A dunántúli hódítás befejeztével tíznapi vadászatot tartott Árpád a Vértes erdőségében.       A tíz nap elteltével Attila városába, innen pedig Csepel-szigetre tért vissza, hol neje és a nép előkelői nagy örvendezés között fogadták. Még ebben az évben Árpádot a honfoglalás nagy művének szerencsés eseményein kívül egy másik nagy öröm is érte. Fia született, Zsolt, kinek születését a csepeli fejedelmi udvarban napokig tartó ünnepségek között ülték meg. A hagyomány és az egykorú írók Árpádnak több fiát említik, többek között Tarkast, Jelest, Jutocot, Liuntint (Leventét). Valószínű, hogy amennyiben léteztek, már előbb elhaltak a különböző hadjáratokban, úgyhogy most Zsoltra szállott a fejedelmi örökség s ő volt hivatva az Árpád-ház küldetését a magyar hazájában tovább folytatni.

Árpád Zsolt születésével legnagyobb vágyát látta teljesülve. Volt már egyenes utóda, ki a fejedelemségben őt majdan felváltja. Olyan nagy volt az örvendezés Árpád és vezérei között Zsolt születésén, hogy a Névtelen Jegyző szerint a „vezér nemesei igen sok napig nagy lakomákat tartanak vala és ifjaik a vezér és nemeseinek színe előtt játszadoznak vala, miként a bárányok a kosok előtt.”

A honfoglalás munkája azonban teljesen még nem volt befejezve. Egyedül Mén Marót maradt meg az ország egykori fejedelmei közül, aki a hódolati esküt vonakodott letenni. A csepeli örvendezéseket egy időre tehát ismét megszakítja a honfoglalók harci készülődései. Mén Marót ellen egy alkalommal Zoárd és Kadocsa vezettek hadjáratot, de Marót akkor ellenállott s meg tudta akadályozni a magyarok győzelmét annyival is inkább, mivel Árpád nem fordította a teljes erejét Marót legyőzésére. Most azonban, mikor köröskörül mind elfoglalták már a magyarok a Marót tartománya körül fekvő részeket, ez a fejedelemség útjukban állott és akadályozta az összeköttetéseik fenntartását. Velek és Öcsöb tehát felszerelték hadaikat és megindultak a Mén Marót megtámadására. Útközben a székelyek értesülvén jövetelükről, küldöttséget menesztettek a vezérekhez s arra hivatkozván, hogy ők már előbb is Attila király népei voltak, felajánlották szövetségüket. A székelyek nyomban csatlakoztak a magyarokhoz és a Mén Marót elleni harcokban már ők is jelesül vitézkedtek.

Mén Marót Árpád vezéreinek érkezésére rendkívül megijedt. Neki már tudomása volt azokról a diadalokról, melyeket a magyarok az országban szerte arattak a különböző népek felett. Mén Marót ezen hírek hatása alatt mindenekelőtt azzal kezdte, hogy feleségével és leányával az „Igton” erdőbe szökött, vitézeit pedig Bihar vára őrzésére magukra hagyta. A vár alá érkezvén, Öcsöb és Velek a székelyekkel egyetemben megkezdték a körülzárolást. Tizenkét napig folyt a harc, mialatt a magyarok állandóan túlsúlyban voltak a védők felett. A tizenharmadik napon a székelyek és magyarok újból a vár ostromához fogtak. Az árkokat betömték, a falakhoz létrákat támasztottak s egész készülődésükön látszott, hogy döntő ütközetre készülnek. A várbeli katonák a merész előkészületek láttára a győzelem utolsó reményét is elvesztették. Elhatározták tehát, hogy készséggel átadják a várat és önként meg fognak hódolni. Mezitláb, könyörögve vetették magukat Öcsöb és Velek elé s így kértek kegyelmet.

Nemsokára aztán Mén Marót is értesült Bihar vára sorsáról. Nem lévén más reménye, ő is a békétől és kegyelemtől várta egyedül élete megmentését. Ennélfogva követeket küldött a vezérekhez, hogy azok követeit tovább juttassák Árpádhoz. Mén Marót ajánlata úgy szólt, hogy egész országát átadja Árpádnak, azonkívül leányát is feleségül adja Zsoltnak, ha Árpád biztosítja őt kegyelméről. A követek előterjesztésének meghallgatása után a vezérek Csepel-szigeten tanácsot tartottak, melyen helyeselték, sőt dicsérték Mén Marót ajánlatait. Ennek alapján Öcsöb és Velek Mén Marót kis leánykáját, valamint az ajándékokat magukhoz vevén, Csepelbe vitték, hogy a lakodalmi szertartást megtartsák.

Mén Marót megszabadult ilyenformán a magyarok haragjától. Bihart tovább is megtartotta Árpád engedelméből, mint hűbéres és szövetséges azzal a kötelezettséggel, hogy halála után tartománya Árpád fiára fog szállani. Csepel-szigeten a bihari hadjárat szerencsés eseményei ismét nagy ünnepségre gyűjtötték össze a nemzet előkelőit. Zsolt és Mén Marót leánya kiskorúak voltak ugyan még, de a házasságot politikai okoknál fogva Árpád célszerűnek tartotta már most megkötni.

Öcsöb és Velek nagy hadi kísérettel és ünnepies szertartások között hozták a kis fejedelemnőt a csepeli udvarba. Árpád és nemesei eléjük mentek és a kis fejedelemleányt, miként egy igazi fejedelem menyasszonyához illik, nagy tisztesség között vitték a vezéri lakba. A lakodalmi szertartás is nagy pompa között ment végbe. Napokon át tartott a vígasság a csepeli udvarban, mialatt az ifjak hadijátékkal mulattatták a nézőket, az énekmondók pedig a honfoglalás, majd az Attila dicső tetteinek elbeszélésével ragadták el a hallgatóságot.

Árpád nem hagyta jutalmazatlanul két kiváló vezérének, Öcsöbnek és Veleknek Bihar vára megvételénél tanúsított vitézségüket. A honfoglalásnak ez volt az utolsó fegyveres ténye, mivel az ország már előzőleg mindenütt a magyarság hatalmába került. A lakodalmi szertartás ünnepségei között előbb még fiának, Zsoltnak a megválasztatását hozta rendbe s azután Öcsöbnek Veszprém várát és tartozandóságát, Veleknek pedig a zarándi ispánságot adta. Többi harcosait és nemeseit, kiknek a honfoglalásban részük volt, egyenként gazdagon megajándékozta. Ezentúl az ország belső rendjének megszilárdítására fordította minden idejét. Mén Marót Bihar elfoglalását alig két évvel élte túl. Halála után tartománya Zsoltra szállott. De Árpád sem élt sokáig a honfoglalás befejezése után.Halálát a Névtelen Jegyző így adja elő:

„Ezek után urunk születésének 907. esztendejében Árpád elköltözék e világból, ki is tisztességesen lőn eltemetve egy kis patak fölött, mely kőmederben folyik alá Attila király városába; holott is a magyarok megtérése után egyház épült, melyet Fejérnek (Fejéregyháznak) neveznek a boldogságos Szűz Mária tiszteletére.”

Anonimusz előadásában íme így rajzolódik elénk a magyarok honfoglalása. Az összes nemzeti krónikák között Anonimusz beszéli el legrészletesebben a nagy hadivállalatnak az eseményeit s összefüggő, egymással oksági láncolatban levő képet tud elénk varázsolni ennek a vállalkozásnak minden fontosabb mozzanatáról. A történelmi források és pedig azok, melyeket hiteleseknek lehetnek tekintenünk, megközelítőleg sem tudnak ezzel a részletes vagy legalább kielégítő felvilágosítással szolgálni. Kritikai szemmel követve Anonimusz elbeszéléseit, nem nehéz megállapítanunk ezek nagy részének alaptalan voltát.

De ugyanakkor, mikor ezt tesszük, ott a gyanú, hogy bárha ezek a közlések tele vannak évszámbeli, adatbeli, tárgy és ténybeli tévedésekkel, sőt egyenesen zsúfolódnak benne ezek a tévedések, továbbá tele vannak szójátékszerű, önkényes magyarázatokkal, mégis valami alap, még pedig reális történeti alapjuk van, hiszen ha nem is ilyen részletesen, de a többi krónikák is tudnak a honfoglalás mondájának ezen eseményeiről s végül ott volt a nemzet, melynek énekmondói és a legalsó néprétege, a parasztság még a tizenharmadik században is szívesen és álmodozva hallgatta az ősök haditetteinek lelkesítő elbeszéléseit. A történetírás mai eszközei mellett nincs módunk ezen elbeszélésekben elvegyülő való és koholt elemeket egymástól különválasztani. Legfeljebb itt-ott, nagyon is gyér kapcsolat gyanánt találhatunk egy-egy vonatkozást, mely valamely adatot vagy valószínűnek mutatkozó kombinációt megerősíteni látszik, de egyébként a kritikai döntés teljességgel lehetetlen. Mindenesetre legalább nagyjában ismernünk kell a többi krónikákat is, melyek a honfoglalással foglalkoznak.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)