Az etelközi vereség után a magyarok tehát új haza keresésére indultak s hosszas vándorlás után, sokféle küzdelem között eljutottak végre Pannonia földjére. Először is a krónikák adatai alapján beszéljük el a honfoglalást, megjegyezve azonban, hogy ezeknek az elbeszéléseknek történelmileg igazolható hitelük alig van.

A magyar történetírás azonban nem mellőzheti ezeket a részleteket, hiszen ezen krónikáknak a honfoglalásra vonatkozó elbeszélései századok óta olyan hatással voltak a történetírásra és a nemzeti köztudatra, hogy hatásuk szinte a legújabb időkig még mindig érezhető. Természetesen ezek az elbeszélések tele vannak a legnagyobb ellenmondásokkal és nagyon zavarosak. Amit egyik krónika elmond, arról nem beszél a másik és viszont. Az események leírásában is csak ott egyeznek egymással, ahol közös forrás szolgált előadásuk alapjául. Így mindenekelőtt a Névtelen Jegyző, vagyis Anonimusz krónikájának az elbeszélései nyomán ismertetjük a honfoglalást, mivel ez a krónika volt az, mely hivatkozva arra, hogy ő „az irományok bizonyos fejtegetéséből és a históriák nyilván magyarázatjából” indul ki, ahelyett, hogy a parasztság „csalfa meséit” vagy a hegedősök „csacska énekét” követné, szinte csalhatatlan tekintélyt biztosított magának.

Anonimusz, mikor a magyaroknak szkithiai vándorlását és megtelepedését előadja, említi, hogy a hét vezér, a hetumogerek egymás között tanácsot tartván elvégezték, hogy maguknak földet foglalnak, melyen ők és népeik lakhassanak. Kitetszik már ebből az elbeszélésből is, hogy Anonimusz Lebédiáról és Etelközről semmit sem tud s ő a honfoglalást egyenesen a Szkithiából való kivándorlással kapcsolja össze. De nem tud arról sem, hogy Etelközben a hét törzs vezérei Árpádot örökös fejedelmükké választották. Ő az események további elbeszélését Álmos vezérnél kezdi, miután egy előbbi fejezetben elmondja a hungárusz név eredetét. Szerinte ez onnan keletkezett, hogy a szkithiai földről kijött hét fejedelmi személy Pannoniába érkezvén, Hungu-várnál hosszasabban időzött. Emiatt nevezték el Álmost hunguvári vezérnek és vitézeit hungurászoknak. A következő fejezetben már Álmos születésének mondáját adja elő.

A Krisztus utáni 819-ik esztendőben a Mágóg király nemzetségéből való Ügek volt Szkithiának a vezére. Dentumogeriában nőül vette Ennedubeli vezér Emese nevű leányát, ettől Álmos nevű fia született. Isteni jelenés miatt nevezték Álmosnak, mivel anyjának álmában isteni látomány tűnt fel saskeselyű képében. Aztán úgy tetszett neki, mintha méhéből folyam eredne és ágyékából dicső királyok származnának, akik nem a maguk földjén sokasodnának meg. Mivel az álmodást ősmagyar nyelven „álmu”-nak mondták s az ő eredete álom által vala megjósolva, azért nevezték őt is Álmosnak.

Álmos külső alakjáról Anonimusz ezeket véli tudni: „Maga pedig Álmos ékes, de barna ábrázatú, fekete, de nagyszemű, magas és karcsú termetű vala, kezei tömérdekek és ujjai hosszúak valának.” A férfikorba jutván, egy nagy és nemes vezér leányát vette nőül, kitől Árpád nevű fia született. Ámde a népség Dentumogeriában akkor már úgy elszaporodott, hogy a vezérek kénytelenek voltak új haza keresését tanácsolni. Pannonia földjét választották, mert a „szállongó hírekből” hallottak Attila király földjéről, kinek nemzetségéből Álmos is származott. A hét vezér ekkor közös akarattal Álmost fővezérré és fejedelemmé választván, így szólott hozzája:

„E naptól fogvást téged vezérünkké és parancsnokunkká választunk és hova szerencséd vezetend, oda követünk.”

S ekkor a vezérek pogány szokás szerint vérüket egy edénybe bocsátották s megerősítették az esküvést, valamint az esküszerződést (vérszerződést), melynek megtartására egymást kötelezték.

Anonimusz Álmos választatását a történeti igazsággal nem sokat törődve írja le, mert amit Álmosnak tulajdonít, az nem vele, hanem Árpáddal történt meg Etelközben és a vérszerződés is etelközi eredetű. De hagyján! – ahogy Anonimusz szokta mondani. A magyarok kijövetelét őshazájukból 884-re teszi, midőn Álmos feleségével és fiával, Árpáddal, ennek Hulek nevű nagybátyjával és két fiával, Zuárddal és Kadosával, valamint nagy sokaságú népével megindult a honszerzésre. Napokig haladván a pusztaságban, az Etil (Volga) vizén tömlőkön úsztattak át és hallal-vaddal táplálkozva, Susudalba, vagyis Oroszországba értek. A magyarok most Oroszország meghódítására és Kiev városának bevételére törekedtek. Az oroszok azonban hirtelen szövetséget kötöttek a kunok hét vezérével, kik valának: Ede, Edömér, Ete, Böngér, Acsád, Vojta és Ketel s elhatározták, hogy védeni fogják országukat a magyarok ellen.

Álmos hadrendbe állította csapatait, lóháton elvonult előttük s egyenként bátorítván őket, végre az összes harcosokhoz ezt a lelkesítő beszédet intézte:

„Szkithák! Bajtársaim! Hős férfiak! Emlékezzetek útrakelésetekre, midőn azt mondtátok, hogy földet, melyen lakozhassatok, fegyverrel és haddal fogtok keresni. Ne döbbenjetek azért meg a ruthénok (oroszok) és kunok sokaságán, kik ebeinkhez hasonlítanak. Mert a kutyák mindjárt, hogy uraik szavát hallják, nemde megfélemlenek? Mert az emberség nem a nép sokaságában, hanem a lélek erejében van. Vagy nem tudjátok-e, hogy egy oroszlán sok szarvast megfutamít, amint egy bölcs mondja. De ezeket mellőzve mondom nektek: ki bírt ellenállani Szkithia vitézeinek? Nem a szkithák szalasztották-e meg Dárius perzsa királyt s így az rémülten és nagy csúffal futott Perzsiába s elvesztett ott nyolcvanezer embert. Vagy nem a szkithák vágták-e le Kírosz perzsa királyt háromszázharmincezer emberével? Vagy magát Nagy Sándort is, Fülöp király és Olimpiász királyné fiát, ki harcolva sok országot meghódított volt, nem szalasztották-e meg csúfosan? Azért is serényen és vitézül harcoljunk ellenük, kik ebeinkhez hasonlítanak és csak úgy féljünk sokaságuktól, mint a legyek sokaságától.”

Bizonyosra vesszük, hogy Álmos sem Kiev előtt, sem Dentumogeriában ilyen beszédet, melyen rajta van a deákos tudálékosság és a faji önérzet kemény bélyege, sohasem mondott – de a Névtelen Jegyző így adja elő és Álmos beszédének olyan hatást tulajdonít, hogy a magyarok menten szétverték az orosz-kun sereget és egészen Kievig üldözték azt. „A kunok tar fejeit – jegyzi meg Anonimusz – Álmos vezér és vitézei, mint a nyers tököt, úgy aprítják vala.” Második héten Álmos már Kiev ostromához fogott, de az orosz és kun vezérek követeket küldöttek hozzá azzal a kérelemmel, hogy ne bántsa őket, inkább keljen át Pannoniába, mely ország igen gazdag és termékeny, mindenféle javakban bővelkedő. Álmos és a vezérek tízezer arany és a szükséges eleség ellenében békét kötöttek, az oroszok mindent megadtak. A tízezer aranyon kívül ezer lovat szépen felszerszámozva, negyven tevét s különféle bőröket küldöttek a magyaroknak. De jóval nagyobb volt ennél a magyaroknak a nyeresége a kunok szövetkezése által, kik, mikor látták Álmos kegyességét, annyira megszerették, hogy önként meghódoltak neki.

„E mai naptól fogva – szólott vezérük – urunkká és parancsolónkká választunk utolsó íziglen és hova szerencséd vezetend, oda követünk.”

A szövetséget ünnepélyes eskü követte, melyet a kunok és Álmos vezérei is kölcsönösen megerősítettek. Nem késlekedtek többé, hanem orosz kalauzok segítségével folytatták útjukat Pannonia felé. Mikor Ladomér városához érkeztek, a ladoméri fejedelem ellenállás helyett ajándékokkal fogadta a magyar sereget és városának kapuit önként megnyitotta előttük. Háromheti pihenő után a vándor tábor felkerekedett és folytatta útját Halics, vagy Galicia felé. A galiciai fejedelem, miként a ladoméri, nem várta be a magyarok támadását, hanem drága ajándékokkal ment eléje s midőn Álmos ott egy hónapig megpihent, kérlelni kezdték, hogy a havason, vagyis a Kárpátokon túl nyugat felé szálljanak Pannonia földjére. Elmondták, hogy Pannonia földje igen termékeny s nagy folyók futnak át rajta, mint a Duna, Tisza, Vág, Maros, Körös, Temes. Elmondták továbbá, hogy ez az ország a magyarok őseié, Attila király hunjaié volt s tőlük vették el a római fejedelmek.

A Duna-Tisza között fekvő területet Szalán (Zalán) vezér ősapja, Keán foglalta el és oda szlávokat és bolgárokat telepített. A Tisza és Erdély közötti, a Marostól a Szamosig húzódó területet Marót vezér foglalta el, kit a magyarok Mén Marótnak neveztek el, mivel több ágyast tartott. Ezt a részt kazárok lakták. A Maros vizétől Orsováig terjedő területnek Glád vezér volt az ura, Erdélyt pedig Gyeló román vezér bírta.

Kézai Simon mester krónikája, mely egyébként a magyarok második honfoglalásáról igen keveset ír, említi, hogy a székelyek, kik Attila birodalmának megszűnése után az erdélyi havasok közé húzódtak, hol nemzetiségüket épen megőrizték, értesülve Árpád jöveteléről (Kézai a honfoglalás vezéréül nem Álmost, hanem a históriai adatoknak megfelelőleg Árpádot teszi), követeket küldöttek üdvözlésére. Egy másik krónika szerint Árpád igen szívesen fogadta a főrabonbán vezetése alatt tisztelgő küldöttséget s az etelközi vérszerződés kőbe vésett pontjával bocsátotta őket vissza. A székelyek ünnepélyes áldomás után szintén esküvel erősítették meg a szövetséget.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)