Árpád most, felhasználván az Arnulf és Szvatopluk közötti villongást (Anonimusz erről nem emlékezik meg), Huba, Zoárd és Kadocsa vezérlete alatt az Ipolyságot hódoltatta meg, majd egyesítvén velük Borsot, a Garam és Vág mentén küldte seregeit előre. Bors itt elvált a seregtől és a Garam völgyén ellenállás nélkül hatolhatott előre, miközben két várat, Borsot és Zólyomot építtette. Huba, Zoárd és Kadocsa azonban heves ellenállásra találtak. A Nyitra-folyónál ugyanis Zobor a morvai fejedelem vezére, megakasztotta előnyomulásukat. A magyar sereg nem volt képes három napig a Nyitrán átkelni, de a negyedik napon végre mégis el tudta kergetni heves nyilazás által az ellenséget s ennek hátába kerülve nagy győzelmet aratott fölötte. Zobor is csak úgy menekült meg egyidőre a fogságtól, hogy megsebesülten Nyitra várába menekült, de mivel a várat feladni vonakodott, két nap mulva a vár bevétele után a nevéről elnevezett hegyen felakasztották.

Nyitra elestének és Zobor kivégzésének nagy hatása lett a felvidéken. A lakosság nem mert Árpád hadaival szembeszállni s ahol mutatkozott is némi ellenállás, a magyar vezérek röviden végeztek vele. Galgóc, Szempte, Bolondóc, Trencsén s más várak egyideig megkísérelték ugyan a szerencsét, de csakhamar ezek is megadták magukat, úgyhogy a magyarság előtt a morva határokig nyitva volt már az út. Árpád vezérei a hadjárat szerencsés befejezésével visszatértek Árpádhoz, aki nagy örömmel fogadta őket, mikor látta, hogy foglyokkal meggyarapodva és egészségesen érkeztek. De Árpádnak nem az elrettentés, hanem a hűségre való hódoltatás volt a célja az idegenekkel, azért a Nyitra vidékéről hozott foglyokkal is kegyelmét akarta mindenekelőtt éreztetni. Kijelentette, hogy akik hűségére térnek, minden elnézésre és jóindulatára számíthatnak. A foglyok örömest esküdtek hűséget Árpádnak, kitől különböző helyeken földeket nyertek ajándékba. És ugyanekkor a hadjárat sikere fölött való örömében Hubát Nyitra és más várak főispánjává tette s Zsitva mellett gazdag földekkel ajándékozta meg.

Zalán vezért a magyarok egyre növekvő hatalma és hódító fellépése nagy félelemmel töltötte el. Hogy további előnyomulásukat megakadályozza, sietett a görögökkel és a bolgárokkal szövetséget kötni, akik nagy sereget küldtek támogatására. Titelnél érkezett meg a segélysereg Zalánhoz, aki másnap vezéreivel és nemeseivel tanácsot tartott, melyen a magyarok hódításaival foglalkoztak. A vezérek tanácsa azt határozta, hogy Zalán küldjön követeket Árpádhoz és szólítsa fel őt országa elhagyására. A követek ilyen értelemben adták elő uruk üzenetét Árpád előtt, aki nagy csodálkozással és nehezteléssel hallgatta beszédüket. Aztán a következő üzenettel bocsátotta vissza a követeket:

„A földet, mely a Duna és a Tisza között fekszik és a Duna vizét, mely Regensburgtól Görögországba folyik, pénzünkön vettük meg akkor, midőn új emberek voltunk s árául küldtünk neki tizenkét fehér lovat és egyebeket s ő maga is földje jóságát dícsérve, küldött egy nyaláb füvet Alpár homokjáról és két kulaccsal a Duna vizéből.

Parancsoljuk azért uratoknak, Zalán vezérnek, hogy földünket elhagyva, takarodjék rögtön a bolgárok földjére, ahonnan ősapja, a mi ősapánk, Attila király halála után kiszállott volt. Ha pedig ezt nem teendi, tudja meg, hogy mi ellene azonnal hadba kelünk.”

Ezt hallván a követek, szomorúan siettek vissza Zalánhoz, miközben Árpád és vitézei a Zagyvától megindulva Tetétlen-halom mellett táborba szálltak, majd az alpári síkhoz vonultak.

Zalán vezér az Árpádtól kapott üzenet után a görög és bolgár sereggel Titeltől elindult és Árpád ellen vezette hadait. Olyan közel volt a két sereg nemsokára egymáshoz, hogy az éjszakát egymás szomszédságában töltötték. De egyik sem mert aludni, hanem lovaikat fölnyergelve és kéznél tartva arra ügyeltek, nehogy a másik hirtelen megtámadhassa őket. Mire hajnalodott, a magyar sereg már harcrakészen állott és csak a parancsot várta, hogy rávesse magát az ellenségre. Árpád mindenekelőtt körüljárta a sereget s mikor katonáit megvizsgálta és a hadrendet eligazította, könnyes szemekkel imát küldvén a magyarok istenéhez, serege előtt megállott és harsány szavakkal ezt a beszédet intézte katonáihoz:

„Szkithák! Kiket a bolgárok dölyfükben Hung várától hungváriaknak neveztek, ne feledjétek el a görögöktől való félelmetekben kardjaitokat s ne veszítsétek el jó hírneveteket. Miért is serényen és erősen harcoljunk a görögök és bolgárok ellen, kik asszonyainkhoz hasonlítanak s csak úgy féljünk a görögök sokaságától, mint az asszonyok sokaságától.”

A vezérek és a sereg Árpád bátorító szavaira hatalmasan felbuzdultak. Lehel vezér belefujt kürtjébe, Bulcsu pedig magasan tartván a magyar zászlót, az előhadat megindították a görögök ellen. Csakhamar az ellenség tábora is mozgolódni kezdett. A görögök és magyarok csakhamar hevesen összecsaptak. A nyilak záporként röpködtek a levegőben, a paripák patáitól rengett a föld. Nemsokára a bolgár sereg is belevegyült a csatába és irtóztató küzdelem fejlődött ki, melyben görögök és bolgárok estek el nagyobb számban.

Zalán, mikor látta, hogy szövetségesei nem képesek a magyarok rohamát felfogni és a hadsorok a magyar sereg vakmerő betörése folytán mindenütt bomladoznak, kétségbeesésében elfutott a harctérről és már csak arra gondolt, hogy életét megmentse. Bolgár-Fejérvárba (Belgrád) menekült, a görög és a bolgár sereg pedig rettegésében elfelejtette a visszavonulás útját s abban a hiszemben, hogy a Tiszán átgázolhatnak, belevetették magukat a folyóba. Nem is menekült meg sok közülük. Nagy részük ott vesztette életét a Tiszában s alig maradt néhány hírmondó, kik a szerencsétlenség hírét császáruknak megvigyék. Azt a helyet, hol a görög-bolgár sereg elveszett, a nép Görögrévnek nevezte el.

A kivívott győzelem a magyarokat ismét a helyzet urává tette. Hódításaik révén egyre nagyobb terület fölött uralkodott Árpád kardja s az alpári ütközet után már odáig jutottak, hogy a Duna – Tisza folyón túl levő tartományokkal is megnagyobbítsák eddigi szerzeményüket. Árpád és vezérei a görög-bolgár sereg leverése után a Körtvélytó nevű mocsár vidékére vezették seregüket és az úgynevezett Gyümölcsös-erdő tövében harmincnégy napi pihenőt tartottak. A vidéket a körülötte levő pusztaság miatt és azért, hogy Árpád itt adta, vagyis hozta szerbe az ország dolgát, Pusztaszernek nevezték, mondja a szójátékkedvelő krónikás.

A harmincnégy napi pihenőt Árpád és vezérei mindenekelőtt az ország dolgainak rendezésére akarták fordítani. Evégből gyűlést tartottak, melyen megállapították az ország törvényeit. E törvények kiterjedtek nemcsak a magánjogi viszonyok rendezésére, hanem a kormányrendszerre, honvédelem szervezésére is.

A gyűlés végeztével, mely az első nemzeti, vagyis országgyűlésnek tekinthető az új hazában, Pusztaszer vidékét Ond vezér szállotta meg a maga nemzetségével s nemsokára fia, Ete összegyűjtvén a szlávságot, Alpár és a böldi rév között erős földvárat hányatott, melyet a szlávok a maguk nyelvén Surungárdnak, azaz fekete várnak, magyaros hangzással Csongrádnak neveztek. Ez az esemény állítólag 895-ben történt.

A pusztaszeri gyűlés után Árpád és vezérei nem pihentek meg, hanem tovább folytatták a hódítás, illetőleg a honalapítás munkáját. Pusztaszerről Titelre haladtak folytonos hódítás között s innen a bodrogi részekre húzódtak. Ezen a helyen Árpád Tas vezérnek, Lehel apjának és anyai részről nagybátyjának, Kulpunnak, Botond vezér apjának nagy földeket adományozott.

Itt ismét összeült Árpád élén a vezérek tanácsa és elhatározták Zalán megtámadását, vagyis a Bolgár-Fejérvár elleni hadjáratot. A bolgárok ellen indított seregek vezérei Lehel, Bulcsu és Botond lettek. Ezek átkeltek a Dunán azon a helyen, hol a Száva a Dunába ömlik és Bolgár-Fejérvár körülzárolásához fogtak. Zalán vezér, ki a az alpári ütközet után ide rejtőzködött, tudta, hogy a magyarok itt is fel fogják keresni, azért nagy előkészületeket tett fogadásukra. Ujból szövetséget kötött a görögökkel s egyesítette velük a maga nagy seregét s a Bolgár-Fejérvár előtti síkon csatarendbe állította hadait. Másnap reggel a magyar sereg is felvonult. Ámde Zalán népének ezúttal sem kedvezett a szerencse. A magyarok óriási rohamait nem tudták meggátolni s habár egy ideig keményen tartották magukat, végre is kénytelenek voltak meghátrálni. Zalán ismét csak úgy menekült meg, hogy Bolgár-Fejérvár várába rejtőzködött. A diadal után Lehel, Bulcsu és Botond az összes foglyokat, kiknek igen nagy volt a számuk, vasraverve Árpádhoz küldötték.

A bolgár-fejérvári csata után a magyar vezérek fogadták a bolgár fejedelem ajándékával érkező követséget. A bolgár fejedelem, Simeon azzal a kéréssel járult a magyarok elé, hogy kíméljék meg hadjárataiktól országát, mert ő hajlandó meghódolni és Árpádnak évi adót fizetni, Zalán vezért pedig nem fogja többé támogatni. A vezérek megadták a kért békét s a bolgárok fejedelmét bántódás nélkül hagyták. Innen Rácországba törtek be. Rácországból az Adriai-tengernek fordultak s bevették Spalatót, Zágrábot, Pozsegát, Vukovárt s egész Horvát és Tótországot meghódították. Mindenütt diadal és gazdag zsákmány kísérte a vezérek útját, kik 896-ban vezették vissza seregüket Magyarországra. A Névtelen Jegyző a vezérek hadjáratához ezt a megjegyzést fűzi:

„Ha jelen levelem betűinek nem akartok hinni, higyjetek a hegedősök csacska énekeinek és a parasztság hiú meséinek, kik a magyarok vitézi tetteit és hadait mind mai napig sem eresztik feledségnek. Sőt némelyek mondják, hogy Konstantinápolyig mentek s Botond Konstantinápoly aranykapuját bárdjával bevágta: de én, mivel egy történetíró könyvében sem találtam, hanem ha a parasztok hiú meséiből hallottam, azért jelen munkámba írni nem akartam.”

A Névtelen Jegyzőnek ez a megjegyzése több tekintetből megérdemli figyelmünket. Mindenekelőtt azt bizonyítja, hogy a hegedősök rendje, vagyis az az osztály, mely a régi magyarság életében nagy szerepet játszott és az ősök vitézi tetteinek emlékét tartotta fenn, még a tizenharmadik században is számos költeményben, versben és költői elbeszélésben énekelte meg a magyarok honfoglaláskori tetteit. És hogy a honfoglalás eseményei a hagyományokban még ekkor is olyan frissen és gazdagon éltek, hogy nemcsak a hegedősök és az énekmondók, hanem a parasztság körében is megvolt az emlékezetük. Ezek a tények mind azt bizonyítják, hogy a honfoglalásról a magyarság népköltészeti kincsei egy gazdag és összefüggő mondát őriztek meg s ezek az elbeszélések olyan népszerűek voltak még századok múlva is, hogy úr és paraszt egyaránt szívesen hallgatta őket. A bolgár-fejérvári, majd a balkáni kirándulást a Névtelen Jegyző tudósítása szerint Zágráb, Pozsega és Vukovár meghódítása zárta be. Ezután a vezérek visszafordultak.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)