A franciaországi kalandozás sikere 955-ben új betörésre villanyozta a magyarokat. Most az volt a tervük, hogy Franciaországnak azt a részét fogják sarcok alá vetni, ahol eddig még nem jártak. A szent-galleni krónika szerint olyan nagy számmal készültek fel erre a hadjáratra, aminővel még sohasem indultak. Állítólag százezer ember gyűlt össze, de ez a híresztelés olyan túlzás, melyet még csak valószínűnek sem lehet elfogadni. Lehettek mindössze húsz-huszonötezren, ami szintén szokatlanul nagy szám a külföldi kalandozások történetében, mikor tudjuk, hogy rendesen négy-ötezer főnyi, sokszor még ennél is kisebb csapatokkal szoktak kivonulni.

Nagy számuk következtében ezúttal csak a nyár folyamán indulhattak és pedig megint Németországon keresztül. Az elmúlt évben átvonulásukat és németországi dúlásaikat elősegítették azok a viszályok, melyeket Liudolf és Konrád hercegek folytattak Ottó király ellen, csakhogy azóta itt is megváltozott a helyzet. Ottó a két herceggel, miután azok neki meghódoltak, kibékült, többi ellenségeit pedig szerencsésen legyőzte. A magyarok, hogy az átvonulást maguk számára biztosítsák, követeket küldtek Ottóhoz, akik nemsokára Ottó ajándékaival tértek vissza a vezérhez. Ezt a hadjáratot megint Bulcsu vezette.

Henrik herceg azonban, alighogy a magyarok követei Ottótól eltávoztak, jelentést küldött Ottónak, melyben értésére adta, hogy a magyarok többfelől betörtek Németországba és meg akarják őt támadni. Henrik herceg értesítése hiteles volt, mert a magyarok tényleg betörtek Bajorországba, majd Svábországba, a fősereg pedig a Lech-folyó jobbpartján haladt előre, hogy Augsburgot vegye ostrom alá. Augsburgot Ulrik püspök védelmezte a magyarok támadása ellen. Mikor a magyarok a falak alatt megjelentek, Ulrik személyesen buzdította híveit, akik erejük végső megfeszítésével küzdöttek. Egy magyar vezér is elesett, kit társai gyorsan vállukra kaptak, elmenekültek vele, miközben az ostromot is abbahagyták. Mikor újra hozzáfogtak a magyarok a támadáshoz, csodálkozással tapasztalták, hogy az éj folyamán Ulrik püspök a város falait megerősíttette és a falak mögött mindenütt friss csapatok várták az ostrom kezdését. A vezérek haditanácsot tartottak, hogy vajon bocsátkozzanak-e most támadásba vagy hagyják későbbre, hiszen úgyis biztosra vették Augsburg elfoglalását. Azalatt, amíg tanácskozásaik folytak, megszólalt a fővezér kürtje, mely a támadás abbahagyására intette a sereget.

Berthold gróf, Ottó ellensége és a magyarok jóbarátja hozta a hírt, hogy Ottó király nagy haddal közeledik a magyarok ellen.

Az ostrommal rögtön felhagytak és elhatározták, hogy előbb Ottó seregeivel fognak megütközni. Ottó ugyanis, mihelyt értesült a magyarok betöréséről, nagy sereget gyűjtött, melynek egyik részét Konrád herceg vezette. A magyarok és németek előörsei már találkoztak s mind a két fél tisztában volt, hogy a fősereg nem messze tartózkodik. Ottó hadseregéhez az augsburgi Ulrik püspök öccse, Dietpold is odacsatlakozott a maga embereivel, úgyhogy a német had körülbelül tizenöt-húszezer emberből állhatott.

Augsburgtól mintegy öt mérföldnyire fekszik a Lech-mező, hol a németek és a magyarok döntő csatájának kellett eldőlnie. Széles és hosszan nyúló síkság ez, melyet itt-ott cserjék-bokrok tarkítanak, s kisebb-nagyobb dombocskák fednek, de amely lovas ütközetre kiválóan alkalmas. Keleti részén a Lech-folyó húzódik, dél felé pedig az Alpok kinyúló részei szegélyezik. Mind a két sereg tele volt harcvággyal és lelkesedéssel. A németek a leszámolás napját várták ez ütközettől, a magyarok pedig fegyvereik becsületéért szállottak síkra. Ottó kora reggel Lech mezejére vezette csapatait s az ütközet előtt Istenhez és Szent Lőrinchez fohászkodva azt a fogadalmat tette, hogyha győzni fog, hálából Merzeburgban püspökséget fog alapítani. Szent Lőrinc napja volt ugyanis, mikor a magyaroknak és németeknek meg kellett ütközniük egymással.

Ottó úgy rendezte el a csapatait, hogy a síkság cserjéi és bozótjai, amennyire lehet, védelmet nyújtsanak embereinek a magyarok nyílzápora ellen. Nyolc hadosztályban nyomult a hadsereg előre. Az első három hadosztályt bajorok alkották, kik a beteg Henrik herceg tisztjeinek vezetése alatt állottak. A negyedik hadosztály frank harcosait Konrád herceg vezette. Az ötödik válogatott csapatokból állott, melyeknek élén az ördögöt legyőző Szent Mihály zászlóját vitték. A hatodik és hetedik hadosztályt, melynek csapatait jobbára svábok alkották, Burkhard herceg vezényelte, végre nyolcadik hadosztály gyanánt ezer válogatott cseh vitéz kísérte a sereget, akik egyúttal a podgyász-őrséget alkották. Ottó király az ötödik hadosztálynál tartózkodott. Ez a nyolc hadosztály három harcvonalba volt osztva s megfelelő összeköttetéseket tartott fenn egymással.

Hogy a magyarok hadrendje milyen tagozásra volt beosztva, alig tudjuk, mert erről semmiféle tudósítás nem maradt. Csupán a harc főmozdulatai felől van tudomásunk, melyekből megállapíthatjuk, hogy itt is körülbelül azt a taktikát követték, melyet a merzeburgi csatában alkalmaztak. A fősereg ugyanis szemben haladt Ottó hadával, míg egy másik csapat, az elkülönített rész, azzal a feladattal volt megbízva, hogy a Lech-folyón észrevétlenül átúsztatva iparkodjék az ellenség hátába kerülni és annak hadrendjét megbontani. A fősereg Bulcsu és Lehel vezetése alatt kezdte meg Ottó hadai ellen a támadást. Az elkülönített rész, mely Ottó hadainak háta ellen volt irányítva, feladatát gyorsan és kitűnően teljesítette. Alighogy átkelt a Lech-folyón, a harmadik harcvonalban levő és a podgyász-őrséget alkotó cseh hadat hatalmas nyílzáporral lepte meg. A nyilazás által okozott zavart pedig arra használta fel, hogy teljes rohamban rávetette magát a csehekre s azokat szétverte. A podgyász ezzel a magyarok birtokába jutott. Most a svábokra került a sor, kiket rövid ellenállás után szintén megszalasztottak.

Mialatt a magyar megkerülő csapat az ellenség hátát így megbontotta, azalatt a fősereg is közeledett a német derékhad felé, mely Ottó parancsnoksága alatt várta az ütközetbe való beavatkozását. Ottó azonban észrevette, hogy a hátulról támadó magyar csapat nem a fősereg, hanem annak egyik elkülönített része, ennélfogva Konrád herceget küldte a negyedik és ötödik hadosztállyal ellene azzal a paranccsal, hogy igyekezzék a magyarokat visszaűzni, a podgyászt tőlük elfoglalni és a szétszórt német sereget egyesíteni. Konrád gyorsan és teljes sikerrel végrehajtotta a feladatot. Lovasságát zárt sorokban vezette a magyarok ellen s miután azokat megszalasztotta, a podgyászt és a foglyokat visszaszerezte. Győztesen tért vissza a fősereghez. Konrád támadása azért sikerült, mert a megkerülő magyar csoport maga is támadással és az ellenség üldözésével lévén elfoglalva, a két pihent hadosztállyal ellene jövő seregének nem állhatott ellent.

A nagyobb bajt az okozta, hogy míg a megkerülő csoport az ellenség hátsó oszlopát támadta és három hadosztályát szétverte, azalatt a magyar fősereg mozdulatlanul állott s nem avatkozott rögtön a küzdelembe. A német derékhad szintén nem támadott, mert rá nézve ez nem is volt észszerű, amíg a sereg nagy része a magyarok ellen a hátvédharcban volt elfoglalva, de mihelyt Konrád herceg feladatát sikerrel elvégezte, Ottó nem késlekedett többé, hanem az eddigi védelmi állásból rögtön támadásba ment át és hadának egész súlyát a magyar főseregre vetette. Az első összecsapások alatt egyik fél sem lankadt el. Százan és százan hullottak el mind a két oldalon és a kézitusában is nagy számmal estek el, de még mindig egyforma eréllyel folyt a küzdelem. A döntő fordulat akkor következett be, mikor a Konrád herceg által visszavetett megkerülő csoport egyes osztályai visszaérkeztek a fősereghez.

A vezérek megdöbbenve látták akkor, hogy a támadással megkéstek s mialatt az ellenség háta ellen rendelt magyar csapat feladatát derekasan végezte, azalatt ők a fősereggel a német derékhadat foglalkozás nélkül hagyták. Holott a kétfelől való és egyöntetű támadással a siker teljes reményében elbánhattak volna a német hadsereggel. Ez a felismerés azonban most már késő volt. A német had öt hadosztálya felszabadulván a hátból támadó magyarok rohamai és nyílzápora alól, egyesült erővel vethette magát a magyar főseregre, mely ennek erős lökését nem bírta ki s hősies védekezés után végre is kénytelen volt meghátrálni. A szerencsétlenség gyorsan átragadt a csapatokra s egyik a másikat vonta magával a hátrálásban. A magyarok nagyobb része Augsburg felé vette útját, hogy a Lech vizén átkeljen.

A németek azonban mindenütt nyomukban voltak s fáradhatatlanok voltak a menekülő magyarok hajszolásában. Azok, akik nagy nehezen a túlsó partig eljutottak, amint a magas parton kifelé iparkodtak, lovaikkal együtt visszazuhantak és ott vesztek a Lech vizében. Ellenben, akik a vízen szerencsésen átvergődtek, egyenesen a németek karjaiba futottak, kik válogatott kegyetlenségek között végezték ki őket. Az augsburgi csatának a magyarokra nézve nem az volt a veszedelme, hogy az ütközetet elveszítették és kénytelenek voltak megszaladni, hanem az, hogy az üldözés és az ellenük állított kelepce olyan volt, hogy az ütközetből elég nagy számban megmenekült magyar hadat úgyszólván csoportonként semmisítette meg.

Nem volt olyan gázló, hegyszoros, vízi átjárás, melyet Ottó király parancsára a nép el nem állott volna. Bárhova iparkodott menekülni a mind szorultabb helyzetbe jutó magyar had, mindig újabb és újabb kelepcébe került, melyek végül a sereget darabokra tördelték, szétzüllesztették és az ellenség kezeibe juttatták. Ha házakba menekültek, a házat rájuk gyújtották, ha a fáradtságtól kidőltek, agyonverték őket. A magyar sereget ezek az üldözések tették tönkre és az augsburgi csatának végzetes voltát, sőt történelmi jelentőségét is a csata után következő napok adták meg. Úgyszólván az egész sereg fogságba került vagy elveszett s még a vezérek is, Bulcsu, Lehel és egy harmadik, kit a külföldi krónikák Súr néven emlegetnek, fogságba jutottak. Állítólag Regensburgba vitték őket, ahol Henrik herceg személyükben az egész magyar nemzetet meg akarván gyalázni, kötél általi halálra ítélte őket. Az egykorú külföldi krónikás bizonyos fajgyűlölettel és a kielégített bosszú kéjével mondja:

„Ocsmány halállal multak ki, mint megérdemelték, akasztófán döglöttek meg.”

A németek eljárása felülmúlt minden kegyetlenséget, melyet a pogány, barbár és csupán harcias ösztöneiknek hódoló magyarok valaha is elkövettek. A foglyok nagy részét ugyanis a helyszínén a legkegyetlenebb módon kivégezték. A bajor had vezére, Eberhard, nagy részüket Ebersberg várába vitette, hol elszedette tőlük arany és ezüst ékszereiket s azután egy részüket elevenen eltemettette, míg a többit lassú kínzások között ölette meg. A kultúr németek ezt a bánásmódot tanúsították a barbár magyarok ellen, mikor azok védtelenül a kezeik közé kerültek. Íme, a keresztény németek megmutatták, hogy ők minden kultúrájuk ellenére még a magyaroknál is vadabbak tudnak lenni.

Ámde azért nem kell azt hinni, hogy az augsburgi ütközet könnyű diadal lett volna a németek számára. Az ütközetet ugyan ők nyerték meg, csakhogy a diadalt ők is drágán fizették meg. Konrád herceget éppen mikor a sisakját leemelte, hogy friss levegőt szívjon, egy nyíl torkon találta és megölte. Ebben az ütközetben esett el az augsburgi püspök öccse, Dietpold gróf, továbbá Reginbald gróf s más előkelőségek a több ezerre menő harcoson kívül, kiket a magyarok nyilai és baltái hagytak a csatatéren.

Ottó király alakja nagyot nőtt egyszerre népe és a világ szemében az augsburgi ütközet után. A kereszténység megmentőjének tartották őt, aki elhárította Európáról a legnagyobb veszedelmet, mely a keresztény népeket a magyarok kalandozásai által állandóan fenyegette. Ekkor kezdik őt a „Nagy” melléknévvel emlegetni és ekkor lesz a német birodalom császára. A hazai közvéleményt az augsburgi csatavesztés szintén nem hagyta érintetlenül. Különféle mondai töredékek maradtak fenn a gyászos végű ütközetről, anélkül azonban, hogy belőlük azt az egységes hatást megállapíthatnók, melyet a katasztrófa az itthonlevőkre tett. Pedig kétségtelen, hogy az augsburgi ütközet fájó sebeket vert a harcias magyarság lelkén.

A hagyományok szerint az augsburgi ütközetből mindössze hét magyar menekült meg, kiket itthon mindenféle javaiktól megfosztottak és gyászmagyarkáknak csúfoltak, amiért nem választották inkább ők is a hősies halált a gyáva menekülés helyett. Még utódaiknak is bűnhődniük kellett az apák gyávaságáért. A nemzet kivetette magából őket és koldusokként kellett bolyonganiuk egészen Szent István idejéig, aki az esztergomi Szent Lázárról elnevezett klastromban helyezte el őket, ahol mint Szent Lázár szegényei éltek. Természetesen nem lehet tudni itt sem azt, hogy ebből a mondából mi a költemény és mi a való. Még ha csupán heten menekültek volna is meg az augsburgi ütközetből, ez a hét ember semmiesetre sem érdemelte azt, hogy itthon gúny tárgyává tegyék őket, kitagadják a nemzeti közösségből és utódaikban is meggyalázzák, mert hiszen ez a hét magyar éppen nem volt gyáva ember. Részt vettek ők az augsburgi csatában, harcoltak az ellenség ellen, küzdöttek végső erejükig, csak mikor a sereget szétverték és mindenkinek a menekülésre kellett gondolnia, mentették meg életüket bizonyára emberfeletti küzdelmek árán az ellenség durva és kegyetlen bosszújától.

Egyik-másik elbeszélés szerint az itthoniak nem elégedtek volna meg a hét magyar kigúnyolásával, hanem meg is csonkították őket; orrukat, fülüket levágták s arra kényszerítették őket, hogy városról-városra, faluról-falura járva elmondják a szomorú esemény részleteit. Nem tartjuk azonban valószínűnek ezt a hagyományt még abban a részében sem, hogy csak hét magyar menekült volna meg. Mert bizonyára jóval nagyobb lehetett a számuk hetvenhétnél is, csakhogy ennek a tudata éppen úgy elmosódott, mint a sokkal nagyobb jelentőségű eseményeké.

A Lehel és Bulcsu haláláról is ellentétesek a külföldi meg a hazai krónikák adatai. A külföldiek kárörömmel említik, hogy Henrik vagy Ottó felakasztották őket. A hazaiak közül Anonimusz és Kézai szintén ezt állítják. Márk krónikája ellenben, ha fenn is tartja a dicstelen halált, de legalább felékesíti olyan mozzanatokkal, melyek megszépítik, különösen a Lehel halálát. A krónika szerint, midőn Lehelt és Bulcsut Konrád (Ottó) császár elé vezették, a császár így szólott hozzájuk:

„Mért vagytok olyan kegyetlenek a keresztényekhez?”

A vezérek így válaszoltak:

„Mi a nagy Isten bosszúja vagyunk, kiket rátok ostorul bocsátott, mert akkor a ti kezetekbe esünk és elveszünk, mikor titeket üldözni megszűnünk.”

A császár kegyelmet akart gyakorolni fölöttük, megengedte, hogy az általuk választandó halál nemével menjenek a másvilágra, azért így szólott hozzájuk:

„Válasszatok magatoknak oly halált, amilyent akartok.”

Lehel megszólalt:

„Előbb hozasd elő kürtömet, hadd fújjam meg, azután majd megfelelek neked.”

Mikor a kürtöt elhozták és kezébe adták, egészen a császár közelébe lépett s úgy tett, mintha bele akarna fújni, de ugyanakkor teljes erejéből olyat sújtott vele a császár fejére, hogy az tüstént szörnyet halt.

Lehel utolsó szavai ezek voltak:

„Te előttem fogsz menni s engem szolgálsz a másvilágon.”

Ehhez a kijelentéshez a krónika aztán hozzáteszi, hogy a szkithák hite szerint, akiket ők leölnek, azok a másvilágon nekik szolgáik lesznek. A két vezért azután mindjárt lefogták és Regensburgban felakasztották.

Az a nagy esemény, mely úgyszólván eldöntötte a magyarság további sorsát és különösen a külfölddel szemben ezután nagyon is óvatossá tette őket, kellett, hogy érdekelje nemzeti krónikáinkat is. Hiszen az augsburgi ütközet a tízedik századbeli magyarság történelmi életének, habár igen szomorú, de legkiemelkedőbb eseménye. Anonimusznál, Kézainál, Márknál találunk is erre vonatkozó feljegyzéseket, amelyeknek hitelességét természetesen felesleges vitatni, hiszen az első olvasásnál kiderül, hogy még akkor is, mikor a legnagyobb hitelességre törekedtek, ellenmondásokba bonyolódtak.

Anonimusz például úgy tudja, hogy az augsburgi hadjárat nem Taksony, hanem Zsolt fejedelem uralkodása alatt történt s a hadjárat harmadik vezére Bulcsu és Lehel mellett Botond volt. Az augsburgi ütközetről érdemileg semmit sem tud, sőt Augsburg városát még csak meg sem említi, csupán azt tudja, hogy miután a magyarok Alemániában nagy dúlásokat vittek végbe, a bajorok és alemánok „istentelen cselei” által Lehel és Bulcsu fogságba jutottak és az Inn-folyó mellett felakasztották őket.

Botond és társai, mikor látták az ellenség galád eljárását, megesküdtek, hogy egyikük a másikat nem hagyja el és baj esetén teljes erővel segítik egymást. Erre sebzett oroszlánokként rávetették magukat az ellenségre és olyan győzedelmet arattak felette, ami jóval többet ért a németeknek a magyarok felett nyert, győzelménél.

Kézai Simon mester azonban jóval többet tud, mint Anonimusz. Az ő elbeszélése mindjárt az augsburgi táborozóknál kezdődik. A magyarok gyűlése ugyanis Lehelt és Bulcsut küldte Németországba, kik Augsburg alá érve, a Lech-folyón túl levő réten ütöttek tábort és a várost állandóan, zaklatták támadásaikkal. Ulrik püspök követeket küldött a császárhoz és felhívta őt, hogy segítse meg a várost, mert a magyarok sokan vannak ugyan, de „nem vigyáznak magukra,” vagyis a szükséges éberséget és fegyelmet elmulasztják, minélfogva könnyen el lehetne velük bánni.

A császár Ulrik hívására gyorsan összeszedte hadait és a város alá érkezett. Előbb azonban jól kikémleltette a magyarok, seregét és hadállását. Napkelte után három órával aztán, miközben nagy zápor zuhogott, rájuk támadt és a város közelében levő egyik csapatukat megverte. Lehel és Bulcsu hajóra szállva iparkodtak a Dunán menekülni, hogy Magyarországba érjenek, de Regensburgnál elfogták őket és ugyanitt a császár mindkettőjüket bitófán végeztette ki.

Kézai jelenti, hogy neki van tudomása a Lehel-féle legendáról, melyben a magyar vezér a császárt kürtjével agyoncsapja, de hozzáteszi, hogy ez „mesebeszéd,” ami ellenkezik a valószínűséggel és aki az ilyesminek hitelt ad, „gyengeelméjűségéről” tesz bizonyságot, mert a foglyokat összekötözve szokták a fejedelmek elé állítani. Hanem az már megfelel a valóságnak, mondja Kézai és a krónikákban is meg van írva, hogy vakmerően káromkodva, tiszteletlenül beszéltek a császárral és szemébe mondották, hogyha megöleti őket, akkor a magyarok sem kegyelmeznek a német foglyoknak s valamennyiüket kivégzik. Tehát nem gyáván és meghunyászkodva haltak meg, hanem bátran és férfiakhoz illő módon, kik a császárral szemben is vitatták a maguk jogát. Figyelmeztetésüknek azonban nem volt hatása. A császár kivégeztette őket, mire a magyarok az összes foglyaikat, gyermeket, nőt, aggot, mintegy húszezret felkoncoltak.

Kézainak tudomása van azonban a magyaroknak egy másik seregéről, mely Augsburgtól távolabb tartózkodott, de nem vett részt az ütközetben. Ez a sereg, mihelyt észrevette, hogy a császár hadai a magyarok másik seregére támadtak, észrevétlenül egy erdőbe húzódott és ott várta be az eredményt. Mihelyt a csatának vége lett és a császári sereg felbomlott, ennek nagyobbik felét üldözőbe vették és megállásnélkül nyilazták, szabdalták és kergették őket, amíg ezek belátták menekülésük lehetetlen voltát s halálra szánva megadták magukat. A magyarok az egész sereget bekerítették s bosszúból a vezérek kivégzéséért valamennyiüket leöldösték, pedig lehettek vagy nyolcezren. A krónika így bosszultatja meg az augsburgi ütközetet és a vezérek kivégzését a magyar sereg másik felével.

A magyar sereg ezután Ulmnál átkelt a Dunán és a fuldai kolostort rabolta ki, majd az egész sváb területet feldúlta. Innen is tovább mentek azután és a Rajnán átkelvén az ellenük jövő lotharingai és sváb herceggel ütköztek össze, kiket keményen elvertek. Most zavartalanul folytathatták útjukat Franciaországba, hol a keresztényeket és a szerzeteseket sanyargatták, majd a Rhóne-folyóig jutva, Segusa (Susa) és a Taurina (Turin) városokat rabolták ki. Végre az olaszországi havasokon keresztül hazatértek.

A Lehelről szóló mondának, ha több nem is, de legalább egy emléke maradt és ez a Lehel kürtje, mely ma is megvan és a jászberényi múzeumban őrzik. Ez a kürt elefántcsontból való faragvány, mely Pulszky Ferenc szerint bizánci munka és a X-XI. századból származhatik s tulajdonképen cirkuszi előadásoknál használt kürt volt, amint azt a rajta levő domborművek is bizonyítják. Kezdetben csak jászkürt néven ismerték, de Molnár Ferenc jászkún kapitány révén általánosan elterjedt az a hit, hogy ez a kürt Lehel vezéré volt. Molnár Ferenc hirdette azt is, hogy a kürt csorbasága onnan származik, mert Lehel vezér főbeütötte vele Konrád császárt. Persze sokan, többek között Decsy Antal hisztorikus már régebben tiltakoztak ezen feltevés ellen, de a köztudatban úgy meggyökeresedett a kürt legendája, hogy azóta sem lehetett onnan kiirtani. A legenda még azt is fenntartotta, hogy a kürtöt csak Lehel vezér tudta megszólaltatni. Ezt az állítást azonban megcáfolja Káldy Gyula, aki 1893-ban hatalmas riadót fújt el rajta.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)