyis a Kárpátokon áthaladván (a Vereckei-szoroson át), a hungi részekre szállottak és ezt a helyet foglalták el legelőször. A nagy munka és fáradság után, melybe az idejutásuk került, ezt a helyet Munkácsnak nevezték el. Itt negyvennapi pihenőt tartottak, miközben az ottlévő szlávok siettek meghódolni Álmosnak.

Munkács után Ungvár alá vonultak. A vár főispánja, Laborczi, mikor értesült a magyarok jöveteléről, megszökött, de a vitézek egy folyónál elfogták s azon a helyen felakasztották. Azóta a folyó neve Laborczi főispán után Laborcnak mondatik. Ungvár bevétele alkalmából nagy áldozatokat mutattak be a magyar vitézek istenüknek és négy napig lakmároztak itt. Negyedik nap után Álmos tanácsot tartott a vezérekkel és utódává Árpádot ajánlotta, kit még életben fejedelmüknek választottak. „És Árpádot ungvári vezérnek és minden vitézeit ungváriaknak nevezték az idegenek nyelvén és azon nevezet mind mai napig tart egész világon.”

A Névtelen Jegyző a következő fejezetet Árpád szerepeltetésével indítja meg és egyszerre 903-ra helyezi az események időpontját. Árpád különböző irányban kiküldvén csapatait, kelet felé az Ugocsáig, dél felé pedig a Bodrogig terjedő földet foglalta el. Zalán vezér, midőn látta, hogy Árpád az ő vitézeit is meghódoltatja s csapataival mindinkább előre tör, követei útján fenyegetőzni kezdett s figyelmeztette, nehogy tovább folytassa hódításait, mert a görögökkel és bolgárokkal egyesülve meg fogja őt semmisíteni. Árpádot a követek előadása nem bosszantotta fel, sőt egész nyugalommal hallgatta őket s felelt nekik, azt izenvén általuk Zalánnak:

„Jóllehet, az én ősapám, a nagyhatalmas Attila király bírta vala e földet, mely a Duna és a Tisza között a bolgár határszélig terjed, mely földet most ő bír, mindazonáltal én, nem a görögöktől vagy bolgároktól való féltemben, hogy ellenük nem bírnék állani, hanem vezéretek, Zalán barátságáért, a magam igazából csak egy kis részt kérek barmaim alá, tudniillik a Sajó (Sonion) vizéig való földet s ezenfelül kérem vezéretektől, hogy küldjön nekem a maga emberségéből két kulacs dunavizet és egy nyaláb füvet Alpár (Olpar) homokjáról, hogy megkísérthessem, ha édesebbek-e Alpár homokjának füvei s szkithiai és dentumogeri füveknél s ha a Duna vize jobb-e a Tanaisz (Don folyó) vizénél.”

Ezen üzenet tételével még gazdagon meg is ajándékozta a követeket és urukhoz bocsátotta. De ugyanakkor tanácsot tartott a vezérekkel és elhatározták, hogy Árpád szintén követeket fog küldeni Zalánhoz. A követek dús ajándékokat vittek a bolgár fejedelemnek és pedig: tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét, tizenkét kun gyermeket, Zalán feleségének tizenkét szép oroszlánbőrt, tizenkét menyétbőrt, tizenkét nyusztbőrt és tizenkét aranyos köntöst. A követség tagjai voltak Ond, Ketel és Tarcal.

A követek útnak indultak, de különböző kalandokon estek keresztül. Sátorhegynél például, mikor egy patak mellett haladtak, Ketel lova megbotlott s a patakba zuhant. Nagynehezen kiszabadították társai, de a veszedelem emlékére a patakot Ketel patakának nevezték el. Eközben a három vitéz tovább ment s versenyfutást rendezett a Bodrog mentén emelkedő hegytetőre. Mivel Tarcal volt a legügyesebb és ennélfogva ő lett a győztes, a hegy az ő nevéről Tarcal-hegynek neveztetett.

Erről a hegyről szemlélték végig a követek az elterülő síkságot, melynek látása nagy gyönyörűséget fakasztott szívükben. Pogány szokás szerint örömükben egy kövér lovat levágtak és nagy áldomást mutattak be istenüknek. Tarcal innen visszafordult, hogy Árpáddal a föld kitűnő voltát tudassa. Ond és Ketel ezalatt Zalán székhelyére, Alpárra mentek, hol a fejedelem elé járultak. Elmondván jövetelük célját, először is átadták az ajándékokat, melyeknek Zalán rendkívül megörült. Örömében teljesítette Árpád jelentéktelennek látszó kérését s átengedte neki a Sajóig kért földet s a kulacs dunavizet és a nyaláb alpári füvet is elküldte számára. Háromnapos áldomással ünnepelte meg aztán Árpád népe a kedvező választ.

Most már Árpád is kíváncsi volt a követek által megdicsért földre s főbb embereivel a Hegyaljáig ment, melynek magaslatairól szívdobogva pillantotta meg az előtte elterülő föld szépségeit. A helyet, ahol ezt a szerencsés látványt szemlélték, ennek emlékére Szerencsnek nevezték el. Ede és Edömér kun vezérek Árpád parancsára most a Sajó völgyét, Bors pedig a Hernád völgyét hódította meg.

Néhány nap múlva Árpád követei Biharba mentek Mén Maróthoz, hogy uruk nevében a Szamos vidékének és a Nyírségnek átengedését kérjék. Mén Marót azonban kijelentette, hogy semmit sem fog átengedni és a konstantinápolyi császár szövetségével hozakodott elő arra az esetre, ha Árpád erőszakosan merne fellépni. A követek, Öcsöb és Velek jelentése után Tast, Szabolcsot és Töhötömöt küldte megfelelő sereggel Mén Marót ellen. Szabolcs a róla elnevezett vármegyében várat épített, miután a lakosságot meghódoltatta, majd seregét kettéosztva, a Tisza és a Nyírség között levő vidék meghódítására indult. Ennek megtörténte után a Meszes-hegységig haladt, mialatt Töhötöm és fia, Harka a Nyírségen keresztülhaladt és az Érmelléket foglalta el egészen Zilahig. Mén Marót annyira megijedt a magyar vezérek diadalmas előnyomulásától, hogy nem is mert velük nyílt ütközetbe bocsátkozni.

A szerencsés haditettek hatása alatt Töhötöm engedelmet kért Árpádtól Erdély meghódítására. Szabolcs és Tas a Szamos és Körös folyók mentén már befejezték hódításaikat, most Töhötömre várt a feladat, hogy Erdélyt is meghódoltassa. Erdély lakosai ekkor nagy részben románok voltak, kik Gyalu (Gelou) vezér alatt éltek. Gyalu sereggel várta az érkező magyarokat. Almás-folyónál találkozott a két csapat. Gyalu íjászokat állított szembe Töhötöm seregével, de nem sokat ártott nekik, mert a magyarok ügyesen tudtak védekezni. Eközben Gyalu seregének hátába került az a csapat, melyet Töhötöm az ellenség megkerülésére küldött ki, úgyhogy most két tűz közé foghatták a román fejedelmet. A harc rendkívül heves és gyors lefolyású volt s maga Gyalu is futásban keresett menedéket. De nem menekülhetett, mert a magyarok utólérték s a harctéren, a Kapus-folyó mellett fejezte be életét. A románok látva vezérük halálát többé nem ellenkeztek, hanem ők is hűséget fogadtak Töhötömnek. Esküvel erősítették meg hűségüket s az a hely, hol ez a jelenet történt, azóta Esküllőnek neveztetik. Erdély meghódítása után Töhötöm a fejedelemség vajdájává lett s nemzetségét is itt telepítette le.

Tas, Szabolcs és Töhötöm hadjáratának sikeres befejezése után Árpád újból követeket küldött Zalánhoz, hogy a Zagyváig terjedő földet kérje el tőle. Ete és Vojta követek Alpáron találkoztak Zalánnal, aki rémülve hallotta a magyarok újabb követelését, de nem tudván fegyverrel azt megakadályozni, kelletlenül beleegyezett. Ete és Vojta visszatérése után Árpád egészen a Zagyváig húzódott le hadával. Immár hatalmában volt Erdély, a Nyírség, a Meszes vidéke, a Sajó és Zagyva völgye. Nagy áldomással ünnepelték meg újólag a győzelmeket. Mátra táján pedig Ede és Edömér kun vezérek nemzetségei, Borsod vármegyében pedig, mely Bors vezértől nyerte nevét, Acsád és Böngér nemzetségei települtek meg.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)